62001CJ0361_SUM[1]

A Bíróság szeptember 9.-i ítélete: 2003. Christina Kik kontra Belső Piaci Harmonizációs Hivatal (védjegyek és formatervezési minták) (OHIM). 40/94/EK rendelet - 115. cikk - Nyelvhasználatra vonatkozó szabályok. C-361/01. P. sz. ügy.

A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE

2003. szeptember 9.(*)

"40/94/EK rendelet - 115. cikk - A Belső Piaci Harmonizációs Hivatal (védjegyek és formatervezési minták) (OHIM) előtti hatályos nyelvhasználati szabályok - Jogellenességi kifogás - A hátrányos megkülönböztetés tilalmának elve"

A C-361/01. P. sz. ügyben,

Christina Kik (képviselik: E. H. Pijnacker Hordijk és S. B. Noë advocaten, kézbesítési cím: Luxembourg)

fellebbezőnek

az Európai Közösségek Elsőfokú Bírósága (kibővített negyedik tanács) T-120/99. sz., Kik kontra OHIM ügyben 2001. július 12-én hozott ítéletével (EBHT 2001., II-2235. o.) szemben, ezen ítélet hatályon kívül helyezése iránt benyújtott fellebbezése tárgyában,

a többi fél az eljárásban:

a Belső Piaci Harmonizációs Hivatal (védjegyek és formatervezési minták) (OHIM) (képviselik: A. von Mühlendahl, O. Montalto és J. Miranda de Sousa, meghatalmazotti minőségben)

alperes az elsőfokú eljárásban,

támogatják:

az Európai Közösségek Bizottsága (képviselik: W. Wils és N. Rasmussen, meghatalmazotti minőségben, kézbesítési cím: Luxembourg)

beavatkozó a fellebbezési eljárásban,

a Görög Köztársaság (képviselik: A. Samoni-Rantou és S. Vodina, meghatalmazotti minőségben, kézbesítési cím: Luxembourg),

a Spanyol Királyság (képviseli: S. Ortiz Vaamonde, meghatalmazotti minőségben, kézbesítési cím: Luxembourg)

és

az Európai Unió Tanácsa (képviselik: G. Houttuin és A. Lo Monaco, meghatalmazotti minőségben)

beavatkozók az elsőfokú eljárásban,

A BÍRÓSÁG,

tagjai: G. C. Rodríguez Iglesias elnök, J.-P. Puissochet, M. Wathelet, R. Schintgen és C. W. A. Timmermans tanácselnökök, C. Gulmann, D. A. O. Edward, A. La Pergola, P. Jann, V. Skouris, F. Macken, N. Colneric, S. von Bahr, J. N. Cunha Rodrigues és A. Rosas (előadó) bírák,

főtanácsnok: F. G. Jacobs,

hivatalvezető: H. A. Rühl főtanácsos,

tekintettel a tárgyalásra készített jelentésre,

a feleknek a 2002. november 26-i tárgyaláson történt meghallgatását követően, amelynek során Ch. Kiket E. H. Pijnacker Hordijk, a Belső Piaci Harmonizációs Hivatalt (védjegyek és formatervezési minták) (OHIM) A. von Mühlendahl, J. Miranda de Sousa és S. Bonne, meghatalmazotti minőségben, a Tanácsot G. Houttuin, A. Lo Monaco és a Bizottságot W. Wils képviselte,

a főtanácsnok indítványának a 2003. március 20-i tárgyaláson történt meghallgatását követően,

meghozta a következő

Ítéletet

1 A Bíróság Hivatalához 2001. szeptember 21-én benyújtott beadványával Ch. Kik a Bíróság alapokmányának 49. cikke alapján fellebbezést nyújtott be az Elsőfokú Bíróság T-120/99. sz., Kik kontra OHIM ügyben 2001. július 12-én hozott ítéletével (EBHT 2001., II-2235. o.; a továbbiakban: megtámadott ítélet) szemben, amellyel az Elsőfokú Bíróság elutasította a Belső Piaci Harmonizációs Hivatal (védjegyek és formatervezési minták) (a továbbiakban: OHIM) harmadik fellebbezési tanácsa 1999. március 19-i azon határozatának hatályon kívül helyezése iránti keresetet, amely elutasította az elbírálónak a KIK szómegjelölés közösségi védjegyként történő lajstromozását megtagadó határozatával szemben benyújtott fellebbezést (a továbbiakban: megtámadott határozat).

Jogi háttér

2 Az EK-Szerződés 217. cikke (jelenleg EK 290. cikk) értelmében:

"A Közösség intézményeinek nyelvhasználatára vonatkozó szabályokat, a Bíróság alapokmányában foglalt rendelkezések sérelme nélkül, a Tanács határozza meg egyhangú határozattal."

3 Az Európai Gazdasági Közösség által használt nyelvek meghatározásáról szóló, 1958. április 15-i 1. tanácsi rendelet (HL 1958. 17., 385. o.; magyar nyelvű különkiadás 1. fejezet, 1. kötet, 3. o.), amelyet a csatlakozási szerződések, legutóbb a Finn Köztársaság, az Osztrák Köztársaság és a Svéd Királyság csatlakozásának feltételeiről, valamint az Európai Unió alapját képező szerződések kiigazításáról szóló okmány (HL 1994. C 241., 21. o. és HL 1995. L 1., 1. o.) módosított, 1. cikkében a következőket mondja ki:

"Az Unió intézményeinek hivatalos nyelvei és munkanyelvei az angol, a dán, a finn, a francia, a görög, a holland, a német, az olasz, a portugál, a spanyol és a svéd."

4 Ugyanezen rendelet 2. cikke így rendelkezik:

"Azok az okmányok, amelyeket egy tagállam, vagy a tagállamok valamelyikének joghatósága alá tartozó személy a Közösség intézményeinek küld, a feladó választása szerint a hivatalos nyelvek bármelyikén készülhetnek. A válasz ugyanazon a nyelven készül."

5 Az említett rendelet 4. cikke a következőket írja elő:

"A rendeleteket és az egyéb általánosan alkalmazandó dokumentumokat a tizenegy hivatalos nyelven kell megszövegezni."

6 Az 1. rendelet 5. cikke értelmében:

"Az Európai Közösségek Hivatalos Lapját a tizenegy hivatalos nyelven kell közzétenni."

A Nizzai Szerződés hatálybalépése óta, annak 2. cikke 38. pontjának értelmében ez a megnevezés az Európai Unió Hivatalos Lapjára változott.

7 Az OHIM-ot a közösségi védjegyről szóló, 1993. december 20-i 40/94/EK módosított tanácsi rendelet (HL 1994. L 11., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 17. fejezet, 1. kötet, 146. o.) hozta létre. E rendelet 115. cikke tartalmazza az OHIM előtti eljárásokra vonatkozó nyelvhasználati szabályokat. E cikk így szól:

"(1) A közösségi védjegybejelentést az Európai Közösség hivatalos nyelveinek egyikén kell benyújtani.

(2) [Az OHIM] nyelvei az angol, a francia, a német, az olasz és a spanyol.

(3) A bejelentőnek meg kell jelölnie [az OHIM] nyelvei közül egy második nyelvet, amelynek használatát a felszólalási, a megszűnés megállapítására irányuló, illetve a törlési eljárás lehetséges nyelveként elfogadja.

Ha a bejelentést nem [az OHIM] nyelveinek egyikén nyújtották be, [az OHIM] gondoskodik a 26. cikk (1) bekezdésének megfelelő bejelentésnek a bejelentő által megjelölt nyelvre történő lefordíttatásáról.

(4) Ha a közösségi védjegy bejelentője egyedül vesz félként részt [az OHIM] előtt folyó eljárásban, az eljárás nyelve az a nyelv lesz, amelyen a közösségi védjegybejelentést benyújtották. Ha a bejelentés nem [az OHIM] nyelveinek egyikén készült, [az OHIM] az írásbeli közléseket a bejelentőhöz az utóbbi által a bejelentésben megjelölt második nyelven teszi meg.

(5) A felszólalást, a megszűnés megállapítására irányuló, illetve a törlési kérelmet [az OHIM] nyelveinek egyikén kell benyújtani.

(6) Ha az a nyelv, amelyen - az (5) bekezdésnek megfelelően - a felszólalást, illetve a megszűnés megállapítására irányuló vagy a törlési kérelmet benyújtják, azonos azzal, amelyen a védjegybejelentést benyújtották, vagy amelyet a bejelentésben második nyelvként megjelöltek, az eljárás nyelve ez a nyelv lesz.

Ha az a nyelv, amelyen - az (5) bekezdésnek megfelelően - a felszólalást, illetve a megszűnés megállapítására irányuló vagy a törlési kérelmet benyújtják, nem azonos azzal, amelyen a védjegybejelentést benyújtották, vagy amelyet a bejelentésben második nyelvként megjelöltek, a felszólalást benyújtó, illetve a megszűnés megállapítását vagy a törlést kérő félnek saját költségén kell elkészíttetnie a felszólalás vagy a kérelem fordítását arra a nyelvre, amelyen - feltéve, hogy [az OHIM] nyelveinek egyike - a védjegybejelentést benyújtották, vagy amelyet a bejelentésben második nyelvként megjelöltek. A fordítást a végrehajtási rendeletben megjelölt határidőn belül kell benyújtani. Az eljárás nyelve az a nyelv lesz, amelyre a felszólalást vagy a kérelmet lefordították.

