BH 1998.8.374 A feltaláló és a munkáltató kölcsönös együttműködési kötelezettsége nem terjed ki arra, hogy a munkáltató a szolgálati szabadalom értékesítése során a saját üzletpolitikai érdekeivel ellentétes megállapodást kössön [Ptk. 4. §, 339. §, 1969. évi II. tv. (Szt.) 9. § (1)-(2) és (5) bek., 11/1983. (V. 12.) MT r. 1. § (1) bek.].

A perbeli két szolgálati találmány feltalálói: A. Ö. 25%-os, N. L. 38%-os és a III. r. felperes 37%-os arányban. Mindkét találmány szabadalmasa az alperes. Mindkét találmány hasznosítására vonatkozóan a feltalálók és a szabadalmas alperes 1989-ben találmányi díjszerződést kötöttek, amelyben meghatározták a feltalálókat megillető találmányi díj mértékét és annak esedékességét, mégpedig az alpereshez befolyt licenciadíj meghatározott százalékában.

Az alperes 1988. szeptember 22-én és 1989. október 18-án az F. Kft-vel mindkét szabadalomra kiterjedő hasznosítási szerződést kötött azzal, hogy a licenciavevő jogosulttá vált allicencia adására is díjazás ellenében. A feltalálók díjazását az alperes vállalta. A feltalálók díjazásának alapjául az allicencia-díjakból az alperest megillető rész szolgált.

Ezt követően az alperes jóváhagyásával az F. Kft. az 1990. április 2-án kelt szerződéssel az S. I. nevű amerikai céggel közös fejlesztési szerződést kötött az "új talpi fúrómotor" közös tervezésére, kipróbálására, kiértékelésére és eladási stratégiák felvázolására. A szerződés alapján az amerikai cég 120.000 USD-t "belépő" összegként kifizetett, amely után a felpereseket megillető feltalálói díj megfizetésére kötelezte az alperest a Legfelsőbb Bíróság jogerős ítéletével. A szerződés 5.3. pontja szerint az elkészített prototípus sikeres próbája esetén az amerikai cég további 100.000 USD-t fizetett volna. A szerződés feljogosította az amerikai céget arra, hogy a sikeres próbák után megfelelő ellenérték fizetése fejében hasznosítási jogot szerezzen a szabadalmakkal érintett megoldáson. A szerződés 8.5 pontja pedig lehetőséget biztosít az amerikai cégnek a fenti 100.000 USD kifizetését megelőzően is az elállásra.

Az együttműködő felek közös tevékenysége eredményeként 1 db prototípus elkészült, amelyet az amerikai cég - laboratóriumában - 1993 áprilisában megvizsgált. A vizsgálat nem igazolta az előirányzott követelményeket, ezért az amerikai cég 1993. július 1-jén közölte, hogy a sikertelen kísérlet miatt eláll a szerződéstől anélkül, hogy a második részletet (100.000 USD-t) kifizetné, azzal természetesen, hogy a szerződésben javára rögzített, a szabadalmak hasznosítására vonatkozó további jogokat sem szerzi meg. Az F. Kft. kísérletet tett a szerződés fenntartására, az amerikai cég azonban ismételten elzárkózott a szerződés fenntartása elől.

A feltalálók összesen 10.000.000 forint kártérítés megfizetésére kérték kötelezni az alperest, mert álláspontjuk szerint az alperes a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése alapján a sikertelen és meghiúsult licenciaszerződés miatt köteles a feltalálók elmaradt vagyoni előnyként jelentkező kárát megtéríteni.

Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Megállapította, hogy a perbeli találmányok szolgálati viszonyban keletkeztek, amelyekre az 1969. évi II. tv. (Szt.) 9. §-ának (1) és (2) bekezdése alapján a szabadalom a munkáltatót illette meg. E szolgálati feltalálói jogviszony eredményeként a feltalálók az Szt. 9. §-ának (5) bekezdése, illetve a perben még alkalmazandó 11/1983. (V. 12.) MT rendelet (R.) 1. §-ának (1) bekezdése alapján a találmány értékesítése esetén díjazásra tarthatnak igényt. E jogviszonyt a felek a találmányi díjszerződésükkel rendezték. A találmány feletti rendelkezési jog viszont a szabadalmas munkáltatót illeti, amely saját gazdasági érdekkörében hozza meg döntéseit. A szabadalmas terhére a jogszabály nem ír elő olyan kötelezettséget, hogy a feltalálók számára a találmány értékesítésével kapcsolatban jogokat biztosítson. A licenciaszerződés megkötésével kapcsolatban ezért a szabadalmasnak a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdésére alapított kártérítő felelőssége nem állapítható meg.

A felperesek az elsőfokú bíróság ítélete elleni fellebbezésükben a részítélet megváltoztatását és az alperes keresetük szerinti marasztalását kérték.

A másodfokú bíróság az első fokú ítéletet helybenhagyta. Rámutatott: a feltalálókat nem illeti meg az a jog, hogy kérjék a szabadalmasnak a találmány hasznosítására kötelezését. A szabadalmas akkor sem tartozik kártérítő felelősséggel, ha a szabadalom hasznosítását mellőzi, ha egyáltalán nem tesz lépéseket a szabadalom hasznosítása iránt. Ebből következik, hogy a szabadalmas nem kerülhet hátrányosabb helyzetbe, ha megkísérli ugyan a szabadalom hasznosítását, de az egészben vagy részben sikertelen. Az ilyen magatartás a feltalálók vonatkozásában kártérítő felelősséget akkor sem alapoz meg, ha a szabadalmas a szabadalom értékesítése során esetleg előnyösebb szerződési feltételeket is kiköthetett volna. A feltalálók és az alperes által kötött feltalálói díjszerződés azon rendelkezései, amelyek lehetővé tették a feltalálók közreműködését a szabadalom értékesítésében, nem jelentett az alperes részére olyan kötelezettségvállalást, amely e feltalálói közreműködés mellőzése esetén kártérítő felelősséget önmagában megalapozná.