Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény- T/4459. számú törvényjavaslat - indokolása

INDOKOLÁS

Általános indokolás

1. A magyar népesség egészségi állapota - s e tény sajnálatos módon már közhelynek számít - európai összehasonlításban a legrosszabbak közé tartozik. Mindez - az általános társadalmi-gazdasági környezetből (munkanélküliség, szociális problémák, környezeti állapot stb.), illetőleg az életmódból fakadó problémák mellett - arra is utal, hogy a megelőző és gyógyító ellátások hatásossága és hatékonysága viszonylag alacsony. Ebből világosan következik, hogy az egészségügyi ellátás hozzáférhetőségének javítása, valamint biztonságának és színvonalának jelentős mértékű emelése kiemelkedő fontosságú.

A lakosság egészségi állapotának folyamatos romlása mellett, az egészségügyet a rendszerváltozás, a magyar társadalom felgyorsult változási üteme következtében is számos kihívás érte. Az egészségügyet közvetlenül érintő főbb változások az alábbiak voltak:

- az állampolgári jogon járó ingyenes egészségügyi ellátást felváltotta a biztosítási alapú jogosultsági rendszer,

- az egészségügyi ellátórendszer viszonylag gyorsan bővült és fejlődött, viszont jelentős szerkezeti aránytalanságok alakultak ki,

- az egészségügy tulajdonosi és az irányítási rendszere, továbbá az ehhez kapcsolódó ellátási és fejlesztési kötelezettségek rendezetlenekké és áttekinthetetlenekké váltak,

- az egészségügyi és szociális ellátórendszerrel szemben támasztott össztársadalmi szükségletek és igények fokozatosan növekedtek,

- az egészségi állapotot befolyásoló általános társadalmi, gazdasági feltételek igen kedvezőtlenné váltak,

A társadalmi-gazdasági változásoknak megfelelően - a nemzetközi tendenciákkal összhangban - az állam társadalmi-gazdasági rendszerben elfoglalt helye az egészségügyi szférában is alapvetően megváltozott. A állam közvetlen szolgáltatásnyújtásban és intézményfenntartásban megnyilvánuló szerepe átalakult egy döntően szabályozó-ellenőrző szereppé. Ennek eredményeképpen mind az egészségügyi ellátórendszert, mind az annak anyagi hátterét túlnyomó részben biztosító egészségbiztosítási rendszert meghatározó jelleggel több-kevesebb autonómiával rendelkező jogalanyok tartják fenn és működtetik. Az állam pedig közvetlen működtető szerepét feladva - néhány kivételtől eltekintve - a működtetés biztosításában vállal szerepet szabályozási és igazgatási-hatósági jogosítványok gyakorlása révén.

A társadalmi-gazdasági változások az egyén társadalomban betöltött szerepét, valamint ebből következően az egyén és állam viszonyát is alapvetően megváltoztatták. E változásnak az egészségügyi szférában az lett a legfontosabb következménye, hogy az egyén az egészségügyi ellátások igénybevevőjéből az egészségügyi szolgáltatások fogyasztójává lépett elő. Ebből következik, hogy az egyén igénye megnőtt egy olyan, megfelelő mennyiségű és minőségű egészségügyi ellátórendszerre, amelyben képes alkotmányos alapjogainak érvényesítésére.

Az egyén és az állam relációjában az állami szerepkör a mögöttes felelősségvállalás irányában mozdult el. Bár az egyén kötelező járulékfizetése révén maga gondoskodik egészségügyi ellátásának fedezetéről, az állam azonban biztosítékot vállal arra az esetre, ha az egészségügyi ellátások költségeit befizetett járulékok nem fedeznék. A közösségi kockázatviselés elvének érvényesülése jóvoltából meghatározott ellátási körig ez a rendszer arra is biztosítékot nyújt, hogy a társadalomnak azok a tagjai, akik nem teljesítik járulékfizetési kötelezettségüket, emiatt ne kerülhessenek életüket vagy társadalmi létüket közvetlenül veszélyeztető állapotba.

2. Az elmúlt évtizedekben Európa-szerte olyan folyamatok zajlottak le az orvostudományban, illetve az egészségtudományok területén, valamint a technikai, technológiai fejlődésben, amelyek soha nem látott kihívások elé állították az egészségügyi szakembereket, az ellátást finanszírozókat és a lakosságot egyaránt. Bizonyossá vált, hogy az egyre fejlettebb technológiával és egyre nagyobb ráfordításokkal dolgozó egészségügyi ellátó rendszer önmagában nem képes garantálni a lakosság egészségi állapotának megtartását, javítását. Ezért a fejlett országokban:

- paradigmaváltás tapasztalható az egészségügyről vallott gondolkodásban és az egészségügyben, mindinkább előtérbe kerül a megelőzés, a környezet és az életmód szerepe az egészségi állapot alakításában,

- a lakosság elöregedése, valamint a fertőző betegségek visszaszorulása szükségszerűen módosítja az ellátórendszer hangsúlyait a krónikus betegségek irányába,

- a korszerű és gyakran nagyon költséges diagnosztikus és terápiás eljárások hatásosságának és hatékonyságának folyamatos értékelése és ennek megfelelően felhasználásuk szabályozása vált szükségessé,

- a robbanásszerű tudományos-technikai fejlődés eredményeként eddig nem tapasztalt jellegű és súlyú bioetikai kérdésekkel szembesülnek mind az egészségügyi dolgozók, mind a betegek és hozzátartozóik,

- egyre növekszik a szakadék az orvosilag lehetséges (az orvostudomány és az alkalmazható technológiák fejlődése által lehetővé tett) és a finanszírozható (a rendelkezésre álló anyagi és humán erőforrások meghatározta) ellátás között, ezáltal az egészségügyi ellátórendszer egyre kevésbé tud megfelelni a lakosság elvárásainak,

- egyre elterjedtebb és gyakoribb a komplementer/alternatív természetgyógyászati eljárások igénybevétele,

- a korszerű és hatékony irányítási formák, valamint az egészségügy szereplőinek tudatossága egyaránt megköveteli a tervezési, irányítási, ellenőrzési rendszernek a kor követelményei szerinti átalakítását,

- a lakosság egyre növekvő tájékoztatás iránti elvárása és a már megszerzett ismeretein alapuló tájékozottsága előtérbe helyezi az egyéni jogok érvényesülésének igényét.

A legfőbb célt, a lakosság egészségi állapotának alapvető javítását tehát kizárólag a gyógyító orvoslás eszköztárával nem lehet elérni, erre csak egy átfogó és összehangolt, az egészség ügyét támogató társadalom- és gazdaságpolitikának és korszerű egészségpolitikának van esélye. A magyar lakosság romló egészségi állapota csak abban az esetben javítható, ha az egészség ügye a kormányzat számára alapvető stratégiai célt jelent és ezért egész tevékenységében szem előtt tartja a kormányzati döntések egészségi állapotra gyakorolt hatását. Ennek érdekében meg kell követelni, hogy a döntéselőkészítő szakaszban az adott kormányzati intézkedés egészségre gyakorolt hatása is bemutatásra kerüljön, valamint hogy az egészség szempontjai markánsabban érvényesüljenek a gazdasági jogalkotásban, az infrastrukturális fejlesztésekben, a tömeg-kommunikáció és az oktatás területén is.

3. Az egészségi állapot eredményes javítása érdekében az egészség feltételeinek társadalmi szintű biztosítása, a káros környezeti hatások csökkentése mellett szükséges a személyes egészségkultúra javítása, az ezzel összefüggő szemlélet- és életmódváltás elősegítése. Ennek eléréséhez a lakosságnak meg kell ismernie az egészségi állapotát jellemző valós adatokat, annak befolyásolási lehetőségeit és mindazokat az információkat, amelyek az egészségük megőrzését szolgálják.

Az egészségi állapotot meghatározó tényezők között az életmód közel 40%-ban felelős. Az egészséges életmód kialakításában kimagasló jelentőségű - különösen az oktatásban és a tömeg-kommunikációban - az egészségnevelés szerepe. Az egészséges életvezetés és magatartásformák megvalósításának szempontjait az oktatás valamennyi szintjén érvényesíteni kell. A gyermekek, az ifjúság egészséges életre való felkészítése a jövő egyik kulcskérdése.

A népegészségügy összkormányzati és ágazatközi megközelítésén túl az egészségügyben a gyógyítás és a betegségek korai felismerése mellett az elsődleges prevenció, a betegségek megelőzése kell elsőbbséget kapjon. Ugyancsak kiemelt jelentőségű a másodlagos prevenció, azaz a szűrés és gondozás, míg a harmadlagos és negyedleges prevenció gyakorlatilag elválaszthatatlan a rehabilitációtól, illetve magától a gyógyítás folyamatától.

Az elmúlt évtizedek érdekeltségi rendszerében kialakult egészségügyi ellátórendszer már nem képes adekvát és hatékony választ adni a lakosság romló egészségi állapotának javítására. A lakosság rossz egészségi állapotából eredő szükségletek, a differenciálódó igények és az egészségügy által nyújtott szolgáltatások mennyisége, eloszlása, választéka és minősége közötti eltérés jelentősen növekedett. Az egészségügyi szolgáltatások mai szerkezete nem teszi lehetővé a megnövekedett számú, krónikus és nem fertőző megbetegedések költség-hatékony kezelését. Túlságosan nagy a szerepe a gyógyító kórházi szolgáltatásoknak a járóbeteg szakellátás és az alapellátás rovására, miközben az olyan szolgáltatások, mint a célzott szűrés, egészségügyi felvilágosítás, rehabilitáció, elégtelenül állnak rendelkezésre.

4. Fentiekre is tekintettel az új egészségügyi törvény megalkotásának szakma- és társadalompolitikai indokai a következők:

Az államnak a törvény megalkotásával is elő kell segítenie a lakosság egészségi állapotának javítását.

Az államnak hozzá kell járulnia ahhoz, hogy az egyének az egészségügyi ellátásokat egyenlő eséllyel vehessék igénybe, továbbá biztosítania kell, hogy az egészségügyi ellátásokat az egyének társadalmi, gazdasági helyzetüktől függetlenül azonos szakmai tartalommal vehessék igénybe.

Az államnak biztosítania kell a betegek általános emberi és állampolgári jogainak, valamint az egészségügyi ellátás nyújtása során releváns speciális betegjogainak érvényre juttatását.

Az államnak a törvényi szabályozás által is - jogaik és kötelezettségeik meghatározásán keresztül - biztosítania kell az egészségügyi dolgozók és az ellátást nyújtó intézmények védelmét.

Az államnak az egészségügyi rehabilitáció feltételeinek biztosításával, valamint az egészségügyi- és szociális ellátórendszer összekapcsolásával elő kell segítenie, hogy az egyének egészségi állapotuk átmeneti vagy tartós megváltozása esetén is beilleszkedhessenek a társadalomba.

Az államnak lehetővé kell tennie az egyéni és közösségi érdekek harmonikus érvényesülését az egészségügy területén, és biztosítania kell az egészségtudomány fejlődését.

5. A szakmapolitikai indokoltság mellett értelemszerűen - a társadalmi-politikai változások által determinált új jogi környezetre visszavezethető módon - az új egészségügyi törvény megalkotását egy sor jogi tényező is indokolttá teszi. A hatályban levő egészségügyi törvény (1972. évi II. törvény) megalkotásakor olyan korszerű rendelkezéseket tartalmazott, amelyek megfeleltek az akkori magyar társadalom által a jogi szabályozás felé támasztott követelményeknek. Az azóta eltelt időben bekövetkezett társadalmi, politikai, gazdasági, tudományos, technikai, etikai és jogi változások azonban megnehezítik, illetve számos esetben lehetetlenné teszik a hatályos törvényi rendelkezések alkalmazását.

A hatályban lévő egészségügyi törvény és az annak alapján megalkotott egészségügyi ágazati jogszabályok a kilencvenes évek és a következő évtizedek követelményeinek már nem felelnek meg. Mind a törvény, mind a rendeleti szintű egészségügyi jogszabályok számos, alkotmányossági szempontból aggályos rendelkezést tartalmaznak és az egészségügyi joganyag rendszere általában, illetőleg egyes rendelkezései különösen sem teszik maradéktalanul lehetővé az alkotmányos jogalkalmazást.

A hatályos jog ezen túlmenően nem biztosítja annak lehetőségét sem, hogy az egészségügy területén végbemenő tudományos-technikai változások megfelelő módon beépülhessenek az egészségügyi jogintézményekbe. A tudomány és a technológia sokszor robbanásszerű fejlődése olyan új problémákat vettek fel, amelyekre a jogrendszernek is reagálnia kell.

A hatályban levő egészségügyi törvény - az előbbiekben taglalt általános jellegű hiányosságai mellett - elsősorban a következők miatt nem felel meg azoknak a követelményeknek, amelyek egy korszerű, az egészségügyet mint ágazatot szabályozó jogszabálytól elvárható:

A hatályos törvényben (s egyáltalában véve a törvényi jogalkotás szintjén) számos olyan rendelkezés hiányzik, amelyek szabályozása alapvető az egészségügy bonyolult viszonyrendszerének rendezéséhez. A törvény nem rendelkezik többek között például az egészségügyi dokumentációról, illetve a személyes adatok kezeléséről, az orvos és intézményválasztás kérdéséről, nem határozza meg a szolgáltatást nyújtók kompetencia határait, felelősségét. A törvény nem határozza meg az egészségügyi szolgáltatások főbb csoportjait, illetve az azokra vonatkozó főbb rendelkezéseket. Egyáltalán nem tesz említést a törvény például a humán reprodukció modern módszereiről, amely iránt a tudományos fejlődés következtében egyre szélesebb körű igény jelentkezik, illetve nem szabályozza kielégítően a szerv- és szövetátültetés feltételeit sem.

A hatályos törvény vegyesen tartalmaz igazgatási, felügyeleti, ellenőrzési típusú normákat, amelyek megfelelő módon való elkülönítése ugyancsak szükséges eleme egy korszerű szabályozásnak.

A hatályos törvény az egészségügyi viszonyrendszer szereplőinek jogait és kötelezettségeit sem szabályozza egyértelműen. Így például kizárólag az egészségügyi dolgozók kötelezettségeként jelentkeznek olyan, a másik felet - a betegeket - megillető jogosultságok, amelyek alanyi jogosultságként való megfogalmazása elengedhetetlen e jogok érvényesítésének a szempontjából.

A jogállamiság követelményei közé tartozik, hogy a jogi szabályozás - figyelemmel a jogalkotási törvény vonatkozó előírására is - az időközben megváltozott társadalmi viszonyokat megfelelő módon befogadja, azokra adekvátan reagáljon. A hatályos törvény azonban e követelmény teljesítésére nem alkalmas.

A hatályos törvény járványügyi rendelkezései csupán az egyes járványügyi intézkedések tartalmát írják körül, mellőzve az egyes szereplők kötelezettségeinek, illetve jogosultságainak nevesítését, az intézkedések tartalmának konkrét meghatározását és a betegek általános jogainak nevesített korlátozhatóságát. Egyes járványügyi intézkedések azonban még a nevesítés szintjén sem szerepelnek a törvényben, holott ezek alapvető személyiségi jogokat érintenek.

A hatályos törvény gyógyító-megelőző ellátásra vonatkozó rendelkezései számos kérdésben nem adnak megfelelő szabályozást sem az egészségügyi szolgáltató, sem pedig a szolgáltatást igénybevevő részére. Az egészségügyi képesítéshez kötött tevékenység gyakorlásának szabályait a törvény csak érintőlegesen rendezi, minthogy megszületésének idején szinte kizárólag állami (tanácsi) egészségügyi intézményekben folyt a betegellátás. Ma már a magángyakorlatot folytató orvosok mellett megjelentek a komplex szolgáltatás nyújtására is jogosult egészségügyi vállalkozások, a karitatív szervezetek, amelyek állami/önkormányzati feladat átvállalására és közfinanszírozás melletti teljesítésre is jogosultak.

6. A felsoroltakon túlmenően deregulációs jogi megfontolások és érvek is alátámasztják az új egészségügyi törvény megalkotásának szükségességét és időszerűségét. Az új törvény teremti meg ugyanis annak feltételét, hogy a napjainkra részben már elavult, többségében a hatvanas években kibocsátott, s ezen belül egy részében már a jogalkotási törvény rendelkezéseivel is ellentétessé vált jogforrási (utasítási) szinten megalkotott egészségügyi ágazati joganyag deregulálására, korszerűsítésére kerülhessen sor. E deregulációs szempontok érvényesítése részint - igazodva a magyar jogrendszerben folyó átfogó deregulációs programhoz - magában a törvényben, részint pedig a törvény felhatalmazásai alapján kibocsátandó kormány-, illetve miniszteri rendeletek keretében, mintegy félszáz hatályos jogszabály hatályon kívül helyezésével megy végbe.

7. Az egyes fejlett országok egészségüggyel kapcsolatos törvényei - az adott ország társadalmi-gazdasági helyzetével, jogrendszerének sajátosságaival adekvátan - más-más célokat, más-más megközelítésben tűztek ki maguk elé, ennek megfelelően a sokszínűség és változatosság jellemző rájuk. Általánosságban véve elmondható, hogy nincsen olyan, az államok túlnyomó részében érvényesülő, átfogó, stabil tematikára felépülő, kódex-szerű szabályozási mód, mint amilyen például az európai kontinentális polgári törvénykönyveknél megfigyelhető. A főbb tapasztalatok az alábbiak szerint összegezhetők:

Van, ahol nem létezik általános egészségügyi törvény, ugyanakkor viszont külön törvények sora szabályozza az egyes egészségügyi részterületeket (partikuláris törvényi szabályozás). Erre példa a Finnországban vagy a Német Szövetségi Köztársaságban követett regulációs módszer.

Találkozhatunk olyan megoldással is, amelyben egy alapvető és átfogó egészségügyi kerettörvény született, amelyhez az egyes részterületeken további törvények kapcsolódnak (keret-kódex típusú törvényi szabályozás). E körben példaként említhető a portugál szabályozás.

Végül ismert olyan szabályozás is, amelynél az egészségügyi törvényt az ágazat minél teljesebb lefedésének igényével alkották meg (kódex típusú szabályozás). Ezt a megoldási módot alkalmazza a francia törvény és e módszert követi nemcsak a hatályos hazai egészségügyi törvény, hanem az új egészségügyi törvény tervezete is.

Az új egészségügyi törvény a főbb nemzetközi modellek közül, ha nem is teljeskörűen, de leginkább a kódex típusú szabályozás stílusjegyeit mutatja fel. Ennek indoka - a hazai egészségügyi törvényalkotás tradícióin túlmenően - elsődlegesen az ágazat legfontosabb jogi normáinak áttekinthető, rendszerezett és világos, valamint a jogállamiság alkotmányos követelményeivel összhangban álló megjelenítése iránti igényben jelölhető meg.

8. Mind a magyar lakosság egészségi állapotának a fejlett országokhoz viszonyított drámai romlása, mind az egészségügy feszültségei egyértelműen indokolják, hogy az új egészségügyi törvényben a korszerű népegészségügyi szemlélet, a betegségek megelőzésének és az egészség megőrzésének elve egyenrangú és meghatározó elem legyen a gazdasági szempontok mellett.

A népegészségügyi helyzet javításának sürgető szüksége megköveteli, hogy a törvény lefektesse minden potenciális szereplő - az állam, az önkormányzatok, a civil társadalom, az egészségügyi szolgáltatások fogyasztói - felelősségének és kötelezettségének jogszabályi alapjait.

Fenti körben nyilvánvalóan kiemelt hangsúllyal bír az állam felelősségének definiálása. Az állam felelősségének, amely jellemzően normatív és közvetett típusú felelősség, az alábbi négy központi elem köré csoportosulva kell megjelennie:

- az egészségügyi ellátórendszer megfelelő mennyiségben, minőségben, elosztásban, összetételben és költség-hatékonyan történő működtetésének biztosítása;

- a kötelező egészségbiztosítási rendszer működtetésének biztosítása, ideértve az e hálón keletkező rések befedését is;

- az egészségügyi intézményrendszer működése során az egyén, emberi méltósággal és önrendelkezési alapjogaival összefüggő speciális betegjogok védelme és érvényre juttatása;

- az egészségpolitikai cél-, feladat- és eszközrendszer meghatározása és érvényesítése.

A törvényben meg kell határozni az egészségügyi ellátás egyes elemeivel és szintjeivel szemben támasztott alapvető egészségpolitikai követelményeket, melyek a prevenció és a rehabilitáció előtérbe helyezésén, az alapellátás és a gondozás szerepének megerősítésén, a progresszív ellátás elvén alapulnak, továbbá szektorsemlegesen érvényesülnek.

A minőségbiztosítás és minőségellenőrzés rendszerének bevezetésével egyrészt az igénybevevők számára az egészségügyi ellátás színvonalát kell garantálni, másrészt a finanszírozó számára a pénzügyi források hatékony felhasználását lehet elősegíteni.

Az egészségügy folyamatban levő átalakításának fentebb meghatározott céljainak eléréséhez összehangolt szervezeti, szabályozási és finanszírozási eszközök sorozatára van szükség, melyek hatására fokozatosan megfelelő, vagyis a finanszírozót, a szolgáltatót és az igénybevevőt egyaránt hatékonyságra ösztönző környezet alakul ki az egészségügy szereplői számára.

9. Az új egészségügyi törvénynek összességében véve a következő jogi követelményeknek kell megfelelnie:

A szabályozásnak valamennyi, törvényi szintre tartozó tárgykört fel kell ölelnie, lehetőséget adva ugyanakkor arra, hogy az alapvető jog érvényesülése szempontjából kisebb jelentőségű kérdéseket alacsonyabb szintű jogszabály (jellemzően népjóléti miniszteri rendelet) rendezhesse.

