EH 2011.2403 Nincs törvényi akadálya annak, hogy a házastársak házassági vagyonjogi szerződésben az egyikük különvagyoni ingatlanának a másikuk különvagyonából törlesztett vételár részleteire tekintettel annak tulajdoni hányadban történő megtérítéséről rendelkezzenek [Csjt. 27. §; 31. §].
Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás szerint a felperes és az alperes 1997 októberében élettársi kapcsolatot létesítettek, majd 1998. július 25-én házasságot kötöttek.
Utolsó közös lakásuk az O., H. utca 6. I. em. 1. szám alatti ingatlan volt, amely az élettársi kapcsolat kezdetekor már a felperes különvagyonát képezte, az ingatlant ugyanis - mint tanácsi bérlakást - a lakásügyi hatóság 1992. december 3-án utalta ki a felperesnek, amit a felperes az 1995. október 31-én az önkormányzattal kötött adásvételi szerződéssel vásárolt meg. A szerződésben a vételárat 510 000 forintban állapították meg. Az első részlet 35 700 forint volt, a fennmaradó hátralékot 5 éven keresztül havi 3953 forintos részletekben, majd további 5 éven keresztül havonta 6088 forintos összegben kellett teljesíteni. A szerződés rögzítette, hogy a vételárhátralék határidő előtti egyösszegű kifizetése esetén a vevő a még fennmaradó tartozást 20% engedménnyel fizetheti vissza. Az elsőfokú bíróság rögzítette, hogy a felperes 2000. január 12-én a 220 353 forint vételárhátralékot az édesanyjától kapott pénzbeli hozzájárulással teljes mértékben kiegyenlítette.
Már az élettársi kapcsolatot megelőzően az alperes kizárólagos tulajdonát képezte egy b.-i ingatlan, amit a házasság fennállása alatt, 1999. április 22-én 600 000 forintért értékesített. Az alperes 1997. október 31-én eladta a különvagyonát képező Trabant gépkocsit is, majd később, 1999. szeptember 1-jén egy Seat Ibiza gépkocsit vásárolt.
A felek élettársi, majd házastársi kapcsolata az első években harmonikus volt. A felperes 2000. elején azzal kereste fel dr. Zs. P. ügyvédet, hogy az O. város H. utcai ingatlan 1/2 részét a felperesre szeretné íratni, neki kívánja ajándékozni. Az ügyvéd tájékoztatta a tulajdonjog átruházásának különböző lehetőségeiről, azok illetékvonzatáról. Utóbb a felperes közölte az ügyvéddel, hogy vagyonmegosztás címén kívánja az alperesre íratni az ingatlan 1/2 részét.
2000. január 20-án a peres felek aláírták és dr. Zs. P. ügyvéd ellenjegyezte azt az okiratot, melyben a felperes elismerte, hogy a H. utcai lakás vételárhátralékát az alperes különvagyoni pénzéből fizették ki és az ingatlan felújítására is ebből a forrásból került sor, így az alperes a lakás 1/2 részét megszerezte. A felperes hozzájárult ahhoz, hogy az ingatlan 1/2 része az alperest tulajdonába kerüljön. Ezen túlmenően a felek kölcsönösen egymás tulajdonrészére holtig tartó haszonélvezeti jogot alapítottak.
A felek házassága 2006 folyamán megromlott, az életközösség júniusban átmenetileg megszakadt, a felperes keresetet nyújtott be a házasság felbontása iránt, azonban a per megszűnt, mivel a házastársak az életközösséget helyreállították, az 2007. június 19-én szűnt meg véglegesen, amikor az alperes az ingatlanból elköltözött.
A felperes módosított keresetében a házasság felbontását kérte, valamint elsődlegesen annak megállapítását, hogy az alperessel 2000. január 12-én kötött tulajdonszerzést megállapító okirat érvénytelen, a Csjt. 27. §-ának (1) bekezdésébe és a 28. §-ába ütközik, másodlagosan pedig azt kérte, hogy a bíróság a hivatkozott okiratot tekintse ajándékozási szerződésnek és a Ptk. 582. §-ának (3) bekezdése alapján kötelezze az alperest az ajándék, tehát a H. utcai ingatlan 1/2 tulajdoni hányada visszaadására.
