EH 2003.848 A harmadik személy a vadászatra jogosultnak köteles megtéríteni a vadászterületén jogellenesen elejtett vad értékét [Ptk. 128. §, 339. §].
Az alperesek 1995. december 22-én az a.-i halastavak környékére mentek és a felperes jogelődjének, a D. Vadásztársaságnak a területén az I. r. alperes lelőtt egy gímszarvas bikát, amelyet elszállítottak és feldolgoztak. Utóbb a húst megsemmisítették és a 16 000 forint értékű agancs visszakerült a felperes jogelődjéhez.
A felperes jogelődjének fővadásza a bűncselekmény elkövetését bejelentette a rendőrkapitányságon. A büntető bíróság az alperesek bűnösségét megállapította lopás bűntettében. A másodfokú bíróság az ítéletének indokolásában a trófea értékét 512 164 forintban, az ún. "élővad" értékét pedig 800 000 forintban állapította meg.
A felperes a keresetében az alperesek kötelezését kérte az 550 164 forint kára és annak késedelmi kamata egyetemleges megfizetésére.
Az alperesek a hús 54 000 forintos ellenértékének és járulékainak megfizetését vállalták, és ennek megfelelően 77 760 forintot letétbe is helyeztek, ezt meghaladóan azonban a kereset elutasítását kérték. Vitatták, hogy a felperes jogelődje az érintett területen vadászati jogosultsággal rendelkezett volna, továbbá azt is, hogy a jogosultság a gímszarvasra kiterjedt. Hivatkoztak arra is, hogy a cselekmény elkövetésének időpontjában fennálló tilalom miatt a gímszarvast a felperes jogszerűen el sem ejthette volna. A fővadász pedig a vadásztársaság képviselőjeként a húsértéket meghaladó kár megtérítéséről korábban már lemondott.
Az elsőfokú bíróság a keresetnek helyt adott. Az elsőfokú ítélet indokolása szerint a Ptk. 128. §-ának (1) bekezdése alapján a vadak állami tulajdonban vannak és az akkor hatályos jogi szabályozás szerint a vadászati jog vadásztársaságok részére haszonbérbeadás útján hasznosítható volt. A felperes jogelődjének a gímszarvasra is kiterjedő vadászati jogosultsága 1997. március 1-jéig fennállt. Ezzel szemben az alperesek a szarvast jogosulatlanul és a vadászati idényen kívül ejtették el. A Legfelsőbb Bíróság 5. számú Polgári Kollégiumi állásfoglalása értelmében - az elsőfokú ítélet szerint - a felperes megszerezte az elejtett szarvas tulajdonjogát, ezért a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése és a 355. §-ának (4) bekezdése alapján az alperesek kötelesek a felperes kárát megtéríteni, amely az elejtett szarvas 566 164 forintos értékének és a visszaszolgáltatott agancs 16 000 forintos értékének különbözetéből áll. Az elsőfokú bíróság az ítélete indokolásában kitért arra is, hogy a fővadász nem volt jogosult joglemondó nyilatkozatot tenni, mert a D. Vadásztársaságtól képviseletre szóló meghatalmazással nem rendelkezett.
Az alperesek fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság azzal hagyta helyben az elsőfokú ítéletet, hogy a marasztalási összegbe a letétből fedezett 77 760 forintot beszámította. Az alperesek a fellebbezésükben arra hivatkoztak, hogy az általuk is elismert húsértéken felül követelt összeg lényegében elmaradt vagyoni előny, amelynek tekintetében a bizonyítás a felperest terhelte. A másodfokú bíróság azonban a lefolytatott részbizonyítás alapján arra a következtetésre jutott, hogy fizikailag és jogilag is reális esélye volt a felperesnek arra, hogy a legközelebbi vadászati idényben a bikának külföldi vadász általi elejtése folytán hozzájusson a trófea értékéhez. Így a felperest megilleti a megsemmisített hús értéke és elmaradt vagyoni előnyként a trófea értéke is.
