BH 2012.5.129 I. A 2003/88/EK irányelv 16. cikk b) pontjának azon rendelkezése, miszerint az éves szabadság és a betegszabadság időtartamát nem lehet figyelembe venni az átlagszámításnál, vagy azt annak szempontjából semlegesnek kell tekinteni, nem azt jelenti, hogy ezeket "0 órával" kell számításba venni a munkaidőkeret vonatkozásában.

II. Az irányelv konkrét számítási módot nem határoz meg arra nézve, hogy a szabadság és a betegszabadság miként mellőzhető, illetve milyen módon tekinthető semlegesnek. Helyes értelmezés szerint azonban a tényleges munkaidő (szolgálatteljesítési idő) tartamát nem befolyásolhatja. A munkaidőkeret arányos csökkentése azt alkalmas biztosítani, hogy e távollétek a munkaidőkeret szempontjából semlegesnek legyenek tekinthetők.

A ténylegesen teljesített túlszolgálat óraszáma meghatározása érdekében a referencia-időszaknak tekintett hat hónapra eső szolgálati idő csökkentése a fizetett, illetve egészségügyi szabadságon töltött idővel nem jogszabálysértő.

III. A távolléti díj rendeltetése, hogy a tényleges munkavégzés esetén járó díjazást pótolja, így annak számítása sem lehet aránytalanul több, mintha a távol lévő dolgozna [1996. évi XLIII. tv. (Hszt.) 84. §, 99. §, 112. §].

N. T. XXXVII. rendű felperes (továbbiakban felperes) az alperes tűzoltóság állományában hivatásos tűzoltó. Keresetében 2004. május 1-jétől 2006. december 31-ig terjedő időre az általa teljesített túlszolgálat ellenértékének megfizetésére kérte kötelezni az alperest.

A perben született jogerős közbenső ítélet szerint 2004. május 1-jét követően hat havi szolgálatteljesítési időkeret tekintetében számított heti 48 órát meghaladó szolgálatteljesítés minősül túlszolgálatnak, melynek ellenértékét az alperes köteles megfizetni.

A felperes az eredeti keresetében összegszerűen megjelölt távolléti díj iránti igényét a kiegészített szakértői vélemény benyújtását követően 470 264 forintra leszállította.

A munkaügyi bíróság részítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperes részére 347 825 forintot és annak törvényes késedelmi kamatát. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította.

A tényállás szerint a hat havi munkaidőkeret mértéke heti 48 óra figyelembevételével minden év első félévében 1241, a második félévben 1261 óra.

A 24/48 váltásos szolgálati rendszerre figyelemmel 2005. december 31-ig heti 54 óra, 2006-ban heti 52 óra volt a felperes szolgálatteljesítési ideje. Egy szolgálatot 24 órával számoltak el, azonban a szolgálatteljesítés egy-egy szolgálatban ténylegesen 24,5 óra volt a szolgálat átadásának-átvételének időtartamára tekintettel. A felperes így a perbeli időszakban 574 óra olyan szolgálatot teljesített, amely hat hónap átlagában a heti 48 óra szolgálatteljesítési időt meghaladta.

A felek között a perben az ellenérték számítását illetően vita volt abban a kérdésben, hogy a távolléti díj egy órára eső összegét milyen számítással kell meghatározni, illetve a tényleges szolgálatteljesítési idő megállapításakor az egészségügyi szabadságot, a szabadságot, a vezényléssel érintett időszakokat miként kell figyelembe venni, az egyes szolgálatok 24 órát meghaladó részét a parancsnok szabadidőben megváltotta-e. Alperes álláspontja szerint bármilyen okból bekövetkező távollét, illetve szabadidő kiadása, azaz szolgálatteljesítéssel ténylegesen nem érintett idő a túlszolgálat számítás alapját nem képezheti.

