EH 2005.1289 I. Nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás vétsége miatt emelt vád alól tévedés okából felmentése újságírónak, aki bűnügyben adott szakértői vélemény hibás megállapítását tartalmilag idézve, becsület csorbítására alkalmas tényt állított a sértettről, abban a téves feltevésben, hogy írásával a közérdeket szolgálja.

II. Rágalmazásnak sajtó útján elkövetéséért a lap főszerkesztőjének felelősségét - az írás ismeretének hiányában - hanyagság vagy a sajtó működését meghatározó törvény rendelkezéseinek esetleges megsértése nem alapozza meg [Btk. 13. §, 179. §, 180. §].

Az elsőfokú bíróság a megismételt eljárás során 2004. október 29-én kihirdetett ítéletével az I. r. és a II. r. terhelteket a nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás vétsége miatt ellenük emelt vád alól felmentette. Megállapította, hogy az ügyben 208 000 forint bűnügyi költség merült fel, melynek viselésére azzal kötelezte a magánvádlót, hogy abból 200 000 forintot 15 napon belül a terheltek meghatalmazott védője részére kell megfizetnie.

Az elsőfokú bíróság lényegében az alábbi tényállást állapította meg.

M. Á. 2001. május 17-én feljelentést tett az I. és II. r. terheltek ellen a Btk. 179. §-ába ütköző, nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás vétsége miatt. Feljelentésében előadta, hogy a feljelentettek a hetilap 2001. április 19-i számának 26-27. oldalán cikket közöltek "A gyűlölet joga" címmel, amelyben a becsületének csorbítására alkalmas tényeket állítottak, illetve ilyen tényekre közvetlenül utaló, és egyéb becsületcsorbító kifejezéseket használtak. A feljelentés tárgyát képező cikket egészében és összefüggésében terjesztette a bíróság elé.

A bíróságon 2001. október 18-án megtartott személyes meghallgatáson feljelentését azzal pontosította, hogy a cikkben az elmeállapotával kapcsolatos állítást - elsősorban az újságcikk második oldalának harmadik bekezdését - sérelmezi.

Az I. r. terhelt egyetemet végzett, szakképzettsége szociológus, egy hetilap főszerkesztője.

A II. r. terhelt egyetemet végzett, magyar-történelem szakos tanár, újságíróként dolgozik a hetilapnál.

A hetilap 2001. április 19-i számában a II. r. terhelt a "A gyűlölet joga" címmel - "Mit tehet egy ember" alcímmel - cikket írt. Cikkének második oldalán, annak harmadik bekezdésében az alábbiakat írta: "A MAZSIHISZ ekkor feljelentést tett M. ellen, remélve, hogy a rendőrségi, ügyészségi nyomozás megállapítja az igazság tényét. A rendőrség által felkért szociálpszichológus végignézte a férfi egyik újabb tévészereplését, és kijelentette: M. magán viseli az elmebetegekre jellemző összes jelet, így kijelentésének társadalmi veszélye csekély."

A terhelt írása e körben a BRFK Vizsgálati Főosztály Élet- és Ifjúságvédelmi Osztály, Ifjúságvédelmi Alosztály közösség elleni izgatás bűntettének gyanúja miatt elrendelt feljelentés-kiegészítés során keletkezett iratokon, az azokban elfekvő, a rendőrség által kirendelt, Dr. Cs. Gy. szociálpszichológus által előterjesztett szakvéleményén alapult. Az ügyben a rendőrség nevezettet szaktanácsadóként rendelte ki, feladata az 1999. november 18-án a NAP TV. Rt. által sugározott Napkelte című adás beszélő rovatában leadott riport másolatának videokazettán történő megtekintése volt.

Dr. Cs. Gy. szociálpszichológus a 2000. április 8-án kelt szakvéleményében az alábbi kijelentést tette: "A feljelentés alapját képező kijelentések a riportba ágyazva, figyelembe véve adásának kora reggeli idejét, a közhangulat befolyásolására minimális mértékben alkalmasak. A riportalany beszédstílusa, megjelenése, viselkedése maximálisan megfelel az elmebetegekre vonatkozó társadalmi sztereotípiáknak, miáltal az elhangzott kijelentések közhangulat befolyásoló képessége tovább csökken."

Az ügyben elrendelt valóságbizonyítás eredményre vezetett.

Az I. r. terhelt, mint az újság főszerkesztője a cikket megjelenés előtt nem olvasta, annak tartalmáról csak utóbb szerzett tudomást.

