62019CJ0398[1]

A Bíróság ítélete (nagytanács), 2020. december 17. BY kontra Generalstaatsanwaltschaft Berlin. A Kammergericht Berlin (Németország) által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem. Előzetes döntéshozatal - Európai uniós polgárság - EUMSZ 18. és EUMSZ 21. cikk - Valamely uniós polgár harmadik állam részére történő kiadatása - Olyan személy, aki azt követően szerzett uniós polgárságot, hogy az életvitelének központját áthelyezte a megkeresett tagállamba - Az uniós jog hatálya - Csak a saját állampolgárokra vonatkozó kiadatási tilalom - A szabad mozgás korlátozása - A büntetlenség megelőzésén alapuló igazolás - Arányosság - A kiadni kért személy állampolgársága szerinti tagállam tájékoztatása - A megkeresett tagállam és a származás szerinti tagállam azon kötelezettsége, hogy a megkereső harmadik államtól a büntetőeljárás ügyiratainak megküldését kérjék - Hiány. C-398/19. sz. ügy.

A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (nagytanács)

2020. december 17. ( *1 )

"Előzetes döntéshozatal - Európai uniós polgárság - EUMSZ 18. és EUMSZ 21. cikk - Valamely uniós polgár harmadik állam részére történő kiadatása - Olyan személy, aki azt követően szerzett uniós polgárságot, hogy az életvitelének központját áthelyezte a megkeresett tagállamba - Az uniós jog hatálya - Csak a saját állampolgárokra vonatkozó kiadatási tilalom - A szabad mozgás korlátozása - A büntetlenség megelőzésén alapuló igazolás - Arányosság - A kiadni kért személy állampolgársága szerinti tagállam tájékoztatása - A megkeresett tagállam és a származás szerinti tagállam azon kötelezettsége, hogy a megkereső harmadik államtól a büntetőeljárás ügyiratainak megküldését kérjék - Hiány"

A C-398/19. sz. ügyben,

az EUMSZ 267. cikk alapján benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában, amelyet a Kammergericht Berlin (berlini regionális felsőbíróság, Németország) a Bírósághoz 2019. május 23-án érkezett, 2019. május 14-i határozatával terjesztett elő a

BY

kiadatásával kapcsolatban,

a Generalstaatsanwaltschaft Berlin

részvételével folyamatban lévő eljárásban,

A BÍRÓSÁG (nagytanács),

tagjai: K. Lenaerts elnök, R. Silva de Lapuerta elnökhelyettes, J.-C. Bonichot, M. Vilaras, E. Regan, M. Ilešič, L. Bay Larsen, A. Kumin és N. Wahl tanácselnökök, S. Rodin, F. Biltgen, K. Jürimäe (előadó), C. Lycourgos, I. Jarukaitis és N. Jääskinen bírák,

főtanácsnok: G. Hogan,

hivatalvezető: D. Dittert egységvezető,

tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2020. június 16-i tárgyalásra,

figyelembe véve a következők által előterjesztett észrevételeket:

- BY képviseletében K. Peters Rechtsanwalt,

- a német kormány képviseletében J. Möller, M. Hellmann, R. Kanitz, F. Halabi és A. Berg, meghatalmazotti minőségben,

- Írország képviseletében M. Browne, G. Hodge, J. Quaney és A. Joyce, meghatalmazotti minőségben, segítőjük: M. Gray SC,

- a görög kormány képviseletében V. Karra, A. Magrippi és E. Tsaousi, meghatalmazotti minőségben,

- a lett kormány képviseletében I. Kucina, V. Soņeca és L. Juškeviča, meghatalmazotti minőségben,

- a magyar kormány képviseletében Fehér M. Z. és Kissné Berta R., meghatalmazotti minőségben,

- az osztrák kormány képviseletében J. Schmoll és M. Augustin, meghatalmazotti minőségben,

- a lengyel kormány képviseletében B. Majczyna, meghatalmazotti minőségben,

- a román kormány képviseletében L. Liţu, S.-A. Purza és C.-R. Canţăr, meghatalmazotti minőségben,

- az Európai Bizottság képviseletében S. Grünheid és R. Troosters, meghatalmazotti minőségben,

a főtanácsnok indítványának a 2020. szeptember 24-i tárgyaláson történt meghallgatását követően,

meghozta a következő

Ítéletet

1 Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az EUMSZ 18. és EUMSZ 21. cikk, valamint a 2016. szeptember 6-iPetruhhin ítélet (C-182/15, EU:C:2016:630) értelmezésére vonatkozik.

2 E kérelmet az ukrán hatóságok által BY ukrán és román állampolgárra vonatkozóan a német hatóságokhoz címzett, büntetőeljárás lefolytatása céljából történő kiadatás iránti kérelemmel összefüggésben terjesztették elő.

Jogi háttér

Az európai kiadatási egyezmény

3 A Párizsban, 1957. december 13-án kelt európai kiadatási egyezmény (kihirdette: az 1994. évi XVIII. törvény; a továbbiakban: európai kiadatási egyezmény) 1. cikke szerint:

"A Szerződő Felek kötelezik magukat, hogy az ebben az Egyezményben megállapított rendelkezések és feltételek szerint kiadják egymásnak azokat a személyeket, akik ellen a megkereső Fél igazságügyi hatóságai büntetőeljárást folytatnak, vagy akiknek az említett hatóságok a körözését rendelték el büntető ítélet vagy biztonsági intézkedés végrehajtása végett."

4 Ezen egyezménynek a "Saját állampolgár kiadatása" című 6. cikke előírja: "(1) (2) Ha a megkeresett Fél nem adja ki saját állampolgárát, a megkereső Fél kérésére saját illetékes hatóságai elé terjeszti az ügyet avégett, hogy ha szükségesnek tartják, eljárást folytassanak le. E célból költségmentesen és a 12. Cikk (1) bekezdésében előírt módon meg kell küldeni a bűncselekményre vonatkozó ügyiratokat, adatokat és tárgyakat. A megkereső Felet tájékoztatni kell a kérelmének eredményéről."

a) A Szerződő Félnek jogában áll saját állampolgárának kiadatását megtagadni.

b) Mindegyik Szerződő Fél az aláírással vagy a megerősítési, illetve csatlakozási okirat letétbe helyezésével egyidejűleg tett nyilatkozatában meghatározhatja a maga részéről a jelen Egyezmény rendelkezései szerinti »állampolgár« kifejezést.

c) Az állampolgárságot a kiadatásra vonatkozó döntés időpontja szerint kell értékelni. [...]

