1018/B/1998. AB határozat
az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvény módosításáról szóló 1997. évi XXIX. törvény 7. §-ának (4) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítvány tárgyában
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő
határozatot:
Az Alkotmánybíróság az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvény módosításáról szóló 1997. évi XXIX. törvény 7. §-ának (4) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
INDOKOLÁS
I
Az indítványozó az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvény módosításáról szóló 1997. évi XXIX. törvény (a továbbiakban: Tv.) 7. §-a (4) bekezdésének megsemmisítését kérte az Alkotmánybíróságtól.
Álláspontja szerint a Tv. 7. § (4) bekezdése, mely kimondja, hogy a kárpótlási kérelem határidejének elmulasztása esetén nincs lehetőség igazolási kérelem előterjesztésére, több okból is alkotmányellenes. Egyrészt a kárpótlási igény érvényesítése lehetőségének korlátozása "sérti az Alkotmány 70/A. § (3) bekezdésében, illetve az 55. § (3) bekezdésében rögzített, valamint a 66. § (1) bekezdésében megfogalmazott elveket, valamint azzal, hogy kizárja az igény érvényesítését a bíróság előtt, a 70/K. § első mondatában meghatározott lehetőség alkalmazását." Másrészt, mivel az alapjogszabály [az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: 3.Kpt.)] az abban meghatározott jogosulti kör részére lehetőséget biztosított az igazolási kérelem benyújtására, a Tv. viszont nem, ezért az érintettek hátrányosabb helyzetbe kerültek. "A jogalkotó ezzel gyakorlatilag hátrányosan megkülönböztette a törvénymódosítással érintett személyeket a korábbiaktól aszerint, hogy mikor szenvedték el sérelmeiket."
II.
Az Alkotmány érintett rendelkezései a következők:
"55. § (3) Az, aki törvénytelen letartóztatás vagy fogvatartás áldozata volt, kártérítésre jogosult."
"66. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a férfiak és a nők egyenjogúságát minden polgári és politikai, valamint gazdasági, szociális és kulturális jog tekintetében."
"70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül. [...]
(3) A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti."
"70/K. § Az alapvető jogok megsértése miatt keletkezett igények, továbbá a kötelességek teljesítésével kapcsolatban hozott állami döntések elleni kifogások bíróság előtt érvényesíthetők."
A 3.Kpt-nek az Alkotmánybíróság által vizsgált rendelkezései:
"14. § E törvény alapján benyújtott kárpótlási kérelmek elbírálására az 1991. évi XXV. törvény 10-12. §-ában foglaltak az irányadók a következő eltérésekkel:
a) a jogosult e törvény hatálybalépését, illetve az elítélését törvénysértővé vagy semmissé nyilvánító jogerős bírósági határozat kézbesítését követő 4 hónapon belül az állandó lakóhelye szerint illetékes megyei (fővárosi) kárrendezési hivatalhoz vagy az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatalhoz nyújthatja be a kárpótlás iránti kérelmét; a kárpótlás iránti kérelmeket első fokon az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal bírálja el;
b) az a) pontban előírt határidő elmulasztása jogvesztéssel jár, a határidő elmulasztása esetén igazolási kérelemnek az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény 40. §-ában foglaltak szerint van helye;".
A Tv-nek az Alkotmánybíróság által vizsgált rendelkezései:
"1. § A Tv. 2. §-a helyébe a következő rendelkezés lép:
'2. § (1) Egyösszegű kárpótlás jár az élet elvesztéséért, ha
a) a magyar bíróság törvénysértő vagy semmissé nyilvánított ítélete alapján hajtották végre a halálos ítéletet, vagy
b) a sérelmet elszenvedő a büntetőeljárás vagy a büntető ügyben hozott ítélet végrehajtása során olyan módon vesztette életét, hogy a halál bekövetkezésének kétséget kizáró oka az eljáró magyar hatóság szándékos közreműködése volt,
c) a sérelmet szenvedett kétségkívül a magyar hatóság vagy hatósági személy politikai indíttatású önkénye miatt vesztette életét,
d) a sérelmet szenvedett a deportálás (2/A. §) vagy a kényszermunka (2/B. §) ideje alatt halt meg.