A törvénynek - tekintettel az egészségügy komplex viszonyrendszerét szabályozó más törvényekre is - le kell fednie az egészségügyi ágazat teljes terjedelemét. A törvénynek ezen felül biztosítania kell a megfelelő kapcsolódási pontokat mind az ágazatba tartozó más jogszabályokhoz, mind a más ágazatba vagy a jogrendszer más területére tartozó jogszabályokhoz.

A szabályozásnak ezen túlmenően kellő módon általánosnak is kell lennie. Az általános szabályok alkalmasak arra, hogy a szabályozórendszer más elemeiben, a társadalmi-gazdasági környezetben (pl. a népegészségügyi helyzet, vagy az ország gazdasági teherbíró-képességének alakulása) valamint a tudomány és a technika területén időközben óhatatlanul bekövetkező változások megfelelő módon beépülhessenek a hazai jogrendszerbe.

A szabályozás felé megnyilvánuló további követelmény, hogy szektorsemleges legyen. A szabályozásnak lehetőséget kell biztosítania a arra, hogy az egészségügyi ellátórendszer egyes elemei, eltérő jogállásukból adódó különbségeiktől függetlenül, egyenlő esélyekkel vehessenek részt az ellátórendszer működésében.

Végül, de nem utolsósorban a törvény egészét átható követelményként van jelen az európai integrációt szolgáló jogharmonizációs kötelezettségek figyelembe vétele.

Részletes indokolás

I. Fejezet

A TÖRVÉNY CÉLJA, ALAPELVEI ÉS HATÁLYA

1. cím

A törvény célja

Az 1. §-hoz

A törvény célját megállapító rendelkezések egyértelművé teszik a jogalkotónak azt a szándékát, amelyet a jogszabály megalkotásával és jogrendszerbe való iktatásával meg kívánt valósítani. A törvény egyrészt meg kívánja teremteni azokat a kereteket, amelyek között az egyének igénybevehetik az egészségügyi ellátásokat, és egészséghez fűződő alkotmányos alapjogaikat megfelelő módon gyakorolhatják, másrészt hozzá kíván járulni a lakosság egészségi állapotának javításához. A törvény az egészségügy szereplői jogainak és kötelezettségeinek megfogalmazása, valamint az egészségügyi ellátórendszer kialakítása elveinek meghatározása révén kívánja az egészségügy egészét hozzáigazítani a társadalomban lezajlott társadalmi-gazdasági változások következtében az egészségügy felé megnyilvánuló összetett követelmény- és igényrendszerhez.

2. cím

Alapelvek

A 2. §-hoz

A törvény egyrészt azokat az alapelveket határozza meg, amelyek a törvény szabályozásának alapjául szolgáltak, másrészt azokat az alapelveket fogalmazza meg, amelyek a jogszabály alkalmazása során a jogalanyok magatartását meg kell, hogy határozzák. Ennek megfelelően kiemelt jelentőséggel bír annak az öt alapelvnek a jogi normába öntése, amelyek az egész törvény szellemiségét áthatják. Eszerint

a) meghatározó jellegű a betegek jogainak és méltóságának védelme,

b) az igénybevevők oldaláról nézve az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés körében biztosítani kell az esélyegyenlőséget és a méltányosságot,

c) az egészségügy működésének meghatározó eleme a megelőzés, a preventív szemlélet fokozott érvényre juttatása

d) az egészségügyi ellátó rendszer felépítésében kiemelkedő fontosságú a progresszivitás elvének alkalmazása,

e) az egészségügyi szolgáltatás nyújtásának szakmai követelményei szektorsemlegesek.

Az alapelvek között kiemelkedő garanciális jelentősége van a betegek jogainak és méltóságának védelme. Erre tekintettel a tervezet kimondja, hogy a betegek személyes szabadsága és önrendelkezési joga egészségügyi megfontolásból kizárólag a törvényben meghatározott esetekben korlátozható. E korlátozás végrehajtási módjának és mértékének pedig minden esetben arányosnak kell lennie a védendő cél, a közérdek (járványügyi biztonság, a beteg és környezete testi épségének és egészségének védelme) jelentőségével.

3. cím

Fogalom-meghatározások

A 3. §-hoz

A törvény meghatározza azokat a fogalmakat, amelyek normatív tartalmának meghatározása szükséges ahhoz, hogy ezek a jogi kategóriák a jogalkalmazás folyamatában megfelelő módon válhassanak majd jogviszonyok alapjává, és ezeknek révén az egészségügy szereplői pontosan meghatározott jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezzenek.

4. cím

A törvény hatálya

A 4. §-hoz

A törvény e része határozza meg a törvény személyi, tárgyi, valamint területi hatályát. A törvény általános személyi hatálya vonatkozásában a törvény lehetőséget ad arra, hogy más törvény a természetes személyek egyes meghatározott csoportjait (pl. fogvatartottak) érintően az egészségügyi törvényben foglaltaktól eltérő szabályokat alkosson.

II. Fejezet

AZ EGYÉN SZEREPE, A BETEGEK JOGAI ÉS KÖTELEZETTSÉGEI

1. cím

Az egyén szerepe

Az 5. §-hoz

A törvény e §-a az egyén és az állam egészségüggyel kapcsolatos viszonyára vonatkozó alapvető szabályozást tartalmazza.

A törvény kiemeli, hogy a lakosság egészségi állapotával kapcsolatos állami kötelezettségek rendszere nem helyettesítheti az egyén saját lehetőségei által meghatározott - egyéni és szűkebb környezete egészségének megőrzéséért és javításáért viselt - felelősségét. Az államnak ugyanakkor elő kell segítenie azt, hogy az egyén ezt a felelősségét felismerje, és meg kell teremtenie a feltételeket ahhoz, hogy az egyén ebből a felelősségéből adódó kötelezettségeit teljesíteni tudja.

Ebben a körben az egyénnek alkotmányos alapokon nyugvó kiemelkedő jelentőségű kötelezettsége mások egészséghez fűződő jogainak és törvényes érdekeinek tiszteletbentartása.

A törvény az állam kötelezettségévé teszi az egészségnevelést, a lakosság egészségüggyel kapcsolatos felvilágosítását, míg az egyén kötelezettsége a köztudottan mások egészségét veszélyeztető magatartástól való tartózkodás, valamint a jogrendszer egészén végigvonuló segítségnyújtási kötelezettségnek egészségügyi vonatkozásokban való tejesítése.

2. cím

A betegek jogai és kötelezettségei

A 6-9. §-hoz

Az egészségügyi ellátáshoz való jog a törvény értelmében négy részjogosítványt foglal magában.

Ennek értelmében a sürgős szükség esetén az életmentő, illetve súlyos vagy maradandó egészségkárosodás megelőzéséhez való jog alapvető emberi jog, annak igénybevétele semmilyen módon nem korlátozható. Ugyancsak alapvető joga van a betegnek a szenvedés csökkentéséhez.

A beteg az egészségügyi ellátásokat a rendelkezésre álló személyi és tárgyi feltételek függvényében jogosult igénybevenni. A törvény megfogalmazza azokat a további követelményeket (folyamatos hozzáférhetőség, diszkriminációmentesség) is, amelyeket az egészségügyi ellátórendszer egészének, az egészségügyi szolgáltatást végző intézményeknek, illetve az egészségügyi dolgozóknak teljesíteniük kell ahhoz, hogy az egyének egészségügyi ellátáshoz való joga megfelelő módon megvalósulhasson.

A beteg jogosult az állapota által szakmailag indokolt szintű egészségügyi szolgáltató és amennyiben jogszabály kivételt nem tesz a választott orvos egyetértésével az ellátását végző orvos szabad megválasztásához, ha az ellátás szakmai tartalma, az ellátás sürgőssége, illetőleg az ellátás igénybevételének alapjául szolgáló jogviszony ezt nem zárja ki.

A beteg egészségügyi ellátáshoz való joga magában foglalja azt a jogot is, hogy amennyiben egy beteget nem lehet azonnal a szükséges ellátásban részesíteni, illetőleg egy meghatározott orvosi ellátás ritka, akkor vagy más alkalmas egészségügyi intézménybe kell őt utalni, vagy pedig várólistára kell helyezni. Ez utóbbi esetben a beteg jogosult arra, hogy a várakozás okáról és annak várható időtartamáról őt tájékoztassák, a listáról való kiválasztás egységesen, ellenőrizhetően, nyilvános szempontok alapján és hátrányos megkülönböztetés nélkül történjen.

A 10. §-hoz

Az egészségügyi ellátások igénybevétele során a beteg gyakran kerülhet olyan helyzetbe, amelyben fennáll emberi méltósághoz való joga megsértésének veszélye. A törvény erre való tekintettel kiemelt jelentőséget tulajdonít az emberi méltósághoz való jog deklarálásának. Az egészségügyi ellátás során a beteg jogosult arra, hogy vele tisztelettel és megbecsüléssel bánjanak, személyhez fűződő jogait tartsák tiszteletben.

Az egészségügyi ellátás során a betegen kizárólag a vizsgálatához és a gyógykezeléséhez szükséges beavatkozások végezhetők el. Ettől a rendelkezéstől garanciális okokból kizárólag e törvényben meghatározott esetekben lehet eltérni.

A beteg ellátása során fizikai, kémiai biológiai vagy pszichikai módszerekkel és eljárásokkal kizárólag abban az esetben korlátozható, ha sürgős szükség helyzete áll fenn, illetve amennyiben erre a beteg vagy mások egészségének védelme céljából van szükség. Korlátozó módszerek és eljárások alkalmazását ebben az esetben is kizárólag a beteg kezelőorvosa rendelheti el, pontosan meghatározva alkalmazásuk indítékát és időtartamát. Kivételes esetben szakápoló is elrendelheti a korlátozást.

A 11. §-hoz

A törvény fekvőbeteg-gyógyintézeti ellátásra specializáltan általános jelleggel megfogalmazza a betegnek kapcsolattartáshoz való jogát. Az önrendelkezési jog e vonatkozásban való konkretizálásaképpen a törvény külön is nevesíti a betegnek azt a jogát, hogy kifejezett rendelkezésével megtilthassa az egészségügyi ellátását végző intézménynek, hogy róla bárkinek felvilágosítást adjanak, illetőleg nyilvános módon feltüntessék, hol került elhelyezésre. Ettől a rendelkezéstől kizárólag a beteg érdekében, közeli hozzátartozójának kérésére lehet eltekinteni.

A törvény három esetben (súlyos állapotban lévő beteg, kiskorú beteg, szülő nő és újszülöttje) az általános szabályoknál is szélesebb jogokat biztosít az ellátást igénybevevők számára, amikor meghatározott törvényi feltételek fennállása esetén az első két esetben alanyi jogon biztosítja a közeli hozzátartozókkal -, a harmadik esetben pedig az egymással való folyamatos kapcsolattartást.

A beteget az előzőekben megfogalmazott körön is túlmenően kiemelten megilleti a vallási meggyőződésének megfelelő egyházi személlyel való kapcsolattartásnak- és általában vallása szabad gyakorlásának a joga.

A beteget főszabályként megilleti továbbá saját ruhája-, valamint személyes tárgyai használatának a joga.

A törvény ugyanakkor tekintettel van az egészségügyi ellátást nyújtó intézmények tárgyi feltételrendszerére, amikor a törvény e jog gyakorlását a gyógyintézményben meglévő feltételektől teszi függővé. A jog gyakorlásának további korlátja, hogy a törvény - a törvény 26. §-ában foglaltakkal összhangban - csak abban az esetben engedi meg e jogok gyakorlását, amennyiben ez nem jár más beteg jogainak csorbításával, illetőleg nem veszélyezteti az intézmény betegellátásának zavartalanságát.

A 12. §-hoz

A törvény kimondja, hogy a beteg jogosult az egészségügyi intézmény elhagyására. A törvény a betegnek ezt a jogát csak törvényben meghatározott esetekben tartja korlátozhatónak.

A 13-14 §-hoz

A tájékoztatáshoz való jogosultság gyakorlása az önrendelkezési jog megfelelő módon való érvényesülésének előfeltétele. Ennek értelmében a törvény a betegek alapvető jogává teszi, hogy egészségi állapotukról általános jelleggel folyamatosan tájékoztatást kapjanak.

Ezen túlmenően a beteget az egyes beavatkozások megkezdése előtt az egészségi állapotával kapcsolatos minden lényeges körülményről tájékoztatni kell, mert a megfelelő tájékozottság képezi alapját a beteg egészségi állapotával kapcsolatos döntéseinek. Ennek értelmében a törvény felsorolja azokat az összetevőket, amelyeket egy megfelelő tájékoztatásnak tartalmaznia kell. Ebben a körben kiemelkedő jelentőségű, hogy a tájékoztatásnak ki kell terjednie arra, hogy a beteg jogosultsága egy beavatkozás elvégzéséhez való hozzájárulás, illetve a beavatkozás elutasítása. A tájékoztatásnak ezen túlmenően főszabályként teljeskörűnek is kell lennie, tehát a beteg egészségi állapotával és a javasolt kezeléssel kapcsolatos minden körülményre ki kell terjednie.

A tájékoztatáshoz való ugyanakkor értelemszerűen jog magában foglalja az e jogról való lemondás lehetőségét is, kivéve amikor a betegnek betegsége természetét szükséges ismernie ahhoz, hogy mások egészségét ne veszélyeztesse. A törvény a cselekvőképes beteg számára biztosítja annak lehetőségét, hogy megfelelő alakiságok mellett kijelölje azt a személyt, akit helyette - cselekvőképtelenné válása esetén - tájékoztatni kell. Egyúttal a jogalkotó lehetőséget kíván biztosítani az ily módon kijelölt személy számára, hogy a cselekvőképtelen beteg helyett egyes beavatkozások elvégzéséhez hozzájáruljon.

A 15-19. §-hoz

A törvény általános jelleggel biztosítja a betegek számára az önrendelkezés jogát. Az önrendelkezéshez való jog alkotmányos alapokon nyugszik, ebből következően lényeges tartalma korlátozhatatlan. A törvény ugyanakkor meghatározza azokat az eseteket, amelyekben akár a jogalkotó, akár a jogalkalmazó szervek e jogot vagy annak gyakorlását korlátozhatják. Az anyagi jogi szabályokon túlmenően garanciális jelentősége van a jogok korlátozására szolgáló eljárási szabályok törvény általi meghatározásának is.

Az önrendelkezési jog tartalmát illetően a törvény meghatározza azokat az összetevőket, amelyek e jogot alkotják. Ezek szerint e jog gyakorlása keretében a beteg jogosult eldönteni, hogy kíván-e egészségügyi ellátást igénybevenni, és az ellátás során mely beavatkozások elvégzéséhez járul hozzá, illetve melyeket utasít vissza.

Az önrendelkezési jog érvényesülésének legfontosabb biztosítéka, hogy főszabályként minden egészségügyi beavatkozás elvégzésének feltétele, hogy ahhoz a beteg kényszertől és fenyegetéstől mentes, megfelelő tájékoztatáson alapuló beleegyezést adjon.

Fontos garanciális szabály, hogy az önrendelkezési jog alapján a beteg a beavatkozás elvégzéséhez való hozzájárulását visszavonhatja. Ez a jog a beteget bármikor, a beavatkozás - annak természetétől függő - egész tartama alatt megilleti. Az e joggal való visszaélések megakadályozása érdekében a törvény azt a szankciót fűzi a nem rendeltetésszerű joggyakorláshoz, hogy amennyiben a betegnek nem volt meg az alapos indoka a beavatkozás visszavonásához, köteles az ebből esetlegesen felmerülő károkat megtéríteni.

Az önrendelkezési jog fontos részjogosítványa, hogy bármely cselekvőképes személy jogosult megfelelő alakiságok mellett megtett nyilatkozattal megnevezni azt a személyt, aki cselekvőképtelensége esetén jogosult helyette a beavatkozásba beleegyező nyilatkozat megtételére.

A törvény teljeskörűen meghatározza azokat az eseteket, amelyek fennállása esetén a beteg beavatkozásba beleegyező nyilatkozatától el lehet tekinteni. Ezek szerint nincs szükség a beteg beleegyező nyilatkozatára abban az esetben, ha az adott beavatkozás vagy intézkedés elmaradása mások életét vagy testi épségét súlyosan veszélyezteti, továbbá a törvényben meghatározott kivétellel - a beteg közvetlen életveszélyben van.

Cselekvőképtelen beteg esetében amennyiben nincs a nyilatkozat megtételére a beteg nyilatkozata-, illetve ennek hiányában a törvény rendelkezése alapján a beleegyező nyilatkozat megtételére feljogosított személy, vagy ezek nyilatkozatának beszerzése olyan jelentős késedelemmel járna, amely a beteg egészségi állapotát súlyosan veszélyeztetné, a törvény a beavatkozás elvégzésébe beleegyező nyilatkozat megtételének törvényi vélelmét állítja fel.

A törvény kiemelten kezeli invazív beavatkozás esetén azt a helyzetet, amikor a beavatkozás megkezdése előtt nem látható körülmény időközbeni felmerülése miatt a beavatkozás kiterjesztése válik szükségessé. Ebben az esetben a kiterjesztett beavatkozásra is csak a beleegyező nyilatkozat megléte esetén kerülhet sor. Ennek hiányában a törvény a kiterjesztett beavatkozás megkezdését - az általános szabályokhoz hasonlóan - csak sürgős szükség esetén teszi lehetővé. Ebben az esetben is csak életveszély esetén lehet olyan beavatkozást elvégezni, amely egy szerv vagy testrész elvesztéséhez, illetve funkciójának teljes kieséséhez vezethet.

A 20-22. §-hoz

A törvény a cselekvőképes beteg számára biztosítja az ellátás visszautasításának jogát. Abban az esetben, amennyiben a beteg egészségi állapotában az ellátás elmaradása esetén súlyos vagy maradandó károsodás következne be, a beteg az ellátást csak meghatározott alaki kötöttségekkel megtett nyilatkozatban utasíthatja vissza.

A törvény a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő cselekvőképes beteg számára - meghatározott kivételekkel - biztosítja azt a jogot, hogy életmentő vagy életfenntartó beavatkozást visszautasítson. Ebben az esetben a törvény meghatározza azokat az eljárási garanciákat, amelyek biztosítják azt, hogy a beteg önrendelkezési jogát döntése következményeinek teljes ismeretében gyakorolja. Ezek a garanciák egy, a törvényben meghatározott összetételű bizottság meghatározott törvényi tartalmú eljárását foglalják magukban.

Fontos garanciális jellegű szabály, hogy a beteg ellátás visszautasítására vonatkozó nyilatkozatát bármikor alaki kötöttségek nélkül visszavonhatja.

A cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes beteg helyett annak önrendelkezési jogát vagy törvényes képviselője vagy az általa erre feljogosított személy gyakorolja.

Amennyiben viszont az erre feljogosított személy az ellátást úgy utasítja vissza, hogy az a beteg egészségi állapotát hátrányosan befolyásolja, a törvény hatósági (gyámhatóság, bíróság) eljárásokat iktat be a rendeltetésszerű joggyakorlás elősegítésére.

A törvény cselekvőképes személy számára biztosítja azt a jogot, hogy meghatározott alakiságok mellett későbbi esetleges cselekvőképtelensége esetére általános jelleggel egyes beavatkozásokat, illetve vizsgálatokat megtilthasson. Életfenntartó vagy életmentő beavatkozások visszautasítására vonatkozó nyilatkozat csak további feltételek teljesülése esetén érvényes.

A 23. §-hoz

Amennyiben a beteg valamilyen beavatkozást visszautasít, nem szabad őt semmilyen eszközzel sem kényszeríteni arra, hogy döntését megváltoztassa, és további ellátása során nem alkalmazható vele szemben semmiféle hátrányos megkülönböztetés. A törvény a joggal való visszaélés megakadályozására nem biztosítja viszont a beteg számára az egészségi állapota alapján kialakított orvosi álláspont alapján nem indokolt ellátás igénybevételének jogát.

A 24. §-hoz

A tájékoztatáshoz való jogosultsággal összefüggésben a törvény kiemelten nevesíti az egészségügyi dokumentáció megismerésének jogát. A beteg jogosult továbbá az általa hiányosnak vagy pontatlannak vélt dokumentáció kiegészítésének vagy kijavításának a kezdeményezésére. Az adatkezeléssel összefüggő törvényekben foglaltakkal összhangban az egészségi állapotával kapcsolatos dokumentációval az egészségügyi szolgáltató, az abban szereplő adataival a beteg rendelkezhet.

A törvény meghatározza továbbá a cselekvőképtelen beteg dokumentációjába való betekintési joggal, a beteg által meghatalmazott személy betekintési jogával kapcsolatos, valamint a beteg halála esetén irányadó betekintési szabályokat.

A 25. §-hoz

A törvény az egészségügyi adatokkal kapcsolatos jogok között, a beteg személyiségi jogainak részeként kiemelten kezeli az egészségügyi adatok és általában a személyiség megfelelő védelmét.

Ennek értelmében az egészségügyi ellátásban résztvevő személyek a beteg ellátása során tudomásukra jutott egészségügyi és egyéb személyes adatait bizalmasan kötelesek kezelni, és csak az arra jogszabály, hatósági határozat vagy a beteg nyilatkozata által feljogosított személyekkel jogosultak közölni.

A 26-27. §-hoz

A betegeket azon túlmenően, hogy törvényben meghatározott jogok illetik meg őket, kötelezettségek is terhelik.

Amennyiben a beteg beleegyezési jogát gyakorolva az egészségügyi ellátás igénybevétele mellett döntött, köteles az egészségügyi ellátást a vonatkozó jogszabályok és az intézményi rend keretei között igénybevenni.