(7) A felszólalási, a megszűnés megállapítására irányuló, a törlési vagy a fellebbezési eljárásban részt vevő felek megállapodhatnak abban, hogy az eljárás nyelve az Európai Közösség egy másik hivatalos nyelve legyen."

8 A közösségi védjegyről szóló 40/94/EK tanácsi rendelet végrehajtásáról szóló, 1995. december 13-i 2868/95/EK bizottsági rendelet (HL L 303., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 17. fejezet, 1. kötet, 189. o.) 1. cikkének I. Címe számos "szabályt" tartalmaz. A bejelentés tartalmára vonatkozó 1. szabály (1) bekezdésének j) pontja a 40/94 rendelet 115. cikkének (3) bekezdésében foglalt kötelezettséget ismétli meg, amely szerint a közösségi védjegybejelentésnek tartalmaznia kell egy "második nyelv" megjelölését.

A jogvita alapját képező tényállás

9 A megtámadott ítélet a következőképpen ismerteti a tényállást:

"3 1996. május 15-én a felperes, egy ipari tulajdonra szakosodott vállalkozásnál, Hollandiában tevékenykedő ügyvéd és szabadalmi ügyvivő, a 40/94 rendelet alapján közösségi szóvédjegy-bejelentést nyújtott be az OHIM-hoz.

4 A lajstromoztatni kívánt védjegy a KIK szómegjelölés volt.

5 A védjegybejelentést a védjegyekkel ellátható termékek és szolgáltatások nemzetközi osztályozására vonatkozó, felülvizsgált és módosított, 1957. június 15-i Nizzai Megállapodás szerinti 42. osztályba tartozó szolgáltatás vonatkozásában tették.

6 A felperes hollandul megszövegezett bejelentésében a hollandot »második nyelvként« tüntette fel.

7 1998. március 20-i határozatával az elbíráló azzal az indokolással utasította el a bejelentést, hogy nem tesz eleget egy formai feltételnek, nevezetesen annak, hogy a bejelentőnek az angol, a francia, a német, az olasz vagy a spanyol nyelvet kell »második nyelvként« megjelölnie.

8 1998. május 4-én a felperes megfellebbezte ezt a határozatot, többek között arra hivatkozva, hogy az elbírálónak a védjegybejelentését elutasító határozata jogellenes, mivel jogellenes rendelkezéseken alapszik. A fellebbezést holland, és - fenntartással - angolul is benyújtotta.

9 1998. június 2-án a fellebbezést az OHIM fellebbezési tanácsa elé utalták.

10 A fellebbezést az 1999. március 19-i határozat [...] azzal az indokolással utasította el, hogy a felperes »második nyelvként« ugyanazt a nyelvet jelölte meg, amelyet a védjegybejelentés nyelveként használt, és ezért a védjegybejelentés formai hibában szenved, függetlenül attól a felperes által elkövetett másik szabálytalanságtól, hogy »második nyelvként« nem az OHIM öt hivatalos nyelvének egyikét jelölte meg. [...]"

Az Elsőfokú Bíróság előtti eljárás és a megtámadott ítélet

10 A megsemmisítés iránti keresetet az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 1999. május 19-én nyújtották be.

11 A Görög Köztársaság a felperest támogató beavatkozóként lépett fel.

12 A Spanyol Királyság és az Európai Unió Tanácsa az Elsőfokú Bíróság előtti eljárásban alperes OHIM-ot támogató beavatkozóként lépett fel.

13 A megtámadott ítéletben az Elsőfokú Bíróság elsőként az OHIM által a keresettel szemben felhozott elfogadhatatlansági kifogást vizsgálta. Az OHIM azt állította, hogy a 40/94 rendelet 115. cikke jogellenességének kifogás útján történő megállapítására irányuló kereset elfogadhatatlan, mivel nem áll fenn jogi összefüggés a megtámadott határozat és azon rendelkezés között, amelyre a jogellenességi kifogás irányult, vagyis a 115. cikk (3) bekezdése között. Az OHIM ugyanis azért utasította el a felperes védjegybejelentését, mert nem választott "második nyelvet", ahogyan ezt ez utóbbi rendelkezés megköveteli, nem pedig azért, mert nem az OHIM hivatalos nyelveinek egyikét jelölte meg "második nyelvként".

14 A megtámadott ítélet 24. pontjában az Elsőfokú Bíróság emlékeztetett arra, hogy a felperes a hollandot jelölte meg "második nyelvként", és úgy ítélte meg, hogy az a kérdés, hogy jogszerű-e az azt előíró szabály, hogy "második nyelvként" a védjegybejelentés nyelvétől eltérő másik nyelvet kell megjelölni, nem különbözik attól a kérdéstől, hogy jogszerű-e a holland és a Közösség egyes más hivatalos nyelveinek "második nyelvként" való kizárása. A megtámadott ítélet 25. pontjában ezért azt állapította meg, hogy a 40/94 rendelet 115. cikkének (3) bekezdésében foglalt szabály jogszerűsége - amely alapján a bejelentőnek el kell fogadnia, hogy nem illeti meg automatikusan az a jog, hogy az OHIM előtti valamennyi eljárásban a bejelentés nyelvén vegyen részt - szolgál közvetlenül a megtámadott határozat alapjául, és a felperes által benyújtott jogellenességi kifogás ez ellen irányul.

15 Az OHIM által benyújtott elfogadhatatlansági kifogás vizsgálata során az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 32. és 33. pontjában a következőket állapította meg:

"32 Mindezekből az következik, hogy elfogadható a felperes által a megtámadott határozat hatályon kívül helyezése vagy megváltoztatása iránti keresete alátámasztásául benyújtott jogellenességi kifogás, amennyiben a 40/94 rendelet 115. cikkének (3) bekezdésében és a 2868/95 rendelet 1. cikke 1. szabálya (1) bekezdésének j) pontjában foglalt kötelezettségre irányul. A jogellenességi kifogás ebben a vonatkozásban kiterjed az említett rendelkezésekben megállapított kötelezettségre, amelynek hatályát és jogkövetkezményeit a 40/94 rendelet 115. cikkének egyes más bekezdései határozzák meg részletesen.

33 Elfogadhatatlan azonban a felperes által emelt jogellenességi kifogás, amennyiben a 40/94 rendelet 115. cikkének egyéb rendelkezéseire vonatkozik. A 115. cikkben található további rendelkezések ugyanis nem szolgáltak a megtámadott határozat alapjául, mivel az kizárólag egy védjegybejelentésre és a bejelentő arra irányuló kötelezettségére vonatkozott, hogy jelöljön meg egy második nyelvet, amelynek használatát a vele szemben indított felszólalási, megszűnés megállapítására irányuló, illetve törlési eljárás lehetséges nyelveként elfogadja."

16 Másodszor, az Elsőfokú Bíróság az ügy érdemében eljárva egyrészt azt vizsgálta, hogy létezik-e olyan közösségi jogi alapelv, amely tiltja az Európai Közösségek hivatalos nyelveinek hátrányos megkülönböztetését. A megtámadott ítélet 58. és 59. pontjában a következőket mondta ki:

"58 E tekintetben először is azt kell megállapítani, hogy az 1. rendelet csupán másodlagos jogi aktus, amelynek jogalapja a Szerződés 217. cikke. Azt állítani - ahogyan a felperes teszi -, hogy az 1. rendelet kifejezetten kimondja a nyelvek egyenlőségének közösségi jogi elvét, amelytől még egy későbbi tanácsi rendeletben sem lehet eltérni, a rendelet másodlagos jogi jellegének figyelmen kívül hagyását jelentené. Másodszor arra kell rámutatni, hogy a tagállamok nem határoztak meg a közösségi szervekre és intézményekre vonatkozóan nyelvhasználati szabályokat, de a Szerződés 217. cikke lehetőséget ad a Tanácsnak arra, hogy egyhangú határozattal meghatározza és módosítsa az intézmények nyelvhasználatára vonatkozó szabályokat, és különböző nyelvhasználati szabályokat állapítson meg. Ez a cikk nem rendelkezik arról, hogy a Tanács által meghozott nyelvhasználati szabályok később ne lennének módosíthatók. Ebből következően az 1. rendelettel meghatározott nyelvhasználati szabályok nem azonosíthatók valamely közösségi jogelvvel.

59 Következésképpen a felperes nem hivatkozhat a 40/94 rendelet 115. cikke jogellenességének igazolásául a Szerződésnek az 1. rendelettel összefüggésben értelmezett 6. cikkére (jelenleg, módosítást követően EK 12. cikk)."

17 Az Elsőfokú Bíróság másrészt azt vizsgálta, hogy a 40/94 rendelet 115. cikkének (3) bekezdése ellentétes-e a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvével. E tekintetben a következőket mondta ki:

"60 A közösségi védjegy bejelentőjét terhelő, a 40/94 rendelet 115. cikkének (3) bekezdésében és a 2868/95 rendelet 1. cikke 1. szabálya (1) bekezdésének j) pontjában meghatározott azon kötelezettséget illetően, hogy »meg kell jelölnie [az OHIM] nyelvei közül egy második nyelvet, amelynek használatát a felszólalási, a megszűnés megállapítására irányuló, illetve a törlési eljárás lehetséges nyelveként elfogadja«, az állapítható meg, hogy a felperes és a görög kormány állításaival szemben ez nem jelenti a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének megsértését.

