EH 2000.233 Az 1991. évi IL. törvény 40. §-a nem a szerződést kötő adós számára, hanem a hitelezők és a felszámoló részére teremt jogalapot az adós által kötött szerződés megtámadására. A másodfokon eljáró bíróság nem vizsgálhatja a felperes kereseti kérelmének teljesíthetőségét olyan jogalapon és jogcímen, amelyre ő nem hivatkozott [1991. évi IL. tv. 40. §, Ptk. 5. §, 201. § (2) bek., 203. § (1) bek., 207. § (4) bek., 236. § (1) bek., Pp. 253. § (3) bek.].

Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította, hogy az I. r. és a II. r. alperes között 1996. július 30-án létrejött gépkocsi adás-vételi szerződés semmis. Kötelezte a II. r. alperest, hogy a gépkocsit az I. r. alperes részére szolgáltassa vissza. Határozatának indokai szerint a per során bizonyítást nyert, hogy felperes és a II. r. alperes ügyvezetője azonos személy és azonos személy engedményezte a felszámolási eljárás során az opciót a II. r. alperes részére. Így ezt a bíróság nem tudta jóhiszemű magatartásnak elfogadni, hanem vagyonelvonásnak minősítette. Az opciós szerződést semmisnek "mondta ki joggal való visszaélés miatt" a Ptk. 5. §-a alapján. Határozatának jogalapjaként hivatkozott még a Ptk. 234. és 235.§-aira.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a II. r. alperes terjesztett elő fellebbezést. Kérte az elsőfokú ítélet megváltoztatását és tartalmilag a kereset elutasítását. Arra hivatkozott, hogy a felek magatartása nem illeszthető a Ptk. 5. §-ának (2) bekezdésében megfogalmazott keretek közé, így az nem minősíthető joggal való visszaélésnek. Az elsőfokú bíróság a tényállást "megdönthető vélelmekre alapozta". Az eljárási időpontokat nem vizsgálta körültekintően. Az ügylet megkötésekor ugyanis a felperes felszámolása még nem kezdődőn meg, arról az ügyvezetőnek tudomása sem lehetett. A felszámolást az ügyletet kővetően másfél évvel rendelte el a bíróság. A perbeli gépkocsit 5000 Ft maradványértéken vásárolta meg a II. r. alperes. A felperes által vélelmezett 600 000 Ft-os értéket sem személyes vizsgálódás, sem szakértői bizonyítás nem erősítette meg, így minden alapot nélkülöz. Ezt az értéket a felperes önkényesen jelentette be a bíróság felhívására. Az ügyvezető személyének azonossága semmilyen ügyletben nem tiltott. A perbeli időszakban hatályos, a gazdasági társaságokról szóló 1988. évi VI. törvény még a vezető tisztségviselővé választhatóságot sem korlátozta számbelileg. Ha e személyek nem köthettek volna szerződést a szintén általuk jegyzett más társasággal, a gazdasági forgalom megbénult volna. Pusztán ebből rosszhiszeműséget vélelmezni nem megalapozott. A felek az ügylet során a törvények és a konkrét szerződés alapján jártak el, ebből következően a szerződés "szabályos" volt.

A felperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult. Hivatkozott arra, hogy a felperes ügyvezetője a perbeli adásvételi szerződésről a felszámolót nem tájékoztatta. A perbeli szerződés csak az 1997. július 24-én került a felszámoló birtokába azt kővetően, hogy a B. Önkormányzat Polgármesteri Hivatala 1997. május 27-én hitelezői igénybejelentéssel fordult a felszámolóhoz, s felszólította a perbeli adásvétel tárgyát képező gépjárművel kapcsolatos, 1997. évi gépjármű adótartozás megfizetésére, illetve tájékoztatást kért annak tulajdonjogi helyzetéről.

A felperes 1997. augusztus 21-én a szolgáltatás és ellenszolgáltatás feltűnő aránytalanságára hivatkozással támadta meg a perbeli adásvételi szerződést a módosított Cstv. 40.§-ának (1) bekezdése, a Ptk. 236. §-ának (3) bekezdése, 326. §-ának (2) bekezdése és 201. §-ának (2) bekezdése alapján. A feltűnő értékaránytalanság a gépjárműnek az adásvételi szerződés megkötésekori 600 000 Ft-os valós értékén alapul. Keresetében hivatkozott a perbeli szerződés mint színlelt szerződés semmiségére is a Ptk. 207. §-ának (4) bekezdése alapján.

