BH 2010.1.10 Az önkormányzat árhatósági jogkörében hozott ármegállapító rendelete a közüzemi szerződés tartalmává válik [Ptk. 226. és 685. §, 1990. évi LXXXVII. tv. 11. § és 7. §].

A felperesek az alperessel közüzemi ivóvíz ellátásra és szennyvízelvezetésre irányuló közüzemi jogviszonyban álltak. A felperesek ipari célú ingatlanaikon a tűzoltáshoz szükséges víz biztosítására tűzcsapokat helyeztek el. Az alperes a tűzoltáshoz szükséges vizet az ivóvíz törzshálózaton keresztül biztosította. A felperesek szakhatósági előírás alapján az oltóvizet szállító vezetéken lévő önálló bekötési vízmérőt az ivóvízhálózathoz szükséges keresztmetszetnél nagyobb átmérővel kiviteleztették. A felpereseknél külön bekötési vízmérő mérte a normál ivóvízhálózaton keresztül szolgáltatott vízmennyiséget.

Az alperes 2004. január 1. napjától a helyi önkormányzati rendelet alapján úgynevezett kéttényezős díjrendszert vezetett be, mely egyrészt a vízmérőóra átmérőjétől függő egységes alapdíjból, másrészt a fogyasztástól függő részből állt. Ettől kezdve az alperes alapdíjat számlázott a felpereseknek az ingatlanaikon lévő tűzoltóvíz bekötési vízmérője után is.

A felperesek keresetükben a 2004. január 1. - 2006. február 28. napja között az alperesnek kifizetett tűzi-vízcsapok alapdíjai visszafizetését kérték.

Az elsőfokú bíróság a másodfokú bíróság által helybenhagyott ítéletével a felperesek keresetét elutasította.

Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a felperesek ingatlanain a két bekötési mérő alkalmazása műszakilag szükséges volt. A bíróság álláspontja szerint az alperes nem gazdagodott jogalap nélkül a felperesek által a tüzivíz bekötési vízmérő alapján megfizetett alapdíjjal, mert erre jogalapot szolgáltatott az alapdíjat meghatározó helyi önkormányzati rendelet, másrészt pedig a kiszámlázott alapdíjjal szemben az alperes a rendelkezésre állást, mint ellenszolgáltatást nyújtotta a tüzivíz ellátáshoz szükséges víznyomás biztosításával.

A felperesek fellebbezése folytán eljáró másodfokú bíróság a felperesek indítványára a per tárgyalásának a felfüggesztése mellett kezdeményezte az Alkotmánybíróság előtt az Önkormányzati Rendelet 3. §-a alkotmányellenességének utólagos megállapítását és megsemmisítését. Az Alkotmánybíróság a kezdeményezést elutasította, és kifejtette, hogy a fogyasztástól független alapdíj a rendelkezésreállás ellenértékeként azt garantálja, hogy a fogyasztó folyamatosan szükség szerint bármikor igénybe veheti a vízszolgáltatást, amely a közműves ivóvíz mellett a tűzoltási célú vízfelhasználást is magába foglalja. Az 1996. évi XXXI. törvény 11. §-a alapján a tűzvédelmi hatóság meghatározhatta az ingatlantulajdonos használók tűzvédelmi kötelezettségeit, így a szükséges oltóvíz mennyiségét, intenzitását stb.

A fellebbezés indokaira tekintettel a másodfokú bíróság kifejtette, hogy az alperes a közműves ivóvízellátás ágazati szabályait tartalmazó 38/1995. (IV. 5.) Korm. rendelet 3. § (1) bekezdésében meghatározott tartalommal kötött a felperesekkel közüzemi szerződést. A szerződés szerint az ingatlanon fogyasztott víz mennyisége szempontjából a bekötési vízmérő az irányadó [R. 17. § (3) bekezdés]. A szerződésben az a tájékoztatás is szerepel, hogy az alperes a szolgáltatásról az érvényes árjogszabályok szerint bocsát ki számlát (4/1, 4/2.). A perbeli időszakban ez a díjmegállapító jogszabály az önkormányzat 35/1999. (XII. 3.) rendelete volt (Ör.), mely elrendelte az úgynevezett kéttényezős díjrendszer alkalmazását. Mivel a felperesek két bekötési vízmérővel is rendelkeztek, az alperes az Ör. 3. §-a alapján felszámíthatta az alapdíjat. A szerződés tartalmazta R. 3. § (1) bekezdése e) pontjában foglalt rendelkezéseket, ezért nem sértette a Ptk. 205. § (4) bekezdésének a rendelkezését. Az Ör. 3. §-a a kifejtettek szerint kiállta az alkotmányosság próbáját.

A jogerős ítélet ellen előterjesztett felülvizsgálati kérelmében az I., IV., V., VI. r. felperes előadta, hogy - a bíróság által tévesen alkalmazott - jogszabály értelmezéséből következik, hogy az ivóvíz-ellátásba bekapcsolt ingatlanokhoz egy ivóvíz bekötővezetéket lehet építeni, melynek egy olyan végpontja lehet, ahol a vízhasználat mérésére szolgáló egy darab bekötési vízmérő helyezhető el. Ezen a szolgáltató egységes víznyomást biztosít. Az ezután létesített vízmérő már mellékvízmérőnek minősül, amely után díj nem számítható fel. Analógia útján hivatkoztak az állami víziközművek működtetőire érvényes 47/1999. (XII. 28.) KHVM rendelet 4/A. § (6) bekezdésére, mely kifejezetten tiltja a tűzcsapok vonatkozásában az alapdíj felszámítását. A felperesek sérelmezték azt is, hogy az alapdíj felszámításáról az alperes nem tájékoztatta a fogyasztókat, szerződésmódosítást nem kezdeményezett. A polgári jog szabályai szerint ez akkor is az alperes kötelezettsége lett volna, ha a víz hatósági áras. Ez okból a szerződésmódosítás sértette a Ptk. 198. § (1) bekezdésének, 200. §-ának, 201. § (1) bekezdésének, 205. § (1)-(2) és (3) bekezdésének, valamint a Ptk. 4. §-ának a rendelkezéseit. Összességében előadták, hogy az alperes többletszolgáltatást nem nyújtott, ezért a felperesek tartozatlanul fizettek.

Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában fenntartására irányult. Az alperes észrevételezte, hogy a felperesek eddigi nyilatkozataiktól eltérően a tüzivíz mérőórát mellékmérőnek tekintik. Ez az álláspont azonban téves, mert a tüzivíz mérő nem mellékmérő, hanem főmérő.