5 Az említett egyezmény 12. cikkének (2) bekezdése értelmében: "A megkereséshez mellékelni kell:

a) vagy a bűnösséget megállapító és büntetést kiszabó végrehajtható határozat, vagy az elfogató parancs, illetve bármely más, azonos hatállyal bíró és a megkereső Fél törvényei szerinti eljárás alapján kibocsátott okmány eredetijét vagy hiteles másolatát;

b) azon bűncselekmények tényállását, amelyek miatt a kiadatást kérik. Elkövetésük idejét és helyét, jogi minősítésüket és az alkalmazandó jogszabályokra utalást a lehető legpontosabban kell megjelölni; és

c) az alkalmazandó törvényi rendelkezések szövegét, vagy ha az nem lehetséges, egy nyilatkozatot az alkalmazandó jogról, továbbá a kiadni kért személy lehető legpontosabb leírását, valamint személyazonossága és állampolgársága megállapítását szolgáló minden egyéb adatot."

6 Az európai kiadatási egyezmény 6. cikkére vonatkozóan a Németországi Szövetségi Köztársaság a következő nyilatkozatot tette:

"A német állampolgárok Németországi Szövetségi Köztársaságból egy külföldi országba történő kiadatását tiltja a [1949. május 23-i Grundgesetz für die Bundesrepublik Deutschland (a Németországi Szövetségi Köztársaság alaptörvénye; BGBl 1949. I, 1. o.)] 16. cikke (2) bekezdésének első mondata, ezért az ilyen kiadatást minden esetben meg kell tagadni.

Az »állampolgár« 1957. évi európai kiadatási egyezmény 6. cikke (1) bekezdésének b) pontja értelmében vett fogalma a Németországi Szövetségi Köztársaság alaptörvénye 116. cikkének (1) bekezdése értelmében vett valamennyi német állampolgárra vonatkozik."

A 2002/584/IB kerethatározat

7 Az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló, 2002. június 13-i 2002/584/IB tanácsi kerethatározat (HL 2002. L 190., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 34. o.) 1. cikkének (1) és (2) bekezdése a következőket írja elő:

"(1) Az európai elfogatóparancs egy tagállamban kibocsátott igazságügyi hatósági határozat, amely azt a célt szolgálja, hogy egy másik tagállam a büntetőeljárás lefolytatása, szabadságvesztés-büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása végett a keresett személyt elfogja és átadja.

(2) A tagállamok minden európai elfogatóparancsot a kölcsönös elismerés elve alapján és e kerethatározat rendelkezéseinek megfelelően hajtanak végre."

A német jog

A Németországi Szövetségi Köztársaság alaptörvénye

8 A Németországi Szövetségi Köztársaság 1949. május 23-i alaptörvénye 16. cikkének (2) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

"Német állampolgár nem adható ki külföldre. Törvény ettől eltérő szabályozást állapíthat meg az Európai Unió valamely tagállamának vagy valamely nemzetközi bíróságnak történő kiadatás tekintetében, amennyiben a jogállami elvek betartása biztosított."

A büntető törvénykönyv

9 A Strafgesetzbuch (büntető törvénykönyv) 7. §-ának az alapügyre alkalmazandó változata a következőképpen rendelkezik: "(1) A német büntetőjog hatálya kiterjed a külföldön német állampolgár sérelmére elkövetett cselekményekre, ha a cselekmény az elkövetés helyén büntetendő, vagy ha az elkövetés helye egyetlen büntető joghatóság alá sem tartozik. (2) A külföldön elkövetett más cselekményekre akkor terjed ki a német büntetőjog hatálya, ha a cselekmény az elkövetés helyén büntetendő, vagy ha az elkövetés helye egyetlen büntető joghatóság alá sem tartozik, és ha az elkövető

1. az elkövetés időpontjában német állampolgár volt, vagy a cselekmény elkövetése után német állampolgár lett, vagy

2. az elkövetés időpontjában külföldi volt, belföldön fogták el, és bár a cselekmény jellege alapján a kiadatásról szóló törvény lehetővé tenné e személy kiadatását, arra abból az okból nem került sor, hogy kiadatása iránt észszerű határidőn belül nem érkezett megkeresés, vagy azt elutasították, vagy a kiadatás nem hajtható végre."

Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

10 BY ukrán és román állampolgár. Ukrajnában született, és Ukrajnában élt mindaddig, amíg 2012-ben Németországba nem költözött. 2014-ben BY, korábban az egykori romániai Bukovinában élő román állampolgárok leszármazottjaként, román állampolgárságot is szerzett. Romániában azonban soha nem rendelkezett lakóhellyel.

11 2016. március 15-én Ukrajna főügyészsége egy ukrán bíróság által kibocsátott elfogatóparancs alapján BY-nak egy ukrán állami vállalat pénzeszközeinek terhére elkövetett sikkasztás miatti büntetőeljárás lefolytatása céljából történő kiadatása iránt formális kiadatási kérelmet terjesztett elő. E kérelmet az ukrán igazságügyi minisztériumon keresztül továbbították a Németországi Szövetségi Köztársaságnak.

12 2016. július 26-án BY-t ideiglenesen őrizetbe vették. 2016. augusztus 1-jei végzésével a kérdést előterjesztő bíróság, a Kammergericht Berlin (berlini regionális felsőbíróság, Németország) elrendelte BY kiadatási őrizetbe vételét. 2016. december 2-án, óvadék letétbe helyezését követően, BY-t e bíróság 2016. november 28-i végzésében meghatározott feltételek mellett szabadon bocsátották az őrizetből.

13 Időközben az előző pontban hivatkozott 2016. augusztus 1-jei végzéssel együtt a Generalstaatsanwaltschaft Berlin (berlini főügyészség, Németország) a 2016. november 9-i levelében értesítette a román igazságügyi minisztériumot a kiadatási kérelemről, és azzal a kérdéssel fordult a minisztériumhoz, hogy a román hatóságoknak szándékukban áll-e a BY-nal szembeni büntetőeljárás - román állampolgár által külföldön elkövetett bűncselekmény miatti - lefolytatásának átvétele. 2016. november 22-i levelében e minisztérium azt válaszolta, hogy a román hatóságok csak az ukrán hatóságok kérelme alapján dönthetnek a büntetőeljárás átvételéről. Egy 2017. január 2-án kelt kiegészítő kérdésre, amelyben a berlini főügyészség azt kívánta megtudni, hogy a román büntetőjog lehetővé teszi-e a szóban forgó cselekmények miatti büntetőeljárás lefolytatását, az említett minisztérium 2017. március 15-én azt a választ adta, hogy a nemzeti elfogatóparancs kibocsátása - mint az európai elfogatóparancs kibocsátásának feltétele - a kiadni kért személy bűnösségének megfelelő bizonyítását feltételezi, és kérte a berlini főügyészséget, hogy csatolja a BY terhére rótt cselekményekkel kapcsolatos bizonyítékokra vonatkozó, az ukrán hatóságok által közölt ügyiratokat és a bizonyítékok másolatait.