A felperes előadta, hogy a perbeli ingatlan a különvagyona volt és a vételárhátralékot is a különvagyonából fizette vissza. Az alperes még közös törlesztés esetén is csak kötelmi igénnyel léphetett volna fel.
Az alperes maga is kérte a házasság felbontását és viszontkeresettel élt a H. utcai ingatlanon fennálló közös tulajdon megszüntetése iránt, elsődlegesen felperesi magához váltással. Az ingatlan értékét 6 800 000 forintban jelölte meg, a megváltási árat pedig 3 400 000 forintban. A felperestől 2007. november 1-jétől kezdődően többlethasználati díjat is igényelt.
Állította, hogy ingatlanának és ingóságainak értékesítését, majd a Seat gépkocsi vásárlását követően a még rendelkezésre álló különvagyoni pénzéből ő fizette ki a H. utcai lakás egyösszegű vételárhátralékát és fedezte a lakás két alkalommal történt felújításának költségeit is. Erre tekintettel állapodtak meg a felek abban, hogy "kétfelé íratják a lakást", figyelemmel arra is, hogy ő a battonyai házát értékesítette.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a felek házasságát felbontotta. Megállapította, hogy a peres felek között 2000. január 20-án kelt tulajdonszerzést megállapító okirat érvénytelen, O. város, H. utca 6. I. em. 1. szám alatti ingatlan a felperes kizárólagos tulajdonát képezi. A felperes 1/1 arányú tulajdonjogának bejegyzésére, valamint a peres felek javára bejegyzett holtig tartó haszonélvezeti jog törlésére a földhivatalt felhívta.
Az elsőfokú bíróság - többek között - megállapította, hogy a 2000. január 20-án kelt tulajdonjogot alapító okirat, melyet a felek aláírtak és az ügyvéd ellenjegyzett, teljes bizonyító erejű magánokirat, mellyel szemben a felperest terhelte annak bizonyítása, hogy az ingatlan teljes egészében a különvagyonát képezi.
Az elsőfokú bíróság rögzítette, hogy a perbeli ingatlan már a házasságkötést megelőzően a felperes tulajdonát, tehát különvagyonát képezte, a házasságkötéskor fennálló kölcsöntartozás pedig a felperes különadóssága volt, amelynek esetleges közös törlesztése sem keletkeztet önmagában dologi jogi igényt az alperes javára, azt legfeljebb csak kötelmi követelésként számolhatta volna el.
A felperes azon hivatkozását, hogy a tulajdonszerzést megállapító okiratban foglaltak nem felelnek meg a valóságnak, mert az alperes a vételárhátralék kifizetéséhez nem járult hozzá, a felperes valójában az ingatlan 1/2 részét a férjének kívánta ajándékozni és csak a kedvezőbb illetékvonzata miatt választotta az ajándékozási szerződés helyett a házassági vagyont rendező okirati formát, több, a felperes által bejelentett tanú megerősítette. Az okiratot szerkesztő ügyvéd is úgy nyilatkozott, hogy a felperes először ajándékozási szándékáról beszélt, csak később, jogi tájékoztatást követően döntött úgy, hogy házastársi közös vagyon címén ruházza át az ingatlanrészt az alperesre. Néhány évvel később a felperes közölte is dr. Zs. P.-vel, hogy valótlant állított az alperesi közreműködésre vonatkozóan az okiratszerkesztés során.
Az alperes ugyanakkor nem tudta pontosan meghatározni, hogy mikor, milyen összegű vételárhátralék került kifizetésre és azzal kapcsolatban is ellentmondó nyilatkozatokat tett, hogy a b.-i házának, illetve korábbi gépjárműveinek eladási árát mire használta fel. Okiratot csak a b.-i ház és egy Trabant gépjármű eladásáról csatolt.
