BH 2018.8.221 A magánélethez való jog sérelmét jelenti, ha az uniós jog nem megfelelő átültetéséből fakadóan a magyar jogszabály alapján elvonják a magyar munkavállaló rendes fizetett szabadságát, ezáltal csökkentik a rekreációra, a családi kapcsolatokra fordítható idejét. A jogsértés miatt azonban a magyar állam közvetlen kártérítési felelőssége erre vonatkozó nemzeti jogszabály hiányában nem állapítható meg [Alaptörvény B) cikk (1) bek., E) cikk (2)-(3) bek., I. cikk (1) bek., VI. cikk (1) bek., 1959. évi IV. tv. (régi Ptk.) 75. § (1) bek., 76. § (1) bek., 339. §].

A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás

[1] A felperes 2013. november 13-tól november 29-ig keresőképtelenség miatt táppénzes állományban volt. 2013-ban porckorongsérve miatt megműtötték, az operációt 2014 áprilisában meg kellett ismételni. A felperes lakóhelye Budapesttől 40 km-re van, onnan kezelésre fia segítségével gépkocsival utazott fel a fővárosba. A felperes felnőtt fia D. városban a lánya pedig Budapesten él. A felperesnek 2011 szeptemberében és 2014 májusában unokái születtek a Budapesten élő lányától. A felperest betegsége idején családtagjai látogatták lakóhelyén azért is, hogy betegségében támogassák egyéb tennivalóiban a segítségére legyenek.

[2] 2014 decemberében, a keresőképtelen állomány befejeztét követően a felperes igénybe kívánta venni évi rendes szabadságát, hogy a karácsonyi ünnepekre felkészülhessen, most már gyógyultan unokáját látogathassa, velük együtt hosszabb időt tölthessen. A felperes munkáltatója a Munka Törvénykönyvének 115. §-a értelmében - minthogy éves betegszabadsága meghaladta a harminc napot - időarányosan 2013-ban négy, 2014-ben pedig 27 napot levont az éves szabadságából.

[3] Az alapvető jogok biztosának 2014. november 6-án kelt jelentése megállapította, hogy a Munka Törvénykönyve 115. § (2) bekezdés e) pontja visszásságot valósít meg az Alaptörvény XVII. cikk (4) bekezdésében meghatározott éves fizetett szabadsághoz fűződő jog tekintetében. Megállapította, hogy orvoslást igényel az a körülmény is, hogy a magyar szabályozás nem áll összhangban a 2003/88/EK irányelvvel, valamint nem tesz eleget maradéktalanul a nemzetközi szerződésekből adódó követelményeknek.

[4] A jogalkotó ezt követően 2015. január 1-jei hatállyal módosította a Munka Törvénykönyvének vonatkozó szabályát azzal az indokkal, hogy az Európa Parlament és Tanács 2003/88/EK irányelvnek a fizetett szabadságra vonatkozó rendelkezései nem teszik lehetővé, hogy az irányelv szerinti éves minimális szabadság azért csökkenjen, mert a munkavállaló az év egy részében keresőképtelen volt. Erre tekintettel a jogalkotó 2015. január 1-től a keresőképtelenség teljes időtartamát (azaz nem csak az első harminc napját) munkában töltött időnek minősítette a szabadság szempontjából. Az új szabályozás értelmében a munkavállalót akkor is megilleti a teljes éves szabadsága, ha a tárgyév valamennyi napján egyébként keresőképtelen volt.

