BH+ 2012.9.380 A Pp. 2. §-ának (3) bekezdése alapján követelhető méltányos elégtételt biztosító kártérítés feltétele [Pp. 2. § (2) és (3) bek.].

A II. r. felperes mint ügyvéd az I. r. felperest képviselte a Budapesti Kerületi Bíróságon a 2006. szeptember 20-án megindított perben, amelyben az I. r. felperes kölcsönszerződéssel kapcsolatos követelését érvényesítette; a tárgyalások többszöri elhalasztását követően 2008. szeptember 5-én hozta meg az elsőfokú bíróság az I. r. felperes keresetének helytadó ítéletet.

A felperesek keresetükben a Pp. 2. §-ának (2) és (3) bekezdése alapján 1-1 millió forint méltányos elégtételt biztosító kártérítés megfizetésére kérték az alperes kötelezését, ennek 2006. november 23-tól járó törvényes mértékű késedelmi kamatával együtt, arra hivatkozással, hogy a per tisztességes lefolytatásához és ésszerű időn belül történő befejezéséhez való jogukat érte sérelem. Másodlagosan a Ptk. 349. §-ában jelölték meg a követelésük jogcímét; az eljárás indokolatlan elhúzódása miatt az adós lakóhelye, tartózkodási helye ismeretlenné vált, és az időmúlás miatt a végrehajtás is eredménytelen, a II. r. felperes pedig csak 2008. szeptember 30-ával tudta befejezni az ügyvédi tevékenységét. Kifogásolták a soronkívüliség elrendelése iránti kérelem és az ügy átszignálása iránti kérelem elutasítását. Állították, hogy felesleges volt a hirdetményi kézbesítés elrendelése és az ügygondnoki díj letételére való kötelezés, és az első tárgyalás elhalasztásakor a távollévő alperes részére adott tájékoztatás. Állították, hogy indokolatlanul húzódott el a tárgyalás, mert az előzményi per alperese csak a kamat mértékét vitatta.

Az alperes a kereset elutasítását kérte. Hivatkozott arra, hogy az eljáró bíró 2007. február 15-től szeptember 2. napjáig fizetés nélküli szabadságon - gyesen - volt. Állította, hogy megalapozatlan a felpereseknek az eljárás elhúzódására alapított igénye, mert a perbeli eljárás mindenben időszerű és jogszerű volt, és a jogi képviselő nyugdíjba vonulási szándéka a soronkívüliséget nem alapozta meg. Az alperes területén működő bíróságok esetében átlagosnak mondható a kettő éves pertartam és a felperesek maguk járultak hozzá az eljárás elhúzódásához a soronkívüliségi kérelmükkel, miután azt külön el kellett bírálni. Hivatkozott arra is, hogy a felperesek kárigénye a bírói gyakorlat alapján az alperessel szemben akkor érvényesíthető, ha az igény a tényleges károkozóval szemben nem érvényesíthető.

Az elsőfokú bíróság ítélete kötelezte az alperest, hogy fizessen meg az I. r. és II. r. felperesnek személyenként 200 000 forint méltányos elégtételt biztosító kártérítést, ennek 2006. november 26-tól járó késedelmi kamatával együtt és 60 000-60 000 forint perköltséget, ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Megállapította, hogy a bíróság egyediesített bizonyítási teherről nem tájékoztatta a feleket, és a felperes keresetét az első tárgyaláson érdemben elbírálhatta volna. A bíróság mulasztásaként jelölte meg, hogy az ügygondnok kirendelése iránti kérelmen túl nem kellett nyilatkoznia az I. r. felperesnek a hirdetményi kézbesítés kéréséről, mert az ügygondnok kirendelése iránti kérelem azt magában foglalja. Az I. r. felperes a bíróság felhívása alapján mindent megtett azért, hogy szabályszerű tárgyalás legyen, a bíróság azonban feleslegesen és szükségtelenül rendelt el egyes perbeli cselekményeket, így az ügygondoki díj letétbe helyezését, a letét beérkezte után pedig nem intézkedett a hirdetményi idézés elrendeléséről. Ennek volt az a következménye, hogy a 2008. márciusi tárgyaláson az alperes idézése nem volt szabályszerű, és ismételten halasztani kellett. Ezek a cselekmények vezettek oda, hogy az egyszerű megítélésű ügyben a peres eljárás közel két évig tartott, bizonyítási eljárás lefolytatása nélkül. Ezért az I. r. felperes keresete a Pp. 2. § (3) bekezdése alapján megalapozott. Részéről közrehatást nem állapított meg, mert a soronkívüliség iránti kérelem az ügytől függetlenül folyt, annak elhúzódásához nem vezethetett és nem fogadható el az alperes védekezése, miszerint az átlagos pertartam kettő évnek tekinthető, mert nem az általános ítélkezési időtartamot kell figyelembe venni, hanem az adott, konkrét ügy bonyolultságát, vagy egyszerűségét, az adott ügyben felmerülő bizonyítási eljárást és a Pp. előírásainak betartását. A bíróság nem tartotta be a per ésszerű időn belül történő befejezésének követelményét. A II. r. felperesnek a Pp. 2. § (3) bekezdésére alapított kereseti követelése azonban nem alapos, mert ez csak a fél számára biztosítja különleges kártérítés követelését. A másodlagos kereseti jogcím alapján azonban azért alapos az igénye, mert az elsőfokú eljárás elhúzódása vezetett a II. r. felperesre nézve sérelmes helyzet kialakulásához, és ténylegesen a személyhez fűződő joga sérült meg, mert az eljárás indokolatlan elhúzódása folytán egy évvel később vonulhatott nyugdíjba, ezzel a szociális jogainak gyakorlása sérült. Nem vagyoni kártérítés megítélésére 200 000 forint összegben látott lehetőséget a Pp. 206. §-ának alkalmazásával.

Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletében a fellebbezett rendelkezést megváltoztatta és a felperesek keresetét elutasította. Megállapította, hogy mindkét felperes nem vagyoni kártérítés iránti keresetet terjesztett elő vagylagos jogalapon, ennek pedig feltétele a személyiségi jog megsértése. Pusztán a jogszabályok megsértésére nem vagyoni kártérítés iránti igény nem alapítható, többlet tényállásként annak előadása szükséges, hogy a felperesnek az eljáró bíróság milyen magatartása folytán, milyen személyiségi joga sérült. Ha nem állapítható meg személyiségi jogsértés, akkor jogalap hiányában nem ítélhető meg nem vagyoni kártérítés: az I. r. felperes a vele szemben elkövetett személyiségi jogsértés vonatkozásában megfelelő előadást sem tett.

Az eljárás elhúzódása miatt érvényesített sérelemdíjnál a Pp. 2. § (2) bekezdése alapján a per befejezésének ésszerű időtartama a jogvita tárgyát és természetét, valamint az eljárás lefolytatásának egyedi körülményeit is figyelembe véve határozható meg. Az adott esetben az eljárás egyedi körülményeként kell értékelni, hogy az eljáró bíró a saját szociális jogait gyakorolva gyes-re ment, ez pedig nem eshet az alperes terhére. Az eljárás elhúzódása kapcsán az eljárási alapjog sérelmére hivatkozással nincs lehetőség annak vizsgálatára, hogy a bíróság valamely konkrét eljárásjogi szabályt megsértett-e, ezt csak a Ptk. 349. §-án alapuló követelés esetén lehet vizsgálni. A jogviták ésszerű időn belül történő befejezéshez való eljárási alapjog abban az esetben sérül, ha valamely ügyintézési késedelem folytán nincs biztosítva az eljárás folyamatossága. Megállapította, hogy az az "inaktivitás", ami fennállt - a tárgyalás elhalasztásának nem volt indoka 2007. november 21. és 2008. március 13. között - indokolt volt annak a vizsgálata, hogy ez megalapozhatja-e az I. r. felperes sérelemdíj iránti igényét. A Pp. 2. § (3) bekezdése törvényi vélelmet állít fel amellett, hogy ha a fél alapjoga sérült, ezzel együtt olyan hátrány is érte, melynek sérelemdíjjal való kompenzálása szükséges. Az adott esetben az I. r. felperesnek az a várakozása, hogy a jogerős ítélet alapján a követeléséhez hozzájut, már a keresetindításkor sem volt megalapozott; az adós három éven keresztül hitegette a keresetindítás előtt, hogy majd fizet, majd részletfizetést is kért, s amennyiben nem kerül sor a 2007. novemberi tárgyalás elhalasztására, akkor is ugyanez a helyzet állt volna elő. Ezért bár volt inaktív szakasz az eljárás során, de az nem okozott az I. r. felperesnek sérelemdíjjal kompenzálandó hátrányt. A II. r. felperes esetében pedig azt helyesen állapította meg a jogerős ítélet - ezt nem is fellebbezte meg -, hogy esetében a Pp. 2. §-ának (3) bekezdése nem alkalmazható, a Ptk. 349. §-a alapján pedig az alperes magatartása nem ad alapot a személyhez fűződő jog megsértésének megállapítására. A történtek nem értékelhetők a személye ellen irányuló támadásként, ahogy az I. r. felperes esetében sem, ezért kizárt a bíróság által elkövetett személyhez fűződő jogsértés.