A F.-i Bíróság az M. Á. igazságügyi elmeszakértői vizsgálatát rendelte el. A 2003. május 20-án kelt vélemény szerint nevezett sem a vádbeli cselekmény elkövetése idején, sem a vizsgálat időpontjában olyan kóros elmeállapotban, amely büntetőjogi beszámíthatóságát kizárta, vagy bármilyen mértékben korlátozta volna nem szenvedett. A vizsgálatkor észlelt személyiségszerkezete a cselekmény elkövetését jelentős mértékben elősegítette, megkönnyíthette.

Az elsőfokú bíróság e tényállás alapján kialakított jogi álláspontja szerint a II. r. terhelt tartalmilag közérthetőbben, egyszerűbb formában ugyanazt írta le, - vagyis, hogy a magánvádló az elmebetegség jeleit viseli magán, és nem azt, hogy a magánvádló elmebeteg volna - ami Dr. Cs. Gy. szakértő véleményében szerepel. Cikkében azt is közölte, hogy ezen megállapítást szociálpszichológus szakértő tette. Miután a terhelt cikkében nem írt le olyat, hogy a magánvádló elmebeteg volna, így az elrendelt valóságbizonyítás - amelyben a magánvádló által becsatolt és tényállás részévé tett elmeszakértő-vélemények és egyéb okirati bizonyítékok alapján tisztázódott, hogy a magánvádló beszámítási képességét korlátozó, vagy kizáró elmebetegségben nem szenvedett és nem szenved -, eredménytelennek nem tekinthető. Kétségtelen, hogy a bíróság az ugyanezen cikk kapcsán indult sajtó-helyreigazítás iránti perben az alperes 168 óra című hetilapot helyreigazítás közzétételére kötelezte. Ezen határozat azonban - amelynek meghozatala során perjogi okokból a vonatkozó rendőrségi határozat nem volt bizonyítékként értékelhető - a Be.10. §-a alapján a büntetőbíróságot nem köti.

Arra pedig nem merült fel ténybeli adat, hogy az I. r. terhelt a cikk megjelenése előtt annak tartalmát ismerte volna. A magánvádló kijelentése e körben feltételezésen alapult, amely felelősség megállapítására nem szolgálhatott.

A fentiekre tekintettel - miután a II. r. terhelt által a hetilapban közzétett kijelentések becsület csorbítására alkalmas tény híresztelésének feleltek meg, azonban ezen becsület csorbítására alkalmas tény valónak bizonyult - a terhelteket a nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás vétsége miatt ellenük emelt vád alól felmentette. Egyben a magánvádlót a terheltek védelmével, továbbá az illetékekkel felmerült bűnügyi költség viselésére kötelezte.

Az ítélet ellen a magánvádló mindkét terhelt terhére fellebbezést jelentett be bűnösségük megállapítása végett, másodlagosan pedig az általa viselendő bűnügyi költség mérséklése érdekében.

A másodfokú bíróság a 2005. március 30. napján meghozott ítéletével az I. r., valamint a II. r. terheltet bűnösnek mondotta ki becsületsértés vétségében, és e cselekmény miatt a terhelteket megrovásban részesítette. Külön-külön kötelezte őket, hogy az eljárás során felmerült 14 000 forint bűnügyi költségből 7000 - 7000 forintot a magánvádlónak fizessenek meg.

A másodfokú bíróság a tényállást - azzal a helyesbítéssel, miszerint a valóság bizonyításának eredményes vagy eredménytelen voltára teendő megállapítás nem a tényállásra tartozik - a Be. 351. §-a (2) bekezdésében írt hiányosságoktól mentesnek, ekként a felülbírálatra irányadónak találta.

Jogi indokolása szerint - másodfokú határozat 2-3. oldala - téves jogi következtetéssel mentette fel az elsőfokú bíróság a terhelteket az ellenük emelt vád alól.

Tévesen állapította meg a kerületi bíróság azt, hogy a II. r. terhelt tartalmilag ugyanazt írta le, amit Dr. Cs. Gy. szakértő. A szociálpszichológus szakértő ugyanis szakvéleményében a magánvádló televíziós szereplése kapcsán a riportalany beszédstílusáról, megjelenéséről és viselkedéséről tett megállapításokat. Az újságíró terhelt viszont azokat M. Á. személyére vonatkoztatva nem szó szerint idézte, hanem kijelentette: "M. magán viseli az elmebetegekre jellemző összes jelet". Ez így egyértelműen a magánvádló személyiségére, és nem a tévériport alkalmával tanúsított magatartására vonatkozott, ekként alkalmas volt a becsületének csorbítására.

Az a védői álláspont viszont, amely szerint a sérelmezett kijelentés nem tényállításnak, vagy híresztelésnek, hanem véleménynyilvánításnak tekintendő, a bírói gyakorlatra figyelemmel (BH 1994/300. számú eseti határozat) eredményre vezetett.

