EH 1999.83 Az 1956. november 4. után a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió között kialakult nemzetközi fegyveres összeütközést követő megszállás idején, 1956. december 8-án Salgótarjánban a békésen tüntető polgári lakosságra leadott sortűzzel elkövetett szándékos emberölések el nem évülő háborús bűntettnek minősülnek [az 1954. évi 32. tvr.-el kihirdetett, a háború áldozatainak védelméről szóló genfi egyezmény 3. cikke, az 1971. évi 1. tvr.-el kihirdetett, a háborús és az emberiség elleni bűntettek elévülésének kizárásáról szóló New York-i egyezmény, BHÖ 352. pont, Btk. 33. §].
Az elsőfokú bíróság két vádlottat bűnösnek mondott ki emberiség elleni bűntettben, és ezért szabadságvesztésre ítélte őket.
A tényállás lényege a következő: 1956 december elején Nógrád megyében elterjedt annak a híre, hogy a karhatalmisták forradalmárokat tartóztattak le. Ezért 1956. december 8-án Salgótarjánban a Nógrád megyei rendőrkapitányság épülete előtt tömeg gyülekezett és tüntetés kezdődött.
A tüntetés szétoszlatása céljából a helyszínre küldtek kb. 30-40 karhatalmistát, szovjet tankokat és katonákat.
A karhatalmisták dobtáras géppisztolyt viseltek, minden tagot 2-2 tárral láttak el, és az egység két golyószórót is vitt magával.
11 óra felé a tömeg már kb. 4000 főre gyarapodott, és ellepte a Rákóczi útnak a főkapitányság és a megyei tanács előtti szakaszát, részben az úttestet, részben a járdákat is, helyenként egészen közel a szovjet katonák és a karhatalmisták sorfalához.
Többen az egyik tankra is felmásztak, amely ekkor lezárta a lövegtornyát. A tömeg többsége azonban a főkapitányság bejáratához közel, azzal szemben csoportosult. Fegyvert, illetve támadóeszközt senki sem viselt, és erőszakos akcióra, vagy ilyen értelmű felhívásokra nem került sor.
A főkapitányság előtt csoportosult tömeg egyre hangosabban követelte a foglyok kiengedését. H. S. - aki tábornoki egyenruhát viselt, - S. szovjet alezredessel együtt lement a főbejárathoz, felálltak a földhányásra és onnan szóltak a tömeghez, S. tolmács úján.
H. és S. ezután több ízben hangosan és határozottan felszólították a tüntetőket, hogy oszoljanak. Konkrét fenyegetőzésekre vagy súlyos szankciók kilátásba helyezésére nincs adat.
A megyei tanács irányából hallatszó fegyverropogás után azonnal S. alezredes oroszul tűzparancsot adott. Ezután következett be a kétszer megismételt sortűz.
A közműárokban és a földhányás mögött elhelyezett szovjet katonák géppisztolyaikból megszakított, rövid sorozatokat adtak le a néhány méterre lévő tömegre. Az egyik tank géppuskája végigsöpörte a másik tankra felkapaszkodott személyeket, és eltalálta az egyik üzemanyagtartályt is, majd a tüntetőkre is lövéseket adott le.
Az egyik tankágyú is megszólalt, és egy lövést adott le a szemközti Kálvária-hegy irányába. Az egyik tank géppuskája sorozatot adott le a szemközti lakóház tetőterére, illetve felső szektorára.
A szovjetek tüzelése után azonnal, illetve egy időben, külön tűzparancs nélkül is, a megyei tanács előtt, illetve annak közelében felállított karhatalmisták géppisztolyaikból sorozatokat adtak le az oda közel eső tömegre, ugyancsak lőttek az emeleti ablakból a golyószóróval is. Hasonló történt a főkapitányság előtti karhatalmistákkal is, ők is lőttek géppisztolyaikkal a tömegre, és a golyószóróval is az ablakból. Egyes karhatalmisták géppisztolyból, egy szovjet politikai tiszt az egyik második emeleti ablakból pisztolyával, sőt, egyes szovjet katonák az ablakokból, valamennyien felülről-lefelé irányozva sorozatokat, illetve egyes lövéseket adtak le a tömegre.
A géppisztolysorozatok egy része a szemközti házak homlokzatába és egyes lakásokba becsapódott. Az első sorozat folytán a tömegből több tucat személy halt meg, illetve sebesült meg, meghalt a zászlóvivő is. Az úttesten fekve maradtak a halottak, a sebesültek egy része, több más személy a földre vágódott a lövések kikerülése végett.
Az első sorozat 1-2 percig tartott.