A beteget ellátása során az ellátását végző egészségügyi dolgozóval való együttműködési kötelezettség is terheli. Ennek értelmében a törvény meghatározza azokat a kötelezettségeket, amelyeket a betegnek az együttműködés keretében teljesítenie kell.

Fentieken túl a törvény megfogalmazza azokat az alapelveket is, amelyeket a betegeknek jogaik gyakorlása során követniük kell ahhoz, hogy jogaikat megfelelő módon, azokkal nem visszaélve gyakorolják.

3. cím

A betegjogok érvényesítése

A 28. §-hoz

A törvény a betegjogok érvényesítése körében az egészségügyi szolgáltató kötelezettségévé teszi hogy a beteget - illetőleg a beteg egészségi állapotával kapcsolatban a beteg ilyen irányú nyilatkozata vagy a törvény rendelkezése alapján nyilatkozni jogosult személyt - egészségi állapotától függően az egészségügyi szolgáltató intézménybe való felvételekor, illetve ellátása előtt a betegjogokról, azok érvényesítésének lehetőségéről, valamint az intézmény házirendjéről részletesen tájékoztatnia kell.

A 29. §-hoz

A törvény a beteg részére ellátásával kapcsolatban észlelt jogainak sérelmével kapcsolatosan panaszjogot biztosít. A törvény részletesen szabályozza a panaszok kivizsgálására irányuló eljárást, amennyiben az egészségügyi szolgáltató kötelezettségévé teszi a panasznak meghatározott határidőn belül történő kivizsgálását, és a beteg tájékoztatását vizsgálatának eredményéről.

A 30-33. §-hoz

A betegek jogaik megsértése vagy annak veszélye esetén személyesen is eljárhatnak, azonban a jogalkotó az egészségügyi jogviszony sajátos jellegére való tekintettel a betegek jogai érvényesítésének segítésére egy külön jogintézményt, a betegjogi képviselő jogintézményét hozza létre.

A törvény szerint a betegjogi képviselő feladata a betegek jogainak védelme, a betegek jogainak betegekkel való megismertetése, és a betegek segítése jogaik érvényesítésében. Ennek keretében a betegjogi képviselő legfőbb jogosítványa, hogy a beteg meghatalmazása alapján - a meghatalmazás keretei között - panaszt tehet az egészségügyi szolgáltatónál, a fenntartónál, illetőleg egyes hatósági eljárásokat a beteg felhatalmazása alapján megindíthat, és ennek során intézkedhet a beteg megfelelő képviseletéről. A betegjogi képviselő fontos feladata, hogy rendszeresen tájékoztassa az egészségügyi dolgozókat a betegjogokra vonatkozó szabályokról, és azoknak az adott intézményben való érvényesüléséről.

A betegjogi képviselő azon túlmenően, hogy egyes meghatározott esetekben segíti a betegeket jogaik érvényesítésében, a betegjogokkal kapcsolatos, az egészségügyi szolgáltató működésében általánosan megnyilvánuló jogsértő gyakorlat esetén jogosult arra, hogy ezzel kapcsolatban felhívja ezekre a hiányosságokra az intézmény vezetőinek, illetve a fenntartónak a figyelmét. A felhívás eredménytelensége esetén a képviselő intézkedés végett az illetékes hatósághoz fordulhat.

A betegjogi képviselő feladata, hogy az életkoruk, testi vagy szellemi fogyatékosságuk, egészségi állapotuk, illetve szociális helyzetük miatt jogaik érvényesítésében akadályozott személyek jogainak védelmét kiemelten kezelje.

Ahhoz, hogy a betegjogi képviselő előzőekben felsorolt feladatait megfelelő módon tudja teljesíteni, szükséges, hogy jogállása szerint a hatáskörébe tartozó egészségügyi szolgáltatótól független legyen. Ennek érdekében a törvény szerint a betegjogi képviselő olyan köztisztviselő, aki tevékenységét az ÁNTSZ megyei intézetének szervezeti keretei között látja el. Fontos garanciális szabály, hogy a betegjogi képviselő a hatáskörébe tartozó egészségügyi intézménnyel nem állhat semmilyen munkavégzésre irányuló jogviszonyban.

A törvény az ellátást nyújtó egészségügyi szolgáltató kötelezettségeként fogalmazza meg azt, hogy a betegjogokról nyújtott tájékoztatása körében a beteget tájékoztatnia kell a betegjogi képviselőről, és biztosítani kell, hogy elérhetési módjáról tudomást szerezzenek.

Ezen túlmenően a törvény az ellátást nyújtó egészségügyi szolgáltató kötelezettségévé teszi azt is, hogy betegjogi képviselő panaszaival érdemben foglalkozzon, javaslatait érdemben vizsgálja meg, és vizsgálatának eredményéről őt meghatározott időn belül tájékoztassa.

A 34. §-hoz

A törvény a betegek és az egészségügyi szolgáltatók között felmerülő jogviták peren kívüli rendezésére egy sajátos jogintézményt és eljárást biztosít. Eszerint jogvita esetén a felek kezdeményezhetik, hogy azt ne a bíróság, hanem a közvetítői tanács bírálja el. Tekintettel a jogintézmény újszerű voltára, és a kérdés jelentőségére, a törvény a közvetítői eljárás szabályainak és a mediátori tanács összetételének meghatározását külön törvény rendelkezéseire bízza.

III. Fejezet

NÉPEGÉSZSÉGÜGY

A 35-36. §-hoz

A törvény - összhangban a 3. § (3) bekezdésében megfogalmazott prevenciós elvvel - alapelvi jelentőséggel mondja ki, hogy a népegészségügy a társadalom egészének szervezett tevékenysége, amelynek célja a betegségek megelőzése révén a lakosság egészségi állapotának javítása az egészség megőrzése. E tevékenység körében kell meghatározni az egészség tudományosan megalapozott biológiai és természeti-társadalmi környezeti feltételeit, az egészség megőrzésének, a betegségek megelőzésének hatékony, hozzáférhető és a lakosság által elfogadható módszereit, valamint az ehhez szükséges intézményrendszer sajátosságait.

A népegészségügyi tevékenységgel kapcsolatban két általános jellegű kötelezettség is jelentkezik. Egyfelől a kormányzati döntéshozók tekintetében kötelezettségként kerül megfogalmazásra, hogy az egészséget támogató társadalompolitika céljainak meghatározásánál, valamint a döntések előkészítésénél támaszkodni kell a népegészségügyi tevékenység során feltárt adatokra. Másfelől az egészségügyi szervek kötelezettsége az, hogy a lakosságot a népegészségügyi helyzetről, a felmerült problémákról, az előidéző tényezőkről, a várható következményekről, a megoldás lehetőségeiről és korlátairól rendszeresen tájékoztassák.

A népegészségügy feladata a lakosság egészségi állapotának és az erre ható kockázati tényezőknek figyelemmel kísérése és elemzése. Ennek az átfogó feladatkörnek az egyes részfeladatait a törvény tételesen felsorolja, továbbá általános érvénnyel kimondja, hogy ezek ellátása során az emberi egészségre káros tevékenységek korlátozhatók, illetve megtilthatók.

1. cím

Egészségfejlesztés

A 37-40. §-hoz

A törvény értelmében az egészségfejlesztés célja az egészségi állapot és az életminőség javítása, valamint az egészség védelme. Ennek megvalósításához elsősorban két eszköz áll rendelkezésre: részint a betegségek és sérülések megelőzése, részint az egészségnevelés. Mindezzel összefüggésben a törvény felsorolja a megelőzés egyes elemeit és fázisait, továbbá meghatározza a köz- és felsőoktatási, valamint a szakképzési rendszer, illetőleg a felnőttoktatás keretében az egészségnevelés elvi tartalmát.

A megelőzés körében különösen fontos tényezők a fertőző megbetegedések megelőzését szolgáló védőoltások, a betegségek és kórmegelőző állapotok korai felismerését célzó szűrővizsgálatok rendszere, valamint az egészségügyi ellátás keretében végzett egészségügyi felvilágosító tevékenység.

Az egészségnevelés vonatkozásában lényegi elemként fogalmazódik meg, hogy

- valamennyi egészségügyi dolgozó feladata az egészségnevelésben való aktív részvétel, erre figyelemmel az egészségügyi dolgozók képzése során kiemelt figyelmet kell fordítani az életmód-tanácsadásra történő felkészítésre,

- a pedagógusok képzése, képesítési követelményeinek meghatározása során az egészségnevelés szempontjait is meg kell jeleníteni,

- az egészségnevelés szempontjait a közszolgálati rádió és televízió műsorpolitikájának kialakítása során is figyelembe kell venni.

A törvény általános érvénnyel rögzíti, hogy a lakosság egészségét veszélyeztető tényezőket és tevékenységeket észlelő, illetve ilyen tevékenységet folytató személyeket és szervezeteket a külön jogszabályokban foglaltak szerint bejelentési kötelezettség terheli. Ezzel kapcsolatban fontos követelmény - kiegészülve az egészségkárosodás megelőzéséhez szükséges ismeretekkel - a megfelelő nyilvánosság megteremtése.

A 41-43. §-hoz

A törvényben lakosság egészségi állapotát hosszú távon is jelentősen befolyásoló, azaz a népegészségügy szempontjából domináns tevékenységi területek közül - a háziorvos ilyen irányú tevékenysége mellett - három területet emel ki, úgymint a család- és nővédelmi gondozást, a gyermek- és ifjúság-egészségügyi gondozást, illetőleg a sportegészségügyi gondozást. E három tevékenységi kör céljait, valamint legfontosabb feladatait összegezik a 41-43. §-ok.

2. cím

Környezet- és település-egészségügy

A 44-47. §-hoz

A klasszikus népegészségügyi feladatkörök közül a törvény elsőként a környezet- és település-egészségügy tárgykörét taglalja, kimondva, hogy ennek fő feladata a környezet egészségkárosító hatásainak vizsgálata és a megelőzés lehetőségeinek feltárása. E vizsgálat ki kell terjedjen szinte valamennyi környezeti elemre, így a talajra, a felszíni és felszín alatti vizekre, az ivóvízre, a kültéri és belsőtéri levegő szennyezettségére, a szennyvízelvezetésre és a szilárd hulladékok elhelyezésére, a zaj-, rezgés- és fényártalmakra, a hőmérsékleti és a légnyomás okozta ártalmakra, továbbá az ionizáló és nem ionizáló sugárzásokra. Amennyiben a vizsgálat során kiderülne, hogy valamely környezeti tényező szintje meghaladja az egészségügyi határértéket, az érintett területen tartózkodó személyeket erről tájékoztatni kell, az egészségkárosító hatások megelőzéséhez szükséges teendők egyidejű közlésével. A feltárt hiányosság megszüntetésére, illetve az egészségkárosító hatás megelőzésére - a hiányosság jellegétől függően - intézkedni kell.

Változatlanul érvényesülő követelmény az, hogy a települések, épületek, létesítmények, műtárgyak tervezése, létesítése, rendezése, használata, üzemeltetése, átalakítása, felújítása és megszüntetése, illetve berendezéseinek működtetése, valamint a közlekedési eszközök gyártása és használata során érvényesíteni és ellenőrizni kell a közegészségügyi előírásokat.

A 47. § a veszélyes anyagokkal kapcsolatos speciális közegészségügyi szabályokat tartalmazza.

3. cím

Élelmezés- és táplálkozás-egészségügy

A 48-50. §-hoz

Az élelmezés-egészségügy körében - összhangban az élelmiszerekről szóló 1995. évi XC. törvényben foglaltakkal - a törvény az emberi közfogyasztás céljára szolgáló élelmiszerek előállításával, forgalomba hozatalával összefüggő legfontosabb egészségügyi vonatkozásokat emeli ki. E szabályok az élelmiszerek mellett értelemszerűen alkalmazandók a rendeltetésszerű, vagy szokásos használata során a szájjal érintkező gyermekjátékra és más használati tárgyra, illetve a kozmetikai készítményre.

A táplálkozás-egészségügy feladataként a törvény a lakosság táplálkozási helyzetére, tápláltsági állapotára, a táplálkozás és az egészségi állapot közötti összefüggésekre vonatkozó vizsgálatok végzését, illetve mindezek alapján táplálkozási ajánlások kidolgozását nevesíti. Ennek körében kiemelt jelentőséget tulajdonít az egészségnevelésnek, valamint a megfelelő színvonalú közétkeztetésnek.

4. cím

Sugáregészségügy

Az 51-52. §-hoz

A törvény a sugáregészségügyi tevékenység célját abban jelöli meg, hogy védje az emberek és utódaik egészségét az ionizáló és nem-ionizáló sugárzások ártalmas hatásaival szemben a sugárzások rendeltetésszerű alkalmazása során. Ennek elérése érdekében - összhangban az atomenergiáról szóló 1996. évi CXVI. törvényben foglaltakkal - meghatározza a sugárzások biztonságos - a társadalom számára elfogadható kockázattal járó - alkalmazásával, az ionizáló sugárforrásokkal, a sugárzó anyagok és készítményekkel, továbbá a sugárterheléssel, a sugárártalommal és a sugárszennyezettséggel kapcsolatos főbb sugáregészségügy feladatokat.

5. cím

Munkaegészségügy

Az 53-55. §-hoz

A törvény a munkaegészségügyi tevékenység fő céljaként a munkát végző személy egészségének megóvását jelöli meg. Ennek érdekében a munkaegészségügy feladatává teszi egyrészt a munkakörnyezetből származó egészségkárosító veszélyek és kockázatok előrelátását, felismerését, értékelését és kezelését (munkahigiéne), másrészt a munkakörnyezeti kóroki tényezők okozta és a munkavégzésből származó megterhelések, illetőleg igénybevétel vizsgálatát és befolyásolását, továbbá a munkát végző személyek munkaköri egészségi alkalmasságának megállapítását, ellenőrzését és elősegítését (foglalkozás-egészségügy).

6. cím

Járványügy

Az 56. §-hoz

A járványügyi tevékenység célja a fertőző megbetegedések, a járványok megelőzése és leküzdése, valamint az emberi szervezetnek a fertőző betegségekkel szembeni ellenálló képességének fokozása. E cél megvalósítása érdekében a törvény mind az egészségügyi hatóságot, mind a kötelező járványügyi intézkedést foganatosító egészségügyi szolgáltatót felhatalmazza a betegjogok - részint a szükséghez képest, részint a törvényben konkretizált módon történő - korlátozására. Fontos körülmény viszont, hogy az egyén személyes szabadsághoz való jogainak korlátozására, az államigazgatási eljárási szabályok megszabta keretben, csak az egészségügyi hatóság jogosult.

A betegjogok érvényesülésének járványügyi vonatkozásai körében kiemelendő, hogy bár a kötelező járványügyi intézkedés foganatosításához nincs szükség a fertőző beteg beleegyezésére, azonban a beteget - az eset körülményeihez képest - ekkor is megilleti a tájékoztatáshoz való jog.

Az 57-58. §-hoz

A törvény értelmében a védőoltás (ide értve a megelőző gyógyszeres kezeléseket is) célja a fertőző betegségekkel szembeni aktív és/vagy passzív védettség kialakítása.

Kötelező védőoltás elrendelésének életkorhoz kötötten, megbetegedési veszély esetén, továbbá külföldre való kiutazás esetén lehet helye. Ezen túlmenően az egyes munkakörökben való foglalkoztatás feltételeként a munkáltató költségére írható elő védőoltási kötelezettség. Az ezekre alapot adó fertőző betegségeket a népjóléti miniszter rendeletben határozza meg.

Az 58. § rögzíti a kötelező védőoltás alóli mentesítésre, a védőoltásra kötelezett és a védőoltásban részesített személyek nyilvántartására, a védőoltás hatékonyságának megállapítására, valamint a védőoltási kötelezettséggel kapcsolatos eljárásra vonatkozó szabályokat.

Az 59-60. §-hoz

Az egészségügyi szűrővizsgálatok egyik formáját jelentik a járványügyi érdekből végzett szűrővizsgálat, amelyek elvégzésének célja a fertőző megbetegedések korai felismerése, azok forrásainak felkutatása, valamint a fertőzés veszélyének elhárítása.

Kötelező szűrővizsgálat - az adott eset körülményeihez képest - a lakosság egészére, a lakosság egyes csoportjaira, egy meghatározott terület lakosságára, munkahelyi, család, vagy más közösség tagjaira, külföldről érkező személyekre, illetőleg fertőző beteggel / vagy fertőzöttekkel érintkezett személyekre nézve rendelhető el. Emellett járványügyi érdekből az egyes munkakörökben való foglalkoztatás, továbbá a véradás, illetve a szerv- és szövetadományozás feltételeként is előírható szűrővizsgálati kötelezettség. .Az elrendelésre alapot adó fertőző betegségek körét minden esetben a népjóléti miniszter rendeletben határozza meg.

A 60. § a kötelező szűrővizsgálat elvégzésének legfontosabb eljárási szabályait tartalmazza. A szűrővizsgálatra kötelezett személyek szempontjából garanciális elem, hogy a járványügyi érdekből végzett szűrővizsgálat - a szűrővizsgálat helyére történő oda-vissza utazás szükséges időtartamát is beleértve - a munkajogi jogszabályok alkalmazása során kötelező orvosi vizsgálatnak minősül.

A 61. §-hoz

A törvény kimondja, hogy a fertőző betegségben megbetegedett személyeket, illetve a fertőző betegségekre gyanús személyeket a fertőző betegek nyilvántartásába be kell jegyezni. Az erre vonatkozó szabályokat külön törvény tartalmazza.

A 62. §-hoz

A 62. § a járványügyi érdekből előírt kötelező orvosi vizsgálatra alapot adó helyzeteket, továbbá az ebben érintett személyre vonatkozó főbb magatartás-szabályokat határozza meg.

A 63-64. §-hoz

A népjóléti miniszter rendeletében meghatározott fertőző betegségben szenvedő személyt otthonában, vagy tartózkodási helyén, vagy fekvőbeteg gyógyintézet fertőző osztályán, illetve kijelölt egészségügyi intézményben el kell különíteni. Erről a betegséget észlelő orvos köteles intézkedni. Ha a fertőző beteg fekvőbeteg gyógyintézeti elkülönítésére vonatkozó kötelezettségének nem tesz eleget, az egészségügyi hatóság erre határozattal kötelezi.

Egyes - ugyancsak a népjóléti miniszter rendeletében meghatározott - fertőző betegségekben szenvedő személyt kizárólag fekvőbeteg gyógyintézet fertőző osztályán, illetve kijelölt egészségügyi intézményben kell elkülöníteni, illetve gyógykezelni. Fekvőbeteg gyógyintézeti elkülönítésnél a fertőző beteg intézeten belüli szabad mozgása, valamint kapcsolattartási joga korlátozható,

A 65-67. §-hoz

A törvény értelmében azt a személyt, aki meghatározott fertőző betegségben szenvedő személlyel érintkezett és feltehetően maga is a betegség lappangási szakában van, az egészségügyi hatóság a népjóléti miniszter rendeletében meghatározott fertőző betegségek esetén járványügyi megfigyelés vagy járványügyi zárlat alá helyezi.

A járványügyi megfigyelés alá helyezett személy a megfigyelés tartama alatt foglalkozása gyakorlásában, kapcsolattartási jogában és mozgási szabadságában korlátozható. Garanciális szabály, hogy a fertőző betegség átlagos lappangási idejének leteltét követő 48 órán belül meg kell szüntetni a járványügyi megfigyelést, amennyiben az orvosi vizsgálat eredményeként a fertőzés veszélye kizárható.

A járványügyi zárlat szigorított, speciális követelményeken alapuló megfigyelés, illetve elkülönítés, amelyet e célra kijelölt helyen kell foganatosítani. A járványügyi zárlat alá helyezett személyre a járványügyi megfigyelés esetére előírt szabályokat kell alkalmazni, azzal, hogy a zárlat alá helyezett személy a zárlat foganatosítási helyét nem hagyhatja el.

A 68-69. §-hoz

Az egészségügyi hatóság - a népjóléti miniszter rendeletében meghatározott fertőző betegség esetén - a kórokozó hordozót a kórokozó hordozás időtartamára járványügyi ellenőrzés alá helyezheti. Meghatározott esetekben a kórokozó hordozó járványügyi ellenőrzés alá helyezése kötelező.

A járványügyi ellenőrzés alá vont kórokozó hordozó - a fertőzés terjedési módjától függően - foglalkozása gyakorlásában, kapcsolattartási jogában és mozgási szabadságában korlátozható, továbbá köteles - .a fertőző betegség jellegéhez képest - a részére megállapított magatartási szabályok betartására.

A 70. §-hoz

A törvény értelmében egyes kötelező járványügyi intézkedések, így a járványügyi elkülönítés, a járványügyi megfigyelés és a járványügyi zárlat, továbbá a járványügyi ellenőrzés idején az azok végrehajtása során felmerülő, a fertőző betegnek, illetve a kórokozó hordozónak fel nem róható, szükséges költségeket és a társadalombiztosítási jogviszony alapján meg nem térülő kiesett munkajövedelmet az állam a fertőző beteg, illetve a kórokozó hordozó részére megtéríti.

A 71. §-hoz

E § a fertőző beteg szállítására, a szállító járműre, illetőleg a szállításban közreműködő személyekre vonatkozó speciális járványügyi szabályokat foglalja össze.