A munkaügyi bíróság jogi álláspontja szerint a perbeli elszámolás alapját képező túlszolgálat nem a fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló 1996. évi XLIII. törvény (Hszt.) 87. § (2) bekezdés és 88. §-a szerint elrendelt túlszolgálat volt, ezért nem alkalmazhatók automatikusan a belügyminiszter irányítása alatt álló fegyveres szervek hivatásos állományú tagjai illetményének és egyéb juttatásainak megállapításáról, valamint a folyósítás szabályairól szóló 20/1997. (III. 19.) BM rendelet (R.) 8. §-ában foglaltak. A heti 48 órás szolgálatteljesítést figyelembe véve a felperes havi illetménye valóban 208 óra munkavégzésnek felel meg, ezért a munkaügyi bíróság az irányadó illetmény 208-ad részét vette figyelembe az egy órára eső távolléti díj összegének meghatározásánál.

A túlszolgálat idejének számításakor azokat az időszakokat, amikor nem jogszabály által meghatározott okból, hanem egyéb okból, kérelemre vagy parancsnoki intézkedés alapján mentesült a felperes a szolgálatteljesítés alól, a munkaügyi bíróság nem tekintette úgy, mint hogyha a felperes szolgálatot teljesített volna. Ugyanakkor álláspontja szerint az egészségügyi szabadságot a munkaidőkeret számításánál figyelmen kívül kell hagyni, szabadság igénybevétele esetén is a munkaidőkeretet arányosan csökkenteni kell, ellenkező esetben a munkaidőkeret változatlan hagyása mellett a tűzoltónak "le kellene dolgoznia" a mulasztott szolgálatokat. A szakértői vélemény szerint is a szabadságnapokkal arányosan csökkentett munkaidőkeret és a tényleges szolgálatok figyelembevétele a túlszolgálat számításánál ugyanarra az eredményre vezet, mint hogyha a szabadságot 24 óra szolgálatteljesítésként veszik figyelembe.

A felek fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság részítéletével az elsőfokú bíróság részítéletének nem fellebbezett rendelkezéseit nem érintette, míg fellebbezett rendelkezéseit részben megváltoztatta és a felperes részére járó marasztalási összeget 425 917 forintra felemelte, megváltoztatta továbbá a kamatfizetéssel érintett részösszegeket. Egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.

A másodfokú bíróság megalapozottnak találta a felperesi fellebbezést a távolléti díj kiszámításának alapját képező osztószám tekintetében. Álláspontja szerint a távolléti díj egy órára eső összegét az R.-nek a Hszt. 88. § (5) bekezdése végrehajtásához kapcsolódó 8. § (2) bekezdése szerinti 174 órás havi osztószám alapulvételével kell megállapítani. Ítélete indokolásában részletesen kifejtettek szerint a 208-as osztószám alkalmazásának nincs jogszabályi alapja.

A másodfokú bíróság egyetértett a munkaügyi bírósággal, miszerint az egészségügyi szabadság idejét a munkaidőkeret számításánál levonásba kell helyezni, míg a fizetett szabadságot 24 óra figyelembevételével kell elszámolni.

A másodfokú bíróság sem osztotta azt az alperesi érvelést, mely szerint a 24 órás szolgálatot meghaladó félórákat a felperes részére szabadidőben kiadta, ezért azt figyelmen kívül kell hagyni az elszámolás során. Az indokolás szerint az alperes állítására nézve a munkaidő-nyilvántartásból nem lehet következtetést levonni.

A másodfokú bíróság annyiban találta megalapozottnak az alperesi beavatkozó fellebbezését, hogy a vezényléssel érintett időszakok túlszolgálatot nem eredményeznek a 40 órás heti szolgálatteljesítési időre figyelemmel. Ezért tévedett a munkaügyi bíróság, amikor ezen időszakok tekintetében a felperes munkaidőkeretét heti 48 órával csökkentette. Erre tekintettel a másodfokú bíróság 2005. július 1-jétől december 31-ig terjedő időszak vonatkozásában a túlszolgálat mértékét 151 óra helyett 143 órában állapította meg. Ezt meghaladóan a munkaügyi bíróság által megállapított túlszolgálati órák számát elfogadva a felperesnek járó marasztalási összeget a jogi álláspontja szerinti 174-es osztószámmal meghatározott távolléti díjjal számolta el.