(2) A kárpótlás összegéről, a kifizetés rendjéről, határidejéről, ütemezéséről külön törvény rendelkezik. [...]"
"7. § (1) A Tv. 2. §-a (1) bekezdésének c) és d) pontja, továbbá 3. §-a (1) bekezdésének c) pontja alapján lefolytatásra kerülő eljárásra az 1991. évi XXV. törvény 10-12. §-ában foglaltak az irányadók, a (2)-(8) bekezdésben meghatározott eltérésekkel.
(2) Aki a Tv. 2. §-a (1) bekezdésének c) és d) pontja, illetőleg 3. §-a (1) bekezdésének c) pontja alapján jogosult kárpótlásra, e törvény hatálybalépésétől számított 4 hónapon belül a lakóhelye szerint illetékes megyei (fővárosi) kárrendezési hivatalhoz vagy az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatalhoz (a továbbiakban: OKKH) nyújthatja be kárpótlás iránti kérelmét. A kérelmet első fokon az OKKH bírálja el. [...]
(4) A (2) bekezdésben meghatározott határidő elmulasztása jogvesztéssel jár, a mulasztás miatt igazolásnak nincs helye."
"14. § (7) A Tv. 2. §-ának (2) bekezdésében említett törvényre vonatkozó javaslatot a Kormánynak a kárpótlási igény bejelentésére szolgáló határidő [7. § (2) bekezdés] elteltét követő 12 hónapon belül kell az Országgyűlés elé terjesztenie."
III.
Az indítvány nem megalapozott.
1. Az Alkotmánybíróság már az első, személyi kárpótlással foglalkozó határozatában megállapította: "Mivel a 3.Kpt. a jogállami alkotmányt megelőző időre, visszamenőlegesen állapítja meg az állam kárpótlási kötelezettségét a múlt rendszerekben elkövetett személyi sérelemokozásokért, éspedig úgy, hogy a kizárt, elévült és egyéb okból érvényesíthetetlen, illetőleg eredetileg nem is létezett jóvátételi igényeket a semmisségi törvényhozás során kilátásba helyezett kárpótlási kötelezettséggel közös nevezőre hozza, a kifogásolt törvénynek meghatározó jogalapja a méltányosság. Erre a visszamenőleges kárpótlásra ugyanis nincs az államnak alkotmányos kötelezettsége. A személyi sérelemokozásokért járó kárpótlás ezért ex gratia jellegű, mert visszamenőleges és egységes jogalapot teremt a személyi sérelemokozások jóvátételére. Ez az egységes jogalap bizonyos személyi sérelemokozások ténye, (...)" [1/1995. (II. 8.) AB határozat, ABH 1995. 31., 45., a továbbiakban: Abh.] Ugyanebben a határozatában - a személyi sérelemokozásért járó kárpótlás ex gratia jellegének megállapítása mellett - az Alkotmánybíróság elemezte azt is, hogy méltányosságon alapuló juttatás esetén miként érvényesül az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében meghatározott általános diszkrimináció-tilalom. Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban rámutatott arra, hogy: "'nincs senkinek joga arra, hogy egy ex gratia juttatás meghatározott formájában részesüljön.' (ABH 1991. 62.). Ha tehát a kárpótlás kizárólag az állam szuverén elhatározásán múlik, akkor a törvényhozó szabadsága a részletekben való megkülönböztetésre igen nagy. Ha a jogalkotó nem eleve jogosultakat különböztet meg, a megkülönböztetés korlátja a pozitív diszkrimináció elvi határa: az egyenlő méltóságú személyként való kezelés feltétlen betartása, illetve az Alkotmányban megfogalmazott alapjogok tiszteletben tartása (ABH 1990. 48.). Ebből tehát az is következik, hogy az ex gratia juttatásnál is irányadóak az Alkotmány 70/A. §-ában foglaltak, mert az elégtételi intézkedések során a kedvezményezettek körét és a juttatások mértékét tekintve elvileg itt is fennáll a tiltott megkülönböztetés lehetősége, a törvényhozó mérlegelési joga azonban e körben szélesebb.
