ÍH 2013.66 AZ ÉPÜLET HIÁNYOSSÁGÁBÓL MÁSRA HÁRAMLÓ ÉS A VESZÉLYES ÜZEM MŰKÖDÉSÉBŐL EREDŐ KÁROKÉRT VALÓ FELELŐSSÉG EGYMÁSHOZ VALÓ VISZONYA - A KÖRNYEZETTERHELÉS MINT KÁROKOZÓ MAGATARTÁS - A KÖRNYEZETTERHELÉS IDŐPONTJÁNAK JELENTŐSÉGE - A TÁRGYALÁS BEREKESZTÉSÉNEK JELENTŐSÉGE

I. Ha a fokozott veszéllyel járó tevékenység szükségképpeni eszköze a tevékenységet folytató személy tulajdonában álló építmény, akkor annak bizonyított hiányossága olyan belső ok, amely a kimentés lehetőségét kizárja, ezáltal a fokozott veszéllyel járó tevékenység alapján érvényesített kártérítés követeléséhez való jogot megalapítja.

A fokozott veszéllyel járó, illetve a környezetkárosító, -veszélyeztető tevékenység folytatójának tárgyi alapú felelősségére az épület hiányosságaiból másra háramló károkért való felelősség szabályai egyidejűleg nem alkalmazhatók; a tevékenység folytatására használt ingatlan állapota nem tekinthető a tevékenység külső körülményének.

II. A környezetkárosító eredmény bekövetkezéséből egyértelműen következtetni lehet a környezetterhelésre mint az emberi környezetet veszélyeztető, károkozó magatartásra. Annak ugyanakkor nincs jelentősége, hogy maga a terhelés - valamilyen anyag vagy energia közvetett, illetve közvetlen kibocsátása a környezetbe - a káreseményt megelőzően milyen időpontban kezdődött, vagy esetleg magával a kár bekövetkezésével egyidejűleg valósult meg.

III. A tárgyalás berekesztésére történő figyelmeztetésnek a polgári eljárás szempontjából garanciális jelentősége van, amellyel a bíróság a feleket tájékoztatja arról, hogy a keresetre, illetve a kereset önállóan elbírálható részére lefolytatott bizonyítási eljárást befejezi, és lehetőséget biztosít arra, hogy a felek még az elsőfokú eljárás során, a tárgyalási szakaszban - annak berekesztése előtt - a keresetet (ellenkérelmet) érintő esetleges nyilatkozataikat, indítványaikat előadják. A másodfokú eljárásban korlátozott bizonyítási lehetőségekre is tekintettel a tárgyalás berekesztése nélkül meghozott érdemi határozat olyan eljárási szabálysértés, amely a másodfokú eljárás során nem orvosolható [Ptk. 345. § (1) bek., 352. § (1) bek.; 1995. évi LIII. tv. (Kvtv.) 102. § (1), (2) bek., 103. § (1) bek.; Pp. 145. § (1), (2) bek.].

A felperes vagyoni és nem vagyoni kártérítés megfizetése iránt indított keresetet az alperessel szemben. Kérte annak megállapítását is, hogy az alperes megsértette az emberi méltósághoz, magánlakáshoz, testi épséghez és egészséghez fűződő személyiségi jogát. Kérelmét elsődlegesen a Ptk. 352. § (1) bekezdésére, másodlagosan a 345. § (1) bekezdésére alapította, míg a személyhez fűződő jogok megsértésének megállapítását és nem vagyoni kárainak megtérítését a Ptk. 84. § (1) bekezdés a), d), e) pontjai, valamint a 359. § (1) bekezdése alapján kérte. Állította, hogy az alperes tulajdonában és üzemeltetésében álló X. számú vörösiszap-tározó kazetta megépítésénél az alperes, illetve jogelődje az építkezésre és karbantartásra vonatkozó szabályokat megsértette, és a károk megelőzése érdekében nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. A több települést és környékét elárasztani képes mennyiségű, maró hatású, égési jellegű sérülések okozására alkalmas anyagot magában tartó, földfelszín feletti tározó üzemben tartása fokozott veszéllyel járó tevékenység, amelynél a veszélyt nemcsak az anyag tulajdonsága és jellege, hanem annak mennyisége is megvalósította. Az üzemi hulladék vörösiszap tárolása környezetterhelésnek, az anyag tározón kívülre kerülése a környezet igénybevételének is minősül, ezért az alperes tevékenysége a környezetet veszélyeztette. Mindezekre tekintettel az alperes felelősségére a Ptk. 345. § (1) bekezdése szerint meghatározott felelősségi szabályok is irányadóak. A 2010. október 4-én történt gátszakadást és azt a következményt, hogy a vörösiszap elárasztotta a felperes ingatlanát, kizárólag az alperes veszélyes üzemi tevékenységi körébe tartozó okok idézték elő, amelyek elháríthatóak lettek volna.

