BH 1993.11.709 Ha a munkáltató nem szűnt meg, és a munkavállaló foglalkoztatása egyébként változatlan feltételek mellett tovább folytatódik, a munkaviszony fennmarad, és azzal a munkáltatóval tart folyamatosan tovább, amely - a korábbi munkáltatóval történt megállapodás alapján - a foglalkoztatást a korábbi munkáltató helyében tovább végzi. A munkavállalót ennek figyelembevételével illeti meg a jogszabályban meghatározott végkielégítés [1991. évi XLVIII. tv. 2. §*, MK 154. sz.]

Az alperesek 1976-ban létesítettek munkaviszonyt az F. Vállalattal, amelynek elnevezése 1980-ban B. Vállalatra változott. E vállalat az 1990. január 2-án kelt alapító okirattal egyszemélyes társaságként létrehozta a B. korlátolt felelősségű társaságot, a felperest, amelynél az alperesek

változatlan munkafeltételek mellett és munkakörülmények között tovább dolgoztak. A felperes 1992. április havában mindkét alperes munkaviszonyát felmondással megszüntette.

A munkaügyi döntőbizottság kötelezte a felperest az alperesek négyhavi átlagkeresetének megfelelő összegű végkielégítés megfizetésére.

A felperes emiatt keresetlevelet terjesztett elő a munkaügyi bírósághoz. Álláspontja szerint az alperesek nem jogosultak végkielégítésre, mert az ehhez szükséges munkaviszonyban eltöltött idejük e szempontból nem vehető figyelembe. Kérte a munkaügyi döntőbizottság határozatainak megváltoztatását és az alperesek kérelmének elutasítását.

A munkaügyi bíróság ítéletével részben megváltoztatta a munkaügyi döntőbizottság határozatait, és kötelezte a felperest, hogy végkielégítés címén fizessen meg az I. rendű alperesnek 49 180 Ft-ot, annak 1992. július 1-jétől számított évi 20% kamatát, a II. rendű alperesnek pedig 47 952 Ft-ot és annak 1992. június 17-től számított évi 20% kamatát. A munkaügyi bíróság az alperesek végkielégítésre jogosultságát a felperes kollektív szerződése alapján állapította meg, mert a kollektív szerződés rendelkezése lehetővé tette a felperest alapító vállalatnál munkaviszonyban eltöltött idő figyelembevételét. Annak a felperesnél eltöltött idejükhöz való hozzászámításával pedig az alperesek munkaviszonyban töltött ideje eléri a négyhavi átlagkereset alapján megállapítható végkielégítéshez szükséges időt.

A munkaügyi bíróság ítélete ellen fellebbező felperes arra hivatkozott, hogy nem jogutódja az alapító vállalatnak. A kollektív szerződés pedig úgy rendelkezik, hogy a végkielégítésre vonatkozó szabályok csak a társaság felszámolása vagy végelszámolása esetén alkalmazhatók. Az adott esetben azonban nincs erről szó, ezért a munkaviszonyban töltött idők egybeszámításának sincs helye, enélkül pedig az alperesek nem jogosultak végkielégítésre.

A megyei bíróság ítéletével helybenhagyta az elsőfokú bíróság ítéletét. A megyei bíróság ítéletének indokai szerint a munkáltató személyében jogutódlás történt, az alperesek munkaviszonyának egyéb elemei nem változtak meg, a korábbi munkakörüknek megfelelő bérezés mellett folytatták a munkájukat 1990. januárjától. Ezt alapul véve az 1992. évi XXII. törvény 205. §-ának (1) bekezdése értelmében alkalmazandó 1967. évi II. törvény 27/A. §-ának (1) bekezdése alapján az alpereseket végkielégítés illeti meg, amelynek mértéke négyhavi átlagkereset összege.

A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő. Annak megváltoztatásával a kereseti kérelmének megfelelő ítélet meghozatalát kérte. Álláspontja szerint nem történt jogutódlás. Egyetlen jogszabály sem állapítja meg, hogy az újonnan megalakult társaság jogutódja az alapítónak. Nem alkalmazható a Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiumának 154. számú állásfoglalása sem, mert az abban említett jogutódlásnak nincs jogszabályi alapja.