[...] Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében megfogalmazott megkülönböztetési tilalom nem jelenti azt, hogy mindenfajta megkülönböztetés sérti a jogok egyenlő elosztásának alkotmányos követelményét. A megkülönböztetés tilalma arra vonatkozik, hogy a jognak mindenkit egyenlőként (egyenlő méltóságú személyként) kell kezelnie, azaz az emberi méltóság alapjogán nem eshet csorba, azonos tisztelettel és körültekintéssel, az egyéni szempontok azonos mértékű figyelembevételével kell a jogosultságok és a kedvezmények elosztásának szempontjait meghatározni (ABH 1990. 48.).
Ám az Alkotmánybíróság azt is kimondta, hogy ha nem eleve jogosultak megkülönböztetéséről van szó, akkor csak az követelhető meg, hogy a nem egyenlő kezelésnek ésszerű oka legyen, azaz az ne minősüljön önkényesnek (ABH 1991. 62.). Ha a megkülönböztetés 'önkényes', 'indokolatlan', vagyis annak nincs észszerű indoka, akkor sérti az emberi méltósághoz való jogot, mert ilyen esetben a törvényhozó bizonyosan nem kezeli az érintetteket egyenlő méltóságú személyként, s nem értékeli valamennyi érintett szempontjait hasonló figyelemmel és méltósággal. [...] Ahol viszont a törvény az érintettek szempontjait nem azonos körültekintéssel és figyelemmel állapítja meg, a pozitív diszkrimináción belül is alkotmányellenes megkülönböztetést alkalmaz." (ABH 1995. 31., 47-48.)
Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban megállapította a személyi sérelemokozásért járó kárpótlás ex gratia jellegét és arra is rámutatott, hogy a méltányosságon alapuló juttatásoknál is megkövetelt az érintettek egyenlő méltóságú személyként kezelése, ebből következően az egyes csoportok közötti különbségtétel alkotmányosan csak akkor elfogadható, ha az nem önkényes és indokolatlan, annak ésszerű indokai vannak.
2. Az 1992. július 2-án hatályba lépett 3.Kpt. egy összegű kárpótlást állapított meg az élet elvesztéséért, ha
"2. § (...) a) a magyar bíróság törvénysértő vagy semmissé nyilvánított ítélete alapján hajtották végre a halálos ítéletet, vagy
b) a sérelmet elszenvedő a büntetőeljárás vagy a büntetőügyben hozott ítélet végrehajtása során olyan módon vesztette életét, hogy a halál bekövetkezésének kétséget kizáró oka az eljáró magyar hatóság szándékos közreműködése volt."
A kárpótlásra az élő özvegy, a sérelmet szenvedett élő gyermeke, élő szülője, illetve ezek hiányában (az összeg felére) az élő testvére volt jogosult. A jogosultaknak 4 hónap állt rendelkezésükre a kárpótlási kérelem benyújtására. Bár a 3.Kpt. kimondta e határidő jogvesztő voltát, lehetőséget adott az Áe. 40. §-a szerinti igazolási kérelem benyújtására (melyre így 8 nap, illetve végső soron 6 hónap állt rendelkezésre).
A kárpótlás iránti kérelmek benyújtásának határidejéről és az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról szóló 1991. évi XXV. törvény módosításáról szóló 1994. évi II. törvény (a továbbiakban: Kptm.) a kárpótlás iránti kérelmek benyújtásának határidejét 30 napra ismételten megnyitotta, ez érintette a 3.Kpt.-ban szabályozott, az élet elvesztéséért járó kárpótlást is.
A 3.Kpt. 20. § (2) bekezdése külön törvényben rendelte szabályozni azt az esetet, amikor valaki olyan bűncselekménynek esett áldozatul, amellyel kapcsolatban az állam elmulasztotta érvényesíteni a büntetőigényét, és ezzel akadályozta a hozzátartozók polgári jogi igényének érvényesítését. Ez esetben is a hozzátartozókat illeti meg a kárpótlás, a nemzeti gondozáson túlmenően. Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban (ABH 1995. 31.) önkényes és így alkotmányellenes különbségtételnek minősítette a 20. § (2) bekezdésében a kárpótlásnak ahhoz a feltételhez kapcsolását, hogy az állam elmulasztotta a bűncselekmények elkövetőivel szembeni büntető igénye érvényesítését. Kimondta azt is, hogy önkényes csoportba sorolásnak minősül és így alkotmányellenes a II. világháború alatt faji, vallási vagy politikai okból külföldre történő deportálások és kényszermunkára hurcolások puszta szabadságelvonásnak minősítése. A határozat megállapította, hogy az Országgyűlés elmulasztotta a diszkrimináció elkerülése érdekében vállalt jogalkotói feladatát, és az Alkotmánybíróság felhívta az Országgyűlést, hogy jogalkotói feladatának 1995. szeptember 30~ig tegyen eleget.