61 Először is, amint az magának a 40/94 rendelet 115. cikke (3) bekezdésének szövegéből következik, egy második nyelv megjelölésével a bejelentő ennek a nyelvnek az esetleges használatát csak a felszólalási, a megszűnés megállapítására irányuló, illetve a törlési eljárás vonatkozásában fogadja el. Ebből következően - amint azt egyébként a 40/94 rendelet 115. cikke (3) bekezdésének első mondata is megerősíti - a védjegybejelentés nyelve lesz az eljárás nyelve mindaddig, amíg a bejelentő marad az OHIM előtti eljárások egyetlen résztvevője. Következésképpen ezekben az eljárásokban önmagában a 40/94 rendelet semmiképpen nem jelenthet nyelvekre vonatkozó eltérő bánásmódot, mivel éppen azt biztosítja, hogy a védjegybejelentés nyelve lehessen az eljárás nyelve, és ezáltal az a nyelv, amelyen a határozatnak minősülő eljárási iratokat megszövegezik.

62 Továbbá azzal kapcsolatban, hogy a 40/94 rendelet 115. cikkének (3) bekezdése arra kötelezi a bejelentőt, hogy jelöljön meg egy második nyelvet, amelyet a felszólalási, a megszűnés megállapítására irányuló, illetve a törlési eljárás lehetséges nyelveként használhatnak, meg kell állapítani, hogy ezt a szabályt azzal a törvényes céllal fogadták el, hogy megoldást találjanak arra a nyelvi problémára, amikor a felszólalási, a megszűnés megállapítására irányuló, illetve a törlési eljárás olyan felek között zajlik, akik nem ugyanazt a nyelvet részesítik előnyben, és akik maguktól nem tudnak megállapodni abban, hogy melyik legyen az eljárás nyelve. Ez utóbbival kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a 40/94 rendelet 115. cikkének (7) bekezdése alapján a felszólalási, a megszűnés megállapítására irányuló, illetve a törlési eljárásban részt vevő felek közös megállapodás alapján az Európai Közösség bármely hivatalos nyelvét megjelölhetik az eljárás nyelveként; ez a lehetőség különösen azoknak a feleknek lehet megfelelő, akik ugyanazt a nyelvet részesítik előnyben.

63 Meg kell állapítani, hogy a Tanács az annak meghatározására irányuló cél elérése során, hogy eltérő nyelvet előnyben részesítő felek megállapodása hiányában melyik legyen az eljárás nyelve, megfelelő és arányos megoldást választott, még ha eltérően is kezelte a Közösség hivatalos nyelveit. Egyrészt a 40/94 rendelet 115. cikkének (3) bekezdése lehetőséget biztosít a védjegybejelentő számára, hogy meghatározza, hogy az Európai Közösség legismertebb nyelvei közül melyik legyen a felszólalási, a megszűnés megállapítására irányuló, illetve a törlési eljárás nyelve abban az esetben, amikor az eljárásban részt vevő másik fél nem az általa elsőként választott nyelvet kívánja használni. A Tanács másrészt azzal, hogy a választást az Európai Közösség legismertebb nyelveire korlátozta, és ezzel elkerülte azt, hogy az eljárás nyelve teljesen ismeretlen legyen az eljárásban részt vevő másik fél számára, nem lépte túl a kitűzött cél eléréséhez szükséges mértéket (a Bíróság 222/84. sz. Johnston-ügyben 1986. május 15-én hozott ítéletének [EBHT 1986., 1651. o.] 38. pontja és a C-285/98. sz. Kreil-ügyben 2000. január 11-én hozott ítéletének [EBHT 2000., I-69. o.] 23. pontja).

64 Végül a felperes és a görög kormány nem hivatkozhat az Amszterdami Szerződés által az EK-Szerződés 8d. cikkébe (jelenleg, módosítást követően EK 21. cikk) bevezetett bekezdésre, amely szerint »minden uniós polgárnak lehetősége van arra, hogy [az EK] 314. cikkben említett nyelvek valamelyikén írásban forduljon az e cikkben vagy [az EK] 7. cikkben említett bármely intézményhez vagy szervhez, és ugyanazon a nyelven kapjon választ«. Az EK 21. cikk a Parlamentre és az ombudsmanra hivatkozik, az EK 7. cikk pedig a Parlamentet, a Tanácsot, a Bizottságot, a Bíróságot és a Számvevőszéket, valamint a Gazdasági és Szociális Bizottságot és a Régiók Bizottságát említi. Amennyiben a kérdéses bekezdés időbeli hatálya ki is terjedne a jelen ügyre, az OHIM akkor sem szerepel az EK 7. cikkben és az EK 21. cikkben felsorolt intézmények és szervek között."

18 Következésképpen az Elsőfokú Bíróság elutasította a keresetet.

A Bíróság előtti eljárás és a felek kérelmei

19 2002. január 25-i levelével Ch. Kik ügyvédje arról tájékoztatta a Bíróságot, hogy ügyfele elhunyt, örökösei nevében pedig fellebbezési eljárást indít. Előadta, hogy a közösségi szóvédjegyek bejelentése a holland polgári jog szerint Ch. Kik örökségének részét képező vagyoni értékű jog, az említett örökösök képviseletére jogosult hagyatéki gondnok pedig az eljárás folytatásával bízta meg. A jelen ítéletben a "fellebbező" szó ezeket az örökösöket jelöli.

20 A Bíróság Hivatalához 2001. december 18-án beérkezett beadványával a Bizottság azt kérte, hogy az OHIM-ot támogató beavatkozóként részt vehessen az eljárásban. Kérelmének a Bíróság 2002. március 18-i végzésével helyt adott.

21 A fellebbező azt kéri, hogy a Bíróság helyezze hatályon kívül a megtámadott ítéletet, adjon helyt az általa első fokon előadott, a megtámadott határozat megsemmisítésére irányuló kérelmeknek, és kötelezze az OHIM-ot az első- és a másodfokú eljárás költségeinek viselésére.

22 A Görög Köztársaság szintén a megtámadott ítélet hatályon kívül helyezését kéri, és azt, hogy a Bíróság a fellebbező valamennyi kérelmének adjon helyt.

23 Az OHIM, a Spanyol Királyság és a Bizottság azt kéri, hogy a Bíróság utasítsa el a fellebbezést, és hagyja helyben a megtámadott ítéletet.

24 A Bizottság elsődlegesen a fellebbezés elfogadhatatlanná nyilvánítását, másodlagosan annak mint megalapozatlannak az elutasítását kéri, valamint mindkét esetben a fellebbezőnek a költségek viselésére való kötelezését.

A fellebbezésről

25 A fellebbező fellebbezése alátámasztásául két jogalapra hivatkozik. Az első jogalapot arra alapítja, hogy az Elsőfokú Bíróság tévesen értelmezte a 40/94 rendelet 115. cikkét. A második jogalapot arra alapítja, hogy az Elsőfokú Bíróság megsértette a közösségi jogot, különösen a Szerződés 6. cikkét azáltal, hogy nem állapította meg a 40/94 rendelet 115. cikkének jogellenes voltát.

A 40/94 rendelet 115. cikkének téves értelmezésére alapított első jogalapról

A felek érvei

26 A fellebbező előadja, hogy az Elsőfokú Bíróság megsértette a közösségi jogot azáltal, hogy tévesen értelmezte a 40/94 rendeletnek az OHIM nyelvhasználati szabályait megállapító 115. cikkét. Az Elsőfokú Bíróság általi értelmezés nem veszi figyelembe e cikk (4) bekezdésének második mondatát, amely a következőképpen hangzik: "Ha a bejelentés nem [az OHIM] nyelveinek egyikén készült, [az OHIM] az írásbeli közléseket a bejelentőhöz az utóbbi által a bejelentésben megjelölt második nyelven teszi meg." Mivel a megtámadott ítélet ilyen téves értelmezésen alapul, hatályon kívül helyezni.

27 A fellebbező arra hivatkozik, hogy - ahogyan azt az OHIM képviselője az Elsőfokú Bíróság előtti tárgyaláson elismerte - az OHIM az eljárás egésze, így a közösségi védjegyek lajstromozásának feltétlen és viszonylagos kizáró okainak hivatalból történő vizsgálata vonatkozásában is mindig él azzal a lehetőséggel, hogy a védjegybejelentésben megjelölt második nyelvet használja, ha a bejelentés nem az OHIM nyelveinek egyikén készült. Azon a nyelven, amelyen a védjegybejelentést benyújtotta, a bejelentő csak a közösségi védjegylajstromba történt bejegyzésről készült igazolást kapja meg a lajstromozási eljárás befejezésekor.

