BH 2024.10.238 A munkavállalónak közvetlenül a napi munkaidőt követően kell kiadni a napi pihenőidőt akkor is, ha a munkaidő beosztása szerint a munkavégzését követően heti pihenőidőre jogosult [a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 104. § (1) bek.; az Mt. 2023. január 1-jétől hatályos 104. § (5) bekezdése eltérő rendelkezést tartalmaz].

A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás

[1] A felperes vezényelt vontatási utazóként mozdonyvezető munkakörben állt az alperes alkalmazásában. Munkáját kizárólag Magyarország területén végezte, nem minősült az országhatáron átnyúló kölcsönös átjárhatósághoz kapcsolódó szolgáltatást végző utazó vasúti munkavállalónak.

[2] Az alperesnél 2018. január 1-jétől 2020. december 31-ig tartó időszakban mindvégig kollektív szerződés (továbbiakban: KSz.) volt hatályban, amely a törvényi rendelkezésektől részben kedvezőbben, 12 óra lakóhelyi napi pihenőidőt és ehhez kapcsolódóan - felperes esetben 75+75 perc - utazási időt, valamint legalább 42 óra, munkaidő-keret átlagában legalább 48 óra heti pihenőidőt írt elő a munkavállalók számára. A pihenőnapon végzett munka esetén járó pótlék tekintetében a dolgozók javára tért el a törvényi rendelkezésektől.

[3] A perbeli időszakban a felperes foglalkoztatása megszakítás nélküli tevékenység keretében, havi munkaidő-keretben, egyenlőtlen munkaidő-beosztás mellett, illetve vezényelt vontatási, utazói munkaidő-keretben foglalkoztatott utazói munkarendben történt.

[4] Az alperes minden esetben egy hónapra előre közölte a munkaidő-beosztást feltüntetve a kijelölt munkaidőt és heti pihenőidőt, illetve az addig ismertté vált munkaidő-kedvezményeket. Az alperes két munkavégzés között biztosította a 12 óra lakóhelyi napi pihenőidőt, ehhez kapcsolódóan pedig vidéki besorolása alapján a 75+75 perc munkahelyről a lakásra, lakásról a munkahelyre történő utazási időt. Felperes részére a kollektív szerződésben előírt heti pihenőidőt minden esetben kiadták.

A felperes keresete az alperes ellenkérelme

[5] A felperes keresetében 2018. január 1-jétől 2020. december 31-ig terjedő időszakra elmaradt heti pihenőnapi bérpótlék jogcímén 2 264 273 forint és ennek kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Jogalapként a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (továbbiakban: Mt.) 143. § (4) bekezdését és a KSz 10. melléklet 11. §-át tüntette fel.

[6] Jogi érvelésében utalt Magyarország Alaptörvénye (továbbiakban: Alaptörvény) XVII. cikkének (4) bekezdésére, valamint a vasúti közlekedésről szóló 2005. évi CLXXXIII. tv. (továbbiakban: Vasúti tv.) 68/A. § (1)-(4) bekezdései folytán alkalmazandó 68/B. § (1) bekezdésére. Hivatkozott a kollektív szerződés helyi függeléke (HF) 16. § 2. pontjára. Ezen túlmenően felhívta a 12/2020. (VI. 22.) AB határozatban foglaltakat.

[7] Az Európai Unió Bírósága (továbbiakban: EUB) C-477/21. szám alatti ítéletéből kiemelte a határozat 1), 2) és 3) pontjában foglalt rendelkezéseket. Hangsúlyozta az EUB azon értelmezését a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló 2003/88/EK irányelv (továbbiakban: Irányelv) 3. és 5. cikkeivel kapcsolatosan, hogy a munkavállalónak közvetlenül a munkaidőt követően kell napi pihenőidőben részesülnie, továbbá a heti pihenőidő csak akkor kezdődhet el, amikor a munkavállaló már részesült napi pihenőidőben.

[8] Hivatkozott az Egyesült Királysággal szemben született C-84/94. számú ítéletre, amely szerint a tagállamok nem határozhatják meg egyoldalúan a fogalmak tartalmát.

