ÍH 2021.61 MUNKAVÁLLALÓI KÁRENYHÍTÉSI KÖTELEZETTSÉG

A munkavállaló általában eleget tesz kárenyhítési kötelezettségének önmagában azzal, hogy álláskeresőként regisztráltatja magát, azonban, ha tényadatok igazolják, hogy a felperes a felmondás közlését követően képzettségének, végzettségének megfelelő, és a korábbi munkarenddel azonos munkakörben el tudott volna helyezkedni, az általa betölthető munkakörben elérhető jövedelmet az elsőfokú bíróság jogszerűen vonta le a részére járó elmaradt jövedelem összegéből. A családi körülmények, a gyermek bölcsődébe vitelével kapcsolatos nehézségek sem mentesítik a munkavállalót a megfelelő álláshely keresésére és elfogadására vonatkozó kárenyhítési kötelezettség alól, ha az családi munkamegosztással megoldható volt [2012. évi I. törvény (Mt.) 167. § (2) bekezdés].

A Budapest Környéki Törvényszék a megismételt eljárásban a 2020. július 9. napján hozott 22.M.70.060/2020/21. számú ítéletével kötelezte az alperest kártérítés címén 250 780 forint elmaradt munkabér, és 98 400 forint cafetéria megfizetésére a felperes javára, ezt meghaladóan a keresetet elutasította, egyben a felperes kötelezte 81 063 forint alperesnek járó perköltség viselésére. Akként rendelkezett továbbá, hogy az alperes 20 500 forint illeték megfizetésére köteles az állam javára, míg a felperest terhelő 107 700 forint illeték az állam terhén marad.

Az elsőfokú bíróság a Budapest Környéki Törvényszék 8.Mf.21.365/2018/35. számú rész-közbenső ítélete alapján a munkaviszony jogellenes megszüntetésének jogkövetkezményei tekintetében megismételt eljárásban a kiegészített bizonyítási eljárás alapján az alábbi tényállást állapította meg.

A felperes 2016. január 11-től állt munkaviszonyban az alperesnél forgácsoló gépkezelő munkakörben. Munkaszerződés szerinti munkabére 120 000 forint volt, amely október 1-jén 160 000 forintra, majd 178 080 forintra emelkedett és emellett havi 8200 forint cafetériajuttatásban is részesült.

A felperes gyeden lévő élettársával és bölcsődés korú gyermekével él egy háztartásban C.-n. Élettársa 2016 decemberében jelezte munkába állási szándékát a munkáltatója felé, így 2016. december 25-én ismét aktív állományba került, és a szabadság kivételét követően 2017. március 24-én munkába állt.

Az alperes 2017. április 3-án felmondást közölt a felperessel és 30 nap felmondási idővel, 2017. május 3. napjával megszüntette a felperes munkaviszonyát.

A felperes 2017. május 4-től 48 napon keresztül napi 3861 forint, összesen 185 328 forint álláskeresési járadékban részesült, és ezen időponttól 2017. szeptember 12-ig regisztrált álláskereső volt. Ezt követően a Pest Megyei Kormányhivatal Járási Hivatala törölte a rendszerből, mivel jelentkezési kötelezettségének nem tett eleget. 2019. március 14-én a felperes ismét regisztrált álláskeresőként.

A felperes álláskeresés kapcsán személyesen jelentkezett a ceglédi KTF Kft.-nél CNC-gépkezelő munkakörbe, illetve munkaerő-közvetítő útján a C.-n található I. Kft.-hez összeszerelő operátor munkakörbe. Mindkét helyen egy tesztíráson vett részt és mivel a szóbeli elbeszélgetésen kiderült, hogy a KTF Kft.-nél három műszakban és időnként hétvégén, illetve az I. Kft.-nél négy műszakban kellett volna dolgozni, az álláslehetőségeket nem fogadta el. Ezen túl egy volt kollégájától - aki az A. Kft.-nél csoportvezetőként helyezkedett el - információt kapott arról, hogy lehetőség van a cégnél egy műszakos munkarendben, 6.00-16.00 óráig tartó munkavégzésre. A felajánlott állást szintén nem fogadta el, mivel a 6.00 órás munkakezdés miatt a gyermekét nem tudta volna bölcsődébe vinni.