Az alperes érdemi ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Állította, hogy az építmény építésével kapcsolatos károkért nem terhelheti felelősség, mert azt nem ő terveztette, építtette vagy kiviteleztette. A jogszabályban és a hatóságok határozataiban előírt kötelezettségeit maradéktalanul betartotta, így a karbantartással kapcsolatos mulasztás sem terheli. A vörösiszap tárolása nem minősül fokozott veszéllyel járó tevékenységnek, felelőssége legfeljebb a Ptk. 339. §-a alapján lenne vizsgálható. A létesítmény üzemeltetése során azonban jogellenes magatartást nem tanúsított, ezért a felperest nem illeti meg a jogosultság vele szemben kártérítés követelésére.

Arra az esetre, ha a bíróság a tározó üzemeltetését fokozott veszéllyel járó tevékenységnek minősítené, kártérítési felelősségét kizárja, hogy a káreseményt elháríthatatlan külső ok idézte elő. Ilyen okként a szélsőséges időjárást (a katasztrófa évében leesett nagy mennyiségű csapadékot), valamint az A. térségében tapasztalható szeizmikus mozgásokat jelölte meg. Állítása szerint elháríthatatlan külső oknak minősül az is, hogy a privatizációs szerződésben résfal megépítésére kötelezték. A káreseményt nem az ő tevékenysége vagy mulasztása, hanem egyrészt a hatósági kötelezés következményei, másrészt a természeti jelenségek együttes és közel egy időpontban kulmináló jelentkezése okozták. Hangsúlyozottan hivatkozott a káresemény objektív elháríthatatlanságára, mert a percek alatt bekövetkező rideg törés folytán a gátszakadás nem volt előre látható. A monitoring-rendszerrel a veszély olyan kis mértékben jelezhető előre, hogy reális és hatékony beavatkozásra nem volt lehetőség. A létesítményt olyan biztonsági tényezővel vette át, amely nem indokolt a meglévő mellett más típusú monitoringozást. Hiányos volt ugyanakkor a monitoringozás jogszabályi háttere, mert sem a tervező, sem a hatóság nem döntött további kötelezettség, iránymutatás mellett, míg a völgyben húzódó út és vasút a völgyzárógát jellegű védőgát kiépítését nem tette lehetővé.

Az elsőfokú bíróság a 211. számú végzésével kijavított rész- és közbenső ítéletével megállapította az alperes kártérítési felelősségét az alperes gyártelepén található X. számú vörösiszap-tározó gátfalának 2010. október 4-én történt átszakadása következtében a felperest ért károk vonatkozásában. Megállapította, hogy az alperes a gátszakadással összefüggésben megsértette a felperes emberi méltósághoz, magánlakáshoz, testi épséghez és egészséghez fűződő személyiségi jogát.

Az ítélet indokolása szerint az alperes kártérítési felelőssége a Ptk. 352. § (1) bekezdése, valamint 345. § (1) bekezdése alapján is fennáll, ezért a Ptk. 84. § (1) bekezdés e) pontja, 355. § (1) bekezdése és a környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Kvtv.) 101. § (2) bekezdésének d) pontja értelmében köteles a káreseménnyel okozati összefüggésében felmerült károkat a felperesnek megtéríteni.

A károsodáskori tulajdonos a Ptk. 352. § (1) bekezdése alapján abban az esetben is köteles helytállni, ha a jogelődje mulasztotta el a károk megelőzése érdekében szükséges intézkedéseket. Nem fogadta el az alperesnek azt a kifogását, hogy nem a BME Geotechnikai Tanszéke, hanem az eljáró szakértők személyesen terjesztették elő a szakvéleményt. Nem vette figyelembe azt a kifogást sem, hogy a szakvéleményt aggályossá teszi, hogy az alperes ugyanannak a tanszéknek az akkori vezetőjét kérte fel a magánszakvélemény készítésére. A perben előterjesztett szakvéleményt és annak kiegészítését mint aggálytalant ítélkezésének alapjául bizonyítékként elfogadta és megállapította, hogy a gátszakadás rendkívül összetett jelenség volt, azt számos tényező, ok és ezek kedvezőtlenül egyidejű összejátszása idézte elő. Részletesen elemezte a gát szakadásához vezető egyes okokat, és a szakértői vélemény következtetései folytán arra a meggyőződésre jutott, hogy a tervezés, építkezés, majd később a karbantartás és az üzemeltetés során egyaránt voltak olyan hiányosságok, amelyek hozzájárultak a káresemény bekövetkezéséhez.