[9] Az alperes részleges elévülésére vonatkozó kifogásával szemben azzal érvelt, hogy a keresetlevelet 2021. február 4-én nyújtotta be, a 2018. januártól igényelt pótlék pedig ezt követően, 2021. február 10-ig vált esedékessé.

[10] Az alperes a kereset elutasítását kérte. Nem vitatta, hogy a munkajogi szabályozás bizonyos területein Magyarországot uniós előírások is kötik, utalva az Irányelv napi és heti pihenőidőről rendelkező 3. és 5. cikkeire. Kiemelte továbbá, hogy az Irányelv a napi és a heti pihenőidő fogalmát nem definiálja, ugyanakkor a 2. cikk 2. pontja rögzíti, hogy pihenőidő minden olyan időtartam, amely nem minősül munkaidőnek. Hangsúlyozta, hogy az Irányelv implementációjáról készített 2017. évi Jelentés nem tárt fel hiányosságot e körben Magyarországot illetően.

[11] A munkáltató eljárása a több évtizedes magyar munkajogi gyakorlatnak és szabályoknak megfelel. Az EUB C-477/21. számú ítéletével összefüggésben kifejtette, hogy a magyar jogi szabályozás biztosítja a munkavállalóknak az Irányelvben rögzített napi és heti pihenőidőhöz való jogát, bár eltérő fogalmakat használ. Utalt az értelmezési elsődlegesség elvére, ebből levonva azt a következtetést, hogy a fogalmak látszólagos egyezősége nem elégséges ahhoz, hogy az uniós értelmezés automatikusan kivetítésre kerüljön a tagállami jogszabályokra ha nyilvánvaló, hogy a nemzeti szabályozás szerinti heti pihenőidő fogalom nem azonos az Irányelv szerinti fogalommal, ilyen értelmezés a tagállami bíróság számára nem lehet irányadó. Jelen esetben amennyiben az egyik fogalom nem felel meg az uniós irányelvnek, akkor mindkét fogalmat mellőzni kell, nem válogathatók önkényesen össze a két autonóm jogrendszer elemei.

Az első- és a másodfokú bíróság ítélete

[12] A törvényszék ítéletével a keresetet elutasította.

[13] Az elsőfokú bíróság arra a megállapításra jutott, hogy a felperesi igény közvetlen jogszabályi, illetve kollektív szerződésbeli alapja a felek jogvitája tekintetében nem áll kapcsolatban közösségi jogi, illetve alkotmányjogi kérdéssel, ezért elsődlegesen az Mt. 143. § (4) bekezdése érvényesíthetőségét vizsgálta.

[14] Rámutatott arra, hogy az Mt. 105. és 106. §-ai a heti pihenőnappal és heti pihenőidővel kapcsolatban a "beosztás" kifejezést használják. Ebből - a szabályozás rendszerével is összevetve - arra a következtetésre jutott, hogy a heti pihenőnap és a heti pihenőidő beosztásának joga része a munkaidő-beosztás jogának. Ugyanerre a következtetésre jutott az Mt. 104. §-ában szabályozott napi pihenőidő tekintetében is. Érvelése szerint a munkáltató által kiadott heti pihenőnapot, illetve heti pihenőidőt nem lehet nem kiadottnak tekinteni, ezért a beosztott és ledolgozott munkanapot sem lehetséges pihenőidőnek venni. Következésképpen a perbeli esetben nem lehet az Mt. 143. § (4) bekezdését, valamint a Kollektív Szerződés 10. számú melléklet 11. §-át, illetve 40. § (1) bekezdés 1.c) alpontját alkalmazni.

[15] Jelen esetben is irányadónak találta a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 6:41. §-át, amelynek rendelkezései közül kiemelte, hogy a kötelezett több egynemű szolgáltatásra irányuló kötelezettsége esetén a valamennyi tartozást nem fedező szolgáltatás teljesítése időpontjában megjelölheti, hogy azt mely tartozására kívánja elszámolni. Az alperes a munkaidő és pihenőidő beosztásának jogával élve már kijelölte, hogy a kiadott pihenőidőt heti pihenőnapként, illetve heti pihenőidőként kívánja elszámolni, erről értesítette a munkavállalót, aki ezért már nem élhet a Ptk. 6:41. § (2) bekezdésében biztosított jogával.