28 A fellebbező szerint a 40/94 rendelet 115. cikkének helyes értelmezésére tekintettel nyilvánvalóan téves az Elsőfokú Bíróság által a megtámadott ítélet 61. pontjában levont azon következtetés, miszerint önmagában ez a rendelet semmiképpen nem jelenthet nyelvekre vonatkozó eltérő bánásmódot, mivel azokban az eljárásokban, amelyekben a védjegybejelentő egyedül vesz félként részt az OHIM előtt, a védjegybejelentés nyelve az eljárás nyelve.

29 Az OHIM, a Spanyol Királyság és a Tanács vitatják az első jogalap elfogadhatóságát, amennyiben az a 40/94 rendelet 115. cikke (4) bekezdésének második mondatára irányul, mivel az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 32. pontjában csak abban a részében nyilvánította elfogadhatónak a jogellenességi kifogást, amelyben az a 115. cikk (3) bekezdésére vagy e cikk azon bekezdéseire vonatkozik, amelyek a (3) bekezdésben foglalt kötelezettséget konkretizálják. Egyrészt az OHIM és a Spanyol Királyság szerint a fellebbező nem vonta kétségbe a megtámadott ítélet ezen 32. pontját. Másrészt a Tanács szerint a 40/94 rendelet 115. cikke (4) bekezdésének második mondata nem tekinthető olyan rendelkezésnek, amely az arra vonatkozó kötelezettség hatályát és jogkövetkezményeit határozza meg részletesen, hogy a közösségi védjegy-bejelentési nyomtatványon a bejelentés nyelvén kívül egy másik nyelvet is meg kell jelölni.

30 Az OHIM, a Tanács és a Bizottság az ügy érdemét tekintve arra hivatkoznak, hogy a megtámadott ítélet 61. pontjának olvasatából az következik, hogy az Elsőfokú Bíróság a 40/94 rendelet 115. cikke (4) bekezdését egészében megvizsgálta jogilag, ideértve a bekezdés második mondatát is.

31 Az OHIM szerint a fellebbező túlbecsüli a 40/94 rendelet 115. cikke (4) bekezdése második mondatának a közösségi védjegybejelentők számára hordozott jelentőségét és gyakorlati következményeit. A fellebbező állításával ellentétben az OHIM arra irányuló lehetősége, hogy az írásbeli közléseket a bejelentőhöz az utóbbi által választott második nyelven tegye meg, nem jelenti sem azt, hogy a továbbiakban az egész eljárás a második nyelven fog folyni, sem pedig azt, hogy a bejelentő azon a nyelven, amelyen a védjegybejelentést benyújtotta, csak a közösségi védjegylajstromba történt bejegyzésről készült igazolást kapja meg a lajstromozási eljárás befejezésekor.

32 Az OHIM szerint ezek az állítások nincsenek tekintettel arra, hogy a közösségi védjegyet bejelentő természetes és jogi személyek 98%-a a Közösség területén letelepedett, szabadon választott hivatásos képviselő útján teszi meg a bejelentést. Ezenkívül arra emlékeztet, hogy azok, akik nem az OHIM nyelveinek egyikén tesznek védjegybejelentést, mindaddig jogosultak a védjegybejelentés nyelvét használni az írásbeli és szóbeli közlések során, amíg egyedüli félként vesznek részt az eljárásban.

33 Az OHIM hangsúlyozza, hogy az arra irányuló jogköre, hogy a közösségi védjegybejelentő által választott második nyelven tegyen írásbeli közléseket, csupán lehetőség, és ha a bejelentő azt kívánja, hogy minden írásbeli közlést a védjegybejelentés nyelvén tegyenek meg hozzá mindaddig, amíg egyedüli félként vesz részt az eljárásban, az OHIM csupán súlyos és kényszerítő indokok alapján tagadhatja meg tőle ezt a kérést.

34 E tekintetben az OHIM arra hivatkozik, hogy nem ugyanúgy értelmezi a 40/94 rendelet 115. cikkének (4) bekezdését, mint az Elsőfokú Bíróság. A megtámadott ítélet 61. pontjának harmadik mondatából ugyanis az következik, hogy a védjegybejelentés nyelvét kell használni az eljárás nyelveként, és ezáltal azon nyelvként, amelyen a határozatnak minősülő eljárási iratokat megszövegezik. Az OHIM a maga részéről úgy véli, hogy a 40/94 rendelet 115. cikke (4) bekezdésének második mondatában szereplő "írásbeli közlések" kifejezés valamennyi, általa foganatosított írásbeli aktusra kiterjed, ideértve azokat is, amelyek határozatnak minősülnek.

35 Az OHIM rámutat arra, hogy nehéz meghatározni a "határozatnak minősülő eljárási iratok" fogalmát, és példaként azt a levelet említi, amellyel az OHIM a közösségi védjegy bejelentőjét a 2868/95 rendelet 9. szabályának (3) bekezdése alapján bizonyos hiányok pótlására hívja fel. Az ilyen levél nem támadható meg keresettel, ám ha a bejelentő nem pótolja a megjelölt hiányosságokat, akkor az OHIM a védjegybejelentést elutasító határozatot hoz, amely keresettel megtámadható. A 115. cikk Elsőfokú Bíróság általi értelmezése zavart kelthetne a bejelentőknél, mivel így hol a védjegybejelentés nyelvén, hol pedig a második nyelven szövegezett iratokat címeznének hozzájuk.

36 Az OHIM azt is kiemeli, hogy a közösségi védjegybejelentő hallgatólagosan egyetértett azzal, ahogyan eljárt, és hogy a benyújtott bejelentések nagy száma ellenére most történik először, hogy a nyelvhasználati szabályokat vitatják. Előadja, hogy amennyiben szükséges, a jövőben bekérheti a bejelentő kifejezett hozzájárulását ahhoz, hogy az általa írásbeli közléseknek értelmezett aktusokban a második nyelvet használja.

37 A Tanács szerint az, ahogyan az OHIM a 40/94 rendelet 115. cikke (4) bekezdésének második mondatát értelmezi, és amely ennek a rendelkezésnek egyfajta alkalmazását eredményezi, semmiképpen nem hathat ki ennek a cikknek a jogszerűségére.

A Bíróság álláspontja

38 Előzetesen rá kell mutatni arra, hogy - ellentétben azzal, amit az OHIM, a Tanács és a Spanyol Királyság által emelt elfogadhatatlansági kifogás feltételez - a fellebbező első fellebbezési jogalapjával azt vitatja, ahogyan az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 61. pontjában a 40/94 rendelet 115. cikkét értelmezte, mivel az nem vette figyelembe ezen cikk (4) bekezdésének második mondatát, de nem vonja kétségbe ennek a rendelkezésnek a jogszerűségét.

39 A megtámadott ítélet 32. és 33. pontja mindenképpen rámutat arra, hogy az Elsőfokú Bíróság elfogadhatónak nyilvánította a jogellenességi kifogást abban a részében, amelyben az a 40/94 rendelet 115. cikkének (3) bekezdésében foglalt, második nyelv megjelölésére vonatkozó kötelezettségre irányul, de ideértve azt is, hogy e kötelezettség hatályát és jogkövetkezményeit a 115. cikk egyes más bekezdései határozzák meg részletesen.

40 Az Elsőfokú Bíróság ennélfogva nem utasította el, hogy megtámadják a 40/94 rendelet 115. cikke (4) bekezdésének második mondatát, amely azon rendelkezések közé tartozik, amelyek meghatározzák a második nyelv választásának hatályát és jogkövetkezményeit, mivel úgy rendelkezik, hogy "[h]a a bejelentés nem [az OHIM] nyelveinek egyikén készült, [az OHIM] az írásbeli közléseket a bejelentőhöz az utóbbi által a bejelentésben megjelölt második nyelven teszi meg".

41 Következésképpen az első fellebbezési jogalap elfogadható.

42 E jogalap érdemi vizsgálatát illetően meg kell állapítani, hogy ez a jogalap alapvetően arra irányul, ahogyan az OHIM értelmezi és alkalmazza a 40/94 rendelet 115. cikke (4) bekezdésének második mondatát, és amit az Elsőfokú Bíróság nem vett figyelembe a megtámadott ítélet 61. pontjában kifejtett érvelésben.

43 A fellebbező e tekintetben arra hivatkozik, hogy az OHIM szinte az egész közösségi védjegy-bejelentési eljárást a bejelentő által megjelölt második nyelven folytatta le. Az OHIM nem vitatja ezt az állítást, viszont arra hivatkozik, hogy nem ért egyet azzal, ahogyan az Elsőfokú Bíróság értelmezi a 40/94 rendelet 115. cikkének (4) bekezdését, mivel szerinte nem kell minden, határozatnak minősülő eljárási iratot az eljárás nyelvén megszövegezni, és ezen aktusok között van olyan, amely az említett rendelkezésben szereplő "írásbeli közlés" kategóriájába tartozik.

44 Először is azt kell megállapítani, hogyan kell értelmezni a 40/94 rendelet 115. cikkének (4) bekezdését.

45 E rendelkezés szerint az OHIM előtti eljárás nyelve az a nyelv, amelyen a közösségi védjegybejelentést benyújtották, az OHIM viszont a bejelentőnek címzett írásbeli közléseket az utóbbi által választott második nyelven is megteheti. Az említett rendelkezésből az következik, hogy az OHIM arra vonatkozó lehetősége, hogy a második nyelvet használja az írásbeli közlésekben, kivételt képez az eljárási nyelv használatának elve alól, ennélfogva az írásbeli közlések fogalmát megszorító módon kell értelmezni.