14 A kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy e levélváltás alapján arra a következtetésre jutott, hogy a román jog főszabály szerint lehetővé teszi a román állampolgárok által harmadik országban elkövetett bűncselekmény miatti büntetőeljárás lefolytatását.

15 E bíróság szerint BY Ukrajna részére történő kiadatása teljesíthető, de ellentétes lehet az a 2016. szeptember 6-iPetruhhin ítélettel (C-182/15, EU:C:2016:630), mivel a román igazságügyi hatóságok formálisan nem hoztak döntést az európai elfogatóparancs esetleges kibocsátásáról. Az említett bíróság pontosítja, hogy bár a Németországi Szövetségi Köztársaság megtagadja saját állampolgárai kiadatását, más tagállamok állampolgárai tekintetében nem áll fenn kiadatási tilalom. Mindazonáltal a kérdést előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy ezen ítéletnek milyen következményei vannak az előtte folyamatban lévő ügy kimenetele szempontjából, az ügy sajátos körülményeire tekintettel, amelyek eltérnek az említett ítélet alapjául szolgáló ügy körülményeitől.

16 Először is a kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy BY Németországban akkor telepedett le, amikor csupán ukrán állampolgársággal rendelkezett, és a román állampolgárságot csak később szerezte meg. BY Németországban tartózkodása tehát nem tartozik az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdésében rá ruházott jog gyakorlásának körébe. Következésképpen felmerül a kérdés, hogy a Bíróság által a 2016. szeptember 6-iPetruhhin ítéletben (C-182/15, EU:C:2016:630) kialakított elvek alkalmazandók-e BY helyzetére.

17 Másodszor, a kérdést előterjesztő bíróság az ezen ítéletből eredő elvek alkalmazásával kapcsolatos gyakorlati nehézségre hivatkozik. E bíróság megjegyzi, hogy a román igazságügyi hatóságok csak akkor dönthetnek a BY elleni eljárás lefolytatásának célszerűségéről, ha rendelkezésére állnak az ellene felhozott bizonyítékok. Márpedig e bizonyítékok nem tartoznak az európai kiadatási egyezmény 12. cikke (2) bekezdésének megfelelően a kiadatás iránti kérelemhez mellékelendő elemek körébe, így a megkeresett tagállam nem továbbíthatja azokat e hatóságoknak. Mindenesetre az említett bizonyítékoknak a kiadni kért személy állampolgársága szerinti tagállam részére történő továbbítása a kiadatás iránti teljes kérelemhez hasonlóan kizárólag a megkereső harmadik állam szuverén döntésén múlik.

18 A kérdést előterjesztő bíróság ennélfogva arra keresi a választ, hogy a kiadni kért személy állampolgársága szerinti tagállam hatóságai, amelyeket a megkeresett tagállam a kiadatás iránti megkereséséről tájékoztatott, kötelesek-e a megkereső harmadik államtól a büntetőeljárás átvételének vizsgálata céljából az ügyiratok megküldését kérni. Egy ilyen kérelem azonban jelentős, nehezen igazolható késedelemmel járhat. A gyakorlatban is nehéz lenne azt megkövetelni, hogy a megkeresett tagállam azt kérje a harmadik államtól, hogy a kiadni kért személy állampolgársága szerinti tagállamhoz a büntetőeljárás átvétele iránti kérelemmel forduljon.

19 Harmadszor, a kérdést előterjesztő bíróság kifejti, hogy a német büntetőjog a büntető törvénykönyv 7. §-ának (2) bekezdésében a külföldön - akár külföldi állampolgárok által is - elkövetett bűncselekmények tekintetében kisegítő jellegű joghatóságot ír elő a kiadatás megtagadása esetére. A kérdést előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy az EUMSZ 18. cikkben foglalt hátrányos megkülönböztetés tilalmának való megfelelés érdekében alkalmazni kell-e ezen rendelkezést, és az uniós polgár kiadatását nem teljesíthetőnek kell-e nyilvánítani. Álláspontja szerint azonban az ilyen megközelítés veszélyeztetné a büntetőeljárás hatékony lefolytatását.

20 Egyrészt ugyanis, ha e kisegítő jellegű joghatóság alapján valamely uniós polgár kiadatása eleve nem teljesíthető, akkor a német jog egy másik rendelkezése értelmében a kiadatás célját szolgáló elfogatóparancs kibocsátása sem lenne lehetséges, így pedig az érintett személy kiadatási őrizetbe vétele sem. Másrészt a nemzeti elfogatóparancsot Németországban csak bűncselekmény megalapozott gyanúja alapján lehet kibocsátani, ami csupán a terhelttel szemben rendelkezésre álló bizonyítékok vizsgálata alapján állapítható meg. E bizonyítékok beszerzése céljából a német hatóságoknak fel kellene ajánlaniuk a megkereső harmadik állam számára a büntetőeljárás átvételét, illetve kezdeményezniük kellene a harmadik állam ilyen irányú kérelmét, ami további késedelemmel járna.

21 E körülmények között a Kammergericht Berlin (berlini regionális felsőbíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

"1) A [Bíróság] 2016. szeptember 6-iPetruhhin ítéletében (C-182/15, EU:C:2016:630) az EUMSZ 18. és EUMSZ 21. cikknek harmadik ország uniós polgár kiadatására irányuló kérelme esetében történő alkalmazásával kapcsolatban rögzített elvek akkor is érvényesek-e, ha a terhelt az életvitelének központját olyan időpontban helyezte át a megkeresett tagállamba, amikor még nem volt uniós polgár?

2) A [Bíróság] 2016. szeptember 6 i Petruhhin ítélete (C-182/15, EU:C:2016:630) alapján köteles-e a kiadatási kérelemről értesített származási tagállam a megkereső harmadik országtól a büntetőeljárás átvételének vizsgálata céljából az ügy iratainak megküldését kérni?

3) A [Bíróság] 2016. szeptember 6-iPetruhhin ítélete (C-182/15, EU:C:2016:630) alapján köteles-e a harmadik ország által uniós polgár kiadatása céljából megkeresett tagállam a kiadatást megtagadni és a büntetőeljárást maga lefolytatni, ha ez a nemzeti joga szerint lehetséges számára?"