A felperes felszámolási eljárásában ugyanis - a tértivevény szerint - a felperes 1996. március 26-án már értesült a felszámolás iránti kérelemről. Így a felperes álláspontja szerint a felek valós szándéka ingyenes vagyonelvonásra irányult, ami a hitelezők kielégítési alapjának csökkentését eredményezte. A vélelmezett rosszhiszeműséget pedig alátámasztja az a tény, hogy a felperes és a II. r. alperes törvényes képviselője a jogügylet megkötésének időpontjában ugyanaz a személy, K. P. volt.

Végül a felperes a Pp. 247. §-ának alpontjára hivatkozva kérte, hogy amennyiben a per tárgyát képező gépjármű már nincs a II. r. alperes tulajdonában, a bíróság kőtelezze a II. r. alperest, hogy annak ellenértékét, 600 000 Ft-ot, s annak 1996. július 30-tól járó 20%-os kamatát a felperesnek fizesse meg.

Az I. r. alperes a fellebbezési eljárásban érdemi nyilatkozatot nem tett.

A másodfokú bíróság a fellebbezést a fellebbezési kérelem és ellenkérelem korlátai között bírálta felül a Pp. 253. §-ának (3) bekezdése értelmében.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást az elsőfokú eljárás adatai alapján módosítja és kiegészíti az alábbiak szerint.

A felperes 1994. március 16-án gépjármű lízingszerződést kötött az I. r. alperessel határozott, 1997. január 16. napjáig terjedő időre. A szerződés értelmében a lízingbe vevő felperest a szerződés tárgyát képező gépjárműre vételi jog (opció) illette meg, mely jogát az utolsó díjrészlet szerződésszerű kiegyenlítése és a szerződés hatályának lejárta közötti időben gyakorolhatta a lízingbe adóhoz intézett nyilatkozattal. A vételi jog gyakorlása esetén a lízingbe vevő a maradványértéket a szerződés rendes megszűnésének időpontjáig volt köteles kiegyenlíteni.

A szerződés 14. pontja értelmében a lízingbe vevőt vevőkijelölési jog illette meg a szerződés tárgyára. E jog gyakorlásának időtartama azonos volt az opcióra vonatkozó joggyakorlással. A maradványérték megfizetésével a szerződés tárgyának tulajdonjoga a kijelölt vevőre szállt át. A szerződés szerinti maradványérték 5000 Ft + áfa ősszeg volt.

A felperes 1996. július 30-án értesítette az I. r. alperest arról , hogy vevőkijelölési jogával élve, vevőként a II. r. alperest jelölte ki. Ebben a nyilatkozatában egyúttal a gépjármű átírásának költségeit is átvállalta.

A kijelölt vevő, a II. r. alperes, valamint a lízingbe vevő felperes és a lízingbe adó I. r. alperes 1996. július 30-án adásvételi szerződést kötöttek, melynek értelmében a lízingbe adó eladta, a lízingbe vevő által kijelölt vevő pedig megvette a korábbi lízingszerződés tárgyát képező gépjárművet, 5000 Ft + áfa maradványértéken. A lízingbe adó kijelentette, hogy a maradványérték megfizetését követően további igénye a lízingbe vevővel szemben nincs. A lízingbe vevő pedig kijelentette, hogy a szerződés tárgyát képező gépjárművel kapcsolatban semmilyen további igénye nincs, egyben a szerződés megtámadása jogáról "e jog mibenlétére vonatkozó ismeretek birtokában kifejezetten lemond." A felperes és a II. r. alperes nevében a szerződést ugyanaz a személy, K. P. írta alá.

A Fővárosi Bíróság a felperes felszámolását az 1997. február 13-án kelt végzésével rendelte el, amely 1997. március 14-én emelkedett jogerőre, s közzététele 1997. május 8-án történt meg.