46 Miután az eljárás olyan aktusok együtteséből áll, amelyeknek a védjegybejelentés kezelése során teljesülniük kell, az "eljárási iratok" fogalma alá tartozik valamennyi, a közösségi szabályozás által a közösségi védjegybejelentés kezeléséhez megkívánt vagy előírt, valamint ehhez szükséges irat, legyen szó akár kézbesítésről, helyesbítési kérelemről, pontosításról vagy más aktusról. Az OHIM állításával ellentétben ezért valamennyi fenti aktust azon a nyelven kell megszövegezni, amelyen a védjegybejelentést benyújtották.

47 Az eljárási iratokkal szemben a 40/94 rendelet 115. cikke (4) bekezdésének második mondatában foglalt "írásbeli közlés" minden olyan közlés, amely tartalmában nem hasonlítható valamely eljárási irathoz, mint például az olyan dokumentumok, amelyek fedőlapja alatt az OHIM az eljárási iratokat továbbítja, vagy amelyekkel információkat juttat el a védjegybejelentőkhöz.

48 A 40/94 rendelet 115. cikke (4) bekezdésének értelmezésére tekintettel meg kell állapítani, hogy az Elsőfokú Bíróság jogosan állapította meg a megtámadott ítélet 61. pontjában, hogy "önmagában a 40/94 rendelet semmiképpen nem jelenthet nyelvekre vonatkozó eltérő bánásmódot, mivel éppen azt biztosítja, hogy a védjegybejelentés nyelve lehessen az eljárás nyelve [...]".

49 Következésképpen el kell utasítani azt a jogalapot, amely szerint az Elsőfokú Bíróság e rendelkezés értelmezése során tévesen alkalmazta a jogot.

A közösségi jog, különösen a Szerződés 6. cikkének megsértésére vonatkozó második jogalapról

A felek érvei

50 A fellebbező szerint az Elsőfokú Bíróság megsértette a közösségi jogot, különösen a Szerződés 6. cikkét azáltal, hogy elutasította a keresetét abban a részében, amelyben az a 40/94 rendelet 115. cikkének (2)-(6) bekezdésében foglalt valamennyi nyelvhasználati szabály jogellenes voltára hivatkozott.

51 Először is arra hivatkozik, hogy ezek a szabályok sértik a nyelvi egyenlőség alapvető elvét. A fellebbező szerint ez az elv több helyütt is kifejezésre jut a közösségi jogban. Így például az EK-Szerződés 248. cikkében (jelenleg, módosítást követően EK 314. cikk), amely szerint a Szerződés mindegyik nyelve egyaránt hiteles. Ugyanez vonatkozik az 1. rendeletre, amely meghatározza a Közösség hivatalos nyelveit, és úgy rendelkezik, hogy a tagállamok minden állampolgára a hivatalos nyelvek egyikén írásban fordulhat az intézményekhez ,és ugyanezen a nyelven választ is kaphat, és hogy az Európai Közösségek Hivatalos Lapja a tizenegy hivatalos nyelven jelenik meg. Az Amszterdami Szerződés által az EK-Szerződés 8d. cikkébe bevezetett harmadik bekezdés megerősíti, hogy minden uniós polgárnak joga van arra, hogy a Szerződés 248. cikkében említett nyelvek valamelyikén írásban forduljon az e cikkben vagy az EK-Szerződés 4. cikkében (jelenleg EK 7. cikk) említett bármely intézményhez vagy szervhez, és ugyanazon a nyelven kapjon választ. A fellebbező a Bíróságnak az egyenlőség elvére vonatkozó ítélkezési gyakorlatára is hivatkozik, amely elv az állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetésnek a Szerződés 6. cikkében említett tilalmában is kifejezésre jut. Az erre vonatkozó ítélkezési gyakorlat szerint különös jelentősége van a személyeknek nyelvi téren biztosított jogvédelemnek és lehetőségeknek.

52 A fellebbező ezután azt adja elő, hogy a 40/94 rendelet 115. cikkében megállapított nyelvhasználati szabályok sértik a Szerződés 6. cikkét. Ezek a szabályok nyelven és ezáltal közvetve az állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetést tartalmaznak, amely nem egyeztethető össze a hátrányos megkülönböztetés e rendelkezésben kimondott tilalmával.

53 A fellebbező szerint ezek a nyelvhasználati szabályok kifejezetten hátrányos helyzetbe hozzák a tagállamok azon állampolgárait, akiknek a nyelve nem tartozik az OHIM munkanyelvei közé, a tagállamok azon állampolgáraihoz képest, akiknek a nyelve ezek közé tartozik. Ez mindenekelőtt a közösségi védjegybejelentésekre vonatkozik, mivel az OHIM ezeket a bejelentéseket a gyakorlatban mindig a második nyelven dolgozza fel, ha a védjegybejelentést nem az OHIM nyelveinek egyikén nyújtották be. Azonban a felszólalási, a megszűnés megállapítására irányuló, illetve a törlési eljárásra is vonatkozik, mivel a felek megállapodásának a 40/94 rendelet 115. cikkének (7) bekezdésében foglalt esetét kivéve ezek az eljárások mindig az OHIM nyelvein folynak.

54 Ez a verseny torzítását eredményezheti a belső piacon, mivel a közösségi védjegy bejelentője szívesebben veszi olyan szabadalmi ügyvivő segítségét igénybe, akinek az anyanyelve az OHIM egyik munkanyelve, és így kedvezőtlenebb versenyhelyzetbe kerülnek azok a szabadalmi ügyvivők, akiknek az anyanyelve nem tartozik az OHIM munkanyelvei közé.

55 A fellebbező végül úgy ítéli meg, hogy mivel az egyenlő bánásmódnak alapvető jelentősége van a közösségi jogban, megsértése nem igazolható pusztán célszerűségi megfontolásokkal. Amennyiben egyáltalán lehetséges az igazolása, a jelen esetben a közösségi jogalkotó döntése akkor sem tekinthető megfelelőnek, sem pedig arányosnak.

56 E tekintetben arra hivatkozik, hogy az intézmények nem hivatkozhatnak tisztán gazdasági tényezőkre, például a további fordítási költségekre, hogy ezzel igazolják a közösségi jog egyik alapvető elvének korlátozását. A Tanács nem bizonyította továbbá azt, hogy az olyan nyelvhasználati szabályok, amelyek nem jelentenek hátrányos megkülönböztetést, aránytalanul megterhelnék a Közösség pénzügyi forrásait. A fellebbező másfelől rámutat arra, hogy az uniós szervek és intézmények évek óta valamennyi hivatalos nyelven érintkezhetnek az állampolgárokkal, legyen szó akár összefonódással kapcsolatos eljárásról, akár támogatási intézkedések bejelentéséről. Példaként a Közösségi Növényfajta-hivatalt hozza fel, amelyet a közösségi növényfajta-oltalmi jogokról szóló, 1994. július 27-i 2100/94/EK tanácsi rendelet (HL L 227., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 3. fejezet, 16. kötet, 390. o.) hozott létre, és amely valamennyi hivatalos nyelven gond nélkül működik.

57 Még ha igazolhatnák is gyakorlati és pénzügyi megfontolások az egyenlő bánásmód elvétől való eltérést, a 40/94 rendeletben megállapított nyelvhasználati szabályok akkor sem arányosak, mivel kevésbé lett volna diszkriminatív és versenytorzító hatású, ha csak egy második nyelvet lehetett volna választani, például az angolt.

58 A fellebbező ezen túlmenően rámutat arra, hogy nem kell figyelembe venni azt a tényt, hogy a Tanács egyhangúan fogadta el a 40/94 rendeletet, mivel a közösségi jogalkotót is kötik a jogszabályok.

59 Abban az esetben, ha a Bíróság azt állapítja meg, hogy a 40/94 rendeletben az OHIM-ra vonatkozóan meghatározott nyelvhasználati szabályok nem teljesen jogellenesek, a fellebbező másodlagosan azt kéri a Bíróságtól, hogy legalább azt állapítsa meg, hogy az Elsőfokú Bíróság tévesen alkalmazta a jogot azáltal, hogy nem állapította meg a 115. cikk (4) bekezdése második mondatának jogellenes voltát. Azt állítja, hogy ez a mondat nem csak a hátrányos megkülönböztetés tilalmával, de azzal az elvvel sem egyeztethető össze, amely az említett 115. cikk (1) bekezdésének és (4) bekezdése első mondatának alapját képezi, azaz hogy az a nyelv az eljárás nyelve, amelyen a védjegybejelentést benyújtották. A (4) bekezdés második mondata megfosztja értelmétől ezt az elvet, ahogyan ezt az OHIM állandó gyakorlata is mutatja. A 115. cikk különböző rendelkezései tehát nem egyeztethetők össze egymással.

60 A Görög Köztársaság, amely az elsőfokú eljárásban a fellebbezőt támogató beavatkozóként lépett fel, azt adja elő, hogy nagyrészt egyetért a fellebbezésben kifejtett állásponttal, különösen ami az egyenlőség és a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvét illeti. Hangsúlyozza, hogy a többnyelvűség elengedhetetlen eleme a közösségi jogrend hatékony működésének, mivel számos elsődleges és másodlagos jogi rendelkezés közvetlenül alkalmazandó a tagállamok belső jogrendjében.