A Bíróság hatásköréről

22 Írország arra hivatkozik, hogy a Bíróság nem rendelkezik hatáskörrel a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem elbírálására. Megjegyzi, hogy valamely uniós polgár jogi helyzete csak akkor tartozik az uniós jog hatálya alá, ha ez az uniós polgár akkor gyakorolta a szabad mozgáshoz való jogát, amikor már uniós polgári jogállással rendelkezett. Márpedig BY esetében nem ez volt a helyzet akkor, amikor életvitelének központját Ukrajnából Németországba helyezte át. Következésképpen BY nem az EUMSZ 21. cikkből eredő jog gyakorlására alapította a tartózkodási helyének Németországba történő áthelyezését, és nem uniós polgár minőségében járt el, így nem hivatkozhat az EUMSZ 18. cikkre.

23 Meg kell állapítani, hogy ez az érvelés az első kérdés vizsgálatába illeszkedik, amellyel a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a Bíróság által a 2016. szeptember 6-iPetruhhin ítéletben (C-182/15, EU:C:2016:630) értelmezett EUMSZ 18. és EUMSZ 21. cikk alkalmazandó-e az olyan uniós polgár helyzetére, aki - mint BY - az életvitelének központját az állampolgársága szerinti tagállamtól eltérő tagállamba helyezte át, mégpedig olyan időpontban, amikor még nem rendelkezett az uniós polgár jogállásával.

24 Márpedig nyilvánvaló, hogy a Bíróság hatáskörrel rendelkezik arra, hogy tájékoztassa a kérdést előterjesztő bíróságot minden olyan releváns értelmezési szempontról, amely lehetővé teszi számára annak meghatározását, hogy az uniós jog alkalmazandó-e az ilyen helyzetre (lásd ebben az értelemben: 2011. május 5-iMcCarthy ítélet, C-434/09, EU:C:2011:277, 43. és 56. pont).

25 E hatáskört nem teszi kérdésessé az a körülmény, hogy az első kérdésre adott nemleges, olyan értelemű válasz esetén, hogy az EUMSZ 18. és EUMSZ 21. cikk nem alkalmazható erre a helyzetre, a második és a harmadik kérdést már nem lenne szükséges megvizsgálni.

26 A Bíróság ennélfogva hatáskörrel rendelkezik a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem elbírálására.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekről

Az első kérdésről

27 Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy az EUMSZ 18. és EUMSZ 21. cikket úgy kell-e értelmezni, hogy azok akkor is alkalmazandók az olyan uniós polgár helyzetére, aki egy tagállam állampolgára, de egy másik tagállam területén tartózkodik, és akivel szemben ez utóbbi tagállamhoz egy harmadik állam kiadatás iránti kérelmet intézett, ha ez az uniós polgár az életvitelének központját olyan időpontban helyezte át e másik tagállamba, amikor még nem rendelkezett uniós polgári jogállással.

28 Emlékeztetni kell arra, hogy a 2016. szeptember 6-iPetruhhin ítéletben (C-182/15, EU:C:2016:630, 30. pont), amely a jelen ügyhöz hasonlóan olyan harmadik államtól érkező kiadatási kérelemre vonatkozott, amellyel az Unió nem kötött kiadatási megállapodást, a Bíróság megállapította, hogy bár a kiadatással kapcsolatos szabályok ilyen megállapodás hiányában a tagállamok hatáskörébe tartoznak, az EUMSZ uniós polgárságra vonatkozó rendelkezéseivel összefüggésben értelmezett EUMSZ 18. cikk alkalmazási körébe eső helyzetek közé tartoznak különösen az EUMSZ 21. cikkben biztosított, a tagállamok területén történő szabad mozgás és tartózkodás gyakorlásához kapcsolódó helyzetek.

29 Márpedig a Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy valamely tagállamnak az uniós polgár jogállásával rendelkező állampolgára, aki jogszerűen tartózkodik egy másik tagállam területén, az uniós jog hatálya alá tartozik (lásd ebben az értelemben: 2003. október 2-iGarcia Avello ítélet, C-148/02, EU:C:2003:539, 26. és 27. pont; 2017. június 8-iFreitag ítélet, C-541/15, EU:C:2017:432, 34. pont).

30 Ennélfogva valamelyik tagállam állampolgára, aki uniós polgárként egy másik tagállamban tartózkodik, hivatkozhat az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdésére (lásd ebben az értelemben: 2004. október 19-iZhu és Chen ítélet, C-200/02, EU:C:2004:639, 26. pont; 2019. október 2-iBajratari ítélet, C-93/18, EU:C:2019:809, 26. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), és a Szerződések alkalmazási körébe tartozik az állampolgárságon alapuló megkülönböztetés tilalmának elvét tartalmazó EUMSZ 18. cikk értelmében (lásd ebben az értelemben: 2016. szeptember 6-iPetruhhin ítélet, C-182/15, EU:C:2016:630, 31. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2018. november 13-iRaugevicius ítélet, C-247/17, EU:C:2018:898, 27. pont).

31 E megállapítást nem cáfolhatja az a tény, hogy ez az uniós polgár csak akkor szerezte meg valamely tagállam állampolgárságát, ennélfogva pedig az uniós polgár jogállását, amikor már valamely - a később megszerzett állampolgárság szerinti tagállamtól eltérő - tagállamban tartózkodott. Az ezzel ellentétes értelmezés ugyanis, mivel megakadályozná az ilyen polgárt abban, hogy az uniós polgársághoz fűződő jogokra hivatkozzon, sértené e jogállás hatékony érvényesülését, holott az uniós polgárság célja, hogy a tagállamok állampolgárainak alapvető jogállása legyen (lásd e tekintetben: 2001. szeptember 20-iGrzelczyk ítélet, C-184/99, EU:C:2001:458, 31. pont).

32 Ugyanez vonatkozik arra az esetre is, ha a kiadni kért uniós polgár a kiadatási kérelmet benyújtó harmadik állam állampolgárságával is rendelkezik. Valamely tagállam és egy harmadik állam kettős állampolgársága ugyanis nem foszthatja meg az érintett személyt azoktól a szabadságoktól, amelyek őt mint valamely tagállam állampolgárát az uniós jog alapján megilletik (2018. november 13-iRaugevicius ítélet, C-247/17, EU:C:2018:898, 29. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

33 Az alapügyben az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy BY, román állampolgár uniós polgárként gyakorolja az EUMSZ 21. cikkben előírt jogát arra, hogy egy másik tagállamban, a jelen esetben a Németországi Szövetségi Köztársaságban tartózkodjon, így a helyzete az EUMSZ 18. cikk értelmében a Szerződések alkalmazási körébe tartozik, annak ellenére, hogy egyrészt az életvitelének központját olyan időpontban helyezte át a megkeresett tagállamba, amikor még nem szerzett román állampolgárságot, másrészt pedig, hogy a megkereső harmadik államnak is állampolgára.

