BH 2024.1.16 I. A munkáltatót nem terheli foglalkoztatási kötelezettség, ha a munkavállaló a munkaszerződés szerinti munkakörének betöltésére alkalmatlan [a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 51. § (1) bek.].

II. A munkavállaló egészségi állapotának változása esetén a munkáltató kötelezettsége az Mt. 51. § (3) bekezdésében előírtak körében vizsgálhatók.

III. Ha a munkavállaló maga sem hivatkozik arra, hogy fogyatékosággal élő személy, a bíróság nem vizsgálhatja, hogy a munkáltató gondoskodott-e az észszerű alkalmazkodás feltételeinek biztosításáról [a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 51. § (5) bek.; Pp. 214. §].

A tényállás

[1] A felperes 1995. november 13-tól segédmunkás munkakörben állt munkaviszonyban az alperesnél.

[2] A felperes 2020. április 20-tól 2021. március 30-ig keresőképtelen beteg volt.

[3] A Megyei Kormányhivatal 2021. január 5-én kelt határozatával a felperes megváltozott munkaképességű személyek ellátásának megállapítására irányuló kérelmét elutasította arra hivatkozással, hogy a felperes keresőtevékenységet végez és rendszeres pénzellátásban részesül. A határozat megállapította, hogy a felperes egészségi állapota 2020. szeptember 25-től 58%-os, B2 minősítű csoportba tartozik. Egészségi állapota alapján foglalkoztathatósága a rehabilitációval helyreállítható, azonban a komplex minősítés szakmai szabályáról szóló rendeletben meghatározott egyéb körülményei miatt foglalkoztatási rehabilitációja nem javasolt.

[4] A Megyei Kormányhivatal komplex minősítést végző Szakértői Bizottsága megállapította, a rehabilitáció szempontjából figyelembeveendő kizáró tényezők a munkakörnyezetben és munkavégzésben: ép hallást igénylő munkavégzés, fokozott érzelmi pszichés megterhelés, nehéz fizikai megterhelés. A foglalkoztatási rehabilitálhatóság minősítése: nem javasolt."

[5] A felperest háziorvosa 2021. március 31-jétől keresőképessé nyilvánította.

[6] A 2021. április 6-án kelt I. fokú soron kívüli munkaköri alkalmassági vélemény szerint a felperes segédmunkás munkakör ellátására nem alkalmas.

[7] Az alperes 2021. május 5-én kelt levelében tájékoztatta a felperest, hogy a táppénz joga 2021. március 30-án lejárt, az orvosi alkalmasági vélemény alapján munkakörében nem alkalmas munkavégzésre, erre tekintettel a munkáltatót foglalkoztatási, illetve munkabér fizetési kötelezettség nem terheli. Tájékoztatta továbbá a felperest, hogy a végzettségének megfelelő, illetve a komplex minősítést végző szakértői bizottság által megadott orvosi rehabilitáció kizáró tényezői szerint másik munkakört nem tud felajánlani a felperesnek. A fentiekre tekintettel társadalombiztosítási jogviszonya szünetel.

[8] Az alperes a 2021. március 31-jétől a felperest nem foglalkoztatta, munkabért nem fizetett részére.

[9] A felperes 2021. szeptember 23-án munkavállalói azonnali hatályú felmondást közölt az alperessel. A felmondás indokolása szerint a felperes 2021. március 31-jétől keresőképes, az üzemorvos azonban megállapította, hogy segédmunkás munkakörben munkavégzésre nem alkalmas. Ezt követően az alperes közölte, hogy másik munkakört felajánlani nem tud, azonban a munkaviszonyt egészségi alkalmatlanságra hivatkozással nem szüntette meg, sőt felszólította a felperest arra, hogy maga kezdeményezze a munkaviszonya megszüntetését. A felperes nem volt hajlandó a munkaviszonyt felmondani, az alperes számára kérése ellenére sem biztosított munkát, pedig az Mt. 51. § (1) és (3) bekezdése alapján kötelessége lett volna a képzettségének és állapotának megfelelő másik munkakört felajánlani. Az alperes a munkaviszonyt továbbra is fenntartotta, de munkát nem biztosított, a felperest 2021. március 31-jétől állásidőre helyezte, de az alapbér fizetésre vonatkozó kötelezettségének - az Mt. 146. § (1) bekezdésében foglaltak ellenére - nem tett eleget. Az alperes ezzel a döntésével a felperest anyagilag ellehetetlenítette, mert így 2021. március 31. napja óta semmilyen jövedelme nincs, holott jelenleg is munkaviszonyban áll, egyúttal megakadályozta azt is, hogy rehabilitációs járulékban részesüljön. A felperes az alperest felszólította a jogsértő állapot rendezésére, azonban ez nem vezetett eredményre. Az alperes a munkaviszonyt azért nem szüntette meg egészségi alkalmatlanságra alapított felmondással, hogy ne kelljen a felperes részére a munkáltatói rendes felmondás alapján járó 9 havi végkielégítést és a 90 nap felmondási időre járó távolléti díjat megfizetni. Ezen magatartásával az alperes megsértette az Mt. 6. és 7. §-ában rögzített általános magatartási követelményeket, különösen a joggal való visszaélés tilalmát.

