BH+ 2014.9.418 Nem ütközik a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményébe az alkotmányellenesnek nyilvánított, de a munkáltatói intézkedés idején még hatályos törvényi rendelkezésre alapított felmentés [2010. évi LVIII. tv. (a továbbiakban: Ktjv.) 8. § (1) bek. b) pont, 8/2011. (II. 18.) AB határozat, 34/2012. (VII. 17.) AB határozat].

A felperes 2002. január 2-ától állt határozatlan időtartamban köztisztviselő, majd 2010. július 6. napjától kormánytisztviselői jogviszonyban az alperessel, utolsó munkaköre hatósági főosztályvezető volt.

Az alperes 2011. május 11-én kelt felmentésével a felperes kormánytisztviselői jogviszonyát a kormánytisztviselők jogállásáról szóló 2010. évi LVIII. tv. (a továbbiakban: Ktjv.) 8. § (1) bekezdés b) pontja alapján indokolás nélkül megszüntette.

A felperes a keresetében a munkáltatói intézkedés jogellenességének megállapítását és az ehhez fűződő jogkövetkezmények alkalmazását kérte. Hivatkozása szerint az alperes az Alkotmánybírósági határozat közzétételét követően szüntette meg indokolás nélkül a kormánytisztviselői jogviszonyát, ekkor már tudta a felmentés alapjául szolgáló jogszabály alkotmányellenességét, így a jogát nyilvánvalóan rendeltetésellenesen gyakorolta.

A munkaügyi bíróság ítéletével megállapította, hogy az alperes a 2011. május 11. napján kelt felmentéssel jogellenesen szüntette meg a felperes kormányzati szolgálati jogviszonyát. Kötelezte az alperest, hogy fizessen a felperesnek elmaradt illetményt kamattal növelten, valamint illetmény-különbözetet ugyancsak kamataival együtt. Ezen túlmenően 10 havi átlagkeresetnek megfelelő összegű átalánykártérítés megfizetésére is kötelezte az alperest.

A munkaügyi bíróság álláspontja szerint a felperes kormánytisztviselői jogviszonyának indokolás nélküli megszüntetése ellentétes az uniós joggal, és a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményébe ütközik.

Hivatkozása szerint az Alapjogi Charta 30. cikkének nem felel meg az olyan nemzeti szabályozás, amely nem konkretizálja és differenciálja az indokolatlan elbocsátás elleni védelmet, hanem az állam alkalmazásában állók egy jelentős csoportjára vonatkozóan teljes egészében megszünteti az indokolási kötelezettséget. Az Alapjogi Charta 52. cikkének (3) bekezdése utolsó mondata célja, hogy lehetőséget nyújtson az Uniónak a szélesebb körű védelem biztosítására. Ennek szintje semmilyen esetben sem lehet alacsonyabb az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény által szabályozottaknál.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága a K.M.C. kontra Magyarország ügyben 19554/11. számú, 2012. július 10. napján meghozott ítéletében megállapította a magyar jogrendszer részét képező, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4-én kelt Egyezmény 6. cikk (1) bekezdésének tisztességes eljárásra vonatkozó rendelkezésének Magyarország által történő megsértését.

A kérelmezőnek a szolgálatból elbocsátott korábbi kormánytisztviselőként elvileg jogában állt az elbocsátás bíróság előtti megtámadása. Mivel a munkáltatónak e tekintetben nem állt fenn indokolási kötelezettsége, elképzelhetetlen, hogy az alperes munkáltató álláspontjának ismerete nélkül "értelmes" pert tudott volna indítani. A jelenlegihez hasonló polgári jogokkal kapcsolatos jogvitákban az ilyen korlátozott felülvizsgálat a 6. cikk (1) bekezdés alapján nem tekinthető hatékony bírósági felülvizsgálatnak, ezáltal a bírósághoz fordulás joga sérült.

Az elsőfokú bíróság ítéletében utalt a foglalkoztatás megszűnése esetére a dolgozók védelemhez való jogát megfogalmazó 2009. évi VI. törvénnyel kihirdetett Módosított Európai Szociális Charta 24. cikkére.