Az elsőfokú bíróság ezért az alperes hivatkozásait nem fogadta el, megállapította, hogy a perbeli ingatlan vételárának kiegyenlítéséhez nem járult hozzá, melynek felújítására is csak 2005-ben került sor. A felperes az ingatlan 1/2 tulajdoni hányadát ajándékba adta az alperesnek, a tartós házasság reményében. Ezt azonban a 2001. január 20-án kelt szerződés tartalma nem tükrözi.
A Ptk. 207. §-ának (6) bekezdése értelmében a színlelt szerződés semmis, ha pedig más szerződést leplez, a szerződést a leplezett szerződés alapján kell megítélni. Miután az elsőfokú bíróság szerint a felperes valós szándéka ténylegesen ajándékozásra irányult, ezért a szerződést ajándékozási szerződésnek tekintette és a felperes másodlagos kereseti kérelme alapján, a Ptk. 582. § (3) bekezdése szerint - figyelemmel arra, hogy az a felperesi feltételezés, miszerint az alperessel kötött házasság tartós lesz, véglegesen meghiúsult - megállapította, hogy az ajándék a felperesnek visszajár, melynek következtében a H. utcai ingatlan a felperes kizárólagos tulajdonát képezi.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett rendelkezéseit nem érintette, egyebekben az ítéletet részben megváltoztatva az O. város H. utcai ingatlanon fennálló házastársi vagyonközösséget és közös tulajdont megszüntetve az alperes 1/2 illetőségét 3 300 000 forint megváltási árért a felperes tulajdonába adta.
A másodfokú bíróság megállapította, hogy az elsőfokú bíróság az általa megállapított tényállásból részben téves jogkövetkeztetésre jutott. Nem tulajdonított súlyának megfelelő jelentőséget annak, hogy a vitatott tartalmú okirat a házastársak egymás közötti vagyoni viszonyait rendezte, amelyre a Csjt. rendelkezései az irányadók. A Csjt. 27. §-ának (3) bekezdése szerinti kötelező alakiságoknak megfelelő teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalt szerződés a H. utcai ingatlan tulajdoni helyzetét rendezte. Ennek 3. pontjával szemben, ami az alperes vagyoni hozzájárulását taglalja, a felperest terhelte annak bizonyítása, hogy a társasházi lakás vételárhátralékát nem az alperes egyenlítette ki a különvagyonából és nem az alperesi különvagyon szolgált az ingatlan felújítására sem.
A felperes a fenti bizonyítási kötelezettségének nem tett eleget. Az általa bejelentett tanúk csak a felperesi közlésekről tudtak nyilatkozni, közvetlen ismeretük a házastársak vagyoni viszonyairól nem volt, az okiratot szerkesztő dr. Zs. P. ügyvéd pedig tanúvallomásában azt is előadta, hogy a szerződéskötés alkalmával a felperes diktálta a szerződésbe foglalt tényeket és csak évekkel később mondta, hogy a férje nem adott semmit az ingatlan vételárába.
Ezzel szemben az alperes okirattal bizonyította, hogy a battonyai ingatlanát, valamint Trabant gépkocsiját értékesítette, majd azt is vallotta, hogy szántóföldje és gabonája értékesítéséből is nagyösszegű készpénzre tett szert, illetve 250 000 forint mozgáskorlátozotti támogatást is kapott. Előadását a felperes nem vitatta. Ezek szerint az alperesnek volt különvagyoni pénze az ingatlan vételárhátralékának kiegyenlítéséhez. Azt, hogy ezen összegeket az alperes nem az ingatlanra fordította, a felperes bizonyítani nem tudta, különös tekintettel arra, hogy az alperes tagadásával szemben csak állította, de nem igazolta, hogy a 220 353 forint hátralékos vételár kiegyenlítésére a beteg gyermeke számára folyósított és összegyűjtött járadékból került sor.