A felperes keresete és az alperes ellenkérelme

[10] A felperes a keresetében 976 320 forint felmentési időre járó távolléti díj, 2 147 904 forint végkielégítés, kamat, továbbá 1 431 936 forint állásidőre járó alapbér megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Keresetének indokolásában arra hivatkozott, hogy az alperes súlyosan megsértette az Mt.-ben előírt kötelezettségeit azzal, hogy a keresőképessége ellenére foglalkoztatási és munkabér fizetési kötelezettségének nem tett eleget. A foglalkozás-egészségügyi vizsgálat alkalmatlan eredményét követően másik munkakört nem ajánlott fel, azonban munkaviszonyát sem szüntette meg, munkabérfizetés nélkül állásidőre helyezte. Az alperes eldönthette, hogy az Mt. 64. § (1) bekezdés b) pontja és 66. § (2) bekezdése alapján munkaviszonyát megszünteti, avagy eleget tesz foglalkoztatási kötelezettségének. Az utóbbi esetben köteles lett volna az Mt. 51. § (3) bekezdése alapján az egészégi állapot megváltozására tekintettel a munkafeltételek vagy az általa betöltött munkakör Mt. 6. §-ában foglaltak figyelembevételével történő módosítására. Mivel e kötelezettségét nem teljesítette, megsértette a jóhiszeműség és a tisztesség elvét. Hivatkozott az EBH 2017.M.16. számon közzétett eseti döntésre.

[11] Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Álláspontja szerint foglalkoztatási kötelezettség nem terhelte, ezért a felperes állásidőre járó alapbér iránti igénye megalapozatlan. A felperes a táppénzre jogosultság lejártát követően is keresőképtelennek minősült, mivel a munkakörének ellátására foglalkozás-egészségügyi szempontból nem volt alkalmas. Hangsúlyozta, hogy az Mt. 51. § (3) bekezdésében írt munkáltatói kötelezettség kizárólag a munkaszerződés szerinti munkakör keretei között értelmezhető, ugyanakkor a felperes ezen szerződés szerinti munkakörében nem volt teljesítésre képes.

Az első- és a másodfokú bíróság határozata

[12] A törvényszék ítéletével kötelezte az alperest 1 431 936 alapbér, ezen összeg 2021. július 1-jétől számított késedelmi kamata, 976 320 forint felmondási időre járó távolléti díj és 2 147 904 forint végkielégítés megfizetésére.

[13] Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolása szerint az azonnali hatályú felmondás jogszerűségének bizonyítása a perben a felperest terhelte. Ennek érdekében igazolnia kellett keresőképességét, ezért indítványa alapján igazságügyi orvosszakértőt rendelt ki. Az alap- és kiegészítő szakvélemény alapján a törvényszék megállapította, hogy a felperes 2021. március 31-jétől nem vált munkaképtelenné, könnyű fizikai, ép hallást nem igénylő, fokozottan nem balesetveszélyes, fokozott érzelmi és pszichés megterhelést nem jelentő munkakörben keresőtevékenységre alkalmas volt. A foglalkozás-egészségügyi szakorvos helytállóan állapította meg ugyanakkor, hogy a felperes az eredeti, segédmunkás munkakörében keresőképtelen volt. Mivel a felperes 2021. március 31-jétől nem vált keresőképtelenné, az alperest foglalkoztatási és munkabérfizetési kötelezettség terhelte a Kúria Mfv.II.10.214/2016. számú határozata alapján.