A felperes 2017. június 28-30. között 3 napon, továbbá 2017. július 3-4. napja között 2 napon egyszerűsített foglalkoztatás keretében végzett munkát a G. Kft.-nél, ahol összesen 24 920 forint jövedelmet szerzett.

A felperes egyhavi távolléti díja 178 080 forint volt az alperesnél.

A felperes a munkaviszonya jogellenes megszüntetésére hivatkozva keresetet terjesztett elő. A Budapest Környéki Törvényszék mint másodfokú bíróság a 2019. június 3-án kelt 8.Mf.21.365/2018/35. számú rész-közbenső ítéletében a jogviszony jogellenes megszüntetésére figyelemmel a jogkövetkezmények vizsgálata érdekében az eljárás folytatására utasította az elsőfokú bíróságot.

Az elsőfokú bíróság a megismételt eljárásban a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 82. § (1) és (2) bekezdése, 167. § (2) bekezdése, 169. § (1) bekezdése, 172. § (1) bekezdés a)-b) pontja, (2) bekezdése, valamint a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 164. § (1) bekezdése és a munkaviszony jogellenes megszüntetése jogkövetkezményei egyes kérdéseiről szóló 6/2016. (XI. 28.) KMK vélemény 7. pontja alapján kisebb részben találta alaposnak a felperes munkaviszony jogellenes megszüntetésének jogkövetkezményei körében előterjesztett keresetét.

Mindenekelőtt rögzítette, hogy a jogerős rész-közbenső ítélet alapján azt vizsgálta, hogy a felperes a keresettel érvényesített időszakban (2017. május 4. és 2018. május 4. között) eleget tett-e a kárenyhítési kötelezettségének. E körben a munkavállalótól elvárható magatartás meghatározása során abból indult ki, hogy a munkavállalótól életkora, egészségi állapota, családi és lakóhelyi körülményei alapján mi tekinthető kellően aktív, tényleges elhelyezkedési szándékot tükröző magatartásnak.

A KTF Kft., az I Kft. és az A. Kft. a felperes előadásával egyező perbeli adatszolgáltatásai alapján elfogadta, hogy a felperes ezen cégeknél ténylegesen állást keresett. Ezen túlmenően azt állapította meg, hogy bizonyíthatóan a G. Kft.-nél kívánt a felperes elhelyezkedni, egyéb, az általa hivatkozott további álláskeresési próbálkozásait azonban semmivel nem igazolta. Hangsúlyozta, hogy nem kellően aktív és nem folyamatos álláskeresési szándékot tükrözött az a körülmény, hogy felperes 2017 decemberétől az általa vásárolt családi ház felújítási munkáit végezte, illetve nem jelent meg a munkaügyi központ előtt a meghatározott időpontokban, amely az álláskeresők nyilvántartásából való törlését eredményezte.

Az elsőfokú bíróság a bizonyítási eljárás lefolytatását követően arra a meggyőződésre jutott, hogy a felperes élethelyzete nem a munkaviszonya megszüntetésével összefüggésben változott meg. E körben értékelte, hogy élettársa már hónapokkal a jogviszony megszüntetését megelőzően visszament dolgozni, így a gyermekük bölcsődébe vitelét mindenképpen meg kellett oldaniuk és meg is oldották. A felperes élettársának azon nyilatkozata alapján, miszerint akkor is visszament volna dolgozni, ha a felperes munkaviszonya nem kerül megszüntetésre, arra a következtetésre jutott, hogy a gyermekük bölcsődébe való eljuttatása és hazavitele nem jelentett olyan megoldhatatlan helyzetet, amely akadályozta mindkét szülő munkába állását. Osztotta az alperes azon hivatkozását, hogy a három műszakos munkarend nem képezi minden esetben akadályát a gyermek bölcsődébe való eljuttatásának és elhozatalának az egyes műszakok eltérő munkakezdési és befejezési időpontjaira figyelemmel. Érvelése szerint az a körülmény sem értékelhető az alperes terhére, hogy a felperes a munkaviszony megszüntetését követő félév elteltével olyan helyre költözött, ahol a tömegközlekedés nehézkesebbé vált és ezáltal leszűkültek a felperes elhelyezkedési lehetőségei.