A 72. §-hoz

Fontos járványügyi érdek fűződik ahhoz, hogy az arra illetékes szervek meghatározott esetekben fertőtlenítést rendelhessenek el. Mindezzel kapcsolatban a törvény három féle esetkört különít el. Egyrészt a beteg fertőzőképességének tartama alatt - ha a betegség jellege indokolja - a fertőző beteg tartózkodási helyének, használati eszközeinek, ruhadarabjainak és váladékainak folyamatos fertőtlenítéséről, vagy szükség esetén megsemmisítéséről kell intézkedni. Másrészt a fertőzőképesség megszűnését, a fertőző beteg elszállítását, vagy halálát követően a beteg ápolásának helyén és szükség esetén annak környékén záró-fertőtlenítést kell végezni. Harmadrészt pedig a fertőző beteg ápolásában, a fertőző anyagok és tárgyak kezelésében, illetve a fertőző beteg szállításában, valamint a fertőtlenítésben közreműködő személyeket - szükség esetén - személyi fertőtlenítés alá kell vonni.

A 73. §-hoz

Járványügyi, egyúttal azonban környezet- és településegészségügyi relevanciával is bíró érdek az, hogy megvalósuljon a betegségeket terjesztő, vagy egészségügyi szempontból káros, külön jogszabályban meghatározott rovarok és rágcsálók rendszeres irtása. Az ezzel kapcsolatos főbb szabályokat fogalmazza meg a törvény e §-a.

A 74. §-hoz

A törvény e §-a a járványveszély vagy járvány fennállása esetén az egészségügyi hatóság által elrendelhető egyéb járványügyi intézkedéseket foglalja magában.

IV. Fejezet

AZ EGÉSZSÉGÜGYI ELLÁTÁSOK RENDSZERE

1. cím

Működési elvek

A 75-78. §-hoz

A törvény e §-ai fogalmazza meg az egészségügyi ellátások rendszere felépítésének és működésének alapvető elveit.

Eszerint az egészségügyi ellátások rendszerének egyidejűleg kell biztosítania a lakosság számára az egyének egészségi állapotának megfelelő egészségügyi szolgáltatásokat, és lehetővé kell tennie a törvény III. Fejezetében megfogalmazott népegészségügyi célok megvalósítását. Ebben a körben az ellátások rendszerében nyújtott egészségügyi szolgáltatások célja, hogy a rendelkezésre álló erőforrások hatékony felhasználása mellett hozzásegítse az egyéneket egészségük megőrzéséhez, lehetséges mértékű helyreállításához, egészségük további romlásának mérsékléshez, egészségi állapotuk megváltozása esetén közösségbe való beilleszkedéséhez. Ezzel egyidejűleg az egészségi ellátások rendszerében biztosítania kell a lakosság egészségi állapotának javítását is.

E célok megvalósításának feltétele, hogy az egészségügyi ellátások rendszerének olyan intézményrendszerre kell épülnie, amely a munkamegosztás és a fokozatosság elvének érvényesítése révén biztosítja, hogy az eltérő egészségi állapotú egyének egészségi állapotuk összes jellemzője alapján meghatározottan az egészségi állapotuk által indokolt egészségügyi szolgáltatásokat vehessék igénybe.

A törvény az egészségügyi ellátások rendszerében, az ellátások valamennyi szintjén a progresszivitás elve érvényesülésének követelményét állítja fel. Eszerint az egészségügyi ellátások rendszerének biztosítania kell, hogy minden beteg akkor és ott kerüljön gyógykezelésre, ahol és amikor egészségi állapotának megfelelő ellátást kaphat, és ahol az ehhez szükséges szakmai követelmények biztosítottak. Az intézményrendszer szereplőinek feladatait az ellátórendszer egészében - külön jogszabályban foglaltak szerint - a rendelkezésre álló személyi és tárgyi feltételek határozzák meg.

A törvény az egészségügyi ellátások rendszere alapvető működési elveként határozza meg a sürgősségi ellátás követelményét, amely szerint az ellátásra jelentkező beteget minden esetben az egészségi állapotának megfelelő ellátásban kell részesíteni. Ugyancsak alapvető működési elvként jelentkezik az a követelmény, hogy a szolgáltatások nyújtása közben az ellátásban résztvevőktől elvárható legnagyobb gondossággal, a szakmai és etikai szabályok betartásával kell eljárni, továbbá a beutalás rendjének szabályozottsága.

2. cím

A megelőző ellátások

A 79. §-hoz

A törvény egésze általában és annak III. fejezete különösen nagy fontosságot tulajdonít az alapvető népegészségügyi feladatok körében az egészség védelmének, valamint a betegségek megelőzésének és korai felismerésének. Ennek megfelelően az egészségügyi ellátások körében kiemelt jelentőségűek azok az ellátások, amelyek segítséget nyújtanak az egyének és a lakosság egészségének védelméhez.

A 80. §-hoz

E § értelmében a fertőző betegségek megelőzése a védőoltásokon és az egyéb megelőzést szolgáló kezeléseken, a járványügyi érdekből végzett szűrővizsgálatokon, az általános járványügyi feladatok teljesítésén, az egyéni védőeszközök alkalmazásán, valamint az egészségkultúra kialakításán alapul.

A 81-82. §-hoz

A törvény e §-ai határozzák meg a szűrővizsgálatok célját, fajtáit, végzésük szakmai és jogi feltételeit.

A szűrővizsgálatok célja a rejtett betegségek, az egyes betegségeket megelőző kórállapotok, valamint az arra hajlamosító kockázati tényezők korai felkutatása és felismerése.

A szűrővizsgálatok életkorhoz kötöttek, egyes fertőző megbetegedésekkel kapcsolatosak, valamint egyes idült nem fertőző betegségek vonatkozásában akkor végezhetők, ha a szűrt betegség gyakori előfordulású vagy súlyos egészségkárosító hatású, és szűrővizsgálattal panaszmentes szakaszban kimutatható, a szűrővizsgálat egyszerűen kivitelezhető és várhatóan eredményes, valamint a szűrést követő terápia alkalmazásának feltételei adottak.

A 83-85. §-hoz

A törvény 83. § határozza meg az egyén életkörülményeiből adódó lehetséges egészségkárosodások korai felismerésére vonatkozó szabályokat, különös tekintettel a prevenciót lehetővé tevő intézkedések megtételére.

A 84. § az egyén munkakörülményeiből adódó lehetséges egészségkárosodások korai felismerésére, valamint a munkavégzésnek nem minősülő tevékenységre való egészségügyi alkalmasság megállapítására vonatkozó szabályokat állapítja meg.

A 85. § a munkavégzésnek nem minősülő tevékenységekre (pl. járművezetés, lőfegyver-használat) vonatkozó egészségügyi alkalmassági vizsgálatok rendeltetését definiálja

A 86. §-hoz

A család- és nővédelmi gondozás keretében folyamatosan ellenőrizni kell a magzat és a gyermeket váró nő egészségi állapotát, valamint ezen túlmenően el kell végezni a gyermeket váró nő szülésre, szoptatásra és csecsemőgondozásra való felkészítését. A család- és nővédelmi gondozás keretében végzett terhesgondozás során figyelemmel kell kísérni a gyermeket váró nő egészségi állapotát, családi-, szociális- és munkakörülményeit, valamint el kell végezni a magzat és az anya egészségi állapotát figyelemmel kísérő - külön jogszabályban meghatározott - vizsgálatokat.

3. cím

Az egészségügyi ellátórendszer

A 87-92. §-hoz

A törvény meghatározza azokat a követelményeket, amelyeket az egészségügyi ellátórendszernek teljesítenie kell. Az egészségügyi ellátórendszernek egyrészt biztosítania kell a betegek járóbetegként, illetőleg otthonukban, valamint fekvőbeteg-intézményi keretek között történő ellátását, másrészt az egészségügyi ellátórendszernek rendelkeznie kell a népegészségügyi tevékenység során felmért szükségletekhez igazodó és a társadalmi-gazdasági erőforrások adta lehetőségekhez méretezett kapacitásokkal.

A törvény 88-92. §-aiban az egészségügyi ellátórendszer részeként az alapellátást, az általános- és speciális járóbeteg-szakellátást, valamint az általános- és speciális fekvőbeteg-szakellátást, ezek szakmai tartalmát és az általánosság szintjén megfogható feladatait határozza meg.

4. cím

Egyéb egészségügyi ellátások

A 93. §-hoz

Az egészségügyi ellátások folyamatos hozzáférhetőségének biztosítása érdekében szükséges az egészségügyi ellátórendszernek a munkaidő befejezésétől a következő napi munkaidő kezdetéig való működtetése. Ennek törvényi kereteit fogalmazza meg a 93. §.

A 94-96. §-hoz

A törvény a mentést a sürgősségi ellátás részeként, ahhoz kapcsolódóan határozza meg, amelynek során az azonnali egészségügyi ellátásra szoruló betegnek a feltalálási helyén, az erre feljogosított szervezet által végzett sürgősségi ellátása, és ehhez szükség szerint kapcsolódóan a megfelelő egészségügyi szolgáltatóhoz való szállítása és szállítás közben való ellátása történik. A törvény meghatározza azokat a szakmai feltételeket is, amelyek fennállása esetén mentési tevékenységet kell folytatni.

A törvény - a mentés sürgősségi ellátáshoz való tartozásából adódóan - a mentés igénybevételéhez való jogot mindenki részére biztosítja. A mentés igénybevételéhez való jog biztosítékaként a törvény a mentést állami feladatként határozza meg, a mentési feladatok országos koordinációjáért felelős szervezetként az Országos Mentőszolgálatot nevesítve.

A 97. §-hoz

A törvény az egészségügyi ellátások között nevesíti a betegszállítást is, amely főszabályként abban az esetben vehető igénybe, ha az egészségügyi ellátás hozzáférhetősége másként nem biztosítható

A 98. §-hoz

A törvény az egészségügyi ellátások részeként ismeri el az ápolási tevékenységet. Eszerint az ápolás azoknak az eljárásoknak az összessége, amelyek feladata az egészség megőrzése és helyreállítása; a beteg állapotának stabilizálása; a beteg fájdalmának csökkentése és szenvedéseinek enyhítése emberi méltóságának megőrzésével; a beteg környezetének ápolási feladatokban való részvételre történő felkészítése és abba való bevonása.

A törvény az ápolási tevékenységet más egészségügyi ellátáshoz kapcsolódva, valamint attól függetlenül mint önálló tevékenységet határozza meg. Az ápolás önálló jellegét fejezi ki, hogy a tevékenység ápolási terv alapján folyik, és arról ápolási dokumentációt kell vezetni, amely dokumentáció az egészségügyi dokumentáció részét képezi.

A 99. §-hoz

A törvény az egészségügyi ellátás részeként határozza meg a haldoklók gondozását (hospice ellátást). Eszerint az egészségügyi ellátások során a haldoklók és hozzátartozóik számára biztosítani kell a beteg halálára való felkészülés lehetőségét. Ennek keretében a haldokló beteg ellátása során kiemelt figyelmet kell fordítani életminőségének javítására, fájdalmának csillapítására és szenvedéseinek enyhítésére, valamint emberi méltóságának megőrzésére.

Ennek érdekében a haldokló beteget a törvény általános rendelkezésein túlmenő betegjogok illetik meg, és ezek a jogai korlátozhatatlanok. A törvény szerint a hospice ellátás jelenti egyrészt a beteg vonatkozásában testi és lelki szenvedéseinek enyhítését, másrészt hozzátartozóinak vonatkozásában felkészítésüket a beteg otthoni ápolására, valamint lelki gondozásukat a betegség és a gyász idejére.

A 100. §-hoz

A törvény az egészségügyi ellátás részeként határozza meg a rehabilitációt, amely az egészségi állapotukban tartós vagy végleges jelleggel megváltozott személyek közösségbe való beilleszkedéséhez nyújtott szervezett segítség. A rehabilitáció komplex tevékenység, amely az egészségügyi rehabilitáción túlmenően magában foglal egyéb szervezett ellátási formákat is. A törvény a rehabilitáció speciális formájaként határozza meg a habilitációt, amely az egészségi állapotuk szerint fejlődésükben megzavart gyermekekre, esetlegesen felnőttekre irányuló gyógypedagógiai rehabilitáció.

A rehabilitáció körébe tartozó egészségügyi rehabilitáció célja a megváltozott egészségi állapotú személyeknek olyan komplex egészségügyi ellátás nyújtása, amely segíti egészségi állapotuk lehetőség szerinti helyreállítását.

A törvény a rehabilitáció részének ismeri el a gyógyászati segédeszköz-ellátást, valamint használatuk betanítását is. A gyógyászati segédeszköz-ellátás célja a megváltozott egészségi állapotú személyek elvesztett funkcióinak pótlására szolgáló eszközök egyének számára való juttatása és használatuk betanítása.

A 101. §-hoz

A törvény az orvostechnikai eszközök forgalombahozatalakor és használatakor azt a szabályt állapítja meg, hogy ilyen eszköz csak akkor forgalmazható és használható, ha az megfelel a külön jogszabály szerinti minőségi követelményeknek, és egy erre feljogosított hatóság nyilvántartásba vette és megfelelőségi jelzéssel ellátta.

A 102. §-hoz

A törvény az egészségügyi ellátás részének ismeri el a gyógyszerellátást, amelynek célja, hogy külön törvényben meghatározottak szerint biztosítsa az egészségügyi ellátáshoz szükséges megfelelő minőségű, biztonságos, hatásos és költség-hatékony gyógyszereket.

A 103. §-hoz

A törvény egészségügyi ellátásként definiálja a gyógyászati ellátásokat, amelyek körébe tartoznak egyfelől az orvos közvetlen felügyeletét nem igénylő terápiás ellátások, másfelől pedig az orvos által indikált és ellenőrzött, kiegészítő jellegű diagnosztikus ellátások.

A 104. §-hoz

A törvény az egészségügyi ellátások részeként szabályozza a pszichoterápiai és a klinikai pszichológiai tevékenységeket. A pszichoterápia többféle módszeren alapuló megalapozott pszichés és pszichoszomatikus zavarok esetén alkalmazott terápiás eljárás. A klinikai pszichológia a beteg lelki egészségének megőrzésére és helyreállítására, lelki zavarai okainak feltárására, egyes betegségei természetének megállapításához szükséges személyiségvizsgálatok elvégzésére és közösségbe való beilleszkedésének elősegítésére irányul.

Pszichoterápiát csak a beteg a terapeuta önrendelkezési jogának érvényesülésén alapulhat. Amennyiben a beteg állapota ezt indokolja, a klinikai szakpszichológus pszichoterápiás munkája során köteles orvosi konzultációt igénybevenni. Gyógyszeres kezelést igénylő pszichoterápiát csak orvos-pszichoterapeuta végezhet.

A 105. §-hoz

A törvény az egészségügyi ellátások részeként szabályozza a nem-konvencionális gyógyító és természetgyógyászati eljárásokat. Eme eljárások célja az egyének egészségi állapotának kedvező befolyásolása, valamint egészségük az egészséget veszélyeztető, illetve károsító tényezőkkel szembeni védelmének lehetővé tétele.

Ezek az eljárások az egészségnek, valamint a betegségnek a konvencionális gyógyító eljárásoktól különböző szemléletén alapulnak, és - külön jogszabály szerint - lehetnek azokat kiegészítő, esetenként helyettesítő, egészségügyi hatóság által engedélyezett eljárásokat alkalmazó ellátási formák.

A 106. §-hoz

A törvény az egészségügyi ellátások közé tartozónak ismeri el a gyógyító-megelőző ellátások keretében végzett meghatározott egészségügyi szakértői tevékenységeket is.

V. Fejezet

AZ EGÉSZSÉGÜGYI SZOLGÁLTATÁSOK SZAKMAI KÖVETELMÉNYEI

A 107. §-hoz

A törvény meghatározza az egészségügyi szolgáltatások szakmai követelményei jogi szabályozásának céljait. Eszerint a szabályozás célja az egészségügyi szolgáltatásokat nyújtó és az azokat igénybevevő személyek jogainak biztosítása az egészségügyi szolgáltatások minőségének, hatásosságának és hatékonyságának biztosításán keresztül.

Az egészségügyi szolgáltatás nyújtásának szakmai követelményei szektorsemlegesek. A törvény az egészségügyi szolgáltatások tekintetében azokat a szakmai követelményeket határozza meg, amelyek a szolgáltatók jogállásától, az egészségügyi intézmény jellegétől, továbbá a szolgáltatás pénzügyi fedezetétől függetlenül, szektorsemlegesen kell, hogy érvényesüljenek.

A szakmai követelményrendszer érvényrejuttatása érdekében a törvény rendelkezéseket tartalmaz az egészségügyi szolgáltató tevékenység megkezdésének, folytatásának általános feltételeiről (engedélyezési rendszer); a szolgáltatás nyújtásának általános tárgyi feltételrendszeréről, a részletes előírásokat más jogszabály szabályozási körébe utalva (tárgyi feltételrendszer); az egészségügyi szolgáltatás nyújtásának személyi feltételeiről, ide értve a képesítési és munkaköri alkalmassági követelményeket (személyi feltételrendszer); a minőségbiztosítással kapcsolatos alapvető követelményekről, ide értve a szakmai felügyelet és ellenőrzés kérdéseit is (minőségi rendszer).

1. cím

Az egészségügyi szolgáltató tevékenység megkezdésének és gyakorlásának feltételei

A 108. §-hoz

Egészségügyi szolgáltató tevékenység kizárólag az e tevékenység folytatására feljogosító működési engedély birtokában kezdhető meg és folytatható. Az egészségügyi hatóság az engedélyben foglalt feltételek teljesülését folyamatosan ellenőrzi.

Az egészségügyi szolgáltató tevékenység megkezdésének különös feltételéül a törvény az egészségügyi szolgáltató számára szerződéskötési kötelezettséget ír elő, amikor a működési engedély kiadásának törvényi feltételeként felelősségbiztosítási szerződés meglétének az engedélyezési eljárásban történő vizsgálatának kötelezettségét írja elő az egészségügyi hatóság számára. A felelősségbiztosítási szerződés megszűnését a biztosító haladéktalanul köteles az egészségügyi hatóságnak bejelenteni.

2. cím

Tárgyi feltételrendszer

A 109. §-hoz

Egészségügyi szolgáltató tevékenység csak abban az esetben folytatható, ha a szolgáltatás elhelyezése, infrastrukturális körülményei, berendezései, felszereltsége és műszerezettsége megfelel a külön jogszabályban meghatározott tárgyi követelményrendszerben foglaltaknak. Az egészségügyi szolgáltatás tárgyi feltételrendszerének egyrészt biztosítania kell az ellátáshoz szükséges követelményeket, másrészt meg kell felelnie a munkavégzés feltételeire vonatkozó egyéb jogszabályokban foglalt előírásoknak.

3. cím

Személyi feltételrendszer

A 110. §-hoz

Egészségügyi tevékenység folytatására kizárólag az adott tevékenység folytatására feljogosító szakképzettséggel rendelkező az a személy jogosult, aki a működési nyilvántartásban szerepel. Szakirányú szakképesítéshez kötött egészségügyi tevékenységet kizárólag az ilyen irányú szakképzettséggel rendelkező az a személy folytathat, aki a működési nyilvántartásban szerepel.

Szakirányú egészségügyi tevékenységet az ilyen tevékenység folytatására jogosult személy felügyelete mellett az ilyen irányú szakképesítés megszerzéséhez szükséges gyakorlati képzésben résztvevő, valamint szakirányú szakképesítéssel rendelkező, de a működési nyilvántartásból meghatározott okok miatt törölt személy is végezhet.

Egészségügyi szolgáltatás nyújtásában közreműködhet a szakirányú szakképzettséggel nem rendelkező olyan személy is, aki e tevékenységet az erre a tevékenységre feljogosított személy felügyelete mellett, annak utasításai szerint és előzetes oktatását követően látja el.

A népjóléti miniszter indokolt esetben az adott egészségügyi tevékenység végzéséhez szükséges szakképesítéssel rendelkező személy részére meghatározott tevékenységre, időtartamra és helyszínre szóló működési engedélyt adhat olyan személy részére is, aki a működési nyilvántartásban nem szerepel.

A törvény lehetőséget biztosít arra is, hogy egészségügyi szolgáltatás nyújtására egyébként nem jogosult személy is közreműködjön egészségügyi tevékenység végzésével saját maga, illetve - a beteg ilyen irányú beleegyezése esetén - más személy gyógykezelésében. Ebben az esetben a felügyeletet ellátó egészségügyi dolgozó az ilyen személy tevékenyégéből fakadó egészségkárosodásért - meghatározott esetek kivételével - nem tartozik felelősséggel.

A 111-113. §-hoz

Az egészségügyi szakképesítést szerzett személyek, illetőleg az egészségügyi dolgozók országos nyilvántartása az egészségügyi tevékenység védelmének és a betegek megfelelő szintű ellátásának egyik fontos biztosítékát képezi. Ezen belül az alapnyilvántartás célja a megszerzett szakképesítések közhiteles tanúsítása, míg a működési nyilvántartás az egészségügyi dolgozók törvényben meghatározott adatainak közhiteles regisztrációját célozza. A törvény e §-ai az e két hatósági nyilvántartás vezetésére vonatkozó legfontosabb szabályokat foglalja össze.

A 114. §-hoz

A törvény az egészségügyi ellátás biztonságának érdekében felhatalmazza arra az egészségügyi hatóság illetékes szervét, hogy az egészségügyi tevékenység végzésére alkalmatlan egészségügyi dolgozót a tevékenység végzésétől eltilthassa.

A 115-118. §-hoz

Az egészségügyi képzés célja olyan szakemberek képzése, akik sokoldalú ismereteik révén képesek a képzettségüknek megfelelő szinten egészségügyi feladatok ellátására. Az egészségügyi szakképzés feladata a képzési szinteknek megfelelő elméleti és gyakorlati szakmai ismeretek nyújtása. Az egészségügyi továbbképzés célja a megszerzett ismeretek folyamatos szinten tartása és fejlesztése a tudomány mindenkori színvonalának és az egészségügy felé támasztott igényeknek megfelelően. A törvény e §-ai - összhangban az e tárgyköröket érintő más törvényi szabályokkal - e három képzési forma, egészségügyi aspektusból legfontosabb szabályait tartalmazzák.