A bírálat és vélemény nem esik a tényállítás fogalma alá, tehát alkalmatlan a rágalmazás bűncselekményének megállapítására. A védőnek az Alkotmánybíróság 36/1994. (VI. 24.) AB határozatára hivatkozása azonban - amely szerint a magánvádló közszereplő és e minősége miatt a becsület csorbítására alkalmas, vele szembeni, értékítéletet kifejező véleménynyilvánítás nem büntethető, mert a szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt annak igazságtartalmára tekintet nélkül is védi - az adott esetben nem fogadható el. Az Alkotmánybíróság e határozata alapján a kritika határainak túllépése esetén a közszereplőket is megilleti a büntetőjogi védelem. A becsület védelmének büntetőjogi eszközei a véleménynyilvánítási szabadságot az emberi méltósághoz való jog és a jó hírnévhez való jog alkotmányos értékeinek védelmében korlátozzák. Az adott esetben pedig a sajtóról szóló 1986. évi II. törvény 3. §-ának (1) bekezdésére is figyelemmel a II. r. terhelt cikke alapján éppen a hitelesség szenvedett csorbát, amikor a terhelt a megszerzett szakértői véleményt tartalmát megváltoztatva úgy idézte, hogy annak jelentése a magánvádló személyére vonatkozóan tartalmazott a becsület csorbítására alkalmas kijelentést.

Ehhez képest a valóság bizonyításának tárgya csak a magánvádló elmeállapota lehetett. A valóság bizonyítása viszont - az elsőfokú bíróság téves megállapításával szemben - ténylegesen eredményre nem vezetett, miután az igazságügyi elmeorvosszakértő-vélemény alapján bizonyítást nyert, hogy M. Á. magánvádló nem elmebeteg.

Az I. r. terhelt a hetilap főszerkesztőjeként bár annak tartalmát korábban nem ismerte, a cikk közléséhez hozzájárult. Ekként a sajtóról szóló 1986. évi II. törvény 3. §-ának (1) bekezdésére, 18. §-ának (1) és (2) bekezdésére, valamint 19. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel őt terhelő kötelezettségek tekintetében a sajtótörvény rendelkezéseinek megtartásáért büntetőjogi felelősséggel is tartozik.

A fentiekre figyelemmel a másodfokú bíróság megállapította, hogy a II. r. terhelt mással szemben nagy nyilvánosság előtt a becsület csorbítására alkalmas kifejezést használt, amelyet M. Á. I. r. terhelt, mint főszerkesztő, megjelentetett. A terheltek ezen magatartásukkal - Btk. 137.§-ának 12. pontjára is figyelemmel - a Btk. 180. §-a (1) bekezdésének b) pontjában írt becsületsértés vétségét megvalósították. Ezért nevezetteket a másodfokú bíróság - bűnösségük kimondása mellett - a Btk. 37. §-ára és 71. §-ának (1) és (2) bekezdésére figyelemmel megrovásban részesítette. Az eljárás során felmerült bűnügyi költségből kizárólag a magánvádló által előlegezett illetékköltséget állapította meg és ebből kötelezte külön-külön 7 000 - 7 000 forint összeg megfizetésére a terhelteket.

A jogerős határozatok ellen az I. r. és a II. r. terheltek védője, a terheltek felmentése érdekében nyújtott be a Be.

405. §-a (1) bekezdésének a) pontjára alapozott felülvizsgálati indítványt.

Indokolása szerint a másodfokú bíróság tévesen vont következtetést arra, hogy a valóságbizonyítás tárgyának mely kérdés volt tekinthető, s hogy ehhez képest a valóság bizonyítása eredményre nem vezetett. A szociálpszichológusi vélemény és az újságcikk egybevetéséből ugyanis kizárólag arra vonható okszerű következtetés, hogy tartalmilag az eljárás tárgyává tett idézet nem tért el a szakvéleményben foglaltaktól. Kétségtelen, hogy cikkében a II. r. terhelt nem szó szerint idézte a szakvéleményt, ilyen kötelezettsége azonban nem is volt. A szó szerinti idézés hiánya nem tűnik meggyőző hivatkozásnak arra vonatkozóan sem, hogy a másodfokú bíróság miért helyezkedett szembe az Alkotmánybíróság 36/1994. (VI. 24.) AB határozatában kifejtett tételes tilalommal. A kritika határainak túllépése az adott esetben nem valósult meg, hiszen az újságcikk inkriminált idézete nem "indokolatlanul bántó, sértő, lealázó", annak indokoltságát maga a szakvélemény adja. A magánvádló közszereplői minőségét a másodfokú ítélet sem vonta kétségbe. A valóság bizonyításának tekintetében elfoglalt törvénysértő álláspont ugyancsak a hivatkozott téves jogi következtetésre vezethető vissza.

