BH 2009.3.88 A fogtechnikus munkakört ellátó felperes 1995. évtől kezdődően dolgozott porártalmas munkahelyen; a szilikózis betegséggel összefüggő vétkes károkozás alól a munkáltató nem mentette ki magát, felelőssége fennáll [Mt. 175. §; 1993. évi XCIII. tv. 87. §].

A felperes keresetében az alperes kártérítés fizetésre kötelezését kérte arra hivatkozással, hogy a szilikózis foglalkozási megbetegedése a munkáltatónál alakult ki, főként a szilícium-dioxid tartalmú anyag használata során. További hivatkozása szerint az alperesi munkahely nem volt ellátva megfelelő elszívó-, illetve portalanító berendezéssel, az alperes nem biztosította a folyamatos és megfelelő munkavédelmi oktatást, valamint a felperes nem kapott egyéni védőfelszerelést.

A munkaügyi bíróság közbenső ítéletével megállapította, hogy a felperes foglalkozási megbetegedéséért az alperes teljes mértékben felelős.

A munkaügyi bíróság által megállapított tényállás szerint a felperes 1992-től 1994-ig Budapesten szakmunkásképző intézetben fogtechnikus szakmát tanult, ezt követően 1995-ig az F. GMK-nál dolgozott fogtechnikus munkakörben. 1995-ben létesített munkaviszonyt az alperesnél fogtechnikusként. 2001-ben jelentkező panaszait követően 2003. június 25-én a Megyei Egészségbiztosítási Pénztár Pénzbeli Ellátási Osztálya határozatával a szilikózis okozta betegségét 2002. december 19-étől foglalkozási betegségnek ismerte el. A határozat ellen az alperes fellebbezéssel élt, a Megyei Egészségbiztosítási Pénztár 2003. augusztus 12. napján kelt határozatával azonban ezt elutasította, és az elsőfokú határozatot helybenhagyta. A felperes össz-szervezeti munkaképesség-csökkenésének mértékét 2003. június 25-én az elsőfokú orvosi bizottság 40%-ban véleményezte azzal, hogy a munkaképesség-csökkenés a felperes szilikózis foglalkozási megbetegedéséből adódik.

A munkaügyi bíróság álláspontja szerint a felperes foglalkozási betegsége szükségképpen a munkaviszonyával okozati kapcsolatban alakult ki, mivel a magánéletben szilikózis megbetegedést nem szerezhetett. Az alperes munkáltató a vétlenségét nem tudta bizonyítani, ezért a nála szerzett foglalkozási megbetegedésből eredő teljes kárért felelősséggel tartozik, annak ellenére, hogy a károkozás időpontjában az alperes kevesebb mint 10 főfoglalkozású munkavállalót foglalkoztatott [Mt. 175. § (1) bekezdés]. A munkaügyi bíróság megállapította, hogy a felperes az alperesnél végzett munka során került kapcsolatba a megbetegedését okozó szilícium-dioxidot tartalmazó anyaggal, mégpedig a beágyazási művelet, illetőleg a homokfúvás során. Az alperesnek különös figyelmet kellett volna fordítania a felperes megfelelő védőeszközzel való ellátására, illetve a kollektív védelemre, figyelemmel arra is, hogy ténylegesen a felperes a gipszelő helyiséggel egy légtérben végzett munkát. A gipszelő helyiségnek külön ablaka a szellőzésre nem volt, a munkavédelmi szakértői vélemény szerint a munkateremben lévő nyílászárón és ajtórésen keresztül szellőzött, a két helyiség között harmonikaajtó volt, amit - a tanúk vallomása szerint - több alkalommal nyitva hagytak, és légmentesen nem záródott. A munkaügyi bíróság hivatkozott az 1998. január 1-jétől hatályos 1993. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Mvt.) 44. §-ának (1) bekezdésében, valamint a 33/1998. (VI. 28.) NM rendelet 6. §-ának (4) bekezdésében foglaltakra. Megállapította, hogy az alperes a felperest ért kárért teljes mértékben felelős, mivel vétlenségét bizonyítani nem tudta, ebben a körben pedig a bizonyítási teher az Mt. 175. § (2) bekezdése alapján az alperest terhelte.

Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság közbenső ítéletével az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét helybenhagyta.