34 A fenti megfontolásokra tekintettel az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy az EUMSZ 18. és EUMSZ 21. cikket úgy kell értelmezni, hogy azok akkor is alkalmazandók az olyan uniós polgár helyzetére, aki egy tagállam állampolgára, de egy másik tagállam területén tartózkodik, és akivel szemben ez utóbbi tagállamhoz egy harmadik állam kiadatás iránti kérelmet intézett, ha ez az uniós polgár az életvitelének központját olyan időpontban helyezte át e másik tagállamba, amikor még nem rendelkezett uniós polgári jogállással.

A második kérdésről

35 Elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint a nemzeti bíróságok és a Bíróság között az EUMSZ 267. cikkel bevezetett együttműködési eljárás keretében a Bíróság feladata, hogy a nemzeti bíróságnak az előtte folyamatban lévő ügy eldöntéséhez hasznos választ adjon. Ezt figyelembe véve, adott esetben a Bíróságnak át kell fogalmaznia a feltett kérdéseket (2016. szeptember 13-iRendón Marín ítélet, C-165/14, EU:C:2016:675, 33. pont; 2017. június 8-iFreitag ítélet, C-541/15, EU:C:2017:432, 29. pont).

36 A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság második kérdése azon kötelezettségekre vonatkozik, amelyek a 2016. szeptember 6-iPetruhhin ítélet (C-182/15, EU:C:2016:630) 47-49. pontjában említett információcsere megvalósítása keretében azt a tagállamot terhelhetik, amelynek állampolgára az a kiadni kért uniós polgár, akire vonatkozóan egy harmadik állam a tartózkodás helye szerinti tagállamhoz kiadatási kérelmet intézett. E bíróság által megfogalmazottak szerint ez a kérdés tehát arra vonatkozik, hogy esetlegesen fennáll-e a kiadni kért személy állampolgársága szerinti tagállam azon kötelezettsége, hogy a megkereső harmadik államtól az e személy terhére rótt bűncselekménnyel kapcsolatos ügyiratok megküldését kérje.

37 Mindazonáltal, mivel ez az információcsere e két tagállam együttműködésén alapul, és mivel az előzetes döntéshozatal iránti kérelmének indokolásában a kérdést előterjesztő bíróság az egyik, illetve a másik tagállamot terhelő kötelezettségekre is kitér, annak érdekében, hogy e bíróság számára teljes körű választ lehessen adni, úgy kell tekinteni, hogy a második kérdés a megkeresett tagállamot a jelen ítélet előző pontjában említett információcsere keretében terhelő kötelezettségek meghatározására is irányul.

38 E körülmények között a második kérdést át kell fogalmazni, és úgy kell tekinteni, hogy azzal a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy az EUMSZ 18. és EUMSZ 21. cikket úgy kell-e értelmezni, hogy amennyiben azt a tagállamot, amelynek állampolgára az a kiadni kért uniós polgár, akire vonatkozóan egy harmadik állam a tartózkodás helye szerinti tagállamhoz kiadatási kérelmet intézett, ez utóbbi tagállam tájékoztatta a kiadatási kérelemről, e tagállamok valamelyike köteles a megkereső harmadik államtól a büntetőeljárás ügyiratai másolatának megküldését kérni annak érdekében, hogy az e személy állampolgársága szerinti tagállam a büntetőeljárás átvételét megvizsgálhassa.

39 Először is emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében valamely tagállam olyan nemzeti kiadatási szabályai, amelyek az alapügyhöz hasonlóan eltérő bánásmódot alkalmaznak attól függően, hogy a kiadni kért személy e tagállam saját állampolgára, vagy valamely más tagállam állampolgára, amennyiben ahhoz vezetnek, hogy a megkeresett állam területén jogszerűen tartózkodó, más tagállambeli állampolgároknak nem biztosítja azt a kiadatás elleni védelmet, amely a saját állampolgárokat megilleti, kihatással lehetnek a más tagállambeli állampolgároknak a tagállamok területén történő szabad mozgására és tartózkodására (lásd ebben az értelemben: 2016. szeptember 6-iPetruhhin ítélet, C-182/15, EU:C:2016:630, 32. pont; 2018. április 10-iPisciotti ítélet, C-191/16, EU:C:2018:222, 44. pont).

40 Ebből következik, hogy olyan helyzetben, mint amelyről az alapügyben szó van, az abban álló egyenlőtlen bánásmód, hogy engedélyezik valamely uniós polgár kiadatását, aki a megkeresett tagállamtól eltérő tagállam állampolgára, a tagállamok területén történő szabad mozgás és tartózkodás korlátozásának minősül az EUMSZ 21. cikk értelmében véve (lásd ebben az értelemben: 2016. szeptember 6-iPetruhhin ítélet, C-182/15, EU:C:2016:630, 33. pont; 2018. április 10-iPisciotti ítélet, C-191/16, EU:C:2018:222, 45. pont).

41 Az ilyen korlátozás csupán akkor igazolható, ha objektív megfontolásokon alapul, és a nemzeti jog által jogszerűen megállapított célkitűzéssel arányos (lásd különösen: 2016. szeptember 6-iPetruhhin ítélet, C-182/15, EU:C:2016:630, 34. pont).

42 Ebben az összefüggésben a Bíróság elismerte, hogy a bűncselekményt elkövető személyek büntetlenül maradása elkerülésének célja jogszerűnek tekintendő, és igazolhatja az EUMSZ 21. cikkben is szereplőhöz hasonló alapvető szabadságot korlátozó intézkedések alkalmazását, feltéve hogy ez az intézkedés az általa biztosítani kívánt érdekek védelméhez szükséges, és amennyiben e célkitűzések kevésbé korlátozó intézkedésekkel nem érhetők el (2016. szeptember 6-iPetruhhin ítélet, C-182/15, EU:C:2016:630, 37. és 38. pont; 2018. április 10-iPisciotti ítélet, C-191/16, EU:C:2018:222, 47. és 48. pont; 2020. április 2-iRuska Federacija ítélet, C-897/19 PPU, EU:C:2020:262, 60. pont).