Az első sorozat hatására a tömeg nagy része pánikszerűen menekülni kezdett. Igen sokan a szemközti ház felé futottak, beugrottak a kapun, illetve az utcára nyíló pinceablakokon és a pincén keresztül igyekeztek a hátsó ablakokon keresztül kimászni.
Ekkor került sor a második sorozatra, feltehetően tárcserék után. A második sorozatot a szovjet katonák és a mindkét épületnél, illetve az épületekben tartózkodó karhatalmisták adták le az előbb említett módon és eszközökkel.
Ezúttal a földön fekvő, valamint a nekik háttal fordulva menekülő személyeket lőtték, ennél fogva a legtöbben immár hátulról kapták a golyót.
A második sorozat is sok halálesetet és sebesülést eredményezett. Ezután maradt csak abba a tüzelés, mert H. és S. "tüzet szüntess-t" kiáltott. Ezután az utcán talált halottakat és sebesülteket a legkülönbözőbb gépi és lovas járművekkel kórházba szállították, kiszálltak a mentők is. A halottak között férfiak, nők, fiatalkorúak és gyermekek is voltak, sőt egy előrehaladott terhes állapotban lévő asszony is.
A tüzelésben s szovjet gyalogosokon, tiszteken és a tankok személyzetén kívül a karhatalmi egység számos tagja is részt vett, noha az nem volt bizonyítható, hogy valamennyien ténylegesen a tömegbe tüzeltek volna.
A jelen ügy vádlottjai közül bizonyíthatóan lőttek géppisztolyaikkal a tömegbe.
A helyszínen 27 személy halt meg. Őket is számítva, összesen 135 személyt szállítottak be a megyei kórházba. A halottak és a sebesültek között sem szovjet katona, sem magyar karhatalmista nem volt.
A súlyos sebesülteket műtétre készítették elő, ezek közül műtét előtt, vagy műtét alatt 9 személy halt meg, az elvégzett műtétek után meghalt még további 10 fő. Összesen tehát 46 személy halt meg részben a sortűz helyszínén, részben a kórházban.
A bűnösség és a cselekmény jogi értékelése kapcsán a F. Bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a vád tárgyát képező magatartás az 1993. évi XC. törvény 1. §-a (2) bekezdésének a) pontjára figyelemmel a polgári lakosság háború idején való védelméről szóló Genfben 1949. augusztus 12-én kelt és az 1954. évi 32. törvényerejű rendelettel kihirdetett nemzetközi egyezmény 3. cikkének 1. pontja alapján emberiség elleni bűntettnek minősítendő.
A védők - vitatva egyben a jelzett nemzetközi egyezménynek a jelen ügyre vonatkoztathatóságát is - arra hivatkoztak, hogy az Alkotmánybíróság 36/1996. (IX. 4.) AB határozata merőben új jogi helyzetet teremtett azzal, hogy az ítélet jogi alapját képező 1993. évi XC. törvényt megsemmisítette.
Az Alkotmánybíróság e döntése azonban korántsem jelent alapvető változást, hanem csupán annyit: az 1993. évi XC. törvény (amely lényegében kompiláció volt) kötelező rendelkezései hiányában immár a bíróságnak kell vizsgálnia és eldöntenie, hogy az 1956 októberi forradalomhoz és szabadságharchoz kapcsolódóan elkövetett egyes bűncselekmények a genfi egyezményekben tilalmazott módon valósultak-e meg. Igenlő esetben ugyanis a nemzetközi jog megsértésével véghezvitt szándékos emberölés háborús vagy emberiség elleni bűntett, amely az 1971. évi l. tvr-rel kihirdetett, a háborús és emberiség elleni bűntettek elévülésének kizárásáról az Egyesült Nemzetek Közgyűlése által New Yorkban az 1968. évi november hó 26. napján elfogadott nemzetközi egyezmény I. cikkének a) pontja (genfi egyezmények szerinti súlyos jogsértések) és b) pontja értelmében elkövetésének időpontjától függetlenül nem évülhet el.
