BH 1994.10.548 A bankhitelt - amennyiben ingatlan szolgál biztosítékul a tartozás megfizetésére - jelzálogjog alapításával is lehet biztosítani [Ptk. 262. § (3) bek., 265. §, 39/1984. (XI. 5.) MT r.* 7. § (1) bek., 8. § (1)-(2) bek., 9. § (3) bek., 1986. évi 11. tvr.** 30. § (1) bek. d)-e) pont, (4) bek.].

Az elsőfokú bíróság végzésével a M. H.-bank Rt. hitelező részéről benyújtott kifogásnak helyt adott. Megállapította, hogy a hitelező - felszámoló részéről nem vitatott - 1 215 608 237 Ft összegű követelése a kielégítési sorrend "d" pontjában szabályozott zálogjoggal biztosított követelésnek minősül, ezért a felszámoló köteles a hitelezői igényt a megjelölt kategóriában nyilvántartani. Végzésének indokolásában utalt arra, hogy a M. H.-bank Rt. az adós elleni felszámolási eljárásban 1 215 608 237 Ft összegű igényt terjesztett elő. A felszámoló az igényt visszaigazolta és megállapította, hogy abból 35 815 467 Ft összegű igény az 1986. évi 11. tvr. (Ftvr.) 30. §-a (1) bekezdésének d) pontjában szabályozott kategóriába sorolt, míg a fennmaradó hitelezői igény egyéb, "e" pont szerinti követelésnek minősül.

A hitelező kifogással élt a felszámoló besorolásával kapcsolatban. Hivatkozott arra, hogy a követelés a "d" pont alá esik, ugyanis nem bankhitelt biztosító zálogjoggal van biztosítva a követelés, hanem jelzálogjoggal, ezért az átsorolása indokolt. Az elsőfokú bíróság a hitelező kérelmét alaposnak találta. Az iratokhoz csatolt 1986. október 10-én kelt zálogszerződésből megállapította, hogy a 146 500 000 Ft összegű kölcsön, és összes járulékai megfizetésének biztosítására a Magyar Nemzeti Bank javára jelzálogjogot alapított az adós két ingatlanán. Megállapította továbbá, hogy 1990. május 30-án a felek között keretbiztosítéki jelzálogszerződés jött létre banki tartozások biztosítására. E szerződésből eredően a jelzálogjogot az adós törzsgyárának ingatlanára alapították. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a követelés az Ftvr. 30. §-a (1) bekezdésének d) pontjába tartozik, tekintettel arra, hogy a biztosítékot a felszámolási eljárás megindítása előtt hat hónappal kötötték ki, továbbá hogy az nem bankhitelt biztosító zálogjog alapítására szolgált, hanem a felek között jelzálogszerződésnek a megkötésére került sor, és így már nem bír ügydöntő jelentőséggel, hogy a kötelezett a zálogtárgyhoz a jogosult által nyújtott kölcsönből jutott-e vagy sem.

Az elsőfokú bíróság végzése ellen a felszámoló nyújtott be fellebbezést. Kérte az elsőfokú bíróság végzésének megváltoztatását, és az általa már besorolt 35 815 467 Ft-ot meghaladó összeget az Ftvr. 30. §-a (1) bekezdésének e) pontjába kérte utalni. Hivatkozott arra, hogy az elsőfokú bíróság tévedett, amikor a követelést nem az Ftvr. 30. §-ának (4) bekezdése szerint minősítette, ugyanis bankhitelt biztosító zálogjogról van szó, és az nem vitatott, hogy a jogosult a jelzálogjoggal biztosított vagyontárgyakhoz nem ebből a hitelből jutott.

A fellebbezésre a hitelező észrevételt tett. Kérte az elsőfokú bíróság végzésének helybenhagyását. Hivatkozott arra, hogy a zálogjog a bankhitel folyósításával létrejön és így kielégítési elsőbbséget biztosít. A felszámolási tvr. olyan tartalmú értelmezése, amely a Polgári Törvénykönyvben biztosított elsőbbséget csorbítja, ellentétes a jogalkalmazási elvekkel. Egyetértett az elsőfokú bíróság megállapításával, miszerint a jelzálogjognak a bankhitelt biztosító zálogjoggá minősítése nem alkalmazható.

A felszámoló fellebbezése annyiban alapos, hogy az elsőfokú bíróság nem derítette fel úgy a tényállást, hogy arra megalapozott döntést lehetne hozni. Mivel a bizonyítás további kiegészítése szükséges, a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság végzését a Pp. 259. §-ára figyelemmel, a Pp. 252. §-ának (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot újabb eljárásra, újabb határozat hozatalára utasította.

