EH 2001.526 Nem lehet szó a felróhatóság körén kívül eső téves jogalkalmazásról, ha a jogszabály rendelkezése teljesen és nyilvánvalóan egyértelmű, a ténymegállapítás és a döntés pedig nem mérlegelés eredménye [Ptk. 349. § (1) bekezdés és 339. § (1) bekezdés, 1972. évi 31. tvr. 2. § (1) bekezdés, 1997. évi CXLI. tv. 32. § (2) bekezdés d) pont, 27/1972. (XII. 31.) MÉM r. 76. § (3) bekezdés, 100. § (1) bekezdés].
A felperes keresetében 700 000 forint kára és kamatai megtérítésére kérte az alperest kötelezni. Előadta, hogy jelzálog-biztosíték kikötése mellett nyújtott 700 000 forint kölcsönt. A kölcsön biztosítására szolgáló ingatlannak a tulajdoni lap szerint a kölcsönvevő volt a tulajdonosa. A tulajdoni lap azonban nem a valóságos tulajdoni helyzetet tükrözte, a kölcsönvevő ugyanis a hamis adásvételi szerződés alapján jegyeztette be magát tulajdonosként az ingatlan-nyilvántartásba. Az alperes a kölcsönvevő tulajdonjogát nem jegyezhette volna be, mert a hamis okirat az ingatlan-nyilvántartási bejegyzések alapjául szolgáló okiratokra a jogszabály által előírt formai kellékeknek nem felelt meg. Azon az szerepelt, hogy az okiratot a közjegyző ellenjegyzi, holott a közjegyző a felek által már elkészített magánokiraton a felek aláírását hitelesítheti; az ellenjegyzés csak ügyvédtől származhat.
Arra nincs reménye, hogy a kölcsönszerződés személyes kötelezettjétől a kölcsönt visszakapja. Mivel az alperesnek felróható okból nyújtott valódi biztosíték nélkül kölcsönt, az elveszett kölcsönösszeget és kamatait, mint kárt az alperes köteles neki megtéríteni. A kártérítési felelősség az alperest a Ptk. 349. §-ának (1) bekezdése alapján terheli.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Azzal védekezett, hogy a kölcsönvevő tulajdonjogának bejegyzését elrendelő határozata a felperes jelzálogjog bejegyzési kérelmének benyújtásakor még nem volt jogerős, így a jogorvoslati eljárásban az ügyintézője hibáját még következmények nélkül kijavíthatta.
Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Az ítéletét azzal indokolta, hogy az alperes ügyintézője ugyan nem járt el kellő körültekintetéssel, amikor az okirat fogyatékosságát nem ismerte fel, ez a mulasztása azonban az alperes kártérítési felelősségét nem alapozza meg, mert az adott esetben kirívó jogalkalmazási tévedés nem történt. Ez már csak azért sem állapítható meg, mert a valódi tulajdonos sérelme a földhivatali fellebbezési eljárásban orvosolva lett.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett, annak megváltoztatását és az alperesnek a keresete szerinti marasztalását kérte. Azzal érvelt, hogy az alperes alkalmazottja kirívóan súlyos jogalkalmazási hibát vétett, mert az okirat formai fogyatékosságát nem észlelte. A kölcsönösszeget csak azért adta át, mert bízott abban, hogy a visszafizetése a perbeli ingatlanra bejegyzendő jelzálogjoggal biztosítva lesz. Azt is hibának tartotta, hogy az alperes a kölcsönvevő tulajdonjogát a tulajdoni lapra a bejegyzést elrendelő végzés jogerőre emelkedése előtt bejegyezte.
A fellebbezés nagyrészt alapos.
Az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg. Tévesen jutott azonban arra a jogi következtetésre, hogy a kártérítési felelősség valamennyi, a Ptk. 349. §ának (1) bekezdésében és 339. §-ának (1) bekezdésében megszabott feltétele nem valósult meg, mert az alperes alkalmazottjának tévedése nem volt kirívóan súlyos, s ezért a tévedés az alperesnek nem róható fel.
Az ítélkezési gyakorlat szerint valóban csak a kirívóan súlyos jogalkalmazási és jogértelmezési tévedés alapozza meg a jogalkalmazó szerv kárfelelősségét. A tévedések súlyának értékelésére általában akkor kerül sor, amikor a jogalkalmazásnál tényállást kellett megállapítani, jogszabályokat kellett értelmezni és ezek egybevetésével került sor a döntés meghozatalára. Ha a figyelembe veendő jogszabály rendelkezése teljesen és nyilvánvalóan egyértelmű, a ténymegállapítás és a döntés pedig nem mérlegelés eredménye, általában nem lehet szó a felróhatóság körén kívül eső tévedésről, hibáról.