A felperes 1997. augusztus 27-én benyújtott keresetében kérte, hogy a bíróság állapítsa meg a felperes, valamint az I. r. és a II. r. alperes között 1996. július 30-án létrejött adásvételi szerződés érvénytelenségét. Keresetének jogalapjaként a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló - módosított - 1991. évi IL. törvény (továbbiakban: módosított Cstv.) 40. §-át, a Ptk. 201.§-ának (2), 203. §-ának (1), 207. §-ának (4), 235. §-ának (1), 236. §-ának (3), 237. §-ának (1), valamint 326. §-ának (2) bekezdését jelölte meg. Arra hivatkozott, hogy amennyiben a lízingbe vevő az 5000 Ft-os maradványösszeget maga fizette volna meg a lízingbe adónak, ő lett volna a gépjármű tulajdonosa. A lízingbe vevő felperes azonban opciós jogával nem élt, így a kijelölt vevő feltűnően aránytalan értékkülönbözettel szerzett tulajdont a gépjárművön. A felperes lízingbe vevő a jogügylettel vagyont vont el a hitelezők kielégítési alapjából. A jogügylet során tanúsított rosszhiszeműséget alátámasztja az a tény is, hogy a felperes és a II. r. alperes törvényes képviselője a jogügylet megkötésének idején ugyanaz a személy, K. P. volt. Mindezekre tekintettel kérte, hogy a bíróság a támadott szerződést a Ptk. 235. §-ának (1) bekezdése alapján nyilvánítsa érvénytelenné, rendelje el az eredeti állapot helyreállítását, vagy pedig kőtelezze a II. r. alperest a gépjármű valós értéke és az annak megszerzéséért kifizetett 5000 Ft között fennálló értékkülönbözetnek a felperes részére történő megfizetésére.

Az alperesek ellenkérelme a kereset elutasítására és a felperes perköltségben való marasztalására irányult.

Az I. r. alperes azzal védekezett, hogy a lízingszerződésben kikötötteknek megfelelően járt el, így őt sem a jogalap, sem az összegszerűség tekintetében felelősség nem terheli.

A II. r. alperes védekezése szerint ő a lízingszerződésben kikötőit vételárnak megfelelően vásárolta meg a gépkocsit, ezért a kereset megalapozatlan.

A fentiek szerint módosított és kiegészített tényállás alapján a fellebbezés az alábbi indokok miatt alapos.

A másodfokú bíróságnak abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a felperes perbevitt igényéről az elsőfokú ítélet megalapozottan rendelkezett-e, a vonatkozó anyagi jogszabályok alapján. Azaz a Ptk. 5. §-a alapján helytállóan állapította-e meg az elsőfokú bíróság a keresettel támadott szerződés semmisségét. Ha nem, akkor a felperes kereseti kérelme teljesíthető-e a felperes által megjelölt jogalap, illetve jogcím alapján.

A felperes mint a szerződést kötő egyik fél, a lízingszerződésben kikötött vételi jog (opciós jog) eredeti jogosultja indított pert. Keresetében nem a vételi jogot kikötő - 1994. március 16-án kelt - lízingszerződést, hanem tartalmilag az opciós jog II. r. alperesre történt átruházását tartalmazó szerződést, illetve ennek folytán a gépkocsi adásvétele tárgyában a felek között létrejött szerződést támadta.

Arra senki nem hivatkozott a perben, hogy a felperes az opciós jogát visszaélésszerűen gyakorolta volna. Mindezekre tekintettel alapvetően tévedett az elsőfokú bíróság, amikor a felek közötti jogvitát a Ptk. 5. §-a alapján bírálta el és téves az az elsőfokú ítéleti megállapítása, hogy "az opciós szerződést semmisnek mondta ki joggal való visszaélés miatt."

A felperes keresetében valójában azt sérelmezte, hogy a felperes a lízingszerződés alapján őt megillető vételi jogot ingyenesen ruházta át a II. r. alperesre, ennek folytán a II. r. alperes feltűnően aránytalan értékkülönbözettel szerzett tulajdont a lízing tárgyát képező gépjárművön, s ezzel a jogügylettel a felperes és a II. r. alperes vagyont vont el a hitelezők kielégítési alapjából. A felperes azonban keresetében a megtámadás jogalapjaként tévesen hivatkozott a módosított Cstv. 40. §-ára. Ez a jogszabályhely ugyanis nem a szerződést kötő adós számára, hanem a hitelezők és a felszámoló részére teremt jogalapot az adós által kötött szerződés megtámadására az ott meghatározott feltételek fennállása esetén.

