A Debreceni Ítélőtábla Pf.20489/2017/3. számú határozata sérelemdíj tárgyában. [1952. évi III. törvény (Pp.) 253. §, 2013. évi V. törvény (Ptk.) 2:52. §, 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet (Kmr.) 14. §, 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet (Ükr.) 3. §] Bírók: Csiki Péter, Gárdosi Judit, Veszprémy Zoltán

DEBRECENI ÍTÉLŐTÁBLA

Pf.II.20.489/2017/3. szám

A Debreceni Ítélőtábla az elsőfokú eljárásban személyesen eljáró, a fellebbezési eljárásban dr. Győrffy István ügyvéd (cím) által képviselt felperes neve (tartózkodási helye: ... Országos Büntetés-végrehajtási Intézet, cím) felperesnek - a dr. Görömbei Zoltán ügyvéd (cím) által képviselt ... Büntetés-végrehajtási Intézet (cím) alperes ellen sérelemdíj megfizetése iránt indított perében a Debreceni Törvényszék 5.P.20.889/2015/12. számú ítélete ellen a felperes által 22. sorszám alatt előterjesztett fellebbezés folytán - tárgyaláson kívül - meghozta a következő

ítéletet:

Az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét részben és akként változtatja meg, hogy kötelezi az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 15 nap alatt 200 000 (kettőszázezer) forintot; a felperes által az alperes részére fizetendő elsőfokú perköltség összegét 130 000 (Egyszázharmincezer) forintra leszállítja.

Kötelezi a felperest, hogy 15 nap alatt fizessen meg az alperesnek 30 000 (Harmincezer) forint fellebbezési eljárási költséget.

Ez ellen az ítélet ellen nincs helye fellebbezésnek.

Indokolás

A felperes 2013. szeptember 23. és 2015. január 19. között a ... Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetben tartózkodott. 2014. május 4. és május 26. között a 34. számú zárkában volt elhelyezve.

Keresetében 3 000 000 forint sérelemdíj megfizetésére kérte kötelezni az alperest arra tekintettel, hogy a 34. számú zárkában az elhelyezés körülményei és az alperes részéről tanúsított magatartás megvalósította az embertelen és megalázó bánásmód "törvényi kritériumát".

Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását és a felperes költségben való marasztalását kérte.

Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította, s kötelezte a felperest, hogy 15 nap alatt fizessen meg az alperesnek 190 500 forint perköltséget, kimondta továbbá, hogy a le nem rótt kereseti illetéket az állam viseli.

A határozata indokolásában kifejtette, hogy a felperes követelésének jogalapja a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) 6:548. § (1) bekezdése, míg a felperes által is kért sérelemdíjat a Ptk. 2:52. § (1) bekezdése alapján igényelheti a sérelmet szenvedett. Ugyanezen szakasz (2) bekezdése értelmében a sérelemdíj fizetésére kötelezés feltételeire - különösen a sérelemdíjra köteles személy meghatározására és a kimentés módjára - a kártérítési felelősség szabályait kell alkalmazni azzal, hogy a sérelemdíjra való jogosultsághoz a jogsértés tényén kívül további hátrány bekövetkeztének bizonyítása nem szükséges. Hangsúlyozta, hogy a sérelemdíj nem a személyiségvédelem objektív eszköze, így a kártérítési felelősséghez hasonlóan jelentősége van a jogsértő magatartása felróhatóságának és bizonyítást igényel a hivatkozott jogsértő magatartás is. Kiemelte, hogy a per tárgyává tett időszakban hatályban volt a szabadságvesztés és az előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló 6/1996. (VII.12.) IM rendelet (a továbbiakban: IM rendelet), melynek szabályait a kereset elbírálásakor alkalmazni kellett.

A felperes keresetében részletezett sérelmeit sorra véve az alábbiakat fejtette ki:

A felperes elsődlegesen azt sérelmezte, hogy az elhelyezése során az alperes megsértette az IM rendelet 137. § (1) bekezdésében foglaltakat. E jogszabályhely értelmében a zárkában elhelyezhető létszámot úgy kell meghatározni, hogy minden elítéltre legalább 6 m3 légtér és férfi elítéltek esetén 3 m2 mozgástér jusson. A mozgástér meghatározása szempontjából az alapterületből figyelmen kívül kell hagyni az azt csökkentő berendezési és felszerelési tárgyak által elfoglalt területet. Megállapította, hogy maga az alperes sem vitatta, hogy az IM rendelet előírásait nem tudta betartani, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a BV intézetnek nincs mérlegelési lehetősége a hozzá irányított elítéltek befogadása kapcsán, a jogszabály megszegése körében tehát vétlen, felróhatóság őt nem terheli, annak hiányában pedig kártérítési felelőssége sem állapítható meg. Megjegyezte, hogy az IM rendelet felhívott szakaszát ugyan az Alkotmánybíróság a 32/2014. (XI.3.) AB határozatában, mint nemzetközi szerződésbe és Alaptörvénybe ütközőt megsemmisítette 2015. március 31-i hatállyal, ám a perbeli jogvita elbírálásakor a rendelet az idézett szöveggel volt hatályban.