Az ajándékozás akkor sem lett volna megállapítható, ha a felperes az 1/2 tulajdoni hányadát ellenszolgáltatás nélkül ruházta volna át az alperesre. A 2000. január 20-i szerződéskötéskor a felperes ugyanis nem nyilvánította ki ajándékozási szándékát, ezt maga sem állította. Az alperes sem tett az ajándék elfogadására vonatkozó nyilatkozatot. Az ingatlanilletőség elfogadásának ténye pedig kiterjesztően, ajándék elfogadására utaló magatartásnak nem tekinthető.
Az ellenszolgáltatás nélküli juttatás a házastársak viszonylatában a különvagyonból a másik különvagyonba történő, a Csjt. 31. § (2) bekezdése szerinti egyoldalú juttatásnak minősül. Ez - ajándékozás hiányában - az ajándék visszakövetelésének lehetőségét fogalmilag kizárja. A különvagyonba történő utalás - amennyiben az szabad döntés következménye - a juttatót köti.
A bizonyítékokat mérlegelve tehát a másodfokú bíróság megállapította, hogy a perbeli ingatlanra vonatkozóan a felek nem ajándékozási, hanem a Csjt. 27. § (2) bekezdés szerinti, a házassági vagyoni viszonyaikat rendező szerződést kötöttek és az alperes ellenszolgáltatás fejében szerezte meg az ingatlan 1/2 tulajdoni illetőségét. A szolgáltatás és ellenszolgáltatás arányosságával kapcsolatban megállapítható, hogy a vételárrészleteket a felek az életközösség kezdete óta közösen törlesztették és a családjogi kapcsolatokban a házastársak szerződési akaratát nem csupán vagyoni, hanem az egymás iránti érzelmi kapcsolat is befolyásolhatja.
A megváltási árral kapcsolatban az alperes a felperes teljesítőképességének vizsgálatát nem kérte. Annak mértékét a másodfokú bíróság az ingatlanforgalmi szakértő által megállapított érték figyelembevételével határozta meg.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben annak hatályon kívül helyezését és új, a jogszabályoknak megfelelő határozat hozatalát kérte, keresetének történő helyadással és az alperesi viszontkereset elutasításával.
Álláspontja szerint a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét kirívóan okszerűtlenül mérlegelte felül. A másodfokú bíróság a felek ingatlanra vonatkozó szerződést, egyszeri szolgáltatásra irányuló jogügyletét a Csjt. 27. § (2) bekezdés szerinti házassági vagyonjogi szerződésnek minősítette, azonban több legfelsőbb bírósági eseti döntés értelmében házassági vagyonjogi szerződés esetén is lehetőség van a megállapodás megtámadására, illetve semmisség megállapítására, figyelemmel a Csjt. 31. §-ának (5) bekezdésében foglaltakra.
A perben a felperes igazolta, hogy a H. utcai ingatlant még a házasságkötést megelőzően vásárolta meg, a 200.353 forint vételárhátralék végtörlesztésére pedig 2000. január 12-én a különvagyonából, az édesanyja által juttatott összegből került sor, ami sérült gyermeke járandóságából gyűlt össze.
Az alperes csak hivatkozott arra, azonban nem igazolta, hogy a vételár kifizetéséhez hozzájárult. Ezzel összefüggésben a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást kirívóan okszerűtlenül mérlegelte felül. Az alperes legfeljebb a törlesztőrészletek 1998. július 25. és 2000. január 12. közötti közös teljesítése jogcímén támaszthatott volna követelést, megtérítési igényt, annak 1/2 része, 35 577 forint erejéig, a különadósság közös törlesztése azonban az alperes javára tulajdonjogot nem keletkezhetett. Az ezzel ellentétes szerződési kitétel nem fedi a valóságot.