43 E tekintetben a Bíróság már megállapította, hogy előnyben kell részesíteni a kiadni kért személy állampolgársága szerinti tagállammal való információcserét, annak érdekében, hogy e tagállam hatóságai alkalmasint lehetőséget kapjanak európai elfogatóparancs kibocsátására büntetőeljárás lefolytatása céljából. Így, amennyiben valamely tagállamhoz, amelyben e személy jogszerűen tartózkodik, egy harmadik állam kiadatási kérelmet intéz, e tagállamnak tájékoztatnia kell az említett személy állampolgársága szerinti tagállamot, és adott esetben ez utóbbi tagállam kérelmére kérésére a 2002/584 kerethatározat rendelkezéseinek megfelelően át kell adnia az érintett személyt, feltéve hogy ez utóbbi tagállam a nemzeti joga szerint hatáskörrel rendelkezik a büntetőeljárás lefolytatására e személlyel szemben a területén kívül elkövetett cselekmények vonatkozásában (lásd ebben az értelemben: 2016. szeptember 6-iPetruhhin ítélet, C-182/15, EU:C:2016:630, 48. és 50. pont; 2018. április 10-iPisciotti ítélet, C-191/16, EU:C:2018:222, 51. pont; 2020. április 2-iRuska Federacija ítélet, C-897/19 PPU, EU:C:2020:262, 70. pont).

44 Ezenkívül az annak elkerülésére irányuló célkitűzés megőrzéséhez, hogy az érintett személy a kiadatási kérelemben felrótt bűncselekmények miatt ne maradjon büntetlen, az e személy állampolgársága szerinti tagállam által alkalmasint kibocsátott európai elfogatóparancsnak legalábbis ugyanarra a tényállásra kell vonatkoznia, mint amit a kiadatási kérelem e személy terhére ró (lásd ebben az értelemben: 2018. április 10-iPisciotti ítélet, C-191/16, EU:C:2018:222, 54. pont).

45 Ezzel szemben, ha a kiadni kért személy állampolgársága szerinti tagállam nem bocsát ki európai elfogatóparancsot, a megkeresett tagállam teljesítheti a kiadatást, feltéve hogy - amint azt a Bíróság ítélkezési gyakorlata megköveteli - megvizsgálta, hogy e kiadatás nem sérti-e az Európai Unió Alapjogi Chartájának 19. cikkében foglalt jogokat (lásd ebben az értelemben: 2016. szeptember 6-iPetruhhin ítélet, C-182/15, EU:C:2016:630, 60. pont).

46 Másodszor, a kérdést előterjesztő bíróság kérdéseit illetően e megfontolások fényében pontosítani kell a jelen ítélet 43. pontjában említett információcsere megvalósítását.

47 E tekintetben a 2018. április 10-iPisciotti ítélet (C-191/16, EU:C:2018:222) 55. és 56. pontjából lényegében az következik, hogy a megkeresett tagállam teljesíti a jelen ítélet 43. pontjában említett tájékoztatási kötelezettségét azáltal, hogy a kiadni kért személy állampolgársága szerinti tagállam illetékes hatóságai számára lehetővé tette, hogy európai elfogatóparancs útján kérjék e személy átadását.

48 Ennek érdekében, az EUSZ 4. cikk (3) bekezdésének első albekezdésében szereplő lojális együttműködés elvének értelmében, amely szerint az Unió és a tagállamok kölcsönösen tiszteletben tartják és segítik egymást a Szerződésekből eredő feladatok végrehajtásában (lásd ebben az értelemben: 2016. szeptember 6-iPetruhhin ítélet, C-182/15, EU:C:2016:630, 42. pont), a megkeresett tagállam feladata, hogy tájékoztassa a kiadni kért személy állampolgársága szerinti tagállam illetékes hatóságait nem csupán az említett személy érintő kiadatási kérelemről, hanem a megkereső harmadik állam által e kiadatási kérelemmel összefüggésben közölt ténybeli és jogi körülmények összességéről is, e hatóságok azonban kötelesek tiszteletben tartani az ilyen információk bizalmas jellegét, amennyiben azt a harmadik állam - az erre vonatkozó megfelelő tájékoztatás mellett - kérte. Ezenkívül a megkeresett tagállamnak tájékoztatnia kell az említett hatóságokat a kiadni kért személy helyzetének bármely olyan változásáról is, amely jelentőséggel bír az európai elfogatóparancsnak a jelen ítélet 43. és 44. pontjában kifejtetteknek megfelelően történő esetleges kibocsátása szempontjából.

49 Ezzel szemben sem a megkeresett tagállam, sem pedig a kiadni kért személy állampolgársága szerinti tagállam nem kötelezhető az uniós jog értelmében arra, hogy a megkereső harmadik államtól a büntetőeljárás ügyiratainak megküldését kérje.

50 Azon túl, hogy az ilyen kötelezettségnek az uniós jog jelenlegi állása szerint nincs jogalapja, az összeegyeztethetetlen lenne a jelen ítélet 43. pontjában említett információcsere alapjául szolgáló célokkal is, mivel a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint ezen információcsere azon célkitűzések közé tartozik, amelyek - egyidejűleg küzdve a bűncselekmények büntetlenül maradása ellen - az uniós polgároknak olyan intézkedésektől való megóvására irányulnak, amelyek megfoszthatják őket az EUMSZ 21. cikkben biztosított szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való joguktól (lásd ebben az értelemben: 2016. szeptember 6-iPetruhhin ítélet, C-182/15, EU:C:2016:630, 47. pont).

51 Ha ugyanis a megkeresett tagállam vagy a kiadni kért személy állampolgársága szerinti tagállam köteles lenne kérni a megkereső harmadik államtól a büntetőeljárás ügyiratainak továbbítását, a kiadatási eljárás jelentős mértékben bonyolulttá válna, az időtartama pedig lényegesen meghosszabbodna, ami végső soron veszélyeztetné a büntetlenség elkerülésére irányuló célkitűzést.

52 Ezenfelül meg kell jegyezni, hogy a jelen ítélet 43. pontjában felidézett ítélkezési gyakorlat azon az előfeltevésen alapul, hogy a kiadni kért személy állampolgársága szerinti tagállam maga is mérlegeli az európai elfogatóparancs kibocsátásának lehetőségét, amikor a megkeresett tagállam tájékoztatja őt az egyik állampolgárát érintő kiadatás iránti kérelemről. Ugyanígy meg kell állapítani, hogy a kiadni kért személy állampolgársága szerinti tagállam a büntetőjog terén fennálló szuverenitásához fűződő diszkrecionális jogkör gyakorlása során és nemzeti jog rendelkezéseivel összhangban dönthet úgy, hogy az esetleges büntetőeljárás célszerűségének mérlegelése céljából a megkereső harmadik államtól kéri a büntetőeljárás ügyiratainak megküldését.

53 A fentiekből az következik, hogy a megkeresett tagállam hatóságai, feltéve hogy a jelen ítélet 48. pontjában megállapítottaknak megfelelő módon tájékoztatták a kiadni kért személy állampolgársága szerinti tagállam hatóságait, lefolytathatják a kiadatási eljárást, és adott esetben e személyt kiadhatják, amennyiben az érintett személy állampolgársága szerinti tagállam nem bocsátott ki európai elfogatóparancsot - az ügy összes körülményét figyelembe véve - észszerű határidőn belül.