Az I. r. terhelt vonatkozásában pedig a másodfokú bíróság által is irányadónak tekintett tényállás elkövetési magatartást nem tartalmaz, az I. r. terheltnek az ügyben semminemű cselekvősége nem volt. A becsületsértés vétsége pedig mulasztással nem követhető el. A másodfokú bíróság a sajtóról szóló 1986. évi II. törvény rendelkezéseivel kapcsolatos értelmezése arra mutat, hogy valamiféle elméleti, automatikus felelősség alapján lenne az I. r. terhelt bűncselekmény elkövetésében elmarasztalható. Ilyen megközelítést a büntetőjog nem ismer. A sajtótörvény pedig nem jogosult felülírni - és nem is írja felül - sem a Btk. vonatkozó rendelkezéseit, sem pedig a "nullum crimen sine lege" jogelvét. A sajtótörvény hivatkozott 19.§-ának (1) bekezdése csupán a különböző felelősségi formákat jelöli meg. A becsületsértés törvényi tényállása ugyanakkor nem keretjogszabály, azt tartalommal nem a sajtótörvény rendelkezései töltik ki. Ebben a megközelítésben, különösen bűnösség megállapítása során, a sajtótörvényre hivatkozás törvénysértő és nem releváns.

A Legfőbb Ügyészség átiratában a felülvizsgálati indítványhoz csatlakozva az I. r. terheltnek bűncselekmény hiányában, míg a II. r. terheltnek a Btk. 182. §-ában foglalt okból az ellenük nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás vétsége miatt emelt vád alóli felmentését indítványozta.

Az átiratban kifejtettek lényege szerint az elsőfokú bíróság állapította meg helyesen, hogy a II. r. terhelt tényt közölt, egy múltban megtörtént eseményt írt le, azt, hogy a magánvádló tévészereplését a rendőrség kirendelésére szociálpszichológus megnézte és a magánvádló megjelenését, az általa tett kijelentések súlyát a cikkben leírt módon minősítette. Az adott cikk vonatkozásában pedig nem a szociálpszichológus véleménye, hanem a cikkben ezzel kapcsolatosan közölt, azt is magában foglaló információ volt a vád tárgya. A sérelmezett kijelentés tényt tartalmazó volta miatt tehát a cselekmény - amely alkalmas volt a magánvádló becsületének csorbítására is - rágalmazás vétségének minősül.

Jelen ügyben azonban a valóság bizonyításának közérdekből helye volt, hiszen a magánvádlónak a nagy nyilvánosság előtt elhangzott, nagyszámú embert érintő, közérdeklődést keltő nyilatkozata kapcsán egy társadalmi szervezet képviseletében tett büntető feljelentés további sorsát, eredményét, ennek okát tartalmazta a cikk sérelmezett állítása.

Ehhez képest a valóság bizonyításának nem a magánvádló elmeállapota tekintetében, hanem arra nézve volt helye, hogy a II. r. terhelt a cikknek az üggyel kapcsolatos részeiben a valóságnak megfelelő tájékoztatást adott-e. Ehhez képest pedig a valóságbizonyítás eredményeként megállapított tényállásból okszerűen arra kell következtetést vonni, hogy a terhelt - még akkor is, ha nem szó szerint idézte a szakvéleményt - lényegében ugyanazt írta le rövidebb, közérthetőbb, egyszerűbb formában, mint amit a szociálpszichológus állított, és ami végül a nyomozás megtagadásához vezetett. Erre tekintettel nem helytálló a másodfokú bíróság azon következtetése, hogy a cikkben megfogalmazott kijelentések és a szakvélemény tartalmilag nem egyeznek. Ekként valós volt az újságíró terhelt azon állítása, miszerint a rendőrség által felkért szociálpszichológus végignézte a magánvádló egyik újabb tévészereplését és kijelentette, nevezett magán viseli az elmebetegekre jellemző összes jelet, így kijelentéseinek társadalmi veszélye csekély. Ekként a terhelt felmentése indokolt [Btk. 182. § (1) bek.].