A Ptk. meghatározza ingatlan esetében a származékos tulajdonszerzési módokat, így az átruházást vagy a ráépítést, a különadósság közös törlesztését, mint tulajdonjogot keletkeztető tényt azonban a magyar jog nem ismeri, a különadósság másik fél különvagyonából való megfizetése esetén sem. Nem keletkeztetett tulajdonjogot az alperesi különvagyonból történt állítólagos - ráépítésnek nem minősülő - lakásfelújítása sem.
Valójában a tulajdonszerzés átruházással történt, ajándékozás címén. Az alperes ugyanis az ingatlan 1/2 részének megszerzéséért ellenértéket nem fizetett, a szerződéskötés során a felperest ajándékozási szándék vezette.
Ezt támasztja alá dr. Zs. P. ügyvéd tanúvallomása is, aki előadta, hogy a felperes először ajándékozási szándékát közölte vele és az illetékvonzattal kapcsolatos jogi tájékoztatást követően választotta utóbb a megállapodás szerinti megoldást. A felperes valós szándéka ajándékozásra irányult, a házasság tartósságában bízva, ez a feltevés azonban utóbb meghiúsult, ezért került sor az ajándék visszakövetelésére.
A másodfokú bíróság döntése a fentiekkel összefüggésben ellentétes a Csjt. 27. §-ában és 31. §-ában foglaltakkal, a Ptk. tulajdonszerzésre vonatkozó rendelkezéseivel és az irányadó bírói gyakorlattal.
A felperes felülvizsgálati kérelmében azt is sérelmezte, hogy a másodfokú bíróság a perben nem vizsgálta a teljesítőképességét a Ptk. 148. § (2) bekezdésével összhangban. A felperes a jogerős ítélet szerinti megváltási árat csak akkor tudná megfizetni, ha a perbeli ingatlant jelentősen csökkentett áron értékesíteni és ezáltal "földönfutóvá" válna. A másodfokú bíróság ezzel összefüggő fent hivatkozott mulasztása is alapul szolgálhat az ítélet hatályon kívül helyezésére.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.
Álláspontja szerint a másodfokú bíróság helyesen foglalt állást atekintetben, hogy a házastársak között érvényes, a Csjt. 27. § (2) bekezdésének megfelelő megállapodás jött létre a tulajdonjog átruházásáról. Nem alapos az a felperesi érvelés, miszerint a tulajdonszerzésnek nem volt jogcíme, ezért az alperes nem szerezhetett tulajdonjogot.
A teljesítőképességgel kapcsolatos felperesi előadásra vonatkozóan az alperes úgy foglalt állást, hogy a per során korábban a felperes a teljesítőképességének hiányára nem hivatkozott, jogi képviselője a 2008. december 11-i tárgyaláson úgy nyilatkozott, hogy a felperes megváltási ár fizetésére történő kötelezése esetén azt megfizeti.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
1. A felülvizsgálati kérelemben foglaltakra tekintettel a Legfelsőbb Bíróságnak elsődlegesen abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a peres felek között 2000. január 20-án kötött, az O., H. utca 6. I. em. 1. szám alatti ingatlanon az alperesnek 1/2 tulajdoni hányadot biztosító szerződés érvénytelen-e, ahogyan azt az alperes állítja, mivel az alperes számára a Ptk.-ban el nem ismert jogcímen biztosít tulajdonjogot, figyelemmel arra, hogy az alperes - állítólagosan - a felperesi ingatlan végtörlesztését a különvagyonából fedezte. Ez pedig valóságtartalma esetén is csak kötelmi jogi megtérítési igényt biztosíthat az alperes számára.
Kétségtelen, a perben bizonyított tény, hogy a felperes a H. utcai ingatlant - részletfizetés biztosítása mellett - még a felek élettársi, majd házastársi életközösségét megelőzően, 1995. október 31-én vásárolta meg az önkormányzattól, melynek tulajdonjogát az ingatlan-nyilvántartásba történt bejegyzéssel meg is szerezte. Ez az ingatlan tehát házassági vagyonjogi szempontból a Csjt. 28. § (1) bekezdésének a) pontja alapján a különvagyonát képezte.