A törvény értelmében a népjóléti miniszter egészségügyi képzési, szakképzési és továbbképzési feladatainak teljesítése során a miniszter döntés-előkészítő, véleményező, javaslattevő szerveként Egészségügyi Szakképzési és Továbbképzési Tanács működik, amely ellátja a számára törvényben és népjóléti miniszter rendeletében meghatározott feladatokat.

A törvény alapelvi jelentőséggel mondja ki, hogy az egészségügyi dolgozók jogosultak az egészségügyi szakképzésben, szakirányú szakképzésben és továbbképzésben való részvételre. Jogszabály a kötelező továbbképzésben való részvételt kötelezően előírhatja.

4. cím

Az egészségügyi szolgáltatások minőségének biztosítása

A 119-120. §-hoz

A minőségi rendszer célja az egészségügyi szolgáltatások megfelelő minőségének megvalósítása érdekében az egészségügyi szolgáltatások minőségének meghatározása, biztosítása, ellenőrzése és folyamatos fejlesztése. A minőségi rendszer keretében az egészségügyi szolgáltatások minőségét és minőségfejlesztését az egészségügyi szolgáltató minőségbiztosítási, minőségfejlesztési és ellenőrzési rendszere (belső minőségügyi rendszer), valamint a szakmai felügyeletet gyakorló szervezet minőségbiztosítási, minőségfejlesztési és ellenőrzési rendszere (külső minőségi rendszer) biztosítja.

A törvény értelmében az egészségügyi szolgáltatás megfelelő minőségének feltétele, hogy azt kizárólag jogszabályban meghatározott személyi és tárgyi feltételekkel rendelkező szolgáltató nyújtsa; az ellátás során teljes körűen érvényesüljenek a szakmai szabályok, így különösen a tudomány mindenkori állását tükröző, tudományos bizonyítékokon alapuló szakmai irányelvek, módszertani levelekben közzétett szabályok, illetőleg ezek hiányában a széles körben elfogadott szakirodalomban közzétett szakmai követelmények.; az a beteg számára hozzáférhető legyen, a lehető legnagyobb állapotjavulást eredményezze, és tegye lehetővé a betegjogok érvényesülését; valamint a rendelkezésre álló erőforrások optimális felhasználásával, szakmailag hatásosan és gazdaságilag hatékonyan nyújtható legyen.

A 121. §-hoz

A törvény kötelezően írja elő, hogy minden egészségügyi intézménynek biztosítania kell a törvényben meghatározott tartalommal működő belső minőségügyi rendszer működését.

A 122-124. §-hoz

A külső minőségi rendszer működtetése - ellentétben a 121. § szerinti belső minőségügyi rendszerrel - állami feladat, amely a törvényben meghatározott tartalommal az egészségügyi szolgáltatók működési engedélyezési rendjén, a szakmai felügyeleti rendszeren, valamint a megfelelőség-tanúsítás rendszerén keresztül valósul meg. Ennek, a törvényi szabályozási szintre tartozó legfontosabb keretszabályait határozzák meg a törvény 123-124. §-ai.

VI. fejezet

AZ EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓK JOGAI ÉS KÖTELEZETTSÉGEI

A 125-128. §-hoz

A törvény az egészségügyi dolgozók ellátási kötelezettségének többlépcsős szabályozását tartalmazza.

Sürgős szükség esetén az egészségügyi dolgozó - időponttól és helytől függetlenül - köteles az adott körülmények között a tőle elvárható módon és a rendelkezésére álló eszközöktől függően az arra rászoruló személynek elsősegélyt nyújtani, illetőleg a szükséges intézkedést haladéktalanul megtenni.

A területi ellátási kötelezettséggel működő egészségügyi szolgáltatónál foglalkoztatott egészségügyi dolgozó munkaidejében köteles az e minőségében hozzáforduló beteg megfelelő ellátása iránt - szakmai kompetenciájának és felkészültségének megfelelő módon - intézkedni. Az orvos szakképzettséggel rendelkező egészségügyi dolgozó köteles a hozzáforduló beteget megvizsgálni. A vizsgálat megállapításaitól függően köteles a beteget ellátni, vagy - a megfelelő tárgyi és személyi feltételek hiánya esetén - a megfelelő feltételekkel rendelkező orvoshoz, illetve egészségügyi szolgáltatóhoz irányítani. Az orvosi szakképzettséggel nem rendelkező egészségügyi dolgozó a hozzáforduló beteg vizsgálatáról kompetenciájának keretei között maga, egyébként pedig az erre jogosult orvos értesítése útján köteles gondoskodni. Ha azonban a beteg állapota azt szükségessé teszi, az orvos megérkezéséig köteles elvégezni mindazokat a beavatkozásokat, amelyek nyújtására szakmai kompetenciája és felkészültsége alapján jogosult.

A törvény továbbá külön §-ba foglalja a területi ellátási kötelezettség körében a készenlétre és az ügyeletre vonatkozó legalapvetőbb szabályokat.

A 129-130. §-hoz

A törvény általános érvénnyel mondja ki, hogy a kezelő orvos joga, hogy a tudományosan elfogadott vizsgálati és terápiás módszerek közül - a hatályos jogszabályok keretei között - szabadon válassza meg az adott esetben alkalmazandó, általa, illetve az ellátásban közreműködő személyek által ismert és gyakorolt, a rendelkezésre álló tárgyi és személyi feltételek mellett végezhető eljárást. E választhatóságnak azonban feltétele, hogy ahhoz a beteg az e törvény szabályai szerint beleegyezését adja, valamint, hogy a beavatkozás kockázata kisebb az alkalmazás elmaradásával járó kockázatnál, illetőleg a kockázat vállalására alapos ok van.

A vizsgálati és terápiás módszerek szabad megválasztásának körében a 129. § a kezelőorvos közreműködő bevonására, illetőleg konzílium összehívására vonatkozó jogait tartalmazza.

A törvény 130. §-a a kezelőorvos utasításadási jogával összefüggő szabályokat állapítja meg. Az utasításból a közreműködő (az utasított) egészségügyi dolgozóra háruló kötelezettségeket és jogokat a törvény az általános munkajogi és közalkalmazotti jogi szabályokkal összhangban, de az egészségügyi munkajogviszony sajátosságaira figyelemmel szabályozza.

A 131-133. §-hoz

A törvény az ellátás megtagadásának jogszerű lehetőségei körében kötelező, illetve fakultatív megtagadási okokat nevesít.

A hozzáforduló beteg vizsgálata vonatkozásában az orvos a vizsgálat elvégzését akkor tagadhatja meg, ha ebben más beteg ellátásának azonnali szükségessége miatt akadályoztatva van, valamint, ha a beteghez fűződő személyes kapcsolata ezt indokolttá teszi. Mindkét esetkörben feltétel azonban, hogy sor kerüljön a beteg más orvoshoz irányítására.

Az orvos a beteg vizsgálatát és további ellátását köteles megtagadni, ha erre saját egészségi állapota vagy egyéb gátló körülmény következtében fizikailag alkalmatlan.

A vizsgálatot követően a beteg ellátása akkor tagadható meg, ha a vizsgálat alapján megállapítást nyer, hogy a beutaló orvos által javasolt vagy a beteg által kért kezelés szakmailag nem indokolt, vagy a szükséges ellátás nyújtásához az egészségügyi szolgáltatónál nincsenek meg a személyi és/vagy tárgyi feltételek és a beteget beutalja az ellátásra szakmailag illetékes egészségügyi szolgáltatóhoz, vagy a beteg állapota nem igényel azonnali beavatkozást és a vizsgálatot végző orvos a beteget későbbi időpontra visszarendeli, illetőleg az ellátásra szakmailag illetékes egészségügyi szolgáltatóhoz beutalja.

Amennyiben a beteg vizsgálata alapján megállapítást nyer, hogy a beutaló orvos által javasolt vagy a beteg által kért ellátás jogszabályba vagy szakmai szabályba ütközik, az orvos köteles az ellátást megtagadni.

A törvény a beteg ellátása megtagadásának további, az orvos mérlegelésétől függő eseteit is megállapítja. Minderre akkor kerülhet sor, ha az adott ellátás az orvos erkölcsi felfogásával, lelkiismereti vagy vallási meggyőződésével ellenkezik, ha a beteg együttműködési kötelezettségét súlyosan megsérti, így különösen, ha a kapott utasításokat rendszeresen és szándékosan nem tartja be, ha az orvossal szemben a beteg sértő vagy fenyegető magatartást tanúsít, kivéve ha e magatartását betegsége okozza, valamint ha az orvos életét vagy testi épségét a beteg magatartása veszélyezteti. Egyes itt szabályozott esetekben azonban a megtagadás jogának gyakorlása feltételekhez kötött.

A törvény jelentős korlátot tartalmaz viszont a területi ellátási kötelezettséggel működő egészségügyi szolgáltatónál foglalkoztatott egészségügyi dolgozók vonatkozásában. Ez esetben ugyanis a lelkiismereti vagy vallási alapú, illetve az erkölcsi felfogásból fakadó megtagadási jog gyakorlásának feltétele, hogy ezt a körülményt alkalmazását megelőzően vagy foglalkoztatása folyamán a körülmény felmerülését követően azonnal a munkáltatójával írásban közölte.

A 134-135. §-hoz

Elkerülve a 13. §-ában foglalt tájékoztatási részletszabályok megismétlését, e helyütt a törvény csupán annyit mond, hogy a kezelőorvos köteles a beteget annak egészségi állapotáról a 13. §-ban foglaltaknak megfelelően tájékoztatni. A 135. § további speciális szabályokat tartalmaz egyfelől arra az esetre, amennyiben a kezelőorvos úgy ítéli meg, hogy a tájékoztatás súlyosan veszélyeztetné a beteg állapotát, másfelől pedig a tájékoztatás módjára nézve

A 136-137. §-hoz

A beteg vizsgálatával és gyógykezelésével kapcsolatos adatokat az egészségügyi dokumentáció tartalmazza. Ennek részletes tartalmát határozza meg a 136. §.

A 137. § pedig előírja, hogy több résztevékenységből álló, összefüggő ellátási folyamat végén vagy fekvőbeteg gyógyintézeti ellátást követően írásbeli összefoglaló jelentést (zárójelentést) kell készíteni és - a törvény eltérő rendelkezése hiányában - azt a betegnek át kell adni.

A 138. §-hoz

A törvény - a beteg orvosi titoktartáshoz fűződő jogával paralel módon - kimondja, hogy az egészségügyi dolgozót minden - tudomására jutott - adat és egyéb tény vonatkozásában, időbeli korlátozás nélkül titoktartási kötelezettség terheli, függetlenül attól, hogy az adatokat közvetlenül a beteg vizsgálata vagy gyógykezelése során, közvetetten az egészségügyi dokumentációból vagy bármely más módon ismerte meg. E kötelezettség természetesen nem vonatkozik azokra az esetekre, ha ez alól beteg felmentést adott, vagy jogszabály az adat szolgáltatásának kötelezettségét írja elő.

A titoktartási kötelezettség az egészségügyi szolgáltatóval munkavégzésre irányuló jogviszonyban álló más személyeket (pl. portás) is köti.

A 139. §-hoz

Az egészségügyi dolgozók munkájuk során esetenként olyan típusú fokozott veszélynek (veszélyhelyzetnek) vannak kitéve, ami indokolttá teszi a kiemelt védelmüket. Erre a jog körében nyilvánvalóan a büntetőjogi eszközök a legalkalmasabbak. Erre tekintettel a törvény értelmében a büntetőjog által kiemelten védendő közfeladatot ellátó személyek köre - adekvátan a hatályos Büntető Törvénykönyv 230. §-ával - kibővülne. Ennek megfelelően az egyes, fokozott veszélyeztetettséggel járó egészségügyi tevékenységeket (pl. éjszakai ügyelet, látlelet kiadása) végző egészségügyi dolgozók, valamint az egészségügyi szolgáltatóval munkavégzésre irányuló jogviszonyban álló más munkavállalók közfeladatot ellátó személynek minősülnek.

A 140. §-hoz

A törvény - az V. fejezet képzésre, továbbképzésre vonatkozó szabályaival adekvátan - kimondja, hogy az egészségügyi dolgozó jogosult és köteles szakmai ismereteinek - a tudomány mindenkori állásával, fejlődésével összhangban történő - folyamatos továbbfejlesztésére.

VII. fejezet

AZ ÁLLAM FELELŐSSÉGE A LAKOSSÁG EGÉSZSÉGI ÁLLAPOTÁÉRT, AZ EGÉSZSÉGÜGY SZERVEZÉSE ÉS IRÁNYÍTÁSA

1. cím

Az állam felelőssége a lakosság egészségi állapotáért

A törvény hetedik fejezetében az állam egészséggel kapcsolatos felelősségi körének kijelölése - szélesebb kontextusban - az állami szerepkör-vállalás alakulásával kapcsolatos aktuális trendek függvényében értelmezhető. A törvényi koncepció ennek megfelelően egyenlő távolságot igyekszik tartani a túlzottan gondoskodó és újraelosztó ("paternalista") állam, illetőleg a túlzottan liberális elveken működő ún. "éjjeliőr állam" eszmeköreitől. Ennek megfelelően az új egészségügyi törvényben leképezett állami felelősségi kör nem óhajtja sem teljes mértékben, körülményeiknek teljesen kiszolgáltatva sorsára hagyni a polgárokat, ugyanakkor viszont gyámkodni sem kíván felettük, hanem ezek helyett - egyfajta szociális érzékenységtől sem mentes posztmodern jóléti állami filozófiát érvényesítve - a keretek, a feltételrendszer meghatározási folyamatára való, lehetőség szerinti minél erőteljesebb ráhatása útján alakítja, vagy befolyásolja a lakosság egészségi állapotát.

A 141. §-hoz

A törvény e §-a kimondja az állam - értelemszerűen nem feltétlen, hanem a törvényben meghatározott keretek között érvényesülő - felelősségét a magyar lakosság egészségi állapotáért. Az állami felelősség különösen atekintetben fogalmazható meg, hogy az ehhez szükséges feltételrendszer kialakításával lehetővé váljon a közösségek és az egyének számára egészségi állapotuk megőrzése, védelme és fejlesztése, valamint szükség esetén lehetséges mértékű helyreállítása.

Az állam felelősségének tartalma különösképpen az alábbi négy relációban jelölhető meg:

a) az egyén egészségügyi ellátáshoz való joga gyakorlásához az egészségügyi ellátórendszer megfelelő mennyiségű, minőségű, eloszlású, összetételű és hatékonyságú működtetésének biztosítása,

b) az egyén egészségügyi ellátáshoz való joga gyakorlásához a kötelező egészségbiztosítási rendszer működtetésének biztosítása,

c) az emberi méltóság és az önrendelkezési jog teljeskörű védelme és biztosítása az egészségügyi intézményrendszer működése során,

d) az egészségpolitikai cél-, feladat- és eszközrendszer meghatározása és érvényesítése.

Fenti általános tartalmi körben a törvény nevesíti azokat az állami kötelezettségeket, amelyek az egészségügy egésze szempontjából a legnagyobb relevanciával bírnak.

A 142. §-hoz

A törvény alapelvi jelentőséggel tartalmazza azt, hogy az állam a központi költségvetésben és az egészségbiztosítási alap költségvetésében biztosítja a megfelelő szintű és minőségű egészségügyi ellátások rendszerének működését.

Ennek körében tételesen meghatározza, hogy a törvényben foglalt ellátások és feladatok közül melyek azok, amelyeknek a pénzügyi-anyagi fedezetét a központi költségvetésben kell biztosítani.

2. cím

Az egészségügy szervezése és irányítása

A 143-144. §-hoz

A 143. § tételesen felsorolja mindazokat - az állami és az önkormányzati - szerveket, amelyeknek konkrét jogszabályban megállapított feladat- és hatásköreik vannak az egészségügy szervezésével és irányításával kapcsolatos feladatok ellátása területén. E szervek - a törvény szempontjából leginkább releváns, s emellett értelemszerűen a hatályos hazai jogrendszer más normáiban történő feladat- és hatáskörtelepítésekkel együtt kezelendő - konkrét feladatköreit a törvény 145-156. §-ai tartalmazzák.

Az állami és az önkormányzati szervek mellett az egészségügyben nyilvánvalóan fontos szerep jut a civil szféra különböző szereplőinek is. Erre tekintettel a törvény kimondja, hogy az állam a rendelkezésére álló eszközökkel támogatja és elősegíti az egészségügy területén működő szakmai kamaráknak és más köztestületeknek, valamint szakmai érdekképviseleti szerveknek, szakmai egyesületeknek és más társadalmi szervezeteknek az e törvényben foglaltakkal összhangban levő tevékenységét.

A 145-146. §-hoz

A törvény 145-146. §-ai a Magyar Köztársaság Országgyűlésének az egészségügy, a magyar lakosság egészségi állapota iránti feladatköreit veszi számba. A szükségszerűen csak általánosságban megfogalmazható feladatkörök (egészségpolitikai célok érvényesítése stb.) mellett kiemelkedő fontossággal bír a Nemzeti Egészségfejlesztési Program meghatározásával és végrehajtásával kapcsolatos feladatok nevesítése. A Nemzeti Egészségfejlesztési Programot a törvény az egészségügyi tervezés alapjaként definiálja, amelynek kötelező tartalmi elemei a lakosság egészségi állapotának bemutatása (különös figyelemmel a kiemelkedően kritikus területekre), a megvalósítani kívánt egészségfejlesztési, egészségvédelmi célok meghatározása, a kitűzött célok megvalósításához szükséges feladatokat, azok végrehajtási sorrendjének meghatározása, a kitűzött célok megvalósításához szükséges eszközök (különös tekintettel a pénzügyi forrásokra) meghatározása. A benne foglaltakat a gazdaságpolitikai, a terület-, illetőleg településfejlesztési, továbbá valamennyi állami tervezés körébe tartozó döntés meghozatala, illetőleg végrehajtása során érvényre kell juttatni.

Fontos garanciális szabály, hogy a Nemzeti Egészségfejlesztési Programot legalább négy évenként felül kell vizsgálni, azaz valamennyi országgyűlési ciklusban legalább egy alkalommal a képviselők elé kell kerüljön.

A 147-151. §-hoz

E §-ok rögzítik az államigazgatás általános és különös hatáskörű szerveinek az egészségügy szervezésével és irányításával összefüggő legfontosabb feladatköreit.

A Kormány vonatkozásában kiemelésre kerülnek a Nemzeti Egészségfejlesztési Program előkészítésével kapcsolatos feladatok, az egészséget támogató kormányzati politika, s ezen belül az egészségpolitika elveinek, céljainak és főbb irányainak meghatározásával összefüggő feladatok, az egészségügyi államigazgatási feladatok végrehajtásának irányításával és összehangolásával kapcsolatos feladatok, az egészségügyet érintő nemzetközi szerződések teljesítésével összefüggő feladatok, a törvény szerint az államot terhelő kártalanítási és megtérítési kötelezettségek teljesítésével kapcsolatos feladatok, továbbá a katasztrófa-egészségügyi ellátás feltételeinek biztosításával, illetve az e körben megvalósuló általános irányítással összefüggő feladatok.

A törvény értelmében a Kormány egészségügyi szervezéssel és irányítással kapcsolatos feladatainak ellátását a Nemzeti Egészségügyi Tanács, mint kezdeményező, javaslattevő, véleményező, tanácsadó testület segíti, így különösen közreműködik a NEP kialakításában és végrehajtásában, a lakosság egészségét támogató és fejlesztő kormányzati szintű társadalompolitika kialakításában és a döntések előkészítésében, az egészségpolitika cél- és eszközrendszerének kidolgozásában és érvényre juttatásában, a népegészségügyi feladatok és azok végrehajtási sorrendjének meghatározásában.

A törvény meghatározza a Nemzeti Egészségügyi Tanács összetételét, amelyben meghatározott számban és arányban képviseltetik magukat az egészségügy területén működő országos szakmai kamarák, az egészségügyben dolgozók országos érdekképviseleti szervezetei, a betegek országos érdekképviseleti szervezetei, a legnagyobb egészségügyi intézményfenntartóként a helyi önkormányzatok országos érdekszövetségei, az egészségügyi szolgáltatók országos szövetségei, az egészségügyi oktatási intézmények, az intézményfenntartó minisztériumok, továbbá a Magyar Tudományos Akadémia, valamint az egészségügy területén működő tudományos társaságok. A felsorolt szervezetek által delegált tagokon túlmenően a testületnek a törvény erejénél fogva tagja továbbá a népjóléti miniszter, az országos tisztifőorvos, valamint az egészségbiztosítási önkormányzat elnöke. A testület a tagjai sorából elnököt választ, míg a Kormány képviseletében a népjóléti miniszter a törvény erejénél fogva társelnöki tisztséget tölt be.

A népjóléti miniszter alapvető feladata, hogy a törvényben foglaltaknak, valamint a Kormány egészségpolitikai döntéseinek megfelelően irányítsa az egészségügyi ágazatot. A miniszter ágazati irányító jogköre kiterjed minden egészségügyi tevékenységre, illetőleg - jogállásától függetlenül - minden egészségügyi szolgáltatóra. A népjóléti miniszter egészségügyi ágazati feladatait és hatásköreit teljeskörűen és részleteiben az ágazat szerteágazó joganyaga tartalmazza, így a törvény csak a stratégiai jelentőségű feladatköröket emeli ki. A miniszter tevékenységét az Egészségügyi Tudományos Tanács, az egészségügyi szakmai kollégiumok, valamint az országos egészségügyi intézetek segítik. Az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ) az egészségügy területén tevékenykedő központi szervekből és területi (megyei, illetőleg városi) dekoncentrált szervekből álló szervezetrendszer. Az ÁNTSZ a törvényekben és más jogszabályokban foglaltaknak megfelelően ellátja a népegészségügy (egészségfejlesztés, környezet- és településegészségügy, élelmezés- és táplálkozásegészségügy, sugáregészségügy, munkaegészségügy, járványügy), valamint az egészségügyi szakigazgatás és koordináció körében meghatározott államigazgatási feladatokat és hatásköröket, illetve hatósági jogköröket.