Megalapozottan fejtette ki az indítvány azt is, hogy az I. r. terhelt az irányadó tényállás alapján bűncselekményt nem követett el. A másodfokú bíróság helytállóan idézte a sajtóról szóló 1986. évi II. törvénynek a főszerkesztők felelősségével kapcsolatos rendelkezéseit. Azonban a büntetőjogi felelősség megállapításának további feltétele, hogy a megvádolt személynek a bűncselekmény elkövetésében a bűnössége is megállapítható legyen. Az I. r. terhelt tekintetében azonban a tényállásból mindössze az következik, hogy a kérdéses cikk létezéséről, megjelenéséről és tartalmáról utólag, tehát a bűncselekmény elkövetését követően szerzett tudomást. Így a rágalmazásnál megkövetelt szándékosság nem - még annak eshetőleges szándékként megjelenő formájában sem - állapítható meg. Terhére legfeljebb a gondatlanság enyhébb esete, a hanyagság merülhet fel, hiszen nyilvánvalóan azért nem ismerte megjelenés előtt a cikk tartalmát, mert a sajtóról szóló törvény által előírt felelősség körében a tőle elvárható figyelmet, vagy körültekintést elmulasztotta. Ez azonban - ellentétben a másodfokú bíróság álláspontjával - a Btk. 10. §-ának (1) bekezdését is alapul véve, szándékos bűncselekmény megállapítását nem eredményezheti.

Ugyanakkor a felülvizsgálati indítványnak a Be. 406. §-ának (2) bekezdésére utalása alaptalan, mivel az Alkotmánybíróság a hivatkozott 20/2005. (V. 26.) AB határozatával az alkotmányellenesség megállapítása mellett a Be. 360. §-ának (1) bekezdését a határozatának kihirdetésének napjával semmisítette meg, és - egyéni panasz nem lévén ezen konkrét ügyben - a jogerős határozattal befejezett büntetőeljárás felülvizsgálatát nem rendelte el. Így felülvizsgálatnak a Be. 406. §-a (1) bekezdésének a) pontjában foglalt okból, - továbbá a 406. § (2) bekezdésére figyelemmel sem, mivel utóbbi rendelkezés csak büntető jogszabály tekintetében alkalmazható - nincs helye. Az ügyben abszolút eljárásjogi szabálysértés [Be. 405. § (1) bek. c) pont] sem állapítható meg.

A magánvádló írásbeli észrevételében a támadott másodfokú ítélet hatályában fenntartását kérte. Álláspontja szerint mind Dr. Cs. Gy. szakértő, mind a II. r. terhelt alaptalanul állították, hogy ő elmebeteg lenne. Az ügyben megnyugtatóan tisztázást nyert ennek ellenkezője, az, hogy nem elmebeteg, semmi jelét nem mutatja, hogy elmebetegségben szenvedne. Ekként a tévériport alkalmával sem mutathatta elmebetegség jeleit.

Az I. r. terhelt vonatkozásában pedig minden alapot nélkülöz, hogy nevezett a kérdéses cikk tartalmát a megjelenését megelőzően nem ismerte. Annál inkább hihetetlen, hogy a vád tárgyává tett cikket megjelenés előtt nem olvasta, mert a megjelenés napján - 2001. április 19-én - hozott a F.-i Bíróság nevezett és társai alperesek ellen ítéletet a magánvádló egyik könyvével kapcsolatos sajtó-helyreigazítási perben, s a cikk nyilvánvalóan a polgári bíróság befolyásolását célozta.

A nyilvános ülésen a védő felülvizsgálati indítványát az indokolás kiegészítésével tartotta fenn. Az írásbeli indítványban kifejtetteken túlmenően arra is hivatkozott, hogy a kérdéses cikkről - akár tényállításnak, akár véleménynyilvánításnak tekintendő -, mindkét vonatkozásban az állapítható meg, hogy az a szakvéleményben foglaltaktól nem tért el. Ekként pedig a valóság bizonyítása eredményre vezetett. Az írásbeli indítványban hivatkozott AB határozat értelmében a magánvádlónak - aki magát közszereplőnek minősítette - több kritikát kell elviselnie, mint a magánembereknek. Ennélfogva sem lehet a bűncselekmény elkövetését megállapítani. Ezen túlmenően a hatósági eljárás során adott szakvélemény nélkülözi a társadalomra veszélyességet, így az erről szóló tudósítás sem lehet a társadalomra veszélyes. Az indítvány a másodfokú határozat tanácsülésen meghozatalát a védelem jogának csorbításával összefüggésben sérelmezte, de önálló eljárásjogi felülvizsgálati okot e tekintetben nem kért megállapítani.

A legfőbb ügyész képviselője az átiratukban foglaltakat fenntartva a terheltek felmentését indítványozta.

A magánvádló mindkét terhelt tekintetében a másodfokú bíróság ítélet hatályban tartását kérte. Az észrevételében foglaltakon túlmenően - a nyilvános ülésen elhangzottakra figyelemmel - arra is hivatkozott, hogy valótlan, miszerint szakvéleménye miatt a szakértőt nem lehetne felelősségre vonni, ugyanis a hamis szakvélemény adása bűncselekményt képez. Egyébként egy televíziós műsorban történt szereplés megtekintése alapján Dr. Cs. Gy. nem adhatott volna olyan szakértői véleményt, amely szerint ő az elmebetegség jeleit mutatta, és a terheltek sem írhatták volna azt, hogy az elmebetegség tüneteit viseli magán, tehát elmebeteg. Egyébként is "titkos iratról volt szó", mivel az iratot a rendőrség részére nem kézbesítette. Így azt a terheltek sem használhatták volna föl. Mindezek után a másodfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy az adott cikk alkalmas volt a becsületének csorbítására.