Alaptalannak találta a felperes arra alapított követelését is, hogy a 34. számú zárkában nem kaptak tisztítószereket, ezért azt nem lehetett megfelelően tisztán tartani, állítását ugyanis a felperes nem bizonyította.

A felperes ugyanígy nem bizonyította, csupán állította, hogy a zárkája ablakára felszerelt kilátásgátlók nem tették lehetővé a megfelelő szellőztetést, elzárták a természetes fényt.

Állította a felperes, hogy a zárkában a wc nem volt elválasztva, az étkezésekkor ezért undor fogta el. Az elsőfokú bíróság az IM rendelet 135. §-ának (2) bekezdését idézve - mely szerint a zárkában folyóvízzel ellátott mosdót, illetve - az ön- vagy közveszélyes magatartást tanúsító elítéltek elhelyezésére kialakított zárka kivételével - elkülönített, lehetőség szerint önálló szellőzésű wc-t kell létesíteni - kifejtette, hogy az önálló szellőzésű wc biztosítása nem kötelező, csupán lehetőség, így annak elmaradása nem valósít meg jogszabályszegést, a jogsértés bizonyítatlansága pedig a keresetet e részben is alaptalanná tette. Azt az állítását pedig, hogy a wc nem volt leválasztva a zárkában, a felperes nem igazolta.

Alaptalannak találta a felperes azon sérelmét is, hogy a fürdések során nem volt biztosított számára a melegvíz. Az IM rendelet 151. § (1) és (2) bekezdését idézve rámutatott, hogy a felperes ezt az állítását ugyancsak nem igazolta, a per során e körben tett nyilatkozatai pedig ellentmondásosak voltak.

Alaptalannak találta a felperes arra alapított követelését is, hogy zárkájában a poloskák el voltak szaporodva, azok őt összecsipkedték, a csípésektől viszketett, az összenyomott poloskáktól véres volt a fal. Ezen állításait a felperes semmivel nem bizonyította, ezzel szemben az alperes becsatolta azt az orvosi igazolást, mely szerint a felperes a per tárgyává tett időszakban jelentkezett orvosi vizsgálatra, ám ott poloska-csípésekről nem tett említést.

Nem találta alaposnak azt a kifogást sem, hogy a zárkában nem volt televízió, így "a szabad információs hírek és a napi hírek 3 hónapon át nem voltak biztosítva", ezáltal sérült a szabad információs áramlás joga. Az IM rendelet 138. § (1) bekezdése szerint a rendelet 3. számú melléklete sorolja fel a zárka berendezési- és felszerelési tárgyait, melyek között lehetőség szerint biztosítható rádió és televízió. Azok hiánya, miután nem kötelező felszerelésről van szó, jogsértést nem alapoz meg.

Alaptalannak találta azt a sérelmet is, hogy bár a felperest fogház fokozatban kellett fogva tartani, a zárka ajtókat az alperes nem ennek megfelelően nyitotta, azok egész nap zárva voltak. Utalt az IM rendelet 41. § (5) bekezdésére, mely szerint a fogház fokozatú elítéltnél a zárka, illetve a lakóhelyiség ajtaját a reggeli létszám-ellenőrzéstől az esti létszám-ellenőrzésig a napirendben meghatározott esetektől vagy a parancsnok eltérő rendelkezésétől eltekintve, nyitva kell tartani. Az alperes parancsnoka 30516/801/18/2013. szám alatt kiadott intézkedése szól a zárka ajtók nyitva- és zárva tartásának rendjéről, a szerint fogház fokozatú elítéltek esetén - a BV intézet építészeti adottságaira és elhelyezési feltételeire is figyelemmel - a napirendi feladatokat és az intézet biztonságát figyelembe véve nyitva kell tartani a zárkákat abban az esetben, ha ott fogvatartotti mozgatás nincs folyamatban. A zárkák ajtaját azonban kulcsra zárva kell tartani, különösen létszám-ellenőrzéskor; szolgálat átadás-átvételkor; biztonsági ellenőrzés, szemle, vizsgálat ideje alatt; nagyobb létszámot érintő mozgatás alatt; a szinten tartott szervezett program lebonyolítása alatt; ételosztáskor; fogvatartotti telefonhasználat alatt. Az alperesnél e rendelkezést betartották, az abban írtak figyelembevételével volt nyitva vagy zárva a 34. zárka ajtaja. Megjegyezte az elsőfokú bíróság, hogy a felperes nem bizonyította a zárkák folyamatos zárva tartását, ezzel kapcsolatos nyilatkozatai egymásnak ellentmondóak voltak.