A 152-153. §-hoz

A törvény a hatályos jogi szabályozással megegyező módon kimondja, hogy a települési önkormányzatok az egészségügyi alapellátás körében gondoskodnak a háziorvosi, házi gyermekorvosi ellátásról, a fogorvosi alapellátásról, az alapellátáshoz kapcsolódó ügyeleti ellátásról, a védőnői ellátásról, valamint az iskola-egészségügyi ellátásról.

Az egészségügyi alapellátások vonatkozásában az érintett települési önkormányzat képviselő-testülete megállapítja az adott ellátás körzeteit, több településre is kiterjedő ellátás esetén a körzet székhelyét.

A járóbeteg-szakellátás, illetőleg a fekvőbeteg-szakellátás vonatkozásában a helyi (a települési, valamint a megyei) önkormányzatok a tulajdonukban vagy használatukban levő és az e körbe tartozó egészségügyi szolgáltatásokat nyújtó egészségügyi intézményeket tartják fenn.

A törvény az önkormányzati feladatok körében megkülönböztetett figyelmet szentel a környezet- és település-egészségügynek. Ennek megfelelően külön § keretében fogalmazza meg azokat a települési önkormányzati feladatokat, amelyek az adott település közegészségügyi állapota szempontjából a legnagyobb hangsúllyal jelentkeznek.

A 154. §-hoz

A törvény az egészségügy szervezése és irányítása témakörében az egészségbiztosítási szervek két feladatkörét tartja kiemelésre indokoltnak, nevezetesen, hogy kötelesek biztosítani az egészségügyi intézmények által nyújtott egészségügyi szolgáltatások vonatkozásában egyrészt a szükséges kapacitás megfelelő időben történő lekötését, másrészt pedig a teljesített és ellenőrzött szolgáltatás finanszírozását.

A 155-156. §-hoz

A törvény fenntartótól és intézménytől függetlenül valamennyi egészségügyi intézmény fenntartásával kapcsolatos általános fenntartói hatásköröket nevesíti, úgymint az alapítói jogokat, az intézmény költségvetésével kapcsolatos jogokat, az intézményvezetők feletti a munkáltatói jogokat, az intézményi szabályzatok jóváhagyását, az intézmény működése feletti felügyeletet és ellenőrzést.

További speciális szabályokat állapít meg a törvény azon egészségügyi intézmények tekintetében, amelyek tevékenységüket területi egészségügyi ellátási kötelezettségként folytatják.

Ezen intézmények fenntartói egyfelől kötelesek biztosítani az általuk fenntartott egészségügyi intézményben az egészségügyi szolgáltatás nyújtásához szükséges szakmai feltételeket, valamint az egészségügyi intézmény működőképességét.

Másfelől a törvény előírja, hogy a területi ellátási kötelezettséggel bíró és fekvőbeteg szakellátást nyújtó egészségügyi intézményekben felügyelő tanács és kórházi etikai bizottság működik. A 156. § az e testületek feladataival és szervezetével kapcsolatos legfontosabb szabályokat tárgyalja, azzal, hogy a további részleteket a népjóléti miniszter szabályozási körébe utalja.

VIII. fejezet

AZ EMBEREN VÉGZETT ORVOSTUDOMÁNYI KUTATÁSOK

A 157-164. §-hoz

Az emberen végzett orvostudományi kutatások kérdését jelenleg miniszteri rendelet szabályozza. Tekintettel a kérdés súlyára és a garanciális szempontokra, célszerű a legfontosabb szabályok törvényi rendezése, emellett a törvény arra is felhatalmazást ad, hogy a részletszabályokat rendeleti szinten állapítsák meg.

A törvény az egészséges értelmezés érdekében megadja, hogy a jogalkotó az emberen végzett orvostudományi kutatások fogalmához milyen konkrét jelentéstartalmat társít.

A törvény rögzíti az emberen végzett orvostudományi kutatás- anyagi és eljárási feltételeit. A feltételek meghatározása során különös hangsúlyt kap a kutatás alanya érdekeinek, emberi méltóságának, önrendelkezésének biztosítása, és a kutatás túlzott kockázatának, illetve öncélúságának kizárása. Eljárási feltételként nagy jelentősége van a független orvos, jogász, teológus, etikus és pszichológus szakemberekből álló bizottság szakmai-etikai véleményének. A nemzetközi szabályokkal összhangban a törvény további szigorú feltételek teljesítése esetén kivételesen lehetővé teszi a várható haszonnal, illetve az elérni kívánt céllal való arányosságtól való eltérést. Garanciális szempontból fontos a sürgős szükségben nyújtott ellátásra vonatkozó kutatás feltételeinek külön meghatározása arra az esetre, ha a kutatás alanyának beleegyezése nem szerezhető be.

Garanciális szempontból szükséges, hogy a törvény az állapotuk, illetve függő helyzetük miatt sajátos helyzetű személyek különböző csoportjai esetében kizárja, hogy kutatás alanyai legyenek, illetve azt a népjóléti miniszter engedélyéhez kösse.

A tudományos fejlődés és a morális értékek védelme indokolja, hogy a genetikai állományt érintő kutatás a nemzetközi jogi szabályozással összhangban, korlátozás alá essék.

A törvény kifejezetten kimondja, a kutatás alanyának érdeke mindig megelőzi a tudomány és a társadalom érdekeit, a kockázatot pedig a lehető legkisebb mértékűre kell korlátozni.

A törvény kifejezetten kötelezi a kutatást végző intézményeket, hogy az esetleges kártérítés fedezésére felelősségbiztosítási szerződést kössenek, amelynek költségeit természetesen érvényesíthetik a kutatás megrendelőjével szemben.

IX. fejezet

AZ EMBERI REPRODUKCIÓRA IRÁNYULÓ KÜLÖNLEGES ELJÁRÁSOK, AZ EMBRIÓKKAL ÉS IVARSEJTEKKEL VÉGZETT KUTATÁSOK, A MŰVI MEDDŐVÉTÉTEL

A 165. §-hoz

A törvény meghatározza az e fejezet alkalmazása szempontjából két legfontosabb fogalmat. Az e fejezetben foglalt rendelkezések közvetlenül kapcsolódnak az embriók, illetőleg a magzatok egészségéhez, épségéhez, jogállásához, valamint az emberi reprodukcióra irányuló különleges eljárások, illetőleg embrió kutatások végzésének lehetséges legkésőbbi időpontjának meghatározásához is mellőzhetetlen e fogalmak pontos definiálása és megkülönböztetése.

A 166-169. §-hoz

A törvény az emberi reprodukcióra irányuló különleges eljárások (reprodukciós eljárások) körét és alkalmazásának feltételeit rögzíti. Az eljárások célja a meddőség következtében gyermeknemzésre más módon képtelen párok elsődlegesen vérszerinti gyermekhez juttatása. Ennek megfelelően bármely reprodukciós eljárás igénybevételének alapvető feltétele házastársi vagy élettársi kapcsolatban álló különnemű személyek közös kérelme. Tekintettel arra, hogy egyrészt a reprodukciós eljárás a meddőséget mint betegséget kívánja a maga eszközeivel kezelni, másrészt az alkalmazásának nem lehet célja csonka családok kialakulásának elősegítése, ezért reprodukciós eljárást kizárólag heteroszexuális kapcsolatban állók vehetnek igénybe, illetőleg egyedülálló személyek kérelmére - a törvényben meghatározott szűk kör kivételével - az eljárás nem alkalmazható. (Reprodukciós eljárás igénybevételére nem jogosultak továbbra is a gyermek megfelelő felnevelésének lehetőség szerinti valamennyi feltételét figyelembe vevő örökbefogadás útján juthatnak saját gyermekhez.) Házastársi (élettársi) kapcsolat esetén a gyermek vállalása - a gyermek érdekében, valamint a felekre háruló jogkövetkezmények okán - kizárólag közös döntésen alapulhat, így az egyik házastárs (élettárs) megfelelő nyilatkozata önmagában nem eredményezheti reprodukciós eljárás elvégzését.

Figyelemmel a reprodukciós eljárások bármely típusának alkalmazásával szükségképpen együttjáró egészségi kockázatokra, továbbá a meddőség kezelésének egyéb módjai során fel nem merülő kérdésekre (pl. esetleges biológiai összeférhetetlenség előidézése, a testen kívüli megtermékenyítés során létrejött, de be nem ültetett embriók sorsának, jogi státusának rendezése), valamint az eljárások költségigényére, reprodukciós eljárás csak abban az esetben alkalmazható, ha a meddőség egyéb módon - bizonyíthatóan - nem kezelhető.

A törvény keretjelleggel, de felsorolásszerűen meghatározza a törvény alkalmazása szempontjából reprodukciós eljárásnak minősülő beavatkozásokat. A gyakorlatban kipróbált és alkalmazott eljárásokat nevesít a törvény, melyeknek alapvető szakmai szabályai már kialakultak, ezek részletes, számonkérhető módon történő normatív rögzítése - az alkalmazott technika és technológia folyamatos fejlődése okán is - a népjóléti miniszter rendeletében, illetőleg esetleges módszertani útmutatókban megfelelő módon megoldható. A reprodukciós eljárások körének törvényi rögzítése következtében ugyanakkor a felsorolt eljárások közé be nem sorolható, az emberi reprodukcióra irányuló további, vagy új eljárás nem, legfeljebb kivételes jelleggel, a VIII. fejezet szerint minősülő emberen végzett orvosbiológiai kutatásként alkalmazható.

Bármely reprodukciós eljárás végzésének feltétele a megfelelő - szülész-nőgyógyász szakorvos által adott - szakorvosi javaslat, melynek célja állást foglalni egyrészről a meddőség kezelése más módjának eredménytelenségéről, másrészt a kérelmező - elsődlegesen a gyermeket kihordó nő - általános alkalmasságáról reprodukciós eljárás elvégzésére. (A konkrét esetben alkalmazott eljárás meghatározása - a kérelmezők nyilatkozatainak figyelembevételével - a beavatkozást végző egészségügyi szolgáltató feladata.)

A törvény részletesen szabályozza a betegjogok - elsődlegesen a tájékoztatáshoz, valamint az önrendelkezéshez való jog - érvényesülésének különleges szabályait a reprodukciós eljárás alkalmazása során. A törvény a II. fejezetben biztosított általános jogosultságok teljes körű érvényesülése mellett ezeket kiegészítő további szabályokat ad, egyúttal a betegjogok érvényesülését a beavatkozásban közvetlenül részt nem vevő házastársra (élettársa) is kiterjeszti. A törvény úgy rendelkezik, hogy a reprodukciós eljárás alkalmazására irányuló kérelem nem helyettesíti a kérelmezők megfelelő tájékoztatás után tett külön beleegyezését az alkalmazott konkrét eljáráshoz.

A reprodukciós eljárások alkalmazhatósága kapcsán megszorító rendelkezése a törvénynek, hogy kérelem benyújtására, illetőleg beleegyező nyilatkozat tételére kizárólag cselekvőképes személy jogosult. Cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes személy esetén reprodukciós eljárás alkalmazásának a törvényes képviselő vagy a gyámhatóság egyetértésével sincs helye. E korlátozás alkalmazandósága független attól, hogy a házastársi (élettársi) kapcsolatban álló mindkét fél vagy csupán az egyik cselekvőképtelen, illetve korlátozottan cselekvőképes.

A reprodukciós eljárások egészségi kockázatához igazodik az a szabály, amely szerint ilyen eljárás kizárólag az e célra kiadott működési engedéllyel rendelkező egészségügyi szolgáltatónál végezhető. A reprodukciós eljárások engedélyezésének alapjául szolgáló speciális minimum feltételeket a népjóléti miniszter határozza meg.

A 170-174. §-hoz

A törvény rögzíti az emberi ivarsejteknek reprodukciós eljárásokhoz, illetőleg orvosbiológiai kutatásokhoz történő rendelkezésre bocsátásának és tárolásának alapvető szabályait. A törvény értelmében ivarsejt adományozásnak az idegen pároknál alkalmazott reprodukciós eljárás céljára, illetőleg kutatásokhoz történő ivarsejt felajánlás tekintendő. Az adományozás célja a felajánló nyilatkozatban meghatározandó. (Az adományozó rendelkezési jogának teljességét biztosítja az, hogy az ivarsejt kizárólag a nyilatkozatnak megfelelően használható fel.) Ivarsejt csak az annak felhasználására jogosult intézmény számára adományozható, más személy (szerv) adományozási célzattal ivarsejteket nem vehet át.

Ivarsejt adományozás - az azonosíthatóság garanciájaként - kizárólag az adományozónak a megadományozott intézményben történő személyes megjelenésével, és az ivarsejteket tartalmazó anyag közvetlen levételével történhet. A reprodukciós eljárás során történő felhasználás érdekében tett adományozáskor - részint az egyéni azonosíthatóság céljából, részint a felajánlott ivarsejtekből megszülető gyermek lényeges tulajdonságainak meghatározása, és az ivarsejtek felhasználásában érintett szülőpár tájékoztatása érdekében - az adományozó köteles nyilatkozni meghatározott személyes és különleges adatairól. Az adományozás önkéntessége, az adatkezelés zártsága és anonimitása, valamint a kért adatok kezelésének szükségessége a törvényben felsorolt adatokra vonatkozó nyilatkozattételi kötelezettséget alátámasztja. (Értelemszerűen mellőzhető a nyilatkozattétel azokról az adatokról, amelyekről az ivarsejtek levételét végző egészségügyi szolgáltató közvetlenül is meggyőződhet, így pl. a nemről, a bőrszínről.)

A reprodukciós eljárások érdekében történő ivarsejt adományozás kizárólag az adományozó orvosi vizsgálatát követően történhet, az adományozó, illetőleg a születendő gyermek esetleges - örökletes - megbetegedéseinek megállapítása, életképtelen vagy súlyos megbetegedésben szenvedő gyermek világrahozatalának megelőzése céljából. A népjóléti miniszter rendeletében határozza meg azon megbetegedések körét, amelyek az adományozót az adományozásból kizárják. A törvény - megbetegedéstől függetlenül - kizárja az adományozásból a bármely okból cselekvőképesnek nem tekinthető, valamint - reprodukciós eljárás céljából történő adományozás esetén - a 35. életévüket betöltött személyeket.

A törvény részletesen rendezi az ivarsejt adományozás kapcsán az egyes egészségügyi szolgáltatók, illetve kutatóhelyek rendelkezésére álló személyes, illetőleg különleges adatok kezelésének speciális szabályait. A törvény az ivarsejtek adományozása kapcsán az anonimitás elvét követi, így az adományozás szerint illetékes egészségügyi szolgáltatón kívül más az adományozó személyes adatait személyazonosításra alkalmas módon nem kezelheti, más számára ilyen módon ezek az adatok nem is tehetőek hozzáférhetővé. Egészségügyi szolgáltatónak nem minősülő kutatóhely személyes adatokat egyáltalán nem kezelhet.

A törvény az adományozás szerint illetékes egészségügyi szolgáltató, valamint kutatóhely által kezelhető adatok körét taxatív módon határozza meg, így egyéb személyes vagy különleges adatokat még a megadományozott intézmény sem kezelhet. Az adatok továbbításának, illetőleg nyilvánosságra hozatalának lehetséges módozatait a törvény rögzíti, ennek megfelelően más módon és más címzettek számára az adatok hozzáférhetővé nem tehetőek. Így a reprodukciós eljárást kezdeményező személyek, illetőleg az eljárás során felhasználásra kerülő idegen ivarsejtek adományozója sem ismerhetik meg személyazonosításra alkalmas módon egymás személyes adatait. Arra azonban természetesen mód van, hogy a reprodukciós eljárást végző egészségügyi szolgáltató, illetőleg a reprodukciós eljárásban résztvevő pár a megadományozott és az ivarsejtet rendelkezésre bocsátó egészségügyi szolgáltatótól az ivarsejt adományozójára vonatkozó, továbbítható adatok körére vonatkozóan tájékoztatást kérjen.

Az adományozott ivarsejtek felhasználásának ellenőrizhetősége érdekében a törvény meghatározza azt a kört, akik számára ivarsejtek rendelkezésre bocsáthatóak, kiszolgáltathatóak.

A törvény az ivarsejteket - az e törvényben foglaltak alapján önkéntesen, átvételi kötelezettség nélkül - elfogadó egészségügyi szolgáltatókat, illetve kutatóhelyeket az ivarsejtek fagyasztva tárolására, későbbi felhasználás hiányában pedig azok megsemmisítésére kötelezi. Tekintettel arra is, hogy a női ivarsejtek tárolhatósága a tudomány mai állása szerint kétséges, így a törvény lehetőséget biztosít ivarsejtek fagyasztva tárolásának jogszabályi kizárására.

A törvény az adományozás céljából felajánlott ivarsejtek fagyasztva tárolásán túl - igazolható egészségi okból - lehetőséget biztosít ivarsejtek lefagyasztására későbbi, saját célú felhasználás érdekében is (ivarsejt letét). A letétbe helyezett ivarsejtek fölött rendelkezési jogot kizárólag a letevő gyakorol.

A törvény a későbbi jogszerű és biztonságos felhasználás, felhasználhatóság érdekében, valamint az ivarsejtek esetleges jogellenes célból vagy módon történő igénybevételének elkerülésére, az ivarsejtek tárolását pontosan meghatározott tárolási és nyilvántartási rendhez köti. A reprodukciós eljárás céljából történő tárolás csak személyazonosításra alkalmas módon végezhető, ez azonban nem sértheti a törvény személyes és különleges adatok kezelésére vonatkozó rendelkezéseit.

A 175-179. §-hoz

A törvény az ivarsejtek adományozásán kívül lehetővé teszi embriók adományozását, illetve kutatási célra történő felajánlását is. Kizárólag reprodukciós eljárás során létrejött és be nem ültetett embrió adományozható, illetve ajánlható fel. Az embriók feletti rendelkezési jog az embrió(k) létrejöttét eredményező reprodukciós eljárást kezdeményező párt - ellenkező megállapodás hiányában együttesen - illeti meg, függetlenül attól, hogy az ivarsejtek kitől származnak. E rendelkezési jog alapján az embrió reprodukciós eljárás céljára adományozható, későbbi saját felhasználás céljára fagyasztva tárolható, illetőleg kutatási célra felajánlható. Az embrióról rendelkező írásbeli nyilatkozatnak a felajánlás célját, és a törvényben meghatározott személyes és különleges adatokat tartalmaznia kell.

Embrió kizárólag reprodukciós eljárás végzésére jogosult egészségügyi szolgáltatónak, illetőleg embriók kutatására jogosult kutatóhelynek adományozható, illetőleg ajánlható fel kutatási célra. Más személy (szerv) emberi embriók átvételére nem jogosult.

Az ivarsejtek adományozásához hasonlóan az adományozott, illetőleg kutatási célra felajánlott embriók az átvételt kizáró jogszabályi rendelkezés hiányában is visszautasíthatóak, a visszautasítás okát azonban a törvény meghatározza. Így elutasító döntését az embriót visszautasító intézménynek indokolnia kell. A visszautasított vagy az embrió birtoklására jogosulatlan által átadott embrió tényleges átvételét az átvételre egyébként jogosult, de az embriót egyébként felhasználni nem kívánó intézmény nem tagadhatja meg. Az átvételt követően azonban köteles az embriónak a rendelkezésre jogosultak nyilatkozata szerinti célra történő felhasználásáról más, arra jogosult intézmény útján gondoskodni. Az embriót megsemmisíteni kizárólag annak károsodása esetén, illetőleg más jogosult által történt át nem vétele és a fagyasztva tárolás időtartamának lejártát követően lehet. Károsodott embrió - a rendelkezésre jogosultak döntésétől függetlenül - kizárólag kutatási célra használható fel, adható át, ilyen intézkedés hiányában meg kell semmisíteni.

A törvény az embriók adományozásával, illetőleg kutatási célra történő felajánlásával összefüggő adatkezelés tekintetében az ivarsejt adományozás adatkezelési rendjét követi azzal, hogy - a kezelhető adatok zárt köre ellenére - az ivarsejt adományozással létrejött embrió adományozásával összefüggősben az egészségügyi szolgáltató az adott ivarsejt adományozással kapcsolatosan jogszerűen tudomására jutott adatokat is kezelheti, még akkor is ha ez az adat az embrió adományozás során egyébként nem lenne kezelhető. E szabály alapvető oka, hogy az ilyen módon létrejött embrió adományozásával összefüggésben is rendelkezésre álljanak, és kezelhetőek legyenek az embriót létrehozó mindkét személy 176. § (4) bekezdése szerinti adatai.

A törvény az embriók fagyasztva tárolására és kiadásának rendjére az ivarsejt adományozással azonos szabályok alkalmazását írja elő azzal, hogy embrió letét esetén - a jogról való lemondás, valamint bármelyik fél halálának esetét kivéve - a rendelkezési jog együttes jogosultjai az embriót létrehozó ismert személyek. A letétbe helyezett embrió felhasználására még akkor is csak a felek együttes nyilatkozata alapján kerülhet sor, ha az embrió letétre a felek egyező akaratának vagy megfelelő nyilatkozatának hiányában kerülhet sor. Az embrió letét alkalmazásához egészségügyi indikáció nem szükséges.

