BH 1978.2.72 Jogszabályba ütközik az a szerződés, amelyet iparjogosítványhoz kötött építőipari munka teljesítésére anélkül köt a vállalkozó, hogy az iparjogosítvánnyal rendelkezne. Az ilyen semmis szerződés alapján a vállalkozót nem vállalkozási díj illeti meg, hanem az elszámolás során a ténylegesen felmerült költségein és bizonyított kiadásain felül csak olyan munkadíjra tarthat igényt, amely a szakmunkás munkakörének és átlag órabérének felel meg [1958. évi 9. sz. tvr. 2. §,*Ptk. 200. § (2) bek., 237. §, 387., Ptké. 32. § (1) bek.].

A felperes 1974 márciusában megállapodott az iparjogosítvánnyal nem rendelkező alperessel, hogy családi házának tatarozási munkálatait - az általa adott anyagok felhasználásával - elvégzi. A felperes 1974. május és június hónapokban összesen 29 202 Ft-ot az alperesnek kifizetett.

A felperes 1974 szeptemberében 33 775 Ft erejéig fizetési meghagyás kibocsátását kérte az alperessel szemben. Előadta, hogy az alperes hibásan teljesített, így kénytelen a munkát újból elvégeztetni, ezért a vállalkozói díjat az alperestől visszaköveteli.

Az első fokú bíróság a fizetési meghagyást kibocsátotta, majd az alperes ellentmondása folytán perré alakult eljárás során igazságügyi szakértőt hallgatott meg. ítéletével arra kötelezte az alperest, hogy a felperesnek 16 394 Ft-ot, annak 1974. július 1-től járó évi 5%-os kamatát, továbbá 326 Ft perköltséget 15 nap alatt fizessen meg. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Megállapította, hogy amennyiben az alperes által elvégzett munkát a kisipari egységár-gyűjtemény szerint számolták volna el, az 17 595 Ft-ba került volna. A munkával kapcsolatban azonban 4787 Ft-ra értékelhető hiba jelentkezett, így az alperest 12 808 Ft illette meg. A felvett 29 202 Ft-ból tehát az alperes 16 394 Ft-ot köteles a felperesnek visszafizetni.

A másodfokú bíróság az első fokú bíróság ítéletét helyben hagyta. Álláspontja szerint az első fokú bíróságnak a Ptk. 387. §-ára alapított döntése helytálló volt.

A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos.

A per adataiból megállapítható, hogy az alperes iparjogosítványhoz kötött építőipari munka teljesítésére anélkül vállalkozott, hogy iparjogosítvánnyal rendelkezett volna. A felperessel kötött vállalkozási szerződése tehát jogszabályba ütközött, ezért az semmis [a többször módosított 1958. évi 9. számú tvr. 2. . §-a, Ptk. 200. §-ának (2) bekezdése].

Tévedtek tehát a perben eljárt bíróságok, amikor a felperes keresetét a vállalkozási szerződésekre irányadó, a Ptk. 387. §-ában szabályozott rendelkezések szerint bírálták el és mellőzték a felek kölcsönös szolgáltatásainak a Ptk. 237. §-a szerint történő elszámolását.

Érvénytelen szerződés esetén ugyanis a szerződéskötés előtt fennállott helyzetet kell visszaállítani, a bíróság azonban az ügyész indítványára az állam javára ítélheti meg azt a szolgáltatást, amely a tiltott, a dolgozó nép érdekeibe vagy a szocialista együttélés követelményeibe ütköző szerződést kötő, a megtévesztő vagy jogtalanul fenyegető, továbbá az egyébként csalárd módon eljáró félnek járna vissza.

Ha a szerződéskötés előtt fennállott helyzetet nem lehet visszaállítani, a bíróság a szerződést a határozathozatalig terjedő időre hatályossá nyilvánítja és rendelkezik az ennek következtében esetleg ellenszolgáltatás nélkül maradó szolgáltatás visszatérítéséről, illetőleg az államnak juttatásáról [Ptk. 237. §-ának (1) és (2) bekezdése].

A perben eljárt bíróságok a szakértő véleményéből indultak ki. A szakértő azonban az alperes által teljesített építési munkálatokat a kisipari egységárgyűjtemény tételei és az ott feltűntetett munkadíjak alapján mérte fel, azzal a módosítással, hogy az alperes javára kisipari hasznot, felvonulási költséget, anyaghiány miatti állásidőt és egyéb - csak a kisiparost megillető költségtényezőket - nem számolt fel.