ÍH 2017.97 "A LEHETŐSÉG ELVESZTÉSÉBEN MEGTESTESÜLŐ KÁR"

A kártérítési per bírósága általában nem vizsgálhatja azt a kérdést, hogy a felperes az igényérvényesítést meghiúsító mulasztás hiányában az elmulasztott kártalanítás iránti pert megnyerte volna-e, illetőleg időben előterjesztett kérelem esetén a bíróság mit ítélt volna meg a részére. Megalapozhatja azonban a fenti állásponttól való eltérést, ha a kár bekövetkezte kétséget kizáróan megállapítható, illetve a kártalanítás mérlegelést nem igénylő jogszabályi feltételei nem vitatottan fennálltak [Ptk. 6:531. §; Be. 580. § II/a. pont, 580. § (3) bekezdés].

Az irányadó tényállás szerint az alperes a rablás bűntettének alapos gyanúja miatt indult büntető eljárásban 2013. április 29-én elrendelte a felperes előzetes letartóztatását, mely - többszöri meghosszabbítása, továbbá a szabadlábra helyezési kérelmek elutasítása folytán - 2013. december 5-ig állt fenn. Ekkor az alperes az előzetes letartóztatást megszüntette és a felperes házi őrizetét rendelte el. A házi őrizet 2014. április 29-ig állt fenn, ezen a napon az alperes a felperest az ellene rablás bűntette miatt emelt vád alól felmentette. Az ítélet 2014. július 1. napján emelkedett jogerőre, miután a fellebbviteli főügyészség a fellebbezést visszavonta. A jogerőre emelkedésről a felperesnek és védőjének az alperes által küldött tájékoztatás nem tartalmazta, hogy a felmentésre tekintettel a felperes kártalanításra tarthat igényt, mégpedig a jogerős határozat közlésétől számított 6 hónapon belül, mely határidő jogvesztő.

A felperes 5 000 000 forint megfizetésére kérte kártérítés címén kötelezni az alperest. Elsődlegesen arra hivatkozott, hogy az előzetes letartóztatás, illetőleg annak fenntartása, valamint a házi őrizet elrendelése során az alperes a jogszabályi előírások megsértésével járt el, nem vizsgálta körültekintően a kényszerintézkedés elrendelésének általános indokát. Másodlagos hivatkozása szerint az alperes elmulasztotta a büntető eljárási törvényben meghatározott és a kártalanításra vonatkozó lehetőségről tájékoztatni a felperest, emiatt a felperes a kártalanítási igényét nem terjeszthette elő.

Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Hangsúlyozta, hogy a kényszerintézkedések elrendelésével kapcsolatosan a bíróság mérlegelési tevékenységet folytatott, a kényszerintézkedések elrendelésének feltételei fennálltak.

Nem vitatta, hogy a kártalanítási igény érvényesítéséről a büntető eljárási törvényben meghatározott tájékoztatás elmaradt, azonban a kártalanítási lehetőséget a törvény, nem pedig a tájékoztatás teremti meg. A vádlott védővel járt el, így a védőtől is értesülhetett volna az igényérvényesítési lehetőségről, nincs tehát okozati összefüggés a tájékoztatás elmaradása és az igényérvényesítés elmulasztása között. A védőtől származó tájékoztatás elmaradása nem az alperes, hanem a felperes terhére esik, emellett a felperes személyesen adta elő, hogy az ismerősei tudomással bírtak a kártalanítás lehetőségéről.

Hivatkozott arra is, hogy a felperes a kár elhárítására alkalmas jogorvoslati lehetőséget nem vette igénybe, hiszen a Be. 65-66. §-a szerinti igazolás előterjesztését elmulasztotta.

Az alperes a kártérítés összegét is eltúlzottnak ítélte.

Az elsőfokú bíróság a fellebbezéssel támadott ítéletében kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 3 000 000 forintot, továbbá 100 000 forint perköltséget. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.

Határozata indokolásában kiemelte, hogy az előzetes letartóztatás és a házi őrizet elrendelése mérlegelés eredménye, e körben súlyos és okszerűtlen mérlegelés az alperes részéről nem valósult meg, így a kártérítés régi Ptk. 349. §, és 339. § együttes feltételei nem állnak fenn, a felróható jogellenes magatartás megállapítására nincs mód.