A törvény biztosítja az ivarsejt-, illetve embrió adományozással fogant, illetve született gyermek jogát fogantatási, születési körülményeinek megismerésére, nagykorúságának elérését követően. A gyermek tájékoztatása értelemszerűen kizárólag az ivarsejt adományozással, illetőleg az embrió adományozással összefüggésben átadható adatok körére terjedhet ki, így a gyermek sem jogosult a fogantatásában adományozóként résztvevő személyek adatainak személyazonosításra alkalmas módon történő megismerésére.

A törvény rendezi az ivarsejt-, illetőleg embrió adományozással fogant, illetőleg született gyermek családi jogi jogállását, amely az egyes családi jogi jogintézmények alkalmazásán túl meghatározó a gyermek egyes lehetséges polgári jogi jogviszonyainak (pl. öröklés) megítélése szempontjából is.

A 180-182. §-hoz

Az embriókkal, ivarsejtekkel végzett kutatásokat, vizsgálatokat és beavatkozásokat a törvény engedélyezett és ellenőrzött orvosszakmai célokhoz és szakmai rendhez, valamint az érintkező tudományos területek fejlődését figyelembe vevő tilalmakhoz köti. A törvény a biológiai fajok keresztezését, valamint az egyes egyedek genetikai sokszorozását megtiltja, a genetikai tulajdonságok megváltoztatására, befolyásolására irányuló beavatkozások alkalmazását célhozkötötten korlátozza.

A törvény megtiltja embriók kutatási célból történő létrehozatalát. Kutatáshoz kizárólag erre a célra reprodukciós eljárás alkalmazása során felajánlott, illetőleg károsodott embrió használható.

A 183-184. §-hoz

A törvény lehetőséget teremt arra, hogy egymással házastársi, illetőleg élettársi kapcsolatban álló személyek ivarsejtjeiből testen kívül létrehozott embriót bármelyikük közeli hozzátartozója kihordja. A dajkaanya az a 25 és 40 év közötti nő lehet, aki legalább egy élve született gyermeknek már életet adott. A népjóléti miniszter felhatalmazást kap arra, hogy a dajkaterhesség körülményeit rendeletben szabályozza. Fontos garanciális szabály, hogy a dajkaterhességért ellenérték nem kérhető és nem adható, annak reklámozása, népszerűsítése tilos.

A 185. §-hoz

A törvény többes terhesség esetén az életképtelen, vagy súlyos fogyatékosságot okozó módon károsodott embriók (magzatok) tekintetében lehetővé teszi a terhességnek az egészséges embriók (magzatok) kihordására történő korlátozását. Az anya védelme, illetőleg a többi egészséges embrió (magzat) kihordása érdekében a terhesség egyébként életképes és egészséges embriók (magzatok) tekintetében is korlátozható. A törvény az embriók (magzatok) számának méhen belüli csökkentését - a csökkentés oka szerint differenciáltan, a terhességmegszakításról szóló 1992. évi LXXIX. törvényben a terhesség megszakítása vonatkozásában alkalmazott megoldással azonos módon - időhatárokhoz köti.

A törvény az e törvényben meghatározottakon túl lehetővé teszi az embriók (magzatok) számának csökkentését a külön törvény szerint a terhességmegszakítás alapjául szolgáló egyéb ok alapján is, módot biztosítva ezzel arra, hogy többes terhesség esetén - indokolt esetben - ne a terhesség megszakítására, hanem a beavatkozás okának körültekintő mérlegelésével, azzal valóban arányosan, a terhesség korlátozására kerülhessen csak sor.

A 186. §-hoz

A törvény a népjóléti miniszter tanácsadó, döntéshozó, ellenőrző testületeként létre hozza a Humán Reprodukciós Bizottságot. E bizottság fő feladata az egészségügyi szolgáltatók működési engedélyezésének előzetes véleményezése, a kutatás engedélyezése, közreműködés a jogszabály előkészítésben. Tagjai a miniszter által felkért orvosok, jogászok, illetve társadalmi szervezetek és tudományos testületek delegáltjai. A részletes szabályokat a miniszter rendeletben szabályozza.

A 187. §-hoz

A törvény a művi meddővé-tétel alkalmazását a beavatkozással előidézett meddőség alapvetően visszafordíthatatlan jellegére tekintettel objektív módon meghatározott okokhoz, és a törvényben előírt egyéb életkori, szociális feltételeken alapuló engedélyezési eljáráshoz köti. A beavatkozás elvégzésének lehetőség szerinti elkerülésére irányul a kérelmező (valamint házastársa, élettársa) kötelező tájékoztatása és a tájékoztatásnak a törvényben előírt tartalma, továbbá a beavatkozás előtti kötelező várakozási időnek a törvénybe iktatása.

X. fejezet

PSZICHIÁTRIAI BETEGEK GYÓGYKEZELÉSE ÉS GONDOZÁSA

A pszichiátriai betegek esetében két kérdéskörben van szükség az általánostól eltérő szabályozásra. Egyrészt azokat a betegeket, akik pszichés állapotuk következtében saját vagy mások életére, testi épségére, egészségére közvetlen, jelentős veszélyt jelentenek, akaratuk ellenére is gyógykezelésben kell részesíteni. Ez a személyes szabadság megvonását jelenti, ezért alapvető jelentőségű a kötelező intézeti gyógykezelés bírói elrendelése ill. jogszerűségének utólagos bírói felülvizsgálata. A másik kérdéskör a pszichiátriai betegek esetében az általános betegjogok érvényesülése, illetve ezek korlátozásának törvényi garanciái, illetve azon speciális betegjogok rögzítése, amelyek ezt a betegcsoportot megilletik.

A 188. §-hoz

A törvény meghatározza a pszichiátriai intézet fogalmát, valamint definiálja azt az állapotot (veszélyeztető állapot), amikor a pszichiátriai beteggel szemben kényszerintézkedés (személyes szabadság és a betegjogok korlátozása) alkalmazható. A pszichiátriai intézet fogalmának tág meghatározása lehetőséget ad arra, hogy a pszichiátriai betegek otthonára és rehabilitációs intézetére is kiterjedjen a törvény hatálya, a külön jogszabályban foglalt eltérésekkel. Ez azért nagyon fontos, mert ezekben az intézményekben bár alapvetően nem egészségügyi, hanem szociális intézmények, mégis pszichiátriai betegek gyógykezelését, gondozását, felügyeletét végzik.

A 189-195. §-hoz

A törvényben nagy hangsúlyt kap a pszichiátriai betegek jogainak védelme. Ennek megfelelően a törvény általános elvként rögzíti, hogy az általános részben foglalt betegjogok korlátozása csak veszélyeztető állapotú beteg esetében, az állapot fennállásáig lehetséges.

A törvény két olyan, alapvető jelentőségű betegjogot rögzít, amely kifejezetten a pszichiátriai ellátással kapcsolatos. A pszichiátriai betegnek joga van, hogy ellátására, gyógykezelésére lakóhelyi illetve családi környezetében kerüljön sor (közösségi ellátás). Ezzel szorosan összefügg a betegnek az a joga, hogy gyógykezelése során a lehető legkevésbé korlátozó eszközt illetve módszert alkalmazzák.

A törvény a továbbiakban nevesíti azokat a betegjogokat, amelyeknél a beteg állapotára tekintettel kivételesen korlátozásra kerülhet sor. Veszélyeztető állapotú beteg esetében általában nincs lehetőség a beteg részletes tájékoztatására, és a veszélyeztető állapot elhárítását is haladéktalanul meg kell kezdeni a beteg beleegyezése nélkül illetve tiltakozása ellenére is. A törvény fontos garanciális elemként rögzíti, hogy a beteg tájékoztatását ilyen esetekben is a körülményekhez képest meg kell kísérelni, és a veszélyeztető állapot elmúltával a beteget részletesen tájékoztatni kell az alkalmazott valamint a további kezeléssel kapcsolatosan minden olyan kürölményről, amelyet a betegtájékoztatás szabályai szerint beteggel közölni kell.

Veszélyeztető állapotú, zavart, nyugtalan pszichiátriai beteg esetében kivételesen, ideiglenes jelleggel szükségessé válhat a beteg mozgási szabadságának korlátozása (pld. hálóságy, rögzítés, erős nyugtató hatású szer alkalmazása). A törvény lehetőséget ad a korlátozó eszközök használatára, fontos garanciális elemként rögzíti azonban az arányosság követelményét: a korlátozás csak addig tarthat és olyan mértékű lehet, ameddig és amilyen mértékben az feltétlenül szükséges. A korlátozást csak orvos rendelheti el. Olyan intézményekben, ahol nincs állandó orvosi jelenlét (pl. pszichiátriai betegek otthonában) szakápoló is elrendelheti, azonban erről az orvost haladéktalanul értesíteni kell. A betegjogi képviselőt valamint a beteg törvényes vagy meghatalmazott képviselőjét értesíteni kell a korlátozás alkalmazásától. Az értesítés tekintetében a törvény nem tűz konkrét határidőt, haladéktalan értesítést ír elő, amely a körülmények függvényében a lehető leghamarabb történő cselekvést feltételezi.

Egyes pszichiátriai kórképek esetében a terápiás kapcsolatot nagymértékben ronthatja az, ha a beteg megtekinti a róla készült feljegyzéseket. A törvény ezért lehetőséget ad arra, hogy a 24. §-ban foglalt betegjog, az orvosi dokumentáció megismerésének joga veszélyeztető állapotú pszichiátriai betegek esetében korlátozható legyen. Erre két okból kerülhet sor: egyrészt akkor, ha alapos okkal feltételezhető, hogy a dokumentáció megismerése a beteg gyógyulását nagymértékben veszélyeztetné, másrészt akkor, ha az abban foglalt információ megismerése más személy személyiségi jogait sértené (elsősorban a heteroanamnezis adatai tartalmazhatnak olyan információt, amely megismerése sértheti az adatokat szolgáltató személyek jogait). A törvény erre az esetre is garanciális szabályként írja elő, hogy a korlátozás elrendelésére csak orvos jogosult, és a betegjogi képviselőt, valamint a beteg törvényes vagy meghatalmazott képviselőjét haladéktalanul értesíteni kell.

A pszichiátriai betegek gyógykezelésében nagyon fontos szerepet játszik a foglalkoztatás, a terápiás munkavégzés biztosítása. A törvény ezért alapelvként rögzíti, hogy a pszichiátriai betegnek joga van a terápiás foglalkoztatáshoz. A munkában való részvétel csak önkéntes lehet, a munkáért a beteget - a külön jogszabályban foglaltaknak megfelelően - díjazás illeti meg.

A 196. §-hoz

A pszichiátriai betegek intézeti gyógykezelésbe vételére a törvény szerint három esetben kerülhet sor: a beteg tájékozott beleegyezése (korlátozottan cselekvőképes illetve cselekvőképtelen beteg esetében a törvényes képviselő kérelme) alapján; veszélyeztető állapotú beteg esetében sürgősséggel; valamint bíróság kötelező intézeti gyógykezelést elrendelő határozata alapján.

A 197-198. §-hoz

Azon cselekvőképes pszichiátriai betegek esetében, akik nincsenek veszélyeztető állapotban, de betegségük, állapotuk pszichiátriai intézeti gyógykezelést tesz szükségessé, a törvény szerint az intézeti gyógykezelésre a beteg tájékozott beleegyezésével kerül sor. Ha a beteg korlátozottan cselekvőképes, ill. cselekvőképtelen, a felvételre törvényes képviselője, ennek hiányában a 16. §-ban meghatározott hozzátartozója kérelmére kerül sor. A törvény szerint a cselekvőképes beteg az intézeti gyógykezeléshez való hozzájárulását csak az osztályra történő felvétel előtt teheti meg érvényesen. Ennek a rendelkezésnek az az elsődleges célja, hogy lehetővé tegye az olyan helyzetek elkerülését, amikor a beteg az osztályra történő felvétele után, esetleges gyógyszeres hatása alatt írja alá a beleegyező nyilatkozatot. A bíróság a törvény szerint az önkéntesen gyógykezelt betegek esetében csak az intézeti gyógykezelés szükségességét valamint a hozzájárulás érvényességét vizsgálja. Erre korlátozottan cselekvőképes ill. cselekvőképtelen betegek esetében hivatalból, míg cselekvőképes betegek esetében kérelemre kerül sor. A kérelmet a beteg és hozzátartozója terjesztheti elő. Az önkéntesen felvett beteget kérelmére, illetve a felvételét kérő személy kérelmére az intézetből el kell bocsátani, kivéve, ha veszélyeztető állapotba került. Amennyiben az önkéntesen gyógykezelt beteget kérelmére - időközben kialakult veszélyeztető állapota miatt - nem bocsátják el, a bíróság utólag határoz az intézkedés indokoltságáról és - amennyiben ennek feltételei fennállnak - utólag rendeli el a pszichiátriai intézeti gyógykezelést.

A törvény szerint a 197. § alapján felvételre került betegek esetében is a bíróság időszakosan felülvizsgálja a kötelező intézeti gyógykezelés szükségességét. Erre cselekvőképes betegek esetében azonban csak akkor kerülhet sor, ha a beteg az ellen nem tiltakozik, cselekvőképtelen, ill. korlátozottan cselekvőképes betegek esetében viszont a beteg nyilatkozatától függetlenül, pszichiátriai fekvőbeteggyógyintézetekben 30, pszichiátriai betegek rehabilitációs intézetében 60 naponként sor kerül a felülvizsgálatra.

A 199. §-hoz

Azon pszichiátriai beteg esetében, akinél akutan kialakult veszélyeztető állapot miatt sürgősséggel kerül sor pszichiátriai intézeti felvételre, a törvény szerint a bíróság az eljárás kezdeményezésétől számított 72 órán belül határoz az intézeti gyógykezelés elrendeléséről.

A törvény annak érdekében, hogy a bíróság a tárgyalás során valós képet alkothasson a beteg állapotáról, azt írja elő, hogy a betegnél a határozat meghozataláig csak olyan gyógykezelést szabad alkalmazni, amely a beteg állapotát stabilizálja, elsősorban az állapotromlás megelőzésére kell törekedni. Amennyiben - orvosszakmai szempontok alapján - ez nem lehetséges, és a betegnél halaszthatatlanul el kell kezdeni a gyógykezelést, ezt részletesen indokolni és dokumentálni kell.

Az eljárásban a bíróság meghallgatja az pszichiátriai intézet/osztály vezetőjét, valamint független igazságügyi elmeorvosszakértő véleményét is beszerzi.

Fontos garanciális szabályként jelenik meg a törvényben, hogy azon betegek esetében, akiknek beszállítására sürgősséggel került sor, akkor is le kell folytatni a kötelező intézeti gyógykezelés elrendelésére irányuló eljárást, ha később tájékozott beleegyezésüket adják az intézeti gyógykezeléshez.

A 200. §-hoz

Kívánatos, hogy azon pszichiátriai betegek esetében, akik veszélyeztető állapotuk miatt intézeti gyógykezelésre szorulnak, azonban ennek önként nem vetik alá magukat, ne a sürgősséggel történő beszállítás legyen az egyetlen eszköz arra, hogy a beteg a megfelelő gyógyintézetbe kerülhessen. Ezért a törvény lehetőséget ad arra, hogy a bíróság - a pszichiátriai gondozóintézet orvosa kezdeményezésére eljárva - elrendelje a beteg intézeti gyógykezelését, és kényszerintézkedésre csak abban az esetben kerüljön sor, ha a beteg a bíróság határozatának nem tesz önként eleget. Erre az eljárásra csak abban az esetben van lehetőség, ha a megbetegedés természetére tekintettel nem indokolt az azonnali intézeti gyógykezelésbe vétel, az előreláthatólag az eljárás lefolytatásának idejére halasztható.

A 201. §-hoz

A törvény a közös eljárási rendelkezések között e § keretében azokat a kérdéseket tartalmazza, amelyek - az eljárás jellegéből adódóan - a Polgári Perrendtartásról szóló 1952. évi II. törvény szabályaitól eltérő szabályozást igényelnek.

XI. fejezet

SZERV- ÉS SZÖVETÁTÜLTETÉS

A 202-203. §-hoz

A XI. fejezet bevezető §-ai egyfelől a szerv- és szövetátültetés terén releváns fogalmak értelmezését, másrészt az e körben követendő EU-konform alapelveket tartalmazza.

A törvény szerint a fejezet hatálya kiterjed minden emberi szervre és szövetre a spermium és petesejt, embrió, magzat valamint a vér és véralkotórész kivételével, ez utóbbiak adományozására, átültetésére a törvény más fejezetei tartalmaznak rendelkezéseket.

A törvény hangsúlyozza azt a szélet körben elfogadott alapelvet, hogy szerv-, szövetátültetés céljára elsősorban halottból származó szervet kell felhasználni, az élők közötti szerv-, szövetadományozás során előadódó etikai problémák elkerülése érdekében.

A 204-210. §-hoz

A törvény szerint minden élő személyből eltávolított szervet, szövetet kórszövettani vizsgálatnak kell alávetni, kivéve azokat az eseteket, amikor ez orvosszakmai szempontból nem indokolt. Ilyen esetnek minősül a törvény szerint az, amikor az eltávolítás célja átültetés illetve speciális diagnosztikai vizsgálat elvégzése. Emellett egyes szervek és szövetek esetén szintén nem indokolt a szövettani vizsgálat, ezek körét külön jogszabály határozza meg.

A törvény pontosan meghatározza, hogy mely szervek és szövetek esetében kerülhet sor élők közötti adományozásra. Szervek közül erre csak a vese alkalmas, hiszen ez az egyetlen olyan páros szerv, amely esetében az egyik eltávolítása nem okoz súlyos, maradandó fogyatékosságot. Egyes szervek (pl. bél) esetében lehetőség van arra, hogy a szerv egy részletét (szervszegment) úgy távolítsák el, hogy az eltávolítás után a szerv jelentősebb funkciókiesés nélkül működjön tovább, a törvény itt is lehetővé teszi az élők közötti adományozást. A fenti két esetben a szervátültetésre vonatkozó, szigorúbb formai követelményeket előíró szabályokat kell alkalmazni. Élők között regenerálódó szövet adományozására is lehetőséget ad a törvény.

A törvény szerint szervdonor kizárólag cselekvőképes nagykorú személy lehet. Emellett a törvény a szervátültetés tekintetében a lehetséges recipiensi kör oldalán is korlátozást tartalmaz. Szerv adományozására csak abban az esetben kerülhet sor, ha a donor a recipiens egyeneságbeli rokona, egyeneságbeli rokonának testvére, testvére vagy testvérének egyeneságbeli rokona. Ennek a rendelkezésnek elsődleges célja a szervkereskedelem megakadályozása.

A törvény ugyanakkor lehetőséget kíván adni arra, hogy kivételes esetben a meghatározott rokoni körön kívül eső személyek között is sor kerülhessen szervadományára. Ehhez azonban a szervátültetést végző kórház etikai bizottságának hozzájárulására van szükség. Az etikai bizottság akkor adja hozzájárulását a szervátültetés elvégzéséhez, ha meggyőződött róla, hogy az alábbi feltételek együttesen teljesülnek: a recipiens és a donor között szoros érzelmi kapcsolat áll fenn, az adományozás ellenérték nélkül, valamint akarati hibától (kényszertől, fenyegetéstől, megtévesztéstől) mentesen történt.

Szövetet - szemben a szervekkel - kiskorú személy is adományozhat, azonban kizárólag a törvény által meghatározott rokoni kapcsolatban álló személyek (egyeneságbeli rokona, egyeneságbeli rokonának testvére, testvére, testvérének egyeneságbeli rokona) testébe történő átültetés céljából. Ebben az esetben a szövet eltávolításához a beleegyezést a donor törvényes képviselője teszi meg, ez azonban csak az szervátültetést végző intézet etikai bizottságának jóváhagyásával válik érvényessé. Az etikai bizottság eljárása során - amennyiben ez a kiskorú életkora miatt lehetséges - a kiskorú személyt is meghallgatja, és meggyőződik arról, hogy nem áll fenn akarati hiba (megtévesztés, kényszer, fenyegetés).

A törvény lényeges alapelvként rögzíti, hogy szerv, szövet adományozására kizárólag ellenérték nélkül kerülhet sor. Vannak azonban olyan kiadások, amelyek esetében méltánytalan lenne, ha azok kizárólag a donort terhelnék, így a törvény szerint ezen költségeket az állam megtéríti. Ilyen költség a törvény szerint az adományozó nyilatkozat megtételével, a donor jövedelemkiesésével és utazásával kapcsolatban - a donor társadalombiztosítási jogviszonya alapján nem fedezett - ténylegesen felmerült kiadás.

A törvény - tekintettel a tárgykör kifejezetten érzékeny voltára - az általános szabályokhoz képest többlet-garanciákat is megkövetel, ekképpen részletes dokumentációs kötelezettséget ír elő a szerv, szövetátültetésben részt vevő orvosok részére, továbbá részletes speciális rendelkezéseket tartalmaz a donor és a recipiens tájékoztatására és a beleegyező nyilatkozat megtételére vonatkozóan.

A törvény szerint a donort valamint eltartott hozzátartozóit az állam kártalanítja mindazért a - társadalombiztosítási jogviszonya alapján meg nem térült - kárért, ami őt a szerv-, szöveteltávolítással kapcsolatban érte, ha a károkozás a beavatkozást végző egészségügyi intézménynek fel nem róható. A kár azonban nem lehet maga a szerv-, szövet hiánya, illetve nem eredhet ebből. Az állami felelősségvállalásnak a törvény azért tulajdonít kiemelt szerepet, mert a szerv- szövetadományozás az altruizmusra alapul, ugyanakkor a társadalomnak hosszú távon jelentős előnye származik belőle. Ezért méltánytalan lenne, ha a beavatkozás során kárt szenvedett donor nem részesülne kompenzációban, ha kára más forrásból nem térül meg.