A jogerős ítélet ellen az alperesek éltek felülvizsgálati kérelemmel, amely a keresetet elutasító ítélet meghozatalára irányult. Az alperesek elsődlegesen azzal érveltek, hogy a kártérítés iránti perben a Pp. 164. §-ának (1) bekezdése alapján a kártérítő felelősség összes elemét a felperesnek kell bizonyítania, ennek azonban nem tett eleget, mert nem bizonyította a perben, hogy valóban bekövetkezhetett-e a felperes bevételszerzése. Az alperesek szerint kizárt, hogy a vad ugyanazon helyen ismét előfordult volna. A vadgazdálkodási terv pedig nem bizonyítja a kárt. A bíróság nem vette kellően figyelembe azt sem, hogy hiányzott a jogszabálynak megfelelő írásbeli nyilvántartás is, és a vadásztársaság elnöke és vadászmestere elfogult tanúk voltak. Az alperesek álláspontja szerint nem volt kellően bizonyított a vad értéke sem. A fővadász ugyanakkor jogosult volt a vadásztársaság képviseletére, és az értékek ismeretében a kárigényről történő lemondásra. Az alperesek utaltak arra, hogy a felperest a csont és húsértéken felüli követelés azért sem illeti meg, mert a vadgazdálkodási értéket a vadgazdálkodásról és a vadászatról szóló 8/1993. (I. 30.) FM rendelet alapján bírság formájában is be fogják hajtani.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult. A felperes jogi álláspontja szerint a bizonyítási kötelezettségének megfelelően eleget tett és a bíróság a bizonyítékokat a jogszabály szerint helyesen mérlegelte; a Ptk. 128. §-ának (1) és (2) bekezdésében foglaltak tekintetében pedig kiemelte, hogy az alperesek saját felróható magatartásukra előnyök szerzése végett nem hivatkozhatnak.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A kártérítési igény elbírálása során a bíróságnak azt kellett eldöntenie, hogy az állam tulajdonában lévő, és az alperesek által jogellenesen elpusztított vadnak az elvesztésével csökkent-e a vadászatra jogosult felperes vagyona, van-e elmaradt haszna. A Ptk. 128. §-ának (1) és (2) bekezdése értelmében a vadak az állam tulajdonában vannak; a vadászterületen elejtett, elfogott, illetőleg elhullott vad a vadászatra jogosult tulajdonába kerül. Ezek a rendelkezések jogszerű tevékenység esetén megteremtik a tulajdonjog változás lehetőségét és egyben feltételeit és erről a jogszerű helyzetről rendelkezik a Legfelsőbb Bíróság 5. számú Polgári Kollégiumi állásfoglalása is. Sem az említett jogszabály, sem az állásfoglalás nem rendelkezik azonban harmadik személy jogellenes tevékenységének következményeiről. Az adott esetben pedig az történt, hogy az állam tulajdonában lévő vadat a vadászatra jogosult területén jogellenesen lőtték le. A vadon az alperesek nem szerezhettek tulajdonjogot. Az állam, mint tulajdonos ugyanis az őt megillető vadászati jog hasznosítása keretében adja meg a jogot a vad tulajdonba vételére a vadászatra jogosult számára. A vadászatra jogosulton kívül álló harmadik személy jogszerűen a vadon tulajdonjogot nem szerezhet.
Miután az adott esetben az állam tulajdonában lévő vadat a vadászatra jogosult területén az alperesek jogellenesen lőtték le, a vad tulajdonjogának jogszabály szerinti átszállásáról nem lehet szó, attól a felperes ténylegesen végleg elesett. A felperes kártérítési igényét az alapozza meg, ha bizonyítja a kára bekövetkezését, elmaradt vagyoni előny esetén pedig azt, hogy a károkozás nélkül a vagyoni előnyhöz hozzájutott volna. Az eset sajátosságát tekintve azt kell elegendő bizonyításnak tekinteni, hogy a felperes - bár erre minden lehetősége megvolt - bizonyosan és véglegesen elesett annak a lehetőségétől, hogy a vad a tulajdonába, illetőleg vagyonába kerüljön. A vad kilövésének reális és jogszerű lehetősége fennállt, ezt csak a bűncselekmény hiúsította meg. Ennél többet, azaz a biztos kilövés tényét okszerűen egyrészt azért nem lehet bizonyítási kötelezettségként a felperesre terhelni, mert ettől éppen az alperesek fosztották meg jogellenesen, másfelől ez szükségtelen bizonyítás is lenne, hiszen a kilövés a vad megszerzésének jogszerűen adott lehetősége, és ezáltal a vad mintegy, a vadászatra jogosult vagyonának látens összetevője volt. Ennélfogva a kárnak ez a formája a felperesnél következett be, és az élő vadnak a kilövése folytán a kár nyilvánvalóan nem lehet azonos a vad húsa, csontja, agancsa értékének összegével.
A képviseletről, a képviselő nyilatkozatáról kifejtettek a jogerős ítéletben helytállóak, az alpereseknek a vadvédelmi birsággal kapcsolatos érvelése pedig téves. A vadvédelmi bírság a vadgazdálkodási (állami) érdeksérelem esetén a kártérítés mellett, mint önálló közigazgatási szankció alkalmazható, ezért a kártérítés kétszeri elbírálásáról nem lehet szó.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. III. 20.725/2000.)