Ugyanakkor megállapította, hogy az alperes jogsértést követett el azzal, amikor a felmentő ítélet jogerőre emelkedésével egyidejűleg nem tájékoztatta a felperest a kártalanítás lehetőségéről. Az 1998. évi XIX. tv. (a továbbiakban: Be.) 583. § (5) bekezdése egyértelműen rendelkezik ezen tájékoztatási kötelezettségről, annak tartalmára is kiterjedően. A törvényszék kifejtette, hogy más típusú ügyek kapcsán a bírói gyakorlat a lehetőség elvesztésében megtestesülő kár fogalmát, bizonyítási gyakorlatát kidolgozta. Az alperes csak felvetette, de nem állította és nem is bizonyította, hogy a felperes a tájékoztatás ismeretében sem terjesztett volna elő kártalanítási igényt.

A törvényszék álláspontja szerint az alperesi felelősség szempontjából irreleváns, hogy az ismerősei miről tudtak a felperesnek, illetőleg az interneten milyen tájékoztatás érhető el. A felperes jogi képviselőjének (korábbi védőjének) az alperes kártérítési felelőssége szempontjából ugyancsak irreleváns az a magatartása, hogy részéről a tájékoztatás miért maradt el. A tájékoztatás kötelezettségét ugyanis a Be. nem a védőre, hanem a bíróságra terheli.

Hangsúlyozta a törvényszék, hogy a felmentett terheltet a kártalanítás jogszabály folytán megilleti, nem köteles a jogalap megállapításához semmit bizonyítani, csak az összegszerűség lehet a perben kérdéses. Mindemellett az alperes a kártalanítást kizáró körülményre nem is hivatkozott.

Alaptalannak ítélte az alperesnek az igazolási kérelem elmulasztásával kapcsolatos álláspontját is. Egyrészt utalt arra, hogy a Be. 584. § (1) bekezdése következtében nem a büntetőbíróság, hanem a polgári bíróság bírálja el a kártalanítási igényt, ezzel együtt az igazolási kérelmet is. Az előterjesztésének szabályait a Pp. 107. § (1) bekezdése határozza meg. Az igazolási kérelem előterjesztésére nyitva álló 3 hónapos objektív határidő pedig 2015 márciusá­ban eltelt, ezt követően már nem lett volna igazolási kérelem eredménnyel előterjeszthető.

Az összegszerűség körében a bíróság a régi Ptk. 355. § (4) bekezdésében foglaltakra utalással kiemelte, hogy kártérítés címén mindazt meg kell téríteni, amely a károsultat ért nem vagyoni hátrány kiegyenlítéséhez vagy csökkentéséhez szükséges. Köztudomású, hogy a szabadságelvonás az egyénre nézve milyen hátrányokkal jár, a felperes 7 és fél hónapot volt előzetes letartóztatásban. A házi őrizet tartalma alatt a szabad mozgás hiányából eredő hátrányok kisebb mértékben érintették, de ez is kényelmetlenséggel járt. A felperes a szabadságmegvonással szükségképpen együtt járó nehézségeket meghaladó hátrányt is igazolt. Megállapítható volt ugyanis, hogy a letartóztatásakor élettársi kapcsolatban élt, az élettársa gyermeket várt, a felperes dolgozott, ugyanakkor élettársa szülői felügyeleti jogát a bíróság korábban más apától származó gyermekei tekintetében már megszüntette. Így a közös gyermek tekintetében sem volt szülői felügyeleti joga, ennélfogva a felperes rokona fogadta családba a gyermeket a megszületést követően a gyámhivatal engedélyével és a gyámhivatal őt rendelte ki gyámul. Az előzetes letartóztatás alatt a felperes csupán két alkalommal, rövid időre találkozhatott gyermekével. A házi őrizet alatt hetente 2-3 alkalommal, valamint a hétvégeken találkoztak. A felmentő ítéletet követően a családba fogadás megszüntetésre került, és a gyermeket a gyámhatóság a felpereshez helyezte vissza, aki azóta is egyedül neveli őt. Megállapítható tehát, hogy kizárólag az előzetes letartóztatás volt a hátterében annak, hogy a felperes gyermekét más gondjára kellett bízni. A törvényszék álláspontja szerint az első pár hónap együttlét hiánya nagyon súlyosan érintette a felperest, a hátrány a felperes oldaláról nyilvánult meg.