Mindez kitűnik az Alkotmánybíróság 36/1996. (IX. 4.) AB határozatának indokolásából is, amely utal arra, hogy a megsemmisítéshez vezető alkotmányellenesség egyfelől abban állt, miszerint az 1993. évi XC. törvény 1. §-a a genfi egyezmények különböző személyi és tárgyi rendelkezéseit egymásra vonatkoztatva, az egyezményekben nem szereplő összefüggést létesített közöttük, másfelől tévesen jelölte meg a bűncselekmények el nem évülésének jogalapját is. Mindazon-által az Alkotmánybíróság leszögezte, hogy az 53/1993. (X. 13.) AB határozat rendelkező részében a Btk. 33. §-a (2) bekezdésében foglalt el nem évülési szabályok alkalmazásának alkotmányossági követelményeit már megállapította [ennek értelmében alkotmányos a Btk. 33. §-a (2) bekezdésének az elkövetés időpontjában hatályos magyar jog elévülési szabályaira tekintet nélküli alkalmazása a háború áldozatainak védelmére Genfben 1949. augusztus 12-én kötött egyezmények közös 2. cikke szerinti nemzetközi jellegű fegyveres összeütközés esetén elkövetett súlyos jogsértésekre, valamint a közös 3. cikkben a nem nemzetközi fegyveres összeütközés esetén tiltott cselekményekre]. Jelezte továbbá, hogy a fentieken túlmenő rendelkezésre nem volt szükség, mivel a háborús és emberiség elleni bűncselekmények túlnyomó többsége az 1956-ban hatályos magyar büntetőjog szerint is büntetendő volt. Felhívta viszont a figyelmet arra, hogy a nemzetközi jog maga határozza meg a nemzetközi jog szerint üldözendő és büntetendő bűncselekményeket és büntethetőségük feltételeit, amelyeknek fenn kell állniuk ahhoz, hogy a hazai jog valamely bűncselekménye a nemzetközi jogba ütköző bűncselekménynek minősüljön.
Ehhez képest tehát a vád tárgyát képező cselekmény jogi értékelésének feltételeit a nemzetközi jog, mégpedig a polgári lakosság háború idején való védelméről szóló, Genfben 1949. augusztus 12-én kelt (IV.) egyezmény jelöli ki, amelynek kihirdetése az 1954. évi 32. tvr.-rel történt meg.
Ennek 2. cikke háború vagy minden más nemzetközi fegyveres összeütközés, illetve megszállás esetére rendeli az egyezmény alkalmazását, és a 146. cikke kötelezővé teszi az ennek során elkövetett, a 147. cikkben háborús bűntettként felsorolt súlyos jogsértések (közöttük a védett személyek sérelmére véghezvitt szándékos emberölés) elkövetőinek büntető megtorlással sújtását. A 3. cikk viszont a nem nemzetközi fegyveres összeütközésre vonatkozik és emberiességi megfontolásokon alapuló tilalmakat állít fel, így az 1/a. pont értelmében azt, hogy az ellenségeskedésben részt nem vevő személyek tekintetében mindenkor és mindenütt tilos a bármely alakban megnyilvánuló emberölés. A 3. cikkhez kapcsolódik egyébként az 1989. évi 20. sz. tvr-rel kihirdetett az 1949. augusztus 12-én kötött genfi egyezményeket kiegészítő és a nem nemzetközi fegyveres összeütközések áldozatainak védelméről szóló II. jegyzőkönyv 1. cikke, amely a tárgyi alkalmazási kört határozza meg, megjelölve azokat a helyzeteket, melyek nem tekinthetők fegyveres konfliktusoknak.
Mindezeket értékelve az elsőfokú bíróság - bár a IV. genfi egyezmény mindhárom érvényesülési feltételét (a nemzetközi fegyveres összeütközést, a megszállást, illetve a nem nemzetközi fegyveres konfliktust) megállapíthatónak, ekként az egyezmény 2. és 3. cikkét egyaránt felhívhatónak látta - az 1956. december 8-i cselekmény kapcsán a IV. egyezmény 3. cikkének 1/a. pontjában foglalt tilalom megszegése folytán emberiség elleni bűntettet tartott felróhatónak.
Ezzel az állásponttal a Legfelsőbb Bíróság nem értett egyet. A polgári lakosság háború idején való védelméről szóló IV. egyezmény 2. cikke értelmében az egyezmény alkalmazást nyer a két vagy több szerződő fél között bekövetkező megüzent háború, vagy minden más fegyveres összeütközés esetén, még ha hadiállapot fennforgását közülük valamelyik nem is ismeri el. Az egyezmény alkalmazandó valamely szerződő fél területe egészének, vagy egy részének bármely megszállása esetén is még akkor is, ha ez a megszállás nem ütközik semmiféle katonai ellenállásba.
A 4. cikk rögzíti: "az egyezmény védelmében részesülnek azok a személyek, akik összeütközés vagy megszállás esetén bármely időpontban és bármely módon valamelyik szerződő fél vagy megszálló hatalom hatalmában vannak, amelynek nem állampolgárai".