61 Az Elsőfokú Bíróság ezért tévesen állapította meg azt, hogy az 1. rendelet "csupán a pozitív jog elszigetelt kifejeződése", figyelmen kívül hagyva ezáltal az elsődleges jog olyan alapvető elveit, amelyek a közösségi jog egészére kihatnak.

62 A Görög Köztársaság emlékeztet arra, hogy "a jog nem tudása nem mentesít" tétele szempontjából mekkora jelentősége van az állampolgárok számára annak, hogy az őket érintő rendelkezéseket saját anyanyelvükön megismerhetik. Annak fontosságát is hangsúlyozza, hogy tiszteletben tartsák az állampolgárok nyelvét abban a Közösségben, amelyben a döntéseket "az állampolgárokhoz a lehető legközelebb eső szinten" kell meghozni, és amelynek intézményei az átláthatóság elve alapján kell, hogy működjenek.

63 A Görög Köztársaság megállapítja, hogy ellentmondás van a nyelvek számának tervezett csökkentése és az EK-Szerződésnek a tagállamok nyelvi sokféleségének a Közösség általi tiszteletben tartását előíró 126. cikke (jelenleg EK 149. cikk) szerinti közösségi célok között. Emlékeztet arra, hogy a Bíróság a közösségi jog értelmezésére vonatkozó ítélkezési gyakorlatban minden alkalommal kimondta a nyelvek egyenlőségét.

64 A Görög Köztársaság arra is hivatkozik, hogy mivel az OHIM közösségi szerv, értelemszerűen vonatkoznia kell rá a Szerződés 4. és 8d. cikkének.

65 A többi fél nem ért egyet a fellebbezővel, és különböző indokokkal arra hivatkozik, hogy a második jogalap részben vagy egészében elfogadhatatlan. Az első érv szerint a fellebbezőnek nem fűződik érdeke ahhoz, hogy annak megállapítását kérje, hogy a 40/94 rendelet 115. cikke (4) bekezdésének második mondata jogellenes. Az OHIM szerint ennek a rendelkezésnek az esetleges jogellenessége nem eredményezi a megtámadott határozat jogellenességét, mivel az nem az említett rendelkezésen alapszik. A Spanyol Királyság és az OHIM ezenkívül azt állítják, hogy a fellebbező nem bizonyította, hogy ennek a rendelkezésnek az alkalmazása a jelen esetben bármilyen sérelmet okozott neki. Az OHIM e tekintetben kifejti, hogy mivel a fellebbező közölte, hogy azon a nyelven szeretné megkapni a közléseket, amelyen a közösségi védjegybejelentését benyújtotta, és az OHIM nem látott súlyos és kényszerítő indokot arra, hogy megtagadja ezt a kérést, valamennyi eljárási irat, így a határozatnak minősülő eljárási iratok megszövegezésénél is a hollandot használta, vagyis azt a nyelvet, amelyen a védjegybejelentést benyújtották.

66 A jogalap elsődleges része továbbá elfogadhatatlan, mivel az OHIM és a Bizottság szerint csupán az első fokon már előadott érvek megismétléséről van szó. A Tanács szerint viszont a jogalapnak ez a része azért elfogadhatatlan, mert a fellebbező nem közölte, hogy az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet mely pontjaiban határozott az általa betartandó jogi rendelkezéseket figyelmen kívül hagyva.

67 A jogalap másodlagos részével kapcsolatban a Tanács azt állítja, hogy az egybemosódik az első jogalappal. A Bizottság a maga részéről annak megállapítását kéri, hogy a jogalap e része elfogadhatatlan, mivel a fellebbező nem vitatta a megtámadott ítélet 33. pontját, amelyben az Elsőfokú Bíróság elfogadhatatlannak nyilvánította a 40/94 rendelet 115. cikkének a (3) bekezdésen kívüli rendelkezéseivel szemben felhozott jogellenességi kifogást.

68 Az OHIM érdemben azt adja elő, hogy a felperes nem ismertette, hogy az Elsőfokú Bíróság mennyiben alkalmazta tévesen a jogot azáltal, hogy az OHIM nyelvhasználati szabályait törvényes cél eléréséhez szükséges, annak megfelelő és azzal arányos eszköznek minősítette. Szerinte a fellebbezés alátámasztására előadott érvek visszalépést jelentenek az első fokon képviselt állásponthoz képest, mivel a fellebbező most azt állítja, hogy a jogalkotónak az OHIM előtti valamennyi eljárásra vonatkozóan csak egy hivatalos nyelvet kellett volna elrendelnie.

69 A Tanács az Elsőfokú Bíróság által a megtámadott ítélet 57-64. pontjában kifejtett érvelésre hivatkozik. A Közösségi Növényfajta-hivatal nyelvhasználati szabályaival kapcsolatban arra mutat rá, hogy azok megállapításakor azt a tényt vették figyelembe, hogy a közösségi növényfajta-oltalmak területén kivételesnek mondható az inter partes eljárás.

70 Ami az egyenlőség elvét illeti, amely - hacsak nem áll fenn objektíven igazolható ok - tiltja az azonos helyezetek eltérő kezelését, a Spanyol Királyság úgy véli, hogy vitathatatlan különbségek mutatkoznak abban, hogy melyik nyelvet hányan beszélik a Közösségen kívül és azon belül.

71 A Spanyol Királyság elismeri, hogy az OHIM nyelvhasználati szabályai bizonyos nyelveket eltérően kezelnek, de szerinte ez a különbség más jellegű, mint ahogyan a fellebbező állítja. Az OHIM a közösségi védjegybejelentésben megjelölt második nyelven fordulhat a bejelentőhöz, de szinte bizonyos, hogy a szabadalmi ügyvivők ismerik az OHIM valamelyik nyelvét. Ritkán van ezért szükség arra, hogy le kelljen fordítani az OHIM iratait. Csak azokban az eljárásokban van szükség fordításra, amelyekben másik fél is részt vesz, de ilyenkor e másik fél számára is le kell fordítani az iratokat.

72 Az eltérő bánásmód ezért csak árnyalatnyi, és a fellebbező nem hozott fel megfelelő érveket arra, hogy kétségbe vonja az Elsőfokú Bíróságnak a különbségtételt igazoló objektív indokra vonatkozó megállapításait. A Spanyol Királyság hangsúlyozza, hogy a Tanács hatáskörei keretein belül járt el, és hogy ésszerűen határozta meg a kritériumot az alapján, hogy melyik az az öt nyelv, amelyet a Közösségen kívül és belül a legtöbben beszélnek.

73 A Spanyol Királyság szerint a fellebbező nem közölte, hogy véleménye szerint milyen megfelelő és arányos rendszer biztosítaná az OHIM működését. Ezenkívül ellentmond az első fokon előadott érveinek, mivel most afelé hajlik, hogy csak egy nyelvet, az angolt kellene választani. Ez a kijelentés a fellebbező minden olyan állítását megkérdőjelezi, amely a nyelvi egyenlőség elvének megsértésére vonatkozott.

74 A Bizottság azt is előadja, hogy a jogalap nem megalapozott. Ahogyan azt az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 58. pontjában megállapította, az 1. rendelet nem azonosítható valamely közösségi jogelvvel. Ami a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének állítólagos megsértését illeti, az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 60-63. pontjában meggyőzően állította, hogy a Tanács megfelelő és arányos megoldást választott.

A Bíróság álláspontja

75 Először is a második jogalap elfogadhatatlanságára vonatkozó érveket kell megvizsgálni.

76 Azzal kapcsolatban, hogy a fellebbezőnek nem fűződik érdeke ahhoz, hogy annak megállapítását kérje, hogy a 40/94 rendelet 115. cikke (4) bekezdésének második mondata jogellenes, mivel jogilag nem kapcsolódik össze ez a rendelkezés a megtámadott határozattal, azt kell megállapítani, hogy az OHIM már emelt ilyen elfogadhatatlansági kifogást a kereset azon része tekintetében, amelyben az a 40/94 rendelet 115. cikke jogellenességének megállapítására irányult, és azt az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 15-17. pontjában foglalta össze. Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 24. és 25. pontjában elutasította ezt az érvet, és a jogellenességi kifogás elfogadhatóságát a megtámadott ítélet 32. és 33. pontjában határozta meg. Amint azt a jelen ítélet 39. és 40. pontjában szerepel, a 40/94 rendelet 115. cikke (4) bekezdésének második mondata azon rendelkezések közé tartozik, amelyek meghatározzák a második nyelv választásának hatályát és jogkövetkezményeit, és amelyek vonatkozásában az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 32. pontjának második mondatában elfogadhatónak nyilvánította a jogellenességi kifogást. Minthogy az OHIM nem vonja kétségbe ezeket a megállapításokat, és nem indokolja, hogy miért lenne ellentétes a közösségi joggal az Elsőfokú Bíróság arra vonatkozó megállapítása, hogy közvetlen jogi kapcsolat áll fenn a megtámadott határozat és azon kötelezettség között, amelynek jogszerűségét a fellebbező vitatja, el kell utasítani az arra alapított érvet, hogy a fellebbezőnek nem fűződik érdeke ahhoz, hogy annak megállapítását kérje, hogy a 40/94 rendelet említett rendelkezése jogellenes.