Az Országgyűlés Emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottsága az ezen kötelezettség teljesítésre előkészített törvényjavaslat zárószavazás előtti szövegének alkotmányossági vizsgálatát kérte az Alkotmánybíróságtól. Az Alkotmánybíróság 22/1996. (VI. 25.) AB határozatában (ABH 1996. 89.) ezt a vizsgálatot elvégezte, iránymutatást adva a törvényalkotónak a kárpótlás egyes részkérdéseinek alkotmányossága tekintetében.
Ilyen előzmények után bővítette ki a Tv. 1997-ben a 3.Kpt. alapján kárpótlásra jogosultak körét azoknak a személyeknek (a fentiekben részletezett) hozzátartozóival, akik (c) kétségkívül a magyar hatóság vagy hatósági személy politikai indíttatású önkénye miatt vesztették életüket, illetve (d) a deportálás vagy a kényszermunka ideje alatt haltak meg. Ezen jogosulti körnek 4 hónap állt rendelkezésére a kárpótlási kérelem benyújtására; e határidőről a Tv. kimondta, hogy jogvesztő, és igazolás nem terjeszthető elő.
3. A 3.Kpt. 20. § (2) bekezdése kilátásba helyezte a kárpótlásban részesülők körének bővítését, az Abh. pedig - a törvény megalkotására határidőt szabva - kötelezte is erre a jogalkotót. A Tv, hatálybalépéséig (1997. június 7.) - különösen 1995. szeptember 30-át követően - diszkriminatív különbség állt fenn a kárpótlásra jogosultak különböző csoportjai között, mivel az érintettek egyes csoportjai hozzájuthattak az őket megillető kárpótláshoz, míg mások nem. A Tv.-ben a törvényalkotó kiterjesztette a kárpótlásra jogosultak alanyi körét és így megszüntette a korábbi szabályozási hiányosságból fakadó alkotmányellenes helyzetet. A Tv. hatálybalépése után a személyi kárpótlásra jogosultak különböző csoportjai között a továbbiakban már nem állt fenn az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése szerinti jogellenes megkülönböztetés, mivel az érintetteknek lehetőségük nyílt kárpótlási igényük érvényesítésére. A törvényalkotónak a Tv. megalkotásakor szem előtt kellett tartania a kárpótlás mielőbbi végleges lezárásának követelményét. A szabályozásból kitűnt, hogy a jogalkotó - az alkotmányellenes megkülönböztetés megszüntetésén túl - a kárpótlásra jogosultak személyi körét a továbbiakban már nem kívánta bővíteni. A már a Tv. elfogadásakor is több mint öt éven keresztül húzódó kárpótlási folyamat végleges lezárását ugyanis - a társadalmi, gazdasági indokokon túl - az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében szabályozott jogállamiságból eredő jogbiztonság elve is megkövetelte.
4. Az alanyi kört kiterjesztő Tv. ugyanazokat az eljárási szabályokat rendelte alkalmazni a kárpótlási igény benyújtására, mint amelyek alapján a 3.Kpt.-ben eredetileg jogosultak benyújthatták igényüket. Különbség abban az egy részkérdésben volt, hogy míg a 3.Kpt. szerint a határidőt önhibájukon kívül elmulasztók élhettek igazolási kérelemmel, a Tv. szerint jogosítottak nem.