A 211-214. §-hoz

A törvény szerint a halottból történő szerv-, szöveteltávolítás akkor lehetséges, ha az elhunyt életében ez ellen nem tiltakozott (negatív donornyilatkozat elve). Tiltakozó nyilatkozat főszabály szerint írásban tehető, ettől csak akkor lehet eltérni, ha a személy írásbeli tiltakozó nyilatkozatot egyáltalán nem vagy csak jelentékeny nehézséggel tudna tenni. Ilyenkor a szóbeli nyilatkozat is elegendő, tipikus ilyen eset lehet, amikor a haldokló beteg nyilvánítja ki akaratát orvosának a szerv- szövetátültetésre vonatkozóan.

Korlátozottan cselekvőképes személy a törvény szerint maga is tehet tiltakozó nyilatkozatot, míg cselekvőképtelen személy helyett törvényes képviselője teszi meg ezt a jognyilatkozatot.

A törvény a kezelőorvos számára kötelezettségként előírja, hogy köteles mindent megtenni annak érdekében, hogy megbizonyosodjon arról, hogy az elhunyt életében tett-e tiltakozó nyilatkozatot. Amennyiben tiltakozó nyilatkozat nem lelhető fel, a törvény szerint az orvosnak meg kell kérdeznie az elhunyt hozzátartozóját, hogy az elhunytnak mi lehetett a feltehető szándéka a szerveltávolítást illetően, vajon ellenezné-e azt.

A törvény ugyanakkor lehetővé teszi azt, hogy amennyiben a hozzátartozó nyilatkozatának beszerzése nem lehetséges azon az időn belül, amely alatt a szerv szövet átültetésre még alkalmas (ennek meghatározása orvosszakmai kérdés), akkor a tiltakozó nyilatkozat hiányát vélelmezni lehet. Ennek a rendelkezésnek az elsődleges célja az, hogy szerv illetve szövet lehetőleg ne menjen veszendőbe azért, mert a hozzátartozót nem lehet a rendelkezésre álló időn belül fellelni és nyilatkozatát beszerezni.

Abban az esetben viszont, ha az elhunyt kiskorú (tehát cselekvőképtelen ill. korlátozottan cselekvőképes), a törvény szerint nem lehet eltekintetni a törvényes képviselő nyilatkozatának beszerzésétől. A törvényes képviselő hozzájárulása hiányában a szerv- szövetkivétel nem végezhető el.

A törvény egy esetben kivételt tesz a hozzátartozó nyilatkozatának beszerzésének kötelezettsége alól: ha szerv illetve szöveteltávolítás a szaruhártya átültetés céljából történik.

A törvény szerint az agyhalált három szakorvosból álló bizottság állapítja meg, a bizottságnak nem lehet tagja olyan orvos, aki a szerv, szövet kivételében, átültetésében vagy a recipiens gyógykezelésében részt vesz. A szerv, szövet eltávolítása csak az agyhalál megállapítása után kezdhető meg.

A törvény rögzíti, hogy az agyhalál fenntartása után a gépi lélegeztetést illetve a keringés támogatását meg kell szüntetni, kivéve, ha annak célja az átültetés céljából felhasználható szervek működőképességének fenntartása. Ebben az esetben addig, amíg a szerv-, szöveteltávolításra sor kerül, az életfunkciókat fenn lehet tartani.

A 215. §-hoz

A törvény szerint azokról a betegekről, akiknél az átültetés orvosilag indokolt szerv, illetve szövettípusonként országos várólistát kell vezetni. A betegnek joga van a várólistán való szereplésével kapcsolatos minden lényeges információhoz, így arról tájékoztatni kell. A betegek várólistával kapcsolatos panaszainak kivizsgálását a törvény szerint az egészségügyi hatóság végzi.

XII. fejezet

A HALOTTAKKAL KAPCSOLATOS RENDELKEZÉSEK

A 216. §-hoz

A törvény meghatározza, hogy a halottakkal kapcsolatos rendelkezésekről szóló fejezet alkalmazásában hogyan értelmezendő a halál fogalma, továbbá meghatározza a halál egy speciális fajtáját, a perinatális halált is.

A 217. §-hoz

Tekintettel arra, hogy a halál beálltát egyértelműen kell megállapítani, továbbá, hogy annak bekövetkeztéhez számos jogkövetkezmény fűződik, a törvény orvosi halottvizsgálatot ír elő. A halottvizsgálat elvégzésének célja a halál tényének egyértelmű megállapítása. Halottvizsgálatot - figyelemmel a halál ténye megállapításának fontosságára - csak orvos végezhet el, és a halál beálltának helye határozza meg az illetékességet. Kizárólag halottvizsgálat után lehet a halottat vagy a halott magzatot elszállítani a halál bekövetkeztének helyéről.

A 218. §-hoz

Amennyiben a halál rendkívüli módon következett be, hatósági eljárást kell lefolytatni annak érdekében, hogy annak oka, valamint az egyéb körülmények tisztázódjanak. Rendkívüli halálnak minősül, ha nem állapítható meg egyértelműen, illetve kétséges, hogy az természetes módon következett be. A törvény tételesen fölsorolja azt a hat esetet, amely rendkívüli halálesetnek tekintendő és úgy rendelkezik, hogy az ismeretlen személyazonosságú elhunyt esetén is a rendkívüli halálra vonatkozó szabályok érvényesek.

A 219-221. §-hoz

A kórbonctani vizsgálat célja egyrészt a népesség halálozási okainak feltárása és az orvos-, gyógyszerésztudomány fejlődésének elősegítése, másrészt annak megállapítása, hogy mi lehetett a halál oka, illetve a halált közvetlenül megelőző gyógykezelés hatékonyságának elemzése. Ennek érdekében a törvény meghatározza azokat az eseteket, amikor a halottvizsgálatot követően kórbonctani vizsgálatot is el kell végezni. A kórbonctani vizsgálattól akkor lehet eltekinteni, ha a halál természetes eredetű, oka egyértelműen megállapítható, az elhunyt vagy hozzátartozója kérte a vizsgálat mellőzését és sem a kezelőorvos, sem a patológus nem tartja indokoltnak annak elvégzését. A vizsgálat mellőzéséről minden esetben a halál bekövetkeztének helye szerint illetékes fekvőbeteg gyógyintézet igazgatója, illetve az egészségügyi hatóság dönt.

Ha a beteg vagy hozzátartozója kéri kórbonctani vizsgálat elhagyását, ezt közokiratban vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban kell megtenni annak érdekében, hogy később egyértelműen megállapítható legyen a beteg (hozzátartozója) akarata. Amennyiben azonban a fekvőbeteg gyógyintézetben tartózkodó beteg az írásbeli nyilatkozat megtételére nem képes, ezen előírástól el leget tekinteni, de akaratát az őt ellátó egészségügyi dolgozónak írásba kell foglalnia.

Nem mellőzhető a kórbonctani vizsgálat, ha az elhunyt még életében vagy a hozzátartozó a halált követően írásban kérte.

A kórbonctani vizsgálat elvégzése során szervet vagy szövetet két okból, a halál alapjául szolgáló betegség, a halál okának, körülményeinek megállapítása, valamint gyógyító célú felhasználás érdekében lehet kivenni.

A 222. §-hoz

Az elhunyt személy testén orvosi beavatkozások abban az esetben végezhetők el, továbbá a holttest orvostudományi egyetemnek akkor adható át oktatási célra, ha ez ellen a beteg még életében nem tiltakozott. A kegyeleti szempontoknak az orvosi beavatkozások elvégzésekor is érvényesülniük kell, ezért a holttestet helyre kell állítani a beavatkozás elvégzését követően.

XIII. fejezet

VÉRELLÁTÁS

A 223-224. §-hoz

A törvény meghatározásában a vérellátás a gyógyításhoz szükséges vér és vérkészítmények (kivéve a közforgalmú gyógyszertárakban árusított vérkészítményt) biztosítására, illetőleg a vérkészítmények terápiás felhasználására irányuló egészségügyi és társadalmi tevékenység.

A törvény alapelvi jelentőséggel mondja ki, hogy a vérellátás feltételrendszerének meghatározása, biztosítása, valamint a vérellátás megszervezése, biztonságos és egységes működtetése állami feladat. Ennek fontos szervezeti záloga a ma még csak központi szinten működő Országos Vérellátó Központ területi szervezeti egységeinek megszervezésével kialakításra kerülő Országos Vérellátó Szolgálat, amely egységes szakmai elvek és követelmények szerint működő állami szervezetrendszer.

Ugyancsak meghatározó jellegű az a nemzetközi ajánlásokkal adekvát alapelv, amely szerint a vérkészítmények biztonságos felhasználása érdekében törekedni kell a vérrel, illetve a vérkészítményekkel való nemzeti önellátásra.

További alapelvet tartalmaz a törvény 224. §-a, miszerint a vér és a vérkészítmények - ha jogszabály ettől eltérően nem rendelkezik - kereskedelmi forgalomba nem hozhatók.

A 225-227. §-hoz

A törvény e §-ai rögzítik a vérellátás fontosabb feladatköreit részben a gyógyításhoz szükséges vér és vérkészítmények biztosítása körében, részben pedig a vérkészítmények terápiás felhasználása körében.

Itt szerepelnek továbbá a véradások szervezése során érvényesítendő alapelvek, úgymint az önkéntesség és a térítésmentesség. E vonatkozásban a törvény kimondja azt, hogy véradót a társadalom részéről kiemelt megbecsülés illeti meg, s ez - más jogszabályokban (pl. a Munka Törvénykönyvének 107. § f) pontjában) foglalt rendelkezések mellett abban az e helyütt megfogalmazott szabályban is megnyilvánul, mely szerint a véradót a véradással összefüggő anyagi és nem anyagi kára esetén az állam részéről teljes körű kártalanítás illeti meg.

XIV. fejezet

KATASZTRÓFA-EGÉSZSÉGÜGYI ELLÁTÁS

A 228. §-hoz

E § részletekbe menően definiálja, hogy - figyelemmel a polgári védelmi jogszabályok fogalomhasználatára is - a katasztrófa egészségügyi ellátás szempontjából mi minősül pontosan katasztrófának, továbbá, hogy mely hatóság jogosult minősíteni valamely helyzetet katasztrófának.

A 229. §-hoz

Nem kíván különösebb magyarázatot az, hogy katasztrófa helyzetben az általános körülmények között irányadó normák jelentős része csak megváltozott módon és tartalommal gyakorolható. Nincs ez másképpen az egészségügy területén sem. Ennek megfelelően a 229. § kimondja, hogy katasztrófa idején

- a törvényben meghatározott betegjogok (kivéve az emberi méltósághoz való jogot, amely ebben az esetben sem korlátozható) csak akkor és kizárólag olyan mértékben gyakorolhatók, amikor és amennyiben nem veszélyeztetik a katasztrófa-helyzet felszámolásának eredményességét;

- a törvényben az egészségügyi ellátó rendszerre, az egészségügyi szolgáltatás szakmai követelményeire, valamint az egészségügyi dolgozók jogaira és kötelezettségeire előírt rendelkezések jogszabályban meghatározott eltérésekkel alkalmazhatók;

- a népjóléti miniszter, illetőleg az egészségügyi hatóság jogosult - a honvédelmi, rendvédelmi és büntetésvégrehajtási szervek egészségügyi intézményeiben dolgozók kivételével - bármely egészségügyi dolgozót az ország más helységébe egészségügyi tevékenység végzésére kirendelni.

A 230-232. §-hoz

A törvény 230. §-a fontos alapelvet határoz meg, mely szerint a katasztrófa-egészségügyi ellátás biztosítása és finanszírozása állami feladatot képez. Ezen állami kötelezettség magában foglalja az erre történő felkészülési tevékenység, valamint a tényleges működés megszervezését és lebonyolítását, amelynek részletei itt kerülnek kifejtésre.

A törvény 231. §-a körvonalazza a katasztrófa egészségügyi ellátás idején hangsúlyos szerepet játszó Állami Egészségügyi Tartalékra vonatkozó főbb előírásokat.

XV. fejezet

EGÉSZSÉGÜGYI SZAKÉRTŐI TEVÉKENYSÉG

A 230-234. §-hoz

A törvény által szabályozott egészségügyi szakértői tevékenység a szakértői kör egy igen sajátos szeletét érinti. Ennek megfelelően szükséges annak leszögezése, hogy az itt szabályozott szakértői tevékenység semminemű kapcsolatban nem áll az igazságügyi orvosszakértőkkel, akiknek tevékenységre, valamint működésére külön jogszabályok vonatkoznak. Ugyancsak nem vonatkoznak e fejezet szabályai a törvény 106. §-ában foglalt, a gyógyító-megelőző ellátás körében nyújtott szakértői típusú tevékenységekre (pl. keresőképesség elbírálása), akik ebbéli működésüket nem megbízási jogviszony, hanem munkajogviszony vagy közalkalmazotti jogviszony keretében fejtik ki.

Az említett két személyi körön kívül eső szakértői tevékenység (az ún. tárcaszakértői tevékenység) vonatkozásában a törvény kimondja, hogy ilyen tevékenységet - s mindez teljesen adekvát a jelen helyzettel - a külön jogszabályban foglalt feltételek alapján a népjóléti miniszter engedélye alapján lehet végezni. A törvény e fejezete mindezen kívül még meghatározza a szakértői működés jogi formáit, a szakértői összeférhetetlenség eseteit, valamint a szakértői működés legfontosabb magatartás-szabályait.

XVI. fejezet

TERMÉSZETES GYÓGYTÉNYEZŐK, FÜRDŐ- ÉS KLÍMAGYÓGYINTÉZETEK, GYÓGYHELYEK

A 238-242. §-hoz

E fejezet rendelkezései keretjellegűek: meghatározzák a természetes gyógytényezők, a fürdő- és klímagyógyintézet valamint a gyógyhely fogalmát és az elnevezés használatát, valamint a hasznosítással kapcsolatos tevékenységek végzését hatósági engedélyhez köti. A természetes gyógytényezőkkel kapcsolatos részletes szabályokat a törvény felhatalmazása alapján kiadott rendeletek tartalmazzák.

A hatályos jogszabályok nem határozzák meg pontosan a természetes gyógytényező fogalmát. A természetes gyógytényezők megkülönböztető jellegzetessége az, hogy természetadta eredeti formájukban alkalmasak a gyógyhatás kiváltására, illetve eredeti formájukban rendelkeznek kedvező élettani hatással.

A gyógytényezők egyik része talajból nyerhető, másik részük éghajlati, klimatikus adottság. Ebből értelemszerűen következik, hogy a növények-gyógynövények - nem tartoznak a természetes gyógytényezők törvényi fogalmába.

A törvény a talajból nyert gyógytényezők elnevezéseinek felsorolásánál az egyes nevesített (pl. ásványvíz) gyógytényezők mellett a gyógyhatásra utaló egyéb elnevezés használatára is lehetőséget nyújt, hiszen nem kizárt, hogy a már nevesítetteken kívül más természetes anyagok gyógyhatására is bizonyítást nyer.

Garanciális jelentősége van annak, hogy csak olyan természetes gyógytényező legyen felhasználható gyógyászati célra, amelynek e célra való alkalmasságát megvizsgálták, igazolták és ennek eredményeképpen a gyógyhatásra utaló elnevezés használatát engedélyezték.

A törvény a forgalomba hozatalt is engedélyhez köti, mert csak így garantálható, hogy a forgalombahozatalhoz szükséges kiszerelés (csomagolás, palackozás) során alkalmazott technológia, esetleges kezelés az eredeti minőség megtartását biztosítsa.

A talajból nyert természetes gyógytényezőként elismerhető anyagokkal kapcsolatos tevékenységet más jogágazathoz tartozó jogszabályok tartalmazzák (pl. az 1995. évi LVII. törvényt a vízgazdálkodásról). Abban az esetben ha a talajból nyert anyagot természetes gyógytényezőként elismerik, szükségessé válik, hogy eredeti minősége megmaradjon és hosszabb távon is alkalmas legyen gyógyászati célú felhasználásra. Ennek érdekében indokolt, hogy a természetes gyógytényezők elismerésére jogosult hatósági, szakhatósági véleményezési jogkört gyakorolhasson e természetes gyógytényezők mennyiségét, minőségét és egészségügyi hasznosítását érintő tevékenységek engedélyezési eljárásában.

A fürdő- és klímagyógyintézetek a természetes gyógytényezők felhasználásával végeznek gyógyító tevékenységet, gyújtsanak egészségügyi szolgáltatást. Ahhoz, hogy a természetes gyógytényezőket gyógyászati célra eredeti minőségükben felhasználhassák az egészségügyi intézményekre vonatkozó az általános feltételektől eltérő további feltételeknek is meg kell felelniük és a természetes gyógytényező felhasználásra utaló elnevezést is csak akkor használhatják ha a többletfeltételeknek eleget tettek.

XVII. fejezet.

NEMZETKÖZI RENDELKEZÉSEK

A 243. §-hoz

A törvény nemzetközi rendelkezésekkel foglalkozó fejezete rögzíti a külföldön tartózkodó magyar állampolgárok és a Magyarország területén tartózkodó nem magyar állampolgárok egészségügyi ellátásának jogalapját és ez utóbbi legfontosabb szabályait.

A törvény a Magyarország területén tartózkodó nem magyar állampolgárok esetére kimondja a sürgősségi ellátásra szoruló esetében a haladéktalan ellátás, illetve általában az orvosi beavatkozás diszkriminációmentes elvégzésének kötelezettségét.

A törvény garanciális okokból a magyar állampolgárokra vonatkozó, illetve korlátozó jellegű szabályokat mond ki vér, egyéb szövet vagy szerv eltávolításának, átültetésének olyan esetére, amely nem magyar állampolgárt is érint, illetve nem magyar állampolgárok boncolását, szerv, szövet kivételét illetően. A törvény ugyancsak garanciális okokból rögzíti a szerv, szövet export, illetve import feltételeit is.

A törvény a konzuli kapcsolatok jogáról szóló 1963. évi bécsi egyezmény alapján kimondja, nem magyar állampolgár halála esetén az állampolgárság szerinti állam konzulját haladéktalanul értesíteni kell. A törvény rögzíti a külföldön történt katasztrófa esetén az egészségügyi ellátásban való közreműködés, illetve a nemzetközi járványügyi együttműködés jogalapját is.

XVIII. Fejezet

ZÁRÓ RENDELKEZÉSEK

A 244. §-hoz

A törvény az e törvényben meghatározott kártalanítási kötelezettség esetében meghatározza a kötelezettség tartalmát, valamint a kártalanítás mértékére és módjára vonatkozóan a Polgári Törvénykönyvnek a kártérítésre vonatkozó szabályait rendeli alkalmazni.

A 245. §-hoz

A törvény e §-a tartalmazza a törvény hatálybaléptető rendelkezéseit.

A hatálybalépés napja a jogszabály egészének vonatkozásában a törvény kihirdetését követő hetedik hónap első napja. A törvény a jogalkotásról szóló törvény szellemiségével is összhangban tekintettel van arra, hogy a jogalkalmazóknak fel kell készülniük az ágazatot újraszabályozó törvény alkalmazásával kapcsolatban esetlegesen őket terhelő kötelezettségekre. A jogalkotó azért, hogy az egészségügyben az ellátás folyamatosságát a jogszabály hatálybalépése ne veszélyeztesse, a jogszabály ily módon való hatálybaléptetése mellett döntött.

Az egyes egészségügyi ellátások finanszírozásának folyamatossága érdekében - összhangban az egészségbiztosításról szóló új törvényi szabályozással - szükséges, hogy a törvény 142. §-a és 216. §-ának d) pontja - függetlenül a törvény hatálybalépésének általános időpontjától - 1998. január 1. napján lépjen hatályba.

Ezen túlmenően a törvény a törvény által bevezetett néhány új jogintézménynél a hatálybalépést 2000. január 1-jével határozza meg. Ennek megfelelően a betegjogi képviselő, a közvetítői tanács, valamint a törvény 111-113. §-ában szereplő közhiteles nyilvántartások esetében az újszerűség megkívánja, hogy mind a rendszer egésze, mind a rendszer szereplői felkészülhessenek a jogintézmény befogadására. Ennek keretében biztosítani kell a szükséges személyi és tárgyi feltételeket ahhoz, hogy a jogintézmény feladatát megfelelő módon tudja teljesíteni.

A 246. §-hoz

A törvény e §-a a törvény hatályon kívül helyező rendelkezéseit tartalmazza.

A 247. §-hoz

A törvénynek ez a §-a tartalmazza a törvény felhatalmazó rendelkezéseit.

A törvény a korábbi kétszintű szabályozást megszüntetve a Kormány számára kizárólag az egészségügyi szolgáltató tevékenység megkezdésére és gyakorlására, a működési engedélyezési eljárás rendjére, a Nemzeti Egészségügyi Tanács feladatára, szervezetére és működésére, a katasztrófa-egészségügyi ellátásra, valamint a nemzeti vérkészlettel való gazdálkodásra vonatkozó szabályok megalkotására ad felhatalmazást.

A törvény a népjóléti miniszternek a törvény-meghatározta kereteken belül igen széles körű szabályozási jogkört biztosít. A törvény mind a bevezetett új jogintézmények részletes szabályozását, mind a részletes szakmai tartalmú szabályozást a népjóléti miniszter rendeletalkotási hatáskörébe utalja. A népjóléti miniszter ezt a jogkörét önállóan, illetőleg meghatározott esetekben más miniszterekkel egyetértésben gyakorolja.