A másodfokú bíróság álláspontja szerint a perben beszerzett aggálytalan igazságügyi orvosszakértői vélemény értelmében a felperes nem vitásan az alperes által működtetett fogtechnikai laboratórium munkahelyen szerezte azt a porártalmat, amelynek következtében a foglalkozási megbetegedése kialakult, máshol mint a munkahelyen, nem volt szilikózist okozó porhatásnak kitéve. Az elsőfokú bíróság a peradatok mérlegelése alapján - különös tekintettel az Mvt. vonatkozó rendelkezéseire - helyesen állapította meg, hogy a felperes veszélyesnek minősülő anyaggal veszélyes munkahelyen végezte munkáját. A munkavédelmi oktatás esetleges elmaradása nincs okozati összefüggésben a felperes megbetegedésével, a nem megfelelő védőeszköz (védőmaszk) pedig nem róható az alperes terhére. Ugyanakkor az alperesnek felróható az a mulasztás, hogy a munkavédelmi szabályokban előírtak szerinti központi elszívó­berendezést abban a helyiségben, ahol a homokfúvó berendezést működtették, nem biztosította. Azt a peradatok szerint csak 2002. év után szereltették be, miután a felperes foglalkozási megbetegedését már megállapították. Az Orvostechnikai Hivatal (ORKI) 1999. évi előírásai is a szennyező anyagot kibocsátó berendezések helyi elszívó­berendezésén felül kötelezővé tették, hogy a helyiségek is rendelkezzenek megfelelő elszívással. Az alperesnél 2003-ban végzett porszennyezettségi mérés jegyzőkönyvi adatai nem bizonyítják, hogy a központi elszívóberendezésének felszerelését megelőzően a felperes a megengedett szintet meghaladó mértékű és szilikózist okozó porhatásnak nem volt kitéve.

Az alperes felülvizsgálati kérelmében az ítéletek "megváltoztatását", és a kereset elutasítása mellett a felperes perköltség fizetésre kötelezését kérte. A felülvizsgálati érvelés szerint a munkáltatónál hosszabb ideig nem valósult meg porhatás, a porterhelés a laboratóriumban jóval a határérték alatt maradt. Álláspontja szerint az Mvt. 87. § 12. pontjában írtak sem valósultak meg, az anyagnak semmilyen veszélyeztető hatása nem ismert, így veszélyforrást nem képviselhet. Az alperes érvelése szerint nincs összefüggés a felperes megbetegedése és a központi elszívóberendezés beszerelése között. Az elszívás a munkaasztaloknál és az egyes berendezéseknél biztosított volt, így egyéb védelemre nem volt szükség, arra nézve semmilyen előírás nem volt. A régi homokfúvónál pedig helyi elszívás volt beszerelve, ami sokkal hatékonyabb a központi elszívásnál. A beágyazónál a technológia szintén zárt, mindössze a por-folyadék komponensek megkeverése történik manuálisan, amelyet követően a keverés és a többi munkafolyamat már zárt rendszerben megy végbe. Az alperes a fokozatosság betartásával megfelelő védelemmel látta el a munkahelyeket, illetve a berendezéseket, és számára nem írta elő semmi a központi elszívó beszerelését, így a vétkességét tévesen állapította meg a másodfokú bíróság.

A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős közbenső ítélet hatályában tartására irányult. Hivatkozása szerint a fogtechnikai laboratóriumban a munkavédelmi szakértő által is veszélyesnek minősített kvarctartalmú port használnak, annak légtérbe juttatása pedig a porártalom veszélyét magában hordozza. A munkavédelmi kockázat elemzése tekintetében a munkáltató az egészséget nem veszélyeztető munkavégzés feltételeit nemcsak 2002. február 1-jétől volt köteles biztosítani. A felülvizsgálati ellenkérelmében a felperes továbbra is fenntartotta azon álláspontját, hogy a laboratóriumban a munkaasztaloknál helyi elszívók nem voltak beépítve. A betegség diagnosztizálását követően, az ÁNTSZ ellenőrzése előtt építettek be két db elszívót a munkaasztalokba, ezeknek a teljesítményét azonban az ellenőrzéskor nem mérték. B. L. szakértő laborban folytatott vizsgálata a felperes véleménye szerint felületes volt, mivel a vizsgálatkor a homokfúvót nyitott fedéllel először maximális 6 bar nyomással üzemeltették, amely miatt a gép mellett a munkavégzés lehetetlen, ezt követően a legkisebb 2 bar nyomással működtették a homokfúvót, amely így szintén gyakorlatilag használhatatlanná vált. Mivel a per iratai egyértelműen bizonyítják, hogy S. L.-nél való munka kezdetén a felperesnek semmilyen tüdőbetegsége nem volt, és a fogtechnikai tanulmányok elvégzése után kizárólag az alperes fogtechnikai laboratóriumában dolgozott, más munkahelyen a betegsége nem alakulhatott ki.