A kereseti kérelem és az alperes védekezése

[5] A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy az alperes megsértette a magánélethez való jogát. Kérte, hogy a bíróság kötelezze az alperest ebből fakadó vagyoni és nem vagyoni kárai megtérítésére. Vagyoni kárát 212 288 forintban jelölte meg, mely összeg az éves rendes szabadságából ki nem adott napokra jutó jövedelem (átlagkereset), nem vagyoni kárát 500 000 forintban jelölte meg, melynek összegszerűsége tárgyában a köztudomású tényekre hivatkozott és a felperes személyes előadására. A kereset indokolása értelmében a magánélethez fűződő személyiségi jogot az alperes azzal sértette meg, hogy olyan jogszabályt alkotott, amely ellentétes a vonatkozó uniós normákkal, vagyis a személyiségi jogsértés az uniós jog nem megfelelő átültetésében manifesztálódott. A felperes álláspontja szerint az Európai Unió Bírósága által több ügyben hozott határozatok alátámasztják a kereset jogalapját, megalapozzák az alperes perbeli legitimációját és felelősségét. (Francovich-ügy C-6/90, C-9/90, illetve Brasserie-ügy C-46/93) A felhozott határozatok értelmében a tagállam köteles megtéríteni azokat a magánszemélyeket ért károkat, amelyek az uniós irányelvek át nem ültetéséből származnak. Kihangsúlyozta, hogy a perbeli esetben megsértett irányelv 7. cikke konkrét jogosultsággal ruházza fel a munkavállalót oly módon, hogy az éves rendes szabadság nem lehet kevesebb négy hétnél. A felperes szerint jelentős jogsértés történt, hiszen 2014. évben gyakorlatilag a teljes szabadságát elvonták. A felperes kifejtette azt is, hogy a magánélethez fűződő jog azt jelenti, hogy mindenki maga döntheti el, hogy mi legyen a sorsával, mit tesz magával és rá vonatkozó ismeretekkel, az alperes pedig ettől a szabadságtól fosztotta meg a felperest.

[6] Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Az alperes előadta, hogy amennyiben a kereset jogalapja az, hogy a magyar állam az európai jogot nem megfelelő módon ültette át és ezzel kárt okozott, az tartalma szerint jogalkotással okozott kár megtérítésére irányuló igénynek minősül. Álláspontja szerint ebben az esetben hiányzik a felperes kereshetőségi joga. Hivatkozott továbbá arra is, hogy a magyar állam nem jogalkotó szerv, ezért a felperes nem jó személyt jelölt meg alperesként. A jogalkotás az Alkotmánybíróság kontrollja alatt álló tevékenység, polgári jogi jogviszony nem keletkezik az állampolgár és a jogalkotó között. Álláspontja szerint a bíróság nem állapíthatja meg, hogy alperes jogalkotási tevékenységgel jogellenességet követett el, ezért a kártérítés egyik eleme, a jogellenesség hiányzik. Az alperes hivatkozott arra is, hogy a bizonyítottan nem megfelelő normaátültetéssel mint jogsértéssel, az esetleges kötelezettségszegéssel személyiségi jogsértés nem történt, a felperes igénye személyiségi jogi kereteken belül nem értelmezhető. Önmagában azt is vitatta, hogy a felperesnek kára keletkezett volna. A vagyoni károsodás létét az is kizárja álláspontja szerint, hogy a felperes a szabadság helyett a munkával eltöltött időszakra munkabért kapott, így vagyonában csökkenés nem következett be, nem vagyoni kárát pedig nem bizonyította.

Az első- és másodfokú ítélet

[7] Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Egyetértett a felperes azon álláspontjával, hogy az alperes az uniós jog nem megfelelő átültetése folytán bekövetkezett károkért felelősséggel tartozik, ebben a körben a régi Ptk. 28. §-ában írtak nem alkalmazhatók. Az elsőfokú bíróság érdemben azzal foglalkozott, hogy a felperes a kárigényét személyiségi jogsértés megállapítására alapította. Rögzítette azt is, hogy a perbeli esetben annak időbeliségére tekintettel az 1959. évi IV. törvény (régi Ptk.) rendelkezéseit kell alkalmazni, amely a magánélethez való jogot nevesített személyiségi jogként nem rögzítette. Az elsőfokú bíróság a felperes kártérítési igényét úgy határozta meg, hogy az nem a jogalkotás speciális hibája miatt érvényesítette, hanem azzal összefüggésben, hogy állítása szerint személyiségi joga szenvedett sérelmet.

[8] Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint, amennyiben az uniós tagállam saját jogszabálya olyan közösségi szabályt sért, amelynek célja, hogy a magánszemélyt jogokkal ruházza fel, és a sérelem kellően súlyos, továbbá a jogsértés és a magánszemély kára között közvetlen okozati összefüggés áll fenn, az állampolgár az állammal szemben érvényesítheti kártérítési igényét. Az Európai Unió Bíróságának döntését az elsőfokú bíróság ezért akként értelmezte, hogy a bekövetkezett kárnak az adott jogviszonnyal kell szoros összefüggésben állnia, ellenkező esetben a közvetlenség követelménye nem érvényesül. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint ebből levonható az a következtetés is, hogy az igényérvényesítés tárgya csak és kizárólag kártérítési igény lehet.