Az elsőfokú bíróság által beszerzett iratok között fellelhető az 1986. október 10-én kelt zálogszerződés. Ennek 1. pontjából megállapítható, hogy a Magyar Nemzeti Bank mint záloghitelező 146 500 000 Ft összegű kölcsönt nyújtott az adósnak, és a 2. pont szerint a jelzálogjog mindkét ingatlanra a kölcsön és járulékai teljes összegének erejéig nyert kikötést. Az 1990. május 30-án kelt keretbiztosítéki jelzálogszerződést ugyancsak banki tartozások biztosítására kötötték meg. A 2. pont szerint azért, mert a szerződő felek egymással tartós hitelkapcsolatban állnak. A pénzforgalomról és a bankhitelről szóló módosított 39/1984. (XI. 5.) MT rendelet II. fejezete foglalkozik a hitelezéssel. A 7. § (1) bekezdése szerint a pénzintézet, pénzintézeti tevékenységet is végző más jogi személy, illetve az ilyen tevékenységet ellátó pénzalap a felhatalmazásának keretei között nyújthat hitelt (a továbbiakban bankkölcsön). A 8. § (1) bekezdése szerint bankkölcsönt csak a szerződésben meghatározott célra lehet felhasználni, és - a (2) bekezdés szerint - a bankkölcsönnek anyagi értékkel fedezve kell lennie. A 9. § (1) bekezdése szerint a bankkölcsön visszafizetése vagyontárgyaknak a lekötésével (zálogjog), kezességgel, valamint óvadékkal, ezenkívül követelés és egyéb jog engedélyezésével is biztosítható.

Ebből eredően tévedett az elsőfokú bíróság - amikor kifejezetten elhatárolta a bankhitelt biztosító zálogjogot a jelzálogjog intézményétől. Ugyanis a bankhitel, mint a hivatkozott jogszabály lerögzíti, nemcsak zálogjoggal, hanem különböző egyéb biztosítékok megkövetelésével is lehet folyósítani a jogszabály keretei között. A 9. § (3) bekezdése kifejezetten úgy rendelkezik, hogy az (1) bekezdés alapján állami tulajdonban lévő ingatlan, valamint szövetkezet tulajdonában álló, vagy az állam által használatba adott ingatlan is megterhelhető. Ezalatt azt kell érteni, hogy a Ptk. 265. §-ában biztosított jelzálogjog alapítható ilyen ingatlanokra is, tehát a bankhitelt jelzálogjoggal is lehet biztosítani. A Ptk. 265. §-ának rendelkezéséből következik tehát, hogy amennyiben ingatlan szolgál biztosítékul a bankhitel megfizetésére, azt csak jelzálog alapítása útján lehet elzálogosítani. A Ptk. 262. §-ának (3) bekezdése is utal arra, hogy a bankhitelt biztosító zálogjog részletes szabályait külön jogszabály - jelen esetben a 39/1984. (XI. 5.) MT rendelet - már fent idézett szabályai állapítják meg. Ebből eredően tévedett az elsőfokú bíróság, amikor más álláspontra helyezkedett és nem a fenti jogszabály alapján vizsgálta a hitelező által benyújtott kifogást.

Az Ftvr. 30. §-a (1) bekezdésének d) pontja foglalkozik a zálogjoggal, óvadékkal biztosított követelések besorolásával, mégpedig akként, hogy a zálogtárgy (óvadék) értékének erejéig kerül besorolásra a záloghitelező igénye. Kivételt tartalmaz a (4) bekezdés a bankhitelre nézve. Ez ugyanis olyan megszorítást tartalmaz, hogy a bankhitelt biztosító zálogjog (Ptk. 262. §) jogosultjának a követelését - az (1) bekezdés d) pontja alapján - abban az esetben lehet kielégíteni, ha a kötelezett a zálogtárgyhoz a jogosult által nyújtott kölcsönből jutott. Ebből eredően - figyelemmel a 39/1984. (XI. 5.) MT rendelet 8. §-ának (1) bekezdésére - vizsgálni kell azt, hogy a bankkölcsönnek a felhasználása mire történt, nevezetesen, hogy a zálogtárgy a kölcsönből került-e létrehozásra. Ebből következik, hogy az elsőfokú bíróságnak az újabb eljárás során meg kell vizsgálnia mindkét szerződés vonatkozásában, hogy az abban jelzálogjoggal terhelt ingatlanok a bankkölcsönből kerültek-e megszerzésre. Ennek vizsgálatánál figyelemmel kell lenni a Ptk. 95. §-ában szabályozott tulajdonjog terjedelmére is.