A házasságkötés kezdetétől azonban a törlesztő-részelteket a felek közösen teljesítették, majd a 220 353 forintos, ún. végtörlesztés kifizetésére az alperes különvagyonából került sor. Ezt a felperes a szerződés 3. pontjában kifejezetten elismerte és az eljárás során ennek ellenkezőjét bizonyítani nem tudta. Az alperes ugyanis okiratokkal, illetve meg nem cáfolt előadásával igazolta, hogy a végtörlesztés időszakában, tehát 2000 januárjában különböző forrásokból (a b.-i ingatlan eladási ára, a személygépkocsi értékesítéséből befolyt összeg, a mozgáskorlátozotti támogatás stb.) megfelelő saját tőkével rendelkezett a vételárhátralék egyösszegű kifizetéséhez és az ingatlan felújításához, míg a felperes csak állította, az alperesi tagadással szemben azonban semmivel sem bizonyította, hogy az édesanyjától jelentős összegű készpénzjuttatásban részesült, ami a beteg gyermeke után fizetett támogatásból halmozódott fel.
Kétségtelen, hogy a házasfelek valamelyike külön-adósságának közös-, illetve a másik házasfél különvagyonából történt törlesztése ez utóbbi személy javára az érintett ingatlanon főszabályként tulajdonjogot nem keletkeztet, csak kötelmi jogi megtérítési igényt alapoz meg [Csjt. 31. § (2) bek., EBH 1999/1/24.], azonban nincs törvényi akadálya annak, hogy a házastársak ettől eltérően vonják le a különvagyoni törlesztés jogkövetkezményeit, tehát a Ptk., valamint a Csjt. szabályaitól eltérően a megtérítési igény dologi jellegű kielégítésében állapodjanak meg. Erre a Ptk. 200. §-ának (1) bekezdése, mely szerint a szerződés tartalmát a felek szabadon állapíthatják meg, illetve a Csjt. 27. §-ának (2) bekezdése, tehát, hogy a házassági vagyonjogi szerződésben a felek a Csjt. rendelkezéseitől eltérően határozhatják meg, hogy mely vagyon kerül a közös-, illetve a különvagyonba, egyaránt lehetőséget biztosít. A házassági vagyonjogi szerződésnek éppen ez a lényege.
Utóbb ugyan a felperes már arra hivatkozott, hogy valótlant állított, amikor a perbeli szerződésben elismerte az alperesi különvagyoni hozzájárulás tényét, ez azonban a szerződést nem teszi érvénytelenné.
A 2000. január 20-án kelt okirat tehát érvényes, mivel a felek rendelkezhettek oly módon, hogy nem kötelmi, megtérítési igény, hanem tulajdonjog illeti meg az alperest, az a felperes által hivatkozott körülmény pedig, mely szerint a szerződés 3. pontja valótlanságot tartalmaz, nem valósít meg érvénytelenségi okot.
2. A per során, majd a felülvizsgálati kérelmében a felperes másodlagosan arra hivatkozott, hogy az alperes nem járult hozzá az ingatlan törlesztő részleteinek kifizetéséhez a különvagyonából, tehát nem visszterhes jogügylet történt. A perbeli szerződés színlelt volt, amely ingyenes jogügyletet, ajándékozást leplezett. A színlelt szerződés a Ptk. 207. §-ának (6) bekezdése alapján semmis, tartalmát pedig a leplezett szerződés alapján kell megítélni. Figyelemmel arra, hogy az a feltevés, melyre tekintettel a felperes az ajándékot adta, miszerint a házasságuk tartós lesz, utóbb véglegesen meghiúsult, az ajándék a Ptk. 582. § (3) bekezdése értelmében az ajándékozónak visszajár.
A perben a Ptk. 196. § (1) bekezdésének megfelelően készült teljes bizonyító erejű magánokiratba foglaltakkal szemben a felperest terhelte annak bizonyítása, hogy az alperes nem visszterhes jogügylet eredményeként szerezte meg a H. utcai ingatlan 1/2 tulajdoni hányadát, hanem ingyenes juttatás, ajándékozás történt.