Alaptalan az a hivatkozás is, hogy közszereplő lenne, álláspontja szerint mivel közhatalmat nem birtokol, közszereplőnek sem tekinthető.

A terheltek a felülvizsgálati indítványhoz csatlakozva felmentésüket kérték.

A Legfelsőbb Bíróság a támadott másodfokú határozatot a felülvizsgálati indítványban megjelölt, a Be. 405. §-a (1) bekezdésének a) pontjában foglalt okból, továbbá - hivatalból - a Be. 405. §-a (1) bekezdésének c) pontja szerinti abszolút eljárásjogi okok tekintetében a Be. 420. §-ában foglalt rendelkezéseknek megfelelően vizsgálta felül.

Ennek során a magánvádlónak a jogerősen megállapított tényállást a terheltek terhére vitató érvelésével nem foglalkozott.

A felülvizsgálat ugyanis - a fellebbezéstől eltérően - rendkívüli perorvoslat, amelyre csak a törvényben meghatározott felülvizsgálati okok (Be. 405. és 406. §) alapján kerülhet sor. A felülvizsgálatban pedig a jogerős határozatban megállapított tényállás az irányadó [Be. 420. § (1) bek.]. Ennek megfelelően a felülvizsgálat során a bizonyítékok mérlegelése és a megállapított tényállás eredményesen nem támadható, e tekintetben a felülvizsgálat eljárásjogi okból törvényben kizárt.

Az irányadó tényállás alapján pedig a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati indítványt mindkét terhelt tekintetében alaposnak találta.

Mind az elsőfokú bíróság, mind a Fővárosi Bíróság az ügyet igen körültekintően, és a véleménynyilvánítás szabadsága, valamint a sajtószabadság körében kialakult bírói gyakorlatnak megfelelően vizsgálta.

A másodfokú bíróság általánosságban helytállóan hivatkozott a Bfv. III. 1.413/1993. számú felülvizsgálati határozatban (BH 1994/300. sz.), illetve az Alkotmánybíróság 36/1994. (VI. 24.) AB határozatában kifejtettekre azzal kapcsolatban, amely szerint a bírálat, a kritika, a véleménynyilvánítás ténybeli valóságtartalma a büntetőeljárásban nem esik a "tényállítás" fogalma alá, ezért az ezt tartalmazó nyilatkozat nem alkalmas sem a rágalmazás, sem a becsületsértés megállapítására; ugyanakkor a gyalázkodó jellegű és az emberi méltóság sérelmével járó nyilatkozatok - még közszereplők esetében is - akkor is bűncselekmény megvalósítására alkalmasak, ha azok formálisan kritikai megjegyzésként kerülnek nyilvánosságra.

Emellett is tévedett azonban, amikor a terheltek bűnösségét állapította meg.

Tévedése a II. r. terheltnél alapvetően arra vezethető vissza, hogy becsületsértő véleménynyilvánításnak tekintette a kérdéses cikkben foglaltakat. Emiatt tévesen állapította meg, hogy a valóságbizonyítás tárgya kizárólag a magánvádló elmeállapota lehetett, amelynek tekintetében viszont a valóság bizonyítása éppen arra az eredményre vezetett, hogy a magánvádló beszámítási képességét korlátozó vagy kizáró kóros elmeállapotban nem szenved.

Az adott esetben ugyanis - egyetértve mind az elsőfokú bíróság, mind a Legfőbb Ügyészség jogi álláspontjával - a Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint is tényállítás, tényhíresztelés valósult meg. A cikk ugyanis egy szakértői véleményre alapozottan híresztelte azt, hogy a szociálpszichológus szakértő a magánvádló televíziós fellépéséről készült felvétel megtekintése után olyan véleményt alkotott, miszerint a magánvádló magán viseli az elmebetegekre jellemző összes jelet, így kijelentéseinek társadalmi veszélye csekély.

Kétségtelen, hogy az újságcikk nem szó szerint, hanem határozottabb megfogalmazásban idézte a szakértő megállapításait. Azok tartalma azonban így is értelmezhető volt, még ha a szakvélemény ennél jóval árnyaltabban, és kifejezetten a szociálpszichológiai összefüggésekre utalva fogalmazott. A cikkben foglaltak tehát a szakértő véleményéhez képest eltérő közlésnek nem tekinthetők.