Ismert és gyakran alkalmazott megoldás a jogrendszeren belül az, hogy ha (az anyagi jogi) törvény valamely igény érvényesítésére, keresetindításra határidőt szab meg, a határidő elmulasztása azzal a következménnyel jár, hogy az elmulasztott cselekmény a későbbiekben már nem pótolható, nincs helye igazolási kérelem benyújtásának [például a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény 123. § (4) bekezdése, amely a magánindítvány előterjesztésére nyitva álló határidő elmulasztása esetén kizárja az igazolást]. Az igazolási kérelem benyújtásának lehetővé tételére nincsen Alkotmányból levezethető jog. Ebből következően a kárpótlási igény benyújtására rendelkezésre álló anyagi jogi határidő elmulasztása esetén igazolási kérelem előterjesztésére kizárólag azért volt lehetőség, mert a 3.Kpt. ezt kifejezetten lehetővé tette. A jogalkotó a 3.Kpt. elfogadásának idejére jellemző speciális társadalmi és történelmi körülményekre tekintettel, méltányosságból tette lehetővé az igazolási kérelem benyújtásának engedélyezését a határidő elmulasztása esetén.
A körülmények megváltozása után a jogalkotó nem tartotta indokoltnak a kárpótlási folyamat adott szakasza lezárásának a törvényekben meghatározott határidőn túli (ez esetben - az igazolási kérelem benyújtására rendelkezésre álló objektív határidő miatt - további 6 hónappal történő) késleltetését. Ennek következtében sem a Kptm.-ben, sem a Tv.-ben nem tette lehetővé igazolási kérelem benyújtását a kárpótlás igénylésére nyitva álló határidő elmulasztása esetén.
Mivel a Tv. nem biztosította az igazolási kérelem benyújtásának jogát a határidő elmulasztásának esetére, a két érintett körre (a 3.Kpt. illetve a Tv. alapján kárpótlásra jogosultak) kis mértékben eltérő eljárási szabályok vonatkoztak. Ez a különbségtétel azonban nem olyan jellegű, amely alapján az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése szerinti alkotmányellenes megkülönböztetés megállapításának lenne helye. A két jogosulti körnek ugyanannyi határidő állt rendelkezésre kárpótlási igényük benyújtására. Ugyanazok az eljárási szabályok vonatkoztak rájuk, eltérés csak abban volt, hogy a kárpótlási kérelem benyújtására rendelkezésre álló határidő elmulasztása esetén a 3.Kpt. lehetővé tette igazolási kérelem benyújtását, a Tv. viszont nem biztosította azt. Az igazolási kérelem, mint jogintézmény nem tekinthető a határidő egyfajta, automatikus meghosszabbításának, célja speciálisan csak az, hogy ha valaki neki fel nem róható okból nem tudott határidőben valamilyen eljárási cselekményt elvégezni vagy valamely jogával élni, ezt a későbbiekben - még ésszerű határidőn belül - megtehesse. Az igazolási kérelem benyújtása sem jelenti azonban az elmulasztott cselekmény automatikus pótlását, mivel mindig a jogalkalmazó mérlegelési jogkörébe tartozik az arról való döntés, hogy az igazolási kérelmet elfogadja-e (a felhozott indokok valószínűsítik-e a mulasztó vétlenségét), és az elmulasztott eljárási cselekmény pótolható-e.
A mulasztás pótlására a törvényalkotó a 3.Kpt.-ben csak és kizárólag - az adott történelmi helyzetre tekintettel - méltányosságból adott lehetőséget. Senkinek - így a Tv. alapján kárpótlásra jogosultaknak - sincs azonban az Alkotmányból fakadó joga arra, hogy vele szemben valamely jogalkotó vagy jogalkalmazó méltányosságot gyakoroljon. A jogszabályalkotás során a jogalkotó döntésétől függ, hogy gyakorol-e méltányosságot vagy sem; a méltányosság formáját, mértékét tekintve pedig széles körű mérlegelési jog illeti meg, melynek határait egyedül az Alkotmányban lefektetett alapelvek, így például a hátrányos megkülönböztetést tiltó rendelkezések jelölik ki. Az Alkotmánybíróság gyakorlata alapján a megkülönböztetés - ha nem közvetlenül az Alkotmányban biztosított alapjogot érint - csak akkor ellentétes az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésével, ha önkényes és indokolatlan. A két jogosulti csoport közötti - az igazolási kérelem benyújthatósága, illetve kizártsága szempontjából való - különbségtételnek azonban ésszerű, nem önkényes indoka volt: az Alkotmány 2. § (1) megfogalmazott jogbiztonság követelménye és annak érvényesülése. A jogbiztonság érvényesülése megkövetelte a hosszú éveken keresztül húzódó kárpótlási folyamat mielőbbi végleges lezárását.