A 6. cikk szerint: "a jelen egyezményt a 2. cikkben említett minden összeütközés vagy megszállás esetében annak kezdetétől fogva alkalmazni kell. Az összeütköző felek területén az egyezmény alkalmazása a katonai műveletek általános befejezésével ér véget. A megszállott területen a jelen egyezmény alkalmazása a katonai műveletek általános befejezésétől számított 1 év eltelte után ér véget".
A Hágában 1907. október 18-án létrejött - az 1913. évi XLIII. törvénycikk 1. § 4. pontjával kihirdetett - a szárazföldi háború törvényeiről és szokásairól szóló egyezmény mellékletét képező szabályzat III. részének 42. cikke akként rendelkezik, hogy: "megszállottnak kell tekinteni azt a területet, amely tényleg az ellenség hadseregének hatalmába került. A megszállás csupán azokra a területekre terjed ki, ahol ez a hatalom fennáll és gyakorolható."
A IV. genfi egyezmény 146. cikkéből következően: "a magas szerződő felek kötelezettséget vállalnak, hogy minden szükséges törvényhozási intézkedést megtesznek abból a célból, hogy megfelelő büntető megtorlással sújtsák azokat a személyeket, akik a jelen egyezmény egyik vagy másik rendelkezését a következő cikkben meghatározott módon súlyosan megsértették, vagy annak megsértésére utasítást adtak. Mindegyik szerződő fél köteles felkutatni azokat a személyeket, akiket e súlyos jogsértések egyikének vagy másikának elkövetésével, vagy azok elkövetésére utasítás adásával gyanúsítanak és tartozik e személyeket tekintet nélkül állampolgárságukra, saját bíróságai elé állítani".
A 147. cikkből kitűnően pedig: "az előző cikkben említett súlyos jogsértésnek az alábbi tényállások egyikét vagy másikát kimerítő cselekmények tekintendők, ha azokat az egyezmény által védett személyek vagy dolgok ellen követik el: a szándékos emberölés, ...".
Az irányadó tényállásból megállapíthatóan 1956. november 4-én hajnalban a Szovjetunió hadseregének páncélos hadosztályai általános támadást indítottak mind Budapesten, mind vidéken, hogy érvényt szerezzenek a szovjet kormány és pártvezetés ama politikai döntésének, amely a - Nagy Imre miniszterelnök által vezetett - törvényes magyar kormány hatalomból történő elmozdítására és a magyar forradalom leverésére irányult. E támadás egyes magyar katonai egységek és - főként - a nemzetőrséggé szervezett felkelők részéről fegyveres ellenállásba ütközött. A szovjet csapatok katonai győzelmének eredményeként a harci cselekmények 1956. november 15-éig országszerte megszűntek, ezen időpontot követően tehát a katonai hadműveletek befejeződtek. Az ellenállás letörése után azonban a szovjet csapatok a városokból nem távoztak el, - így 1956. november 14-étől 1957 elejéig Salgótarjánból sem - hanem megszálló erőként ott állomásoztak, rendészeti és közigazgatási funkciókat is ellátva. Ezt jelzi, hogy Salgótarján szovjet katonai városi parancsnoka, S. alezredes az 1956. november 15-én kibocsátott parancsában kijárási, valamint ideiglenes csoportosulási, felvonulási és tüntetési tilalmat rendelt el, s szabályozta az üzletek nyitvatartási idejét is. A szovjet katonák - a karhatalmistákkal kiegészülve - a város közterületein tartózkodtak, járőrözésekben vettek részt.
Mindebből viszont az következik, hogy 1956. november 4-én a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió között - a szovjet támadás folytán, hadüzenet nélkül - a IV. genfi egyezmény 2. cikkében írt nemzetközi fegyveres összeütközés alakult ki. Erre pedig a 6. cikk értelmében az egyezményt az összeütközés kezdetétől fogva alkalmazni kell. Minthogy a katonai műveletek általános befejezését (1956. november hó 15. napját) követően Salgótarján városa megszállt terület maradt, s az volt 1956. december 8-án is, az egyezmény alkalmazásának hatálya - a 6. cikkben említett 1 évi időtartamra figyelemmel - változatlanul fennállt. Ez a helyzet egyben azt is jelenti, hogy Salgótarján polgári lakossága a szovjet hadsereg, mint megszálló hatalom hatalmában volt, következésképpen az egyezmény védelme alá került. E védettség természetesen - mindaddig amíg a megszállás ténylegesen fennállt - a szovjet erőkkel együttműködő, azokkal közös akciókat végrehajtó, karhatalmistákkal szemben is érvényesült. Ehelyütt szükséges megjegyezni, hogy a szovjet katonai alakulatok 1956. november 4-ét megelőző - előbb a békeszerződésen, majd a Varsói Szerződésen alapuló - folyamatos magyarországi jelenléte a nemzetközi jog szerint nem minősül megszállásnak.