54 Ilyen esetben tehát a megkeresett tagállam anélkül is foganatosíthatja a kiadatást, hogy ezen az észszerű határidőn túl meg kellene várnia, hogy a kiadni kért személy állampolgársága szerinti tagállam olyan alakszerű határozatot fogadjon el, amellyel lemond az európai elfogatóparancs e személlyel szembeni kibocsátásáról. Az ezzel ellentétes megközelítés ugyanis meghaladná az uniós jog szerint létező bűnügyi együttműködési és kölcsönös jogsegélyre irányuló mechanizmusok végrehajtásához szükséges mértéket, és a kiadatási eljárás indokolatlan elhúzódásának veszélyével járna.

55 E tekintetben a megkeresett tagállam feladata, hogy a jogbiztonság érdekében a kiadni kért személy állampolgársága szerinti tagállamnak megjelöljön egy olyan észszerű határidőt, amelynek lejártával, amennyiben ez utóbbi tagállam nem bocsát ki európai elfogatóparancsot, e személyt adott esetben ki fogják adni. Ezt a határidőt az ügy összes körülményét, különösen pedig azt figyelembe véve kell meghatározni, hogy az említett személy a kiadatási eljárás alapján őrizetben van-e, illetve hogy az ügy bonyolult-e.

56 A fenti megfontolásokra tekintettel a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy az EUMSZ 18. és EUMSZ 21. cikket úgy kell értelmezni, hogy amennyiben azt a tagállamot, amelynek állampolgára az a kiadni kért uniós polgár, akire vonatkozóan egy harmadik állam a tartózkodás helye szerinti tagállamhoz kiadatási kérelmet intézett, ez utóbbi tagállam tájékoztatta a kiadatási kérelemről, e tagállamok egyike sem köteles a megkereső harmadik államtól a büntetőeljárás ügyiratai másolatának megküldését kérni annak érdekében, hogy az e személy állampolgársága szerinti tagállam a büntetőeljárás átvételét megvizsgálhassa. A megkeresett tagállam, amennyiben a kiadni kért személy állampolgársága szerinti tagállamot megfelelően tájékoztatta a kiadatási kérelemről, a megkereső harmadik állam által e megkeresés keretében közölt valamennyi jogi és ténybeli körülményről, valamint a kiadni kért személy helyzetében bekövetkezett bármely olyan változásáról, amely az európai elfogatóparancs esetleges kibocsátása szempontjából releváns lehet, kiadhatja ezt a személyt anélkül, hogy meg kellene várnia, hogy ez utóbbi tagállam alakszerű határozat útján lemondjon - a legalább a kiadatási kérelemben meghatározott tényállással megegyező tényállásra vonatkozó - európai elfogatóparancs kibocsátásról, ha e tagállam a megkeresett tagállam által az ügy összes körülményére tekintettel számára biztosított észszerű határidőn belül nem bocsát ki európai elfogatóparancsot.

A harmadik kérdésről

57 Harmadik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy az EUMSZ 18. és EUMSZ 21. cikket úgy kell-e értelmezni, hogy az a tagállam, amelyhez valamely harmadik állam egy másik tagállam állampolgárságával rendelkező uniós polgár büntetőeljárás lefolytatása céljából történő kiadatása iránti kérelmet intézett, köteles megtagadni a kiadatást, és maga lefolytatni a büntetőeljárást, amennyiben azt a nemzeti joga lehetővé teszi számára.

58 Emlékeztetni kell arra, hogy a kiadatás olyan eljárás, amely annak megakadályozására irányul, hogy az a személy, aki más államban tartózkodik, mint ahol állítólagosan bűncselekményt követett el, elkerülje a büntetését. Ugyanis, míg az aut dedere, aut iudicare (vagy kiadatás vagy büntetőeljárás) elvének megfelelően a saját állampolgárok kiadatásának tilalmát általában ellensúlyozza a megkeresett tagállam lehetősége arra, hogy büntetőeljárást folytasson le saját állampolgáraival szemben a területén kívül elkövetett súlyos bűncselekmények miatt, e tagállam főszabály szerint nem rendelkezik hatáskörrel az ilyen cselekmények elbírálására, ha a feltételezett bűncselekménynek sem az elkövetője, sem a sértettje nem az említett tagállam állampolgára. A kiadatás ekképpen lehetővé teszi annak elkerülését, hogy büntetlenül maradjanak a valamely állam területén olyan személyek által elkövetett bűncselekmények, akik onnan megszöktek (2016. szeptember 6-iPetruhhin ítélet, C-182/15, EU:C:2016:630, 39. pont).

59 A Bíróság ebben az összefüggésben mondta ki, hogy azok a nemzeti szabályok, amelyek lehetővé teszik az olyan kiadatási kérelem kedvező elbírálását, amelyet azért terjesztettek elő, hogy az elkövetés feltételezett helye szerinti harmadik államban büntetőeljárást folytassanak le, illetve büntetést szabjanak ki, megfelelőnek tűnnek a kitűzött cél eléréséhez, feltéve hogy nincs alternatív, az EUMSZ 21. cikk által biztosított jogok gyakorlását kevésbé korlátozó intézkedés (lásd ebben az értelemben: 2016. szeptember 6-iPetruhhin ítélet, C-182/15, EU:C:2016:630, 40. és 41. pont).

60 A jelen ügyben azonban a kérdést előterjesztő bíróság kérdése olyan összefüggésbe illeszkedik, amelyben - a jelen ítélet 58. pontjában kifejtettektől eltérően - a megkeresett tagállam nemzeti joga lehetővé teszi e tagállam számára, hogy külföldi állampolgárral szemben a területén kívül elkövetett bűncselekmények miatt büntetőeljárást folytasson le. Így e bíróság rámutat arra, hogy a büntető törvénykönyv 7. §-ának (2) bekezdése a kiadatás megtagadása esetére a külföldön elkövetett cselekmények miatti büntetőeljárás lefolytatására jogosult német hatóságok kisegítő jellegű joghatóságát írja elő, ideértve azt az esetet is, ha e cselekményeket külföldi állampolgár követte el.

61 A német kormány vitatja a büntető törvénykönyv 7. §-a (2) bekezdése 2. pontjára vonatkozóan a kérdést előterjesztő bíróság által adott ezen értelmezés megalapozottságát. E kormány szerint az e rendelkezésben foglalt kisegítő jellegű joghatóság csak akkor alkalmazandó, ha a megkereső harmadik állam nem tudja vagy nem kívánja lefolytatni a büntetőeljárást. Márpedig az alapügyben nem erről van szó, így az említett rendelkezés nem teszi lehetővé a BY elleni eljárás Németországban történő lefolytatását.

