BH 2016.5.117 I. Az élettársi kapcsolat megállapítható, ha az egyik házastárs ugyan a közös lakásból egy másik településre költözve a különváltan élő házastársát havonta jelentős összeggel támogatja, családi, közéleti eseményeken változatlanul közösen vesznek részt, azonban az új lakóhelyén a partnerével 10 évig közös lakásban, közös háztartásban él, közös gazdasági célok érdekében együttműködnek, kapcsolatukat ebben a környezetben felvállalják.

II. Nem sérti a közvetlenség elvét az, hogy a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által a tárgyaláson meghallgatott tanúk vallomásait eltérően értékeli [1959. évi IV. tv. (Ptk.) 685/A. §, 1952. évi III. tv. (Pp.) 206. § (1) bek., 163. § (1) bek., 164. § (1) bek.].

[1] Néhai F. L. (a továbbiakban: örökhagyó) az I. rendű alperes édesapja, a II. rendű alperes házastársa volt. Az örökhagyó a 1990-es évek közepén egyéni vállalkozásban könnyűszerkezetes házépítési technológiával kezdett foglalkozni. A vállalkozás gyorsan fejlődött, ezért a felperest 1996 áprilisától részmunkaidőben, 1996 októberétől teljes munkaidőben az adminisztrációs feladatok ellátására ügyfélszolgálati munkatársként alkalmazta. 1997. szeptember 8. napjától - miután örökhagyó megszerezte az M. Kft. üzletrészeit - a felperes a kft.-vel állt munkaviszonyban.

[2] Az örökhagyó 2000. évben vásárolta meg az Sz., K. u. 2. szám alatti ingatlant (zöld ház), amelynek egy részében a vállalkozás központi irodája működött. A házban, az irodától elkülönített lakásba 2000. március 31-én az örökhagyó és a felperes beköltözködött.

[3] 2001-ben az örökhagyó megvette az Sz., I. u. 14. szám alatti ingatlant (sárga ház). A felújítást követően ebbe a házba költözködtek át, ahol az örökhagyó haláláig folyamatosan együtt éltek.

[4] Az örökhagyó az F.-ben élő alperesekkel változatlanul fenntartotta a kapcsolatát, támogatta őket, részükre magas anyagi színvonalú életvitelt biztosított. A családi kapcsolattal együtt járó rendezvényeken részt vett, ezeket részben maga szervezte és a helyi közösség előtt velük együtt jelent meg. Sz.-en ugyanakkor a felperest tekintették a családtagjának.

[5] Az sz.-i lakóingatlanban több alkalmazott dolgozott: részben a háztartással kapcsolatos teendőket látták el, illetve az alagsorba beköltözködött alkalmazott a ház körüli tevékenységet végezte. Az örökhagyó és a felperes az ételt általában hozatták és rendszeresen vidéken töltötték a hétvégéket, gyakran jártak a Balatonra és Horvátországba.

[6] A felperes és az örökhagyó a vállalkozási és a magánvagyont nem kezelték elkülönítve. Az irodából a bevételt hazavitték, ezért az otthonukban állandó jelleggel nagy összegű készpénzt tartottak. A napi kiadásokra fordítandó pénzt a konyhában lévő dobozokba, a nagyobb összegeket a házban található három széfbe tették.

[7] A sárga ház távfelügyeletét ellátó kft.-nél 2002. május 22-től a riasztás esetén értesítendő személyként elsőként a felperest, másodikként az örökhagyót tüntették fel.

[8] 2008-ban az örökhagyónál daganatos megbetegedést diagnosztizáltak, a gyógykezelése során a felperes kísérte és ápolta őt. Az utolsó napokban a t.-i kórházban feküdt, a felperes és az alperesek, valamint a családtagok felváltva, folyamatosan mellette voltak. Az örökhagyó 2010. november 14-én hunyt el.