77 Ugyanígy el kell utasítani azt az érvet, miszerint nem nyert bizonyítást, hogy a fellebbező sérelmet szenvedett azáltal, ahogyan az OHIM a jelen ügyben a 40/94 rendelet 115. cikke (4) bekezdésének második mondatát alkalmazta. Ez az érv ugyanis nem a fellebbezés vagy a fellebbezés alátámasztásául felhozott érvek valamelyikének, hanem a fellebbező által benyújtott kereset elfogadhatatlanságának megállapítására irányul. Ezt azonban nem terjesztették elő az Elsőfokú Bíróság előtt, hanem első ízben a Bíróság előtt adták elő. Ezt az érvet ezért elfogadhatatlannak kell nyilvánítani, mivel tekintettel arra, hogy első ízben a fellebbezési szakban terjesztették elő, nem irányul annak megállapítására, hogy az Elsőfokú Bíróság a kereset elfogadhatatlanságára irányuló ezen kifogás értékelése során tévesen alkalmazta a jogot.

78 Az OHIM és a Bizottság állításával ellentétben a fellebbezés nem csak a fellebbező által első fokon előadott érvek megismétlését tartalmazza. A fellebbező ugyanis nem az első fokon előadott megsemmisítés iránti kérelme újbóli megvizsgálását kéri, hanem kifejezetten a megtámadott ítéletet bírálja. A megtámadott ítéletnek a fellebbezésben kifogásolt részeit illetően - a Tanács állításával ellentétben - a fellebbezésből egyértelműen kitűnik, hogy a fellebbezés az ítélet 61-64. pontja ellen irányul, amelyet egyébként a fellebbezés is ismertet. Nem megalapozott ezért a Tanács azon állítása, miszerint a fellebbezés túlságosan zavaros ahhoz, hogy a Bíróság határozhasson róla.

79 Szintén a Tanács állításával ellentétben a második jogalap másodlagos része, amellyel a fellebbező a 40/94 rendelet 115. cikke (4) bekezdése második mondatának jogellenes voltát vitatja, nem mosódik egybe az első jogalappal, amelyben csupán azt vitatja a fellebbező, ahogyan az Elsőfokú Bíróság ezt a rendelkezést értelmezte.

80 Végül azzal kapcsolatban, hogy a második jogalap másodlagos része elfogadhatatlan, mivel a fellebbező nem kifogásolta a megtámadott ítélet 33. pontját, elegendő a jelen ítélet 39. és 40. pontjára utalni, és megállapítani, hogy ez a rész elfogadható, amennyiben a fellebbező a 40/94 rendelet 115. cikkének (3) bekezdésében foglalt, a közösségi védjegybejelentés során második nyelv megjelölésére vonatkozó kötelezettséghez kapcsolódó jogkövetkezményeket vitatja.

81 A jogalap érdemi vizsgálatát illetően először is hangsúlyozni kell, hogy a jelen ítéletben az első jogalapra vonatkozóan kifejtett megállapításokra tekintettel ez a második jogalap annak megítélésére korlátozódik, hogy jogszerűek-e az OHIM nyelvhasználati szabályai, amelyek értelmében választani kell egy második nyelvet, amely a felszólalási, a megszűnés megállapítására irányuló, illetve a törlési eljárás, valamint a 40/94 rendelet 115. cikke (4) bekezdésének második mondata szerinti "írásbeli közlések" nyelve lehet. Azt kell megvizsgálni, hogy ezek a szabályok sértik-e a nyelvi egyenlőség fellebbező által ismertetett állítólagos elvét.

82 Ahogyan a fellebbező is hangsúlyozza, a Szerződés több helyütt hivatkozik az Európai Unió nyelvhasználatára. Ezek a hivatkozások azonban nem tekinthetők olyan közösségi jogi alapelv megnyilvánulásainak, amely valamennyi közösségi állampolgár számára biztosítja a jogot arra, hogy az érdekeit érintő valamennyi aktust minden körülmények között lefordítsák a saját nyelvére.

83 Az állampolgárok és a közösségi szervek és intézmények közötti kapcsolat tekintetében a Szerződés 8d. cikkének az Amszterdami Szerződés szerinti változata többek között arra kötelezi az intézményeket és egyes szerveket, hogy a Szerződés 248. cikkében említett nyelvek valamelyikén levelezzenek az állampolgárokkal. Ez a rendelkezés, amely a megtámadott határozat elfogadásakor még nem volt hatályban, nem alkalmazható általánosan az Unió valamennyi említett szervére. Nem alkalmazható különösen az OHIM-ra, ahogyan erre az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 64. pontjában jogosan rámutatott.

84 Ezenkívül a Szerződés 217. cikke felhatalmazza a Tanácsot arra, hogy egyhangú határozattal meghatározza a közösségi intézmények nyelvhasználatára vonatkozó szabályokat. E rendelkezés alapján fogadta el az 1. rendeletet, amelynek 1. cikke meghatározza a közösségi intézmények hivatalos nyelveit és munkanyelveit. Meg kell állapítani, hogy ezek a hivatalos nyelvek nem egyeznek meg teljesen a Szerződés 8d. és 248. cikkében szereplő nyelvekkel.

85 Másfelől az 1. rendelet és különösen annak 4. cikke úgy rendelkezik, hogy a rendeleteket és az általános hatályú iratokat az Unió hivatalos nyelvein kell elkészíteni. Ebből a rendelkezésből és az EK-Szerződésnek az 1. rendelet 5. cikkével - amely szerint az Európai Unió Hivatalos Lapjának a hivatalos nyelveken kell megjelennie - összefüggésben értelmezett 191. cikkéből (jelenleg EK 254. cikk), amely szerint az EK-Szerződés 189b. cikkében (jelenleg, módosítást követően EK 251. cikk) megállapított eljárásnak megfelelően elfogadott rendeleteket, irányelveket és határozatokat ki kell hirdetni az Európai Unió Hivatalos Lapjában, az következik, hogy az egyedi határozatokat nem feltétlenül kell valamennyi hivatalos nyelven megszövegezni, még akkor sem, ha a határozat címzettjén kívül az Unió más állampolgárainak - például egy piaci versenytársnak - a jogait is érinthetik.

86 Az a körülmény, hogy az intézmény egy állampolgárhoz annak nyelvén fordul, nem old meg ezért minden olyan nyelvi problémát, amellyel az állampolgárok az Unió szerveinek és intézményeinek tevékenysége keretében szembesülnek. A jelen ügyben is ilyen jellegű probléma merül fel, mivel a 40/94 rendelet 115. cikke (4) bekezdésének második mondatában említett "írásbeli közlések" kivételével, amellyel a jelen ítélet 98. pontja foglalkozik, az OHIM nyelvhasználati szabályai nem kifogásolhatók az OHIM és a bejelentő közötti közvetlen kapcsolat miatt, mivel az eljárást azon a nyelven kell lefolytatni, amelyen a közösségi védjegybejelentést tették. A nyelvhasználati szabályokat viszont amiatt éri bírálat, ahogyan a felszólalási, a megszűnés megállapítására irányuló, illetve a törlési eljárásban a több, esetlegesen eltérő nyelvet beszélő személyek közötti kapcsolatot szabályozzák.

87 A Szerződés 248. cikke második bekezdésének az Amszterdami Szerződés szerinti változatára és a Bíróságnak a közösségi jog értelmezésére vonatkozó ítélkezési gyakorlatára sem lehet a nyelvi egyenlőség állítólagos elvének igazolásául hivatkozni. Jóllehet valamennyi hiteles nyelvi változatot egyformán figyelembe kell venni a szöveg értelmezésekor, ez azonban csak akkor igaz, ha van ilyen nyelvi változat, és az hiteles is. Így még ha egy egyedi határozatot közzé is tesznek az Európai Közösségek Hivatalos Lapjában, és ezért az állampolgárok tájékoztatása érdekében minden nyelvre lefordítják, akkor is csak az adott eljárásban használt nyelv lesz a határozat értelmezése szempontjából hiteles és használható.

88 Figyelembe kell másfelől venni azt, hogy a közösségi védjegyet a gazdasági szereplők, nem pedig valamennyi állampolgár számára hozták létre, és hogy ezek a gazdasági szereplők nem kötelesek azt igénybe venni.

89 Jóllehet a védjegyek kizárólagos használatához fűződő jog hatóságilag biztosított jog, a védjegyjog alapvetően a gazdasági szereplők által, gazdasági tevékenységük keretében nyereségszerzésre használt eszköz. A jogalkotó ezért megteheti azt, hogy a közösségi védjegyek lajstromozására létrehozott szerv működési költségeinek viselésére teljes egészében vagy legalább részben ezeket a gazdasági szereplőket kötelezi.

90 A 40/94 rendelet ötödik preambulumbekezdése szerint "a védjegyekre vonatkozó közösségi szabályozás [...] nem lép a tagállamok védjegyekre irányadó jogszabályainak helyébe; [...] annak előírása, hogy a vállalkozások védjegyeiket közösségi védjegyként lajstromoztassák, nem tűnik indokoltnak; mivel a nemzeti védjegyoltalom fennmaradása továbbra is szükséges az olyan vállalkozások számára, amelyek védjegyeikre nem igénylik a közösségi szintű oltalmat".