A perbeli esetben az alperes alkalmazottjának mérlegelést kívánó jogalkalmazási tevékenységet nem kellett végeznie; csak egyetlen, mérlegeléstől független döntés meghozatalára volt lehetősége. Kötelessége a bejegyzési kérelem és az annak alapjául szolgáló okiratok formai és tartalmi kellékeinek vizsgálata volt. Azt, hogy ezeket az okiratokat milyen formában kell kiállítani és azoknak mit kell tartalmaznia, a jogszabály pontosan megszabja. E kellékek vizsgálatánál mérlegelést kívánó jogalkalmazói tevékenységre nem csak szükség, de lehetőség sincs.
A perbeli hamis okirat alapján történt tulajdonjog bejegyzései idején hatályban volt 27/1972. (XII. 31.) MÉM rendelet (Vhr.) 76. §-a szabta meg a bejegyzés alapjául szolgáló magánokiratok tartalmi és formai kellékeit. Ennek (3) bekezdése akként rendelkezett, hogy "a tulajdonjog keletkezésére, módosulására, megszűnésére vonatkozó magánokiratnak a keletkezés helyén és idején kívül ügyvédi ellenjegyzést, vagy a nyilatkozattevő, illetve a szerződő felek névaláírásának valódiságára vonatkozó közjegyzői tanúsítást kell tartalmaznia".
Az alperes ügyintézőjének a fentiekben előírt alaki kellékek meglétét kellett megvizsgálnia. Ha ezt gondosan megteszi, észlelnie kellett volna azt, hogy "E szerződést ellenjegyezte" kitétel nem származhat közjegyzőtől. A jogszabály értelmében a közjegyző a felek névaláírásának valódiságát tanúsítja. Ezt az egyértelmű, külön értelmezésre nem szoruló rendelkezést kellett volna az ügyintézőnek figyelembe vennie és a bejegyzés iránti kérelmet elutasítania.
Az ingatlan-nyilvántartásról szóló, az irányadó időszakban hatályban volt 1972. évi 31. törvényerejű rendelet 2. §-ának (1) bekezdése szerint "az ingatlan-nyilvántartás nyilvános és hitelesen tanúsítja a feltüntetett adatok, továbbá a bejegyzett jogok és tények fennállását." Az ingatlan tulajdoni lapja a kölcsönvevőt tulajdonosként tüntette fel, így a felperes kellő alappal feltételezhette, hogy valóban az. Annak nincs jelentősége, hogy a bejegyzést elrendelő határozat jogerőre emelkedését megelőzően a valódi tulajdonos fellebbezésnek tekintett bejelentése folytán az alperes a hibát észlelte és a határozatát visszavonta. A felperesnek ugyanis ahhoz, hogy az ingatlanra vonatkozó jogokról tájékozódjon, elegendő volt az ingatlan tulajdoni lapját megtekinteni, mert ha a bejegyzés megtörténik, azt kell feltételezni, hogy a bejegyzési kérelemnek és a bejegyzés alapjául szolgáló okiratnak hivatalból figyelembe veendő fogyatékossága nem volt. A bejegyzés a tulajdoni lapra a Vhr. 100. §-ának (1) bekezdésének megfelelően már a határozat kézbesítése előtt megtörténhetett.
A felperes abban bízva adta át a kölcsönösszeget, hogy a kölcsönvevő a biztosítékként felajánlott ingatlan tulajdoni illetőségnek tulajdonosa, ezért a felperes abból származó kára, hogy a kölcsön visszafizetése iránti igényének biztosítéka nincs, és a téves jogállapotot tükröző ingatlan-nyilvántartás közötti okozati összefüggés kétségtelen. Az alperes a jogellenes magatartásáért való felelősség alól a fentebb kifejtettek értelmében a felróhatóság körén kívül eső jogalkalmazási tévedésre hivatkozással nem menthette ki magát. Megállapítható tehát, hogy az alperes kártérítési felelőssége a Ptk. 349. §-ának (1) bekezdése és 339. §-ának (1) bekezdése alapján fennáll. A kár után kamatot a felperes azonban nem a kölcsönösszeg átadásától, hanem csak a kölcsön visszafizetésének esedékességétől igényelhet, mert a kölcsönvevőtől, illetve a jelzálogjog érvényesítése esetén az ingatlanból is csak ettől kezdve jutott volna kamatokhoz.
A Legfelsőbb Bíróság a kifejtettekre tekintettel az elsőfokú ítéletet részben megváltoztatta, az alperest kártérítésre kötelezte, a kártérítési összeg utáni kamatokat pedig a kölcsön visszafizetésének esedékességétől ítélte meg. (Legf. Bír. Pf. V. 23.970/1997. sz.)