[9] A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy élettársi közös vagyon jogcímén megszerezte az örökhagyó hagyatékát képező ingatlan és ingó vagyontárgyak 1/2 tulajdoni hányadát. Keresetének ténybeli alapjaként arra hivatkozott, hogy az örökhagyóval 2000. április 1. napjától haláláig (2010. november 14. napjáig) élettársi kapcsolatban éltek és a szerzésben való közreműködésük aránya azonos mértékű volt.

[10] Az alperesek a kereset elutasítását kérték. Azzal érveltek, hogy az örökhagyó és az II. rendű alperes házassági életközössége nem szűnt meg, ez a tény pedig önmagában kizárja a felperes által állítottakat. Vitatták azt is, hogy az örökhagyó és a felperes között egyáltalán élettársi kapcsolat állt volna fenn.

[11] Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította.

[12] Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperes által előterjesztett előfellebbezés folytán a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és közbenső ítélettel megállapította, hogy a felperes és néhai F. L. 2000. április hó 1. napjától 2010. november 14. napjáig élettársi kapcsolatban éltek. Ezt meghaladóan az elsőfokú ítéletet a perköltségre is kiterjedően hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot az élettársi közös vagyon megosztása tárgyában a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította.

[13] A jogerős közbenső ítélet ellen az I. és a II. rendű alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet. Kérték, hogy a Kúria a jogerős közbenső ítéletet helyezze hatályon kívül és az elsőfokú bíróság ítéletét hagyja helyben.

[14] A jogerős közbenső ítélet jogszabálysértő voltát a Pp. 206. § (1) bekezdésére és a Pp. 221. § (1) bekezdésére alapították.

[15] A felülvizsgálati kérelem alaptalan.

[16] A Kúria a jogerős közbenső ítéletet a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelem keretei között bírálta felül.

[17] Az alperesek részben arra hivatkoztak, hogy a jogerős közbenső ítélet által megállapított tényállás olyan állításokat (megállapításokat) tartalmaz, amelyek ellentétesek az alperesek vagy egyes tanúk állításával. Ezen állítások elhangzásakor pedig sem a felperes, sem a jogi képviselője észrevételt, kifogást nem tett, nem tiltakoztak, ezért azok valóságtartalma nem kérdőjelezhető meg.

Az alperesek következtetése téves. A Pp. 163. § (2) bekezdése szerint a bíróság az ellenfél beismerése, mindkét fél egyező, vagy az egyik félnek az ellenfél által bírói felhívás ellenére kétségbe nem vont előadása folytán valónak fogadhat el tényeket, ha azok tekintetében kételye nem merül fel. A Pp. fenti szakasza alapján a beismerés a félnek a bíróság előtt tett az a kijelentése, hogy az ellenérdekű fél részéről állított tények valódiságát elfogadja. Beismerni tehát csak tényállítást lehet. Abból következően pedig, hogy a beismerésnek bíróság előtt tett kijelentésnek kell lennie, nyilvánvaló, hogy a felperes hallgatása - észrevételének, tiltakozásának, illetőleg kifogásának hiánya - beismerésként nem értelmezhető.

Nem tekinthetőek a reagálás hiánya miatt az elhangzottak kétségbe nem vont tényeknek sem. Ennek feltételét ugyanis a fenti jogszabályhely bírói felhíváshoz köti, azaz a bíróság erre alapozva csak akkor állapíthat meg tényeket, ha a fél azt a bírói felhívás ellenére nem vonja kétségbe. A perbeli esetben az alperesek által hivatkozottakra bírói felhívás nem történt, ez pedig önmagában kizárja, hogy a felperes magatartása az alperesek vagy a tanúk állításának kétségbe nem vont elfogadását jelentené.

Az alperesek - az iratellenesség körében - lényegében a másodfokú bíróság bizonyítékértékelését támadták, mivel az általuk előadottakkal, illetve az ő állításaikat alátámasztó tanúk vallomásával szemben a másodfokú bíróság a tényállást és a döntését nem az abban foglaltakra alapította. A perben azonban nem az alpereseket, hanem - a Pp. 164. § (1) bekezdése főszabálya alapján - a felperest terhelte állításai bizonyítása.