A II. r. terhelt a vád tárgyává tett kijelentéseivel M. Á.-ról a magánvádló becsületének csorbítására alkalmas tényt - miszerint a magánvádlót a szociálpszichológus szakértő elmebetegnek véleményezte - állított.

Figyelemmel arra, hogy a Btk. 179-181. §-ában meghatározott bűncselekmények vonatkozásában a Btk. 182. §-a szerint a valóság bizonyítása büntethetőséget kizáró ok, ugyanakkor a valóság bizonyításának akkor van helye, ha tény állítását, híresztelését, illetve az arra közvetlenül utaló kifejezés használatát a közérdek vagy bárkinek a jogos érdeke indokolta, törvényesen rendelte el az ügyben a valóság bizonyítását az elsőfokú bíróság.

A kérdéses cikk ugyanis a magánvádlónak a közvéleményt érintő olyan tévészereplésével foglalkozott, amelyre tekintettel izgatás miatti feljelentés történt, és amelyben a nyomozó hatóság - szociálpszichológusi szakvéleményt beszerezve és döntően arra alapozva - a nyomozást megszüntette. A kérdéses cikkben ennek azzal együttes bemutatása, hogy a szociálpszichológus szakértői vélemény mennyiben hatott oda, hogy a nyomozó hatóság a kérdéses magatartást súlytalannak tekintette, a cikk egészébe illően, a sajtó általi közérdekű tájékoztatás körébe tartozott.

A valóság bizonyítása pedig - ennyiben viszont az elsőfokú bíróság tévedett - csak részben vezetett eredményre. Amíg ugyanis az újságcikk a rendőri eljárás menetét, az abban történteket és így a szociálpszichológus szakértő véleményét is a valóságnak megfelelően közölte, az ügyben feltárt bizonyítékokból tisztázódott, hogy a magánvádló elmebeteg voltának állítása alaptalan. A magánvádló beszámítási képességét korlátozó vagy kizáró elmebetegségben nem szenved és nyilvánvalóan nem is szenvedhetett, nem mutathatta ennek jeleit a kérdéses tévéműsorban történt fellépése során sem.

A töretlen bírói gyakorlat szerint a rágalmazás jogellenességét többek között kizárja a folyamatban lévő büntetőeljárásokról hatósági tájékoztatáson vagy bírósági tárgyaláson alapuló tényszerű sajtótájékoztatás, minthogy ilyen esetben az újságíró a közvélemény tájékoztatására vonatkozó kötelezettségét teljesíti (BH 1994/434. sz. eseti határozat).

Ez az álláspont azonban jelen ügyre - figyelemmel arra, hogy nem a hatóság tájékoztatása, vagy tárgyaláson közvetlenül észleltek alapján került sor a cikk megírására - nem irányadó.

Ugyanakkor a II. r. terhelt egy olyan, a nyomozó hatóság kirendelése alapján adott szakértői véleményt ismertetett, amelynek tekintetében az ugyancsak töretlen bírói gyakorlat szerint rágalmazás bűncselekménye megállapításának jogellenesség hiányában nincs helye (BH 1979/146. sz. eseti határozat). Emellett a terhelt nem tudott, nem is tudhatott - ellenkező vélemény még nem lévén - az adott időben arról, hogy a szakértő feladatkörét túllépve tévesen tekintette a magánvádlót elmebetegnek (Fővárosi Bíróság 47. Pf. 29.197/2004/6. számú határozata). Az ügy adataiból, az irányadó tényállásból ekként az következik, hogy a terhelt - éppúgy, mint a nyomozó hatóság - a szakértői véleményben foglaltakat valónak fogadta el. Ez a téves tudata pedig azt a téves feltevését eredményezte, hogy cikkével közérdeket szolgál, ekként magatartása a társadalomra nem veszélyes. Erre a tévedésre az adott körülmények között alapos oka volt.

Egyértelmű a gyakorlat abban, hogy a rágalmazásnak nem tényállási eleme a becsület csorbítására alkalmas tényállítás valósága, vagy valótlansága. Az állított tény valóságát megillető ténybeli tévedés a bűnösség szempontjából közömbös, a szándékosság megállapításához elegendő, ha az elkövető tudata átfogja a tényállítás becsületcsorbításra alkalmas voltát.

Azonban emellett is alkalmazható az elkövető javára a társadalomra veszélyességben való tévedés, ha a tényállítás társadalomra veszélyességében tévedésre alapos oka volt.

A társadalomra veszélyesség tudatát ugyanis a ténybeli tévedés is befolyásolhatja, mégpedig azáltal, hogy az elkövető esetleg cselekménye egészét jellegében tévesen értékeli, azt nem tartja jogellenesnek vagy erkölcstelennek. A társadalomra veszélyességet illető tévedés azonban csak abban az esetben mentesít a büntetőjogi felelősség alól, ha a társadalomra veszélyesség hiányának feltevésére az elkövetőnek alapos oka volt (BH 199/540. sz. eseti határozat).