62 E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy ami a nemzeti jogrend rendelkezéseinek értelmezését illeti, a Bíróságnak főszabály szerint az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban foglalt minősítésre kell hagyatkoznia. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis a Bíróság nem rendelkezik hatáskörrel valamely tagállam belső jogának értelmezésére (2018. augusztus 7-iBanco Santander és Escobedo Cortés ítélet, C-96/16 és C-94/17, EU:C:2018:643, 57. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

63 Ennélfogva a harmadik kérdést a büntető törvénykönyv 7. §-a (2) bekezdésének az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből következő értelmezése alapján kell megvizsgálni. Adott esetben a kérdést előterjesztő bíróság feladata ezen értelmezés megalapozottságának vizsgálata.

64 Mindemellett meg kell állapítani, hogy az EUMSZ 18. és EUMSZ 21. cikk nem értelmezhető akként, hogy a megkeresett tagállam köteles megtagadni egy másik tagállam állampolgárságával rendelkező uniós polgár kiadatását, és köteles maga lefolytatni vele szemben a harmadik országban elkövetett cselekmények miatti büntetőeljárást, amennyiben a megkeresett tagállam nemzeti joga lehetővé teszi számára, hogy valamely harmadik államban elkövetett bizonyos bűncselekmények miatt büntetőeljárást folytasson le az uniós polgárral szemben.

65 Ilyen esetben ugyanis a kiadatás megtagadására és a büntetőeljárás lefolytatására vonatkozó kötelezettség azzal a következménnyel járna, hogy megfosztja a megkeresett tagállamot annak lehetőségétől, hogy maga döntsön arról, hogy a nemzeti jog alapján célszerű-e az említett polgárral szembeni büntetőeljárás megindítása, figyelembe véve az adott ügy összes körülményét, köztük pedig annak esélyét, hogy az ilyen büntetőeljárások a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján büntetőjogi felelősséget megállapító ítélethez vezessenek. Ily módon az ilyen kötelezettség meghaladná azokat a korlátokat, amelyeket az uniós jog előírhat az e tagállamot az eljárás célszerűsége kapcsán egy olyan területen megillető mérlegelési jogkör gyakorlására vonatkozóan, mint a büntetőjogi jogszabályok, amely a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint a tagállamok hatáskörébe tartozik, még akkor is, ha ez utóbbiak kötelesek e hatáskörüket az uniós jog tiszteletben tartásával gyakorolni (lásd ebben az értelemben: 2019. február 26-iRimšēvičs és EKB kontra Lettország ítélet, C-202/18 és C-238/18, EU:C:2019:139, 57. pont).

66 Ebből következik, hogy amikor - mint az alapügyben - a megkeresett tagállamhoz egy harmadik állam a más tagállam állampolgárságával rendelkező uniós polgár büntetőeljárás lefolytatása céljából történő kiadatása iránti kérelmet intéz, az uniós jogban kérdés csupán azzal kapcsolatban merül fel, hogy a megkeresett tagállam ezen uniós polgárral szemben eljárhat-e a szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogát kevésbé korlátozó módon, a megkereső harmadik államnak történő kiadatása helyett az állampolgársága szerinti tagállamnak való átadását kilátásba helyezve (lásd analógia útján: 2018. április 10-iPisciotti ítélet, C-191/16, EU:C:2018:222, 50. pont).

67 A fenti megfontolásokra tekintettel a harmadik kérdésre azt a választ kell adni, hogy az EUMSZ 18. és EUMSZ 21. cikket úgy kell értelmezni, hogy az a tagállam, amelyhez valamely harmadik állam egy másik tagállam állampolgárságával rendelkező uniós polgár büntetőeljárás lefolytatása céljából történő kiadatása iránti kérelmet intézett, nem köteles megtagadni a kiadatást, és maga lefolytatni a büntetőeljárást, amennyiben azt a nemzeti joga lehetővé teszi számára.

A költségekről

68 Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (nagytanács) a következőképpen határozott:

1) Az EUMSZ 18. és EUMSZ 21. cikket úgy kell értelmezni, hogy azok akkor is alkalmazandók az olyan európai uniós polgár helyzetére, aki egy tagállam állampolgára, de egy másik tagállam területén tartózkodik, és akivel szemben ez utóbbi tagállamhoz egy harmadik állam kiadatás iránti kérelmet intézett, ha ez az uniós polgár az életvitelének központját olyan időpontban helyezte át e másik tagállamba, amikor még nem rendelkezett uniós polgári jogállással.

2) Az EUMSZ 18. és EUMSZ 21. cikket úgy kell értelmezni, hogy amennyiben azt a tagállamot, amelynek állampolgára az a kiadni kért uniós polgár, akire vonatkozóan egy harmadik állam a tartózkodás helye szerinti tagállamhoz kiadatási kérelmet intézett, ez utóbbi tagállam tájékoztatta a kiadatási kérelemről, e tagállamok egyike sem köteles a megkereső harmadik államtól a büntetőeljárás ügyiratai másolatának megküldését kérni annak érdekében, hogy az e személy állampolgársága szerinti tagállam a büntetőeljárás átvételét megvizsgálhassa. A megkeresett tagállam, amennyiben a kiadni kért személy állampolgársága szerinti tagállamot megfelelően tájékoztatta a kiadatási kérelemről, a megkereső harmadik állam által e megkeresés keretében közölt valamennyi jogi és ténybeli körülményről, valamint a kiadni kért személy helyzetében bekövetkezett bármely olyan változásáról, amely az európai elfogatóparancs esetleges kibocsátása szempontjából releváns lehet, kiadhatja ezt a személyt anélkül, hogy meg kellene várnia, hogy ez utóbbi tagállam alakszerű határozat útján lemondjon - a legalább a kiadatási kérelemben meghatározott tényállással megegyező tényállásra vonatkozó - európai elfogatóparancs kibocsátásról, ha e tagállam a megkeresett tagállam által az ügy összes körülményére tekintettel számára biztosított észszerű határidőn belül nem bocsát ki európai elfogatóparancsot.

3) Az EUMSZ 18. és EUMSZ 21. cikket úgy kell értelmezni, hogy az a tagállam, amelyhez valamely harmadik állam egy másik tagállam állampolgárságával rendelkező uniós polgár büntetőeljárás lefolytatása céljából történő kiadatása iránti kérelmet intézett, nem köteles megtagadni a kiadatást, és maga lefolytatni a büntetőeljárást, amennyiben azt a nemzeti joga lehetővé teszi számára.

Aláírások

( *1 ) Az eljárás nyelve: német.