Az elsőfokú bíróság ítélete szerint a kormánytisztviselői jogviszony indokolás nélküli felmentéssel történő megszüntetése a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményébe is ütközik. A felmentés közlésekor hatályban volt Ktjv. 2. § (1) bekezdése szerint az e törvényben nem szabályozott kérdésekben a kormánytisztviselő jogviszonyára a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. tv. (a továbbiakban: Ktv.) rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni. Ennek 71. § (2) bekezdés a) pontja értelmében a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. tv. (a továbbiakban: régi Mt.) 4. §-a itt is irányadó.

A rendeltetésszerű joggyakorláshoz nem elegendő az, hogy valaki nem lépi túl a jog adta lehetőségeit, nem követ el jogszabálysértést, hanem eljárásának meg kell felelni a törvényalkotó céljainak, az adott jogosítvány rendeltetésének. A rendeltetésszerűség objektíve vizsgálandó, a jogalany vétkessége közömbös.

A Ktjv. szabályozása alapján a munkáltatói felmentés kapcsán keletkező közszolgálati jogvitákban a felmentés jogellenességét a kormánytisztviselőnek kell bizonyítania. Ez alól kivételt jelent az az eset, amikor a jogvita az egyenlő bánásmód követelményének megsértésén alapul, ezekben az eljárásokban az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. tv. 19. §-a alapján a sérelmet szenvedett félnek csak valószínűsítenie kell a jogsérelmet, a munkáltató köteles bizonyítani azt, hogy az egyenlő bánásmód követelményének eleget tett.

A Ktjv. 8. § (1) bekezdésében foglalt törvényi szabályozás formálisan nem zárja el a felmentett kormánytisztviselőt a bírói úttól. A döntéssel szemben bírósághoz fordulhat, kérheti a döntés (felmentés) jogszerűségének bíróság általi felülvizsgálatát [Alkotmánybíróság 8/2011. (II. 18.) AB határozat indokolása].

Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint mind a bírósághoz fordulás jogából (Magyarország Alaptörvénye Szabadság és felelősség fejezet XXVIII. cikk (1) bekezdése], mind az ehhez szorosan kapcsolódó jogorvoslathoz való alkotmányos alapjog [Magyarország Alaptörvénye Szabadság és felelősség fejezet XXVIII. cikk (7) bekezdése] immanens tartalmából is következik a jogorvoslat biztosításának a követelménye.

A kormánytisztviselők indokolás nélküli felmentését lehetővé tevő törvényi szabályozás a felmentéshez kapcsolódó indokolási kötelezettség elmaradásából következően tehát egyaránt "kiüresíti" a bírósághoz fordulás és a jogorvoslathoz való alkotmányos alapjogot.

Az alperes fellebbezése folytán eljárt törvényszék ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben és akként változtatta meg, hogy az elmaradt illetmény összegét leszállította. Egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.

A másodfokú bíróság álláspontja szerint az Alapjogi Chartában deklarált jogok az Európai Unió Alapszerződései által védettek, eképpen arra minden uniós állampolgár a tagállami bíróság előtt is közvetlenül hivatkozhat. Az Alapjogi Charta 30. cikke az indokolatlan elbocsátás elleni védelemről, a 47. cikke a hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz való jogról, míg az 54. cikke a joggal való visszaélés tilalmáról rendelkezik. Ezért helyesen jutott az elsőfokú bíróság arra a következtetésre, hogy az Alapjogi Charta rendelkezéseit annak 52. cikkében lévő értelmező rendelkezések alapján kell értelmezni.

A másodfokú bíróság mellőzte az elsőfokú bíróság ítélete indokolásából az Európai Szociális Charta 24. cikkére való hivatkozást - mely szerint ezen cikkel ellentétes az indokolás nélküli munkáltatói felmondás lehetősége - tekintettel arra, hogy a Chartát kihirdető 2009. évi VI. tv. 1. § (1) bekezdéséből kitűnően a Magyar Köztársaság nem vállalt kötelezettséget a 24. cikk alkalmazására.