A fentiekre tekintettel a II. terhelt vonatkozásában a Btk. 22. § d) pontja és 27. §-ának (2) bekezdése szerinti büntethetőséget kizáró ok forog fenn.

Téves az I. r. terhelt bűnösségének megállapítása is.

Az irányadó tényállás szerint az I. r. terhelt, mint főszerkesztő a lapjában megjelent kérdéses cikket a megjelenés előtt nem olvasta, annak tartalmáról csak utóbb szerzett tudomást. Így - függetlenül a sajtóról szóló 1986. évi II. törvénynek a másodfokú bíróság által helyesen hivatkozott rendelkezéseitől - bűnösségének megállapítására a Btk. 10. §-ának (1) bekezdésében és 13. §-ában foglaltak megsértésével került sor. A Btk. 10. §-ának (1) bekezdése szerint ugyanis bűncselekmény az egyéb feltételek fennforgása mellett is csak a szándékosan vagy - ha a törvény a gondatlan elkövetést is bünteti, ami az adott esetben, a rágalmazás vétsége tekintetében nem forog fenn - a gondatlanságból elkövetett cselekmény lehet.

Szándékosan követi el a bűncselekményt, aki magatartásának következményeit kívánja, vagy e következményekbe belenyugszik (13. §).

E szabályozásból következően a főszerkesztői kötelezettségek gondatlanságból történt esetleges elmulasztása a cselekmény egyenes, vagy eshetőleges szándékkal történt elkövetését nem alapozhatja meg.

Ekként az I. r. terhelt vonatkozásában - függetlenül attól, hogy jelen ügyben az újságíró II. r. terhelt felmentésére került sor - bűncselekmény hiányában történő felmentés indokolt.

Végül utalni kell arra is, a magánvádló tévesen állította, miszerint közszereplőnek nem tekinthető. Kétségtelen, hogy az Alkotmánybíróság 36/1994. (VI. 24.) AB határozata a közhatalmat gyakorló személyekkel és intézményekkel, valamint a közszereplő politikusokkal kapcsolatos véleménynyilvánítás tekintetében szabta meg a Btk. 179. és 180. §-ai alkalmazásának alkotmányos követelményeit, s a magánvádló közhatalmat gyakorló személynek vagy közszereplő politikusnak természetesen nem tekinthető. Azonban a bíróságok éppen a hivatkozott BH 1994/300. számú határozatának és az adott alkotmánybírósági határozat indokolásának szem előtt tartásával, a véleménynyilvánítási szabadság és a sajtószabadság érvényesítése körében továbbfejlesztették az alkalmazási gyakorlatot. Így nem csupán a politikusok, hanem általában a közszereplők tekintetében is körültekintően vizsgálják a szabad véleménynyilvánításhoz való jog által alkotmányosan védett véleménynyilvánítás - és ellenvélemény-nyilvánítás - határait. Az 1994/300. sz. eseti döntés óta - amely ügynek tárgyát a magánvádló által könyvével kapcsolatos vélemények képezték - egyértelmű, hogy a véleménynyilvánítási szabadság határai között véleményét a médiában folyamatosan közzétevő, folyamatosan vitázó magánvádló közszereplőnek tekintendő.

A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az I. r. terheltet - figyelemmel a Be. 6. §-a (3) bekezdésének a) pontjára - valamint a II. r. terheltet - utóbbi terheltet a Be. 6. § (3) bekezdés c) pontjára tekintettel - a Btk. 179. §-ának (1) bekezdésében meghatározott, de a (2) bekezdés b) pontja szerint minősülő és büntetendő nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás vétségének vádja alól a Be. 426. § (1) bekezdése a) pontjának és 331. §-a (1) bekezdésének alkalmazásával felmentette.

A felmerült bűnügyi költség a magánvádlót terheli. Miután azonban az ügyben a terheltek védelmével a másodfokú eljárásban felmerült - védői fellebbezési indokolás 3. oldala - bűnügyi költség megállapításához kellő adat nem állt rendelkezésre, és a felülvizsgálati eljárásban bűnügyi költségüket sem a védő, sem a magánvádló nem jelölték meg, a Legfelsőbb Bíróság a bűnügyi költség összegéről és viseléséről nem határozott.

A fentiekre tekintettel, a terheltek a Be. 578. §-a alapján különleges eljárásban - az elsőfokú bíróság előtt - kérhetik a bűnügyi költség megállapítását és a magánvádló bűnügyi költség összegének megfizetésére kötelezését.

(Legf. Bír. Bfv. I. 622/2005. sz.)