Mindezek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a jogalkotó a Tv. elfogadásakor nem alkalmazott alkotmányellenes megkülönböztetést, mivel nem önkényesen, ésszerű indok nélkül tett különbséget az élet elvesztése miatt kárpótlásra jogosultak két csoportja között. Az eljárási részletkérdésben való különbségtételt indokolta ugyanis - a jogbiztonság elvéből fakadóan - a kárpótlás végleges lezárásának követelménye.
5. Az indítványozó az Alkotmány 55. § (3) bekezdésének, 66. § (1) bekezdésének, 70/A. § (3) bekezdésének és 70/K. §-ának sérelmére hivatkozva is kérte az alkotmányellenesség megállapítását.
Az Alkotmánybíróság több határozatában rámutatott arra, hogy a személyi sérelemokozásért megállapított kárpótlás ex gratia jellegű, meghatározó jogalapja a méltányosság. A már idézett Abh.-ban az Alkotmánybíróság kifejtette: "Nem következik az állam visszamenőleges kárpótlási kötelezettsége közvetlenül az Alkotmány 55. § (3) bekezdésében írt rendelkezésből, amely kimondja, hogy az, aki törvénytelen letartóztatás vagy fogvatartás áldozata volt, kártérítésre jogosult. [...] Az állam a semmissé nyilvánítástól függetlenül a rendszerváltás előtti törvénytelen elítélés, letartóztatás vagy fogvatartás áldozatai irányában azonban visszamenőleges kártérítéssel nem tartozik.
Bár a 3.Kpt. egységes jogalapot létrehozó rendelkezései miatt nincs meghatározó jelentősége, az Alkotmánybíróság mégis rámutat arra, hogy a jogállami alkotmányt megelőző időben az allam kártérítési felelőssége személyi károkozásokért egyáltalában nem, illetőleg csak nagyon korlátozott mértékben állt fenn." (ABH 1995, 31, 45.)
Az Alkotmány 70/K. §-a a bírói út igénybevételének lehetőségét az alkotmányos rendszerváltozást követően, a jogállam hatóságai által hozott egyedi döntések vonatkozásában biztosítja.
Az állam nem tartozik kártérítéssel a jogállami időket megelőző időkben elkövetett törvénytelen elítélésekért, fogvatartásért, a személyi szabadság törvénytelen korlátozásáért. A kárpótlás jogalapja kizárólag a méltányosság, ebből következően a jogalkotót széles körű mérlegelési jog illeti meg a kárpótlási igény érvényesítésére vonatkozó részletszabályok megalkotásakor. Mindezekre tekintettel sem az Alkotmány 55. § (3) bekezdéséből, sem 70/K. §-ából nem vezethető le az, hogy a kárpótlási igény érvényesítésére nyitva álló határidő elmulasztása esetén a jogalkotónak lehetőséget kell adnia igazolási kérelem benyújtására.
Az Alkotmány 66. § (1) bekezdése a férfiak és nők egyenjogúságát deklarálja, és nem hozható semmiféle összefüggésbe a Tv. kifogásolt 7. §-ának (4) bekezdésével.
Ugyanígy nincs alkotmányjogilag értékelhető összefüggés az Alkotmány esélyegyenlőséget szabályozó 70/A. § (3) bekezdése, és a Tv. támadott rendelkezése között.
Az Alkotmánybíróság mindezekre tekintettel az indítványt elutasította.
Budapest, 2002. július 8.
Dr. Németh János s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Bagi István s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Bihari Mihály s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Czúcz Ottó s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Erdei Árpád s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Harmathy Attila s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Holló András s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kiss László s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kukorelli István s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Strausz János s. k.,
előadó alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszkyné
dr. Vasadi Éva s. k.,
alkotmánybíró