91 A gazdasági szereplők azonban érdekeltek a közösségi jogalkotó által rendelkezésükre bocsátott olyan eszközben, mint amilyen a közösségi védjegy, amely megkíméli őket attól, hogy több nemzeti védjegybejelentést kelljen benyújtaniuk, és ezzel megtakarítja számukra az ezzel járó fordítási költségeket (lásd e tekintetben analógia útján a C-44/98. sz. BASF-ügyben 1999. szeptember 21-én hozott ítélet [EBHT 1999., I-6269. o.] 12. pontjában az európai szabadalmi iratok fordításának költségeire vonatkozóan a BASF AG által előadott érveket). Meggyőzően bizonyítja ennek az érdeknek a fennállását az OHIM létrehozása óta benyújtott közösségi védjegybejelentések nagy száma, amely meghaladta az előzetes becsléseket.

92 Mindezekből a megállapításokból az következik, hogy az OHIM és a hasonló szervek nyelvhasználati szabályai több különböző érdek között igyekeznek egyensúlyt teremteni, ami nem könnyű feladat: ezek nem csak a gazdasági szereplőknek és a közösségnek az eljárási költségekkel kapcsolatos érdekei, hanem a közösségi védjegybejelentőknek és más gazdasági szereplőknek a jogokat biztosító dokumentumok fordításaihoz való hozzáféréshez fűződő, vagy a több gazdasági szereplő részvételével lefolytatott eljárásokkal - mint amilyen a 40/94 rendeletben szereplő felszólalási, a megszűnés megállapítására irányuló, illetve a törlési eljárás - kapcsolatos érdekei is.

93 Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 62. pontjában ezért jogosan állapította meg, hogy a Tanács azáltal, hogy a felek nyelvhasználatra vonatkozó megállapodása hiányában meghatározta a felszólalási, a megszűnés megállapítására irányuló, illetve a törlési eljárásban az eljárás nyelveként használható hivatalos közösségi nyelveket, azt a törvényes célt követte, hogy megoldást találjanak az ilyen megállapodás hiányából származó nyelvi problémára.

94 Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 63. pontjában azt is jogosan állapította meg, hogy annak ellenére, hogy a Tanács eltérően kezelte a hivatalos nyelveket, megfelelő és arányos megoldásnak tekinthető, hogy a választást az Európai Közösség legismertebb nyelveire korlátozta.

95 Ilyen feltételek mellett nem releváns a fellebbező arra vonatkozó érve, hogy egy nyelv kiválasztása kevésbé lett volna diszkriminatív, mint öt nyelvé.

96 Végül a 40/94 rendelet 115. cikke (4) bekezdésének második mondatában szereplő írásbeli közlésekkel kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy - amint ez a jelen ítélet 45. és 47. pontjában is szerepel - ezt a fogalmat megszorítóan kell értelmezni, és csak olyan közlések tartoznak ide, amelyek tartalmukban nem hasonlíthatóak valamely eljárási irathoz. Mivel ebben az összefüggésben a második nyelv használata nem sértheti a közösségi védjegybejelentők jogi érdekeit, a második nyelv használatából esetlegesen adódó eltérő bánásmódnak csekély a jelentősége, és azt az OHIM működési szükségletei mindenképpen indokolják.

97 E megfontolások összességéből az következik, hogy a második fellebbezési jogalapot, mint megalapozatlant, teljes egészében el kell utasítani.

Az indokolási kötelezettség megsértésére vonatkozó járulékos jogalapról

A Görög Köztársaság érve

98 A Görög Köztársaság járulékos hatályon kívül helyezési jogalapot terjeszt elő, amely szerint az Elsőfokú Bíróság tévesen alkalmazta a jogot azáltal, hogy nem vette figyelembe vagy mindenesetre nem terjesztette elő hivatalból az arra a rendelkezésre vonatkozó indokolási kötelezettség megsértésére alapított jogalapot, amelynek a jogellenességére hivatkoztak, azaz a 40/94 rendelet 115. cikkére.

99 A Görög Köztársaság emlékeztet arra, hogy az Elsőfokú Bíróság előtti beavatkozásában már rámutatott arra, hogy a nyelvhasználatnak a 40/94 rendelet keretében történő korlátozása nem megfelelően indokolt, és hogy nem határozhatóak meg azok a kritériumok, amelyek megszabták ezt a korlátozást, és az sem magyarázható meg, miért élveznek bizonyos nyelvek elsőbbséget más nyelvekkel szemben. Az Elsőfokú Bíróság azonban nem vette figyelembe a Görög Köztársaság által megfogalmazott kifogásokat, és hivatalból sem vetette fel a 40/94 rendelet indokolásának kérdését, holott a jelen ügyben olyan kérdésről van szó, amelyet a közösségi bíróságnak hivatalból lehet, sőt kell vizsgálnia.

100 Az Elsőfokú Bíróság ezzel szemben azáltal, hogy a megtámadott ítélet 62. és 63. pontjában a jogalkotói célokra alapította érvelését, nem vizsgálta az indokolását annak a rendeletnek, amelynek a jogellenességére hivatkoztak, hanem maga fűzött hozzá indokolást annak ellenére, hogy a jelen ügyben egyáltalán nem volt indokolás; az ilyen eljárást a Bíróság korábban már szankcionálta (a Bíróság C-164/98. P. sz., DIR International Film és társai kontra Bizottság ügyben 2000. január 27-én hozott ítélete [EBHT 2000., I-447. o.]).

A Bíróság álláspontja

101 Az Elsőfokú Bíróság valóban nem válaszolt kifejezetten arra az érvre, miszerint megsértették az indokolási kötelezettséget a rendelet azon rendelkezésével kapcsolatban, amelynek a jogellenességére hivatkoztak. Rá kell azonban mutatni arra, hogy ezt az érvet olyan jogalap részeként terjesztették elő, amelyet az arányosság elvének megsértésére alapított jogalapként lehet értelmezni. Mivel tisztán jogi jellegű jogalapról van szó, a Bíróság pótolhatja az Elsőfokú Bíróság mulasztását.

102 E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az indokolási kötelezettség tartalma az érintett aktus természetétől függ, és amikor általánosan alkalmazandó jogi aktusról van szó, az indokolás szorítkozhat egyfelől az aktus elfogadásához vezető általános helyzet, másfelől az általa elérni kívánt általános célok megjelölésére. Ha a vitatott jogi aktusból kitűnik az intézmény által követett cél lényege, túlzás lenne külön indokolást megkövetelni az alkalmazott különböző technikai megoldásokra (a C-150/94. sz., Egyesült Királyság kontra Tanács ügyben 1998. november 19-én hozott ítélet [EBHT 1998., I-7235. o.] 25. és 26. pontja, valamint a C-168/98. sz., Luxemburg kontra Parlament és Tanács ügyben 2000. november 7-én hozott ítélet [EBHT 2000., I-9131. o.] 62. pontja).

103 Meg kell állapítani, hogy a jelen eljárásban a 40/94 rendeletnek az OHIM nyelvhasználati szabályaira vonatkozó rendelkezései kellőképpen lehetővé teszik az alapul szolgáló indokolás megismerését és felülvizsgálatát.

104 A megtámadott ítélet 62. és 63. pontjával kapcsolatban azt kell megállapítani, hogy azokban az Elsőfokú Bíróság nem a vitatott rendelkezés állítólag hiányzó indokolását igyekezett pótolni, hanem a rendelkezés arányosságát vizsgálta, ami szükségszerűen feltételezi a közösségi jogalkotó vélelmezett céljának vizsgálatát is.

105 Ezekből a megállapításokból az következik, hogy a Görög Köztársaság által járulékosan előterjesztett jogalap nem megalapozott.

A költségekről

106 Az eljárási szabályzat 69. cikkének 2. §-a alapján, amelyet ugyanezen szabályzat 118. cikke alapján a fellebbezési eljárásban is alkalmazni kell, a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. A fellebbezőt, mivel pervesztes lett, a Belső Piaci Harmonizációs Hivatal kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.

107 Az eljárási szabályzat 69. cikke 4. §-ának első bekezdésével összhangban a Görög Köztársaság, a Spanyol Királyság, a Tanács és a Bizottság maguk viselik költségeiket.

A fenti indokok alapján

A BÍRÓSÁG

a következőképpen határozott:

1) A Bíróság a fellebbezést elutasítja.

2) A Bíróság Ch. Kiket kötelezi a költségek viselésére.

3) A Görög Köztársaság, a Spanyol Királyság, az Európai Unió Tanácsa és az Európai Közösségek Bizottsága maguk viselik saját költségeiket.

Rodríguez Iglesias Puissochet Wathelet

Schintgen Timmermans Gulmann

Edward La Pergola Jann

Skouris Macken Colneric

von Bahr Cunha Rodrigues Rosas

Kihirdetve Luxembourgban, a 2003. szeptember 9-i nyilvános ülésen.

R. Grass G. C. Rodríguez Iglesias

hivatalvezető elnök

*Az eljárás nyelve: holland.