A felperes részéről a szerződésnek a szolgáltatás és ellenszolgáltatás feltűnő értékaránytalanságára alapított megtámadása [Ptk. 201. §-ának (2) bekezdése] elkésett, az alábbi indokok miatt.

A felperes és a II. r. alperes viszonyában az 1996. július 30-án kelt - a vevőkijelölést tartalmazó és a vételi jogot a II. r. alperesre átruházó - szerződés még aznap teljesedésbe ment. A felperes által vevőként kijelölt II. r. alperessel az I. r. alperes ugyanazon a napon megkötötte az adásvételi szerződést a lízing tárgyát képező gépjárműre, s ezzel egyidejűleg a II. r. alperes megfizette a szerződésben meghatározott ellenértéket - az 5000 Ft + áfa összeget - az I. r. alperesnek.

A Ptk. 236. §-a (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy a megtámadást egy éven belül írásban kell a másik féllel közölni, majd a közlés eredménytelensége esetében haladéktalanul a bíróság előtt érvényesíteni.

A Ptk. 236. §-a (1) bekezdésének c) pontja akként rendelkezik, hogy a megtámadási határidő megkezdődik a felek szolgáltatásainak feltűnő aránytalansága, vagy a jogi személy részére biztosított indokolatlan, egyoldalú előny esetén a sérelmet szenvedő fél teljesítésekor.

A fenti rendelkezések egybevetéséből az következik, hogy az 1996. július 30-án kelt szerződés megtámadási határideje a felperes mint sérelmet szenvedett fél teljesítésekor, azaz 1996. július 30-án - elkezdődőtt. A Ptk. 236. §-ának (1) bekezdésében biztosított egy éves megtámadási határidő 1997. július 30-án eltelt. Miután a megtámadást a felperes csak az 1997. augusztus 21-én kelt levelében közölte az I. és a II. r. alperessel, az elkésett.

A szerződésnek a Ptk. 203. §-ának (1) bekezdésére alapított megtámadása, a felperes mint egyik szerződő fél részéről, alaptalan. A Ptk. 203. §-ának (1) bekezdése ugyanis akként rendelkezik, hogy az a szerződés, amellyel harmadik személy igényének kielégítési alapját részben vagy egészben el vonták, e harmadik személy irányában hatálytalan, ha a másik fél rosszhiszemű volt, vagy reá nézve a szerződésből ingyenes előny származott. E jogszabályi rendelkezésből az következik, hogy az a sérelmet szenvedett harmadik személy részére biztosít megtámadási lehetőséget és nem a felperes mint a szerződést megkötő egyik fél részére.

A felperes részéről a Ptk. 207. §-ának (4) bekezdésére történt hivatkozás is alaptalan.

A Ptk. 207. §-ának (4) bekezdése értelmében a színlelt szerződés semmis; ha pedig az más szerződést leplez, a szerződést a leplezett szerződés alapján kell megítélni.

Az 1996. július 30-án kötött szerződés színleltségének megállapítása feltételezi, hogy mindkét szerződő fél részéről színlelt legyen a jogügylet, azaz a vételi jog II. r. alperes részére történő átruházása, továbbá a gépkocsi tulajdonjogának az I. r. alperes részéről a II. r. alperes részére történő átruházása egyaránt színlelt legyen, Arra pedig a felperes sem hivatkozott, hogy a II. r. alperes valójában nem akart vételi jogot szerezni a perbeli gépjárművön, illetve, hogy ne akart volna maradványértéken tulajdonosává válni a perbeli gépkocsinak.

A fent kifejtettekre tekintettel az elsőfokú bíróságnak a Ptk. 5. §-ára alapított határozata megalapozatlan, s a felperes kereseti kérelme az általa megjelölt jogalapon és jogcímeken sem teljesíthető. A másodfokú bíróság pedig a Pp. 253. §-ának (3) bekezdése értelmében hivatalból nem vizsgálhatja a felperes kereseti kérelmének teljesíthetőségét olyan jogalapon és jogcímen, amelyre ő nem hivatkozott [Ptk. 234. §-ának (1) bekezdése, 200. §-ának (2) bekezdése].

A fent kifejtettekre tekintettel a másodfokú bíróság a Ptk. 253. §-ának (2) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a felperes keresetét elutasította. (Legf. Bír. Gf. VI. 31. 050/1999.sz.)