Dr. Zs. P. ügyvéd tanú vallomásából kétségtelenül megállapítható, hogy eredetileg a felperes ajándékozás jogcímén kívánta az ingatlanhányadot átruházni a férjére, azonban utóbb, amikor a szerződéskötésre ténylegesen sor került, ajándékozásról már nem volt szó, nem hangzott el, hogy a felperes saját különvagyonának rovására ajándék jogcímén kívánja az alperesnek juttatni a lakás 1/2 illetőségét és az alperes sem tett az ajándék elfogadására vonatkozó nyilatkozatot. A szerződés 3. pontjának tartalmát a felperes határozta meg, azt ő diktálta és abban kifejezetten az szerepel, hogy az alperes különvagyonából történt végtörlesztésre, illetve ingatlanfelújításra tekintettel, annak a felperes általi elismeréseként szerezte meg az alperes a perbeli ingatlan 1/2 részének tulajdonjogát. Ezzel összefüggésben helyesen mutatott rá a másodfokú bíróság arra, hogy az ingatlanilletőség elfogadásának puszta ténye - a felperesi ajándékozási szándék kinyilvánításának hiányában - kiterjesztően, vagyis ajándék elfogadására utaló magatartásnak nem tekinthető.
A perben az ingyenes juttatás ténye egyébként sem nyert a felperesi részről igazolást, a bizonyítékok helyes, okszerű mérlegelésével jutott a másodfokú bíróság arra a következtetésre, hogy a felperesi különadósság törlesztése az alperes különvagyonából történt. Az alperes az ehhez szükséges pénzeszközök meglétét igazolta, míg a felperes nem tudta bizonyítani, hogy az egyösszegű végtörlesztést módjában állt finanszírozni.
Amennyiben mégis ingyenes lett volna a felperesi juttatás - ami a perben nem nyert bizonyítást -, ez a házastársak viszonylatában, az ajándékozás kifejezett kinyilvánításának, illetve az ajándék elfogadásának hiányában egyébként sem minősülne ajándékozásnak, hanem a Csjt. 31. § (2) bekezdése értelmében olyan ingyenes juttatásnak, amelyben a házastárs kifejezésre juttatja, hogy a különvagyonát (az ingatlan 1/2 hányadát) az alperes különvagyonába utalja, megtérítési igény nélkül.
3. A felperes a felülvizsgálati kérelmében arra is hivatkozott, hogy a perben a másodfokú bíróság nem vizsgálta a teljesítőképességét, amikor őt az alperesi tulajdoni hányad magához váltására kötelezte,, ami már önmagában is az ítélet hatályon kívül helyezését kell, hogy maga után vonja.
A Ptk. 148. § (2) bekezdése szerint a közös tulajdon tárgyait vagy azok egy részét - ha ez a tulajdonostársak körülményeire tekintettel indokolt - megfelelő ellenérték fejében a bíróság egy vagy több tulajdonostárs tulajdonába adhatja. Ehhez főszabályként a tulajdonjogot megszerző tulajdonostárs beleegyezése szükséges.
A felülvizsgálati kérelemben foglaltakkal szemben a felperes jogi képviselője a 2008. december 11-i tárgyaláson akként nyilatkozott, hogy "Az árverés egyik fél érdekét sem szolgálná. A felperes inkább megváltaná az alperes tulajdoni illetőségét abban az esetben, ha a bíróság megalapozottnak találja az alperes viszontkeresetében foglaltakat". E nyilatkozat tételére a perben beszerzett szakértői vélemény ismeretében, az ott meghatározott forgalmi érték tudatában került sor, melyet a bíróság ítélkezésének alapjául el is fogadott, amikor a megváltási árat meghatározta.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a jogerős ítélet nem jogszabálysértő, ezért azt a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.