Az 1956. december 8-ai salgótarjáni tüntetés során a békésen tiltakozó polgári lakosságra leadott sortűzzel megvalósított tömeges, szándékos emberölés tehát a IV. genfi egyezmény 147. cikkében foglalt és háborús bűntettet képező súlyos jogsértésnek tekintendő. E bűncselekmény elkövetője állampolgárságra tekintet nélkül bárki, akár katona, akár polgári személy is lehet.
A tényállásban részletezett cselekmény napján - 1956. december 8-án - ekként kétségkívül fennálló és a IV. genfi egyezmény alkalmazását igénylő helyzeten a legkevésbé sem változtat az a körülmény, hogy formálisan működött a szovjet fegyveres intervenció segítségével hatalomra került - Kádár János vezette - forradalmi munkás-paraszt kormány által irányított helyi közigazgatás is, ugyanígy az sem, hogy a konszolidációt követő későbbi időszakban e kormány kül- és belpolitikai elfogadottsága miként alakult. Az 1956 novemberében és decemberében érzékelhetően fokozódó belső feszültséget egyébként - jóllehet ennek az ügy büntetőjogi megítélése szempontjából nincs különösebb jelentősége éppen az idézte elő, hogy a magyar lakosság a Kádár kormányt legitimnek nem fogadta el, de kérdéses volt - a geopolitikai realitások által befolyásolt módon és mértékben, a nagyhatalmi érdekektől színezetten - annak nemzetközi elismertsége is.
Tévesen érvelt a védelem azzal, hogy az egyezmény nem tiltja a rend fenntartása érdekében szükséges intézkedések alkalmazását. A IV. genfi egyezmény 5., 64-71. cikke részletesen szabályozza a megszálló hatalom jogkörét, büntető hatalmát, amely azonban mindig csak azokkal szemben érvényesülhet, akiket egyénileg terhel indokolt gyanú, a polgári lakosság elleni csoportos megtorlás viszont az egyezmény feltétlen tilalma alá esik.
A nullam crimen sine lege, nulla poena sine lege elvét illetően a következőkre szükséges rámutatni:
A háborús és emberiség elleni bűncselekmények - melyek tényállását és büntethetőségének feltételeit a nemzetközi jog kogens módon határozza meg, s amelyek az Alkotmány 7. §-a (1) bekezdésének első fordulata szerint külön transzformáció vagy adaptáció nélkül is a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek közé tartoznak - nemzetközi jogi szabályozása nincs tekintettel a belső jogban érvényesülő nullam crimen elvre, minthogy ezeket attól függetlenül rendeli büntetni, hogy azok az elkövetéskor a belső jogban büntethetők voltak-e vagy sem. A nemzeti jog idevonatkozó hiánya vagy esetleg eltérő volta közömbös, mert a nemzetközi jog a maga saját rendszerén belül megköveteli, hogy e bűncselekmények az elkövetés időpontjában a nemzetek közössége által elismert általános elvek alapján - a nemzetközi jog szabályai értelmében háborús vagy emberiség elleni bűncselekményeknek minősüljenek, hiszen a magyar állam büntetőjogi hatalmán keresztül a jelzett bűncselekmények esetében valójában a nemzetek közösségének büntetőhatalma érvényesül. Ebből fakadóan nincs jelentősége annak, hogy a genfi egyezmények kihirdetése miként történt meg, illetőleg, hogy az azok végrehajtására vállalt kötelezettséget a magyar állam mely időpontban teljesítette.
Mindazonáltal a háború áldozatainak védelmére vonatkozóan Genfben 1949. augusztus 12-én kötött egyezményekhez a magyar állam csatlakozott, azokat ratifikálta, s a hivatkozott egyezmények kihirdetésére sor is került 1954. november 26-án az 1954. évi 32. számú tvr-rel olyként, hogy az egyezmények 1955. február 3-án léptek hatályba. Ugyancsak csatlakozott - mégpedig fenntartás nélkül - a Magyar Népköztársaság a háborús és emberiség elleni bűncselekmények elévülésének kizárásáról rendelkező New Yorkban 1968. november 26-án az ENSZ közgyűlése által elfogadott egyezményhez, melynek kihirdetése az 1971. évi l. sz. tvr-rel 1971. február 2-án, míg a háború áldozatainak védelmére vonatkozóan Genfben 1949. augusztus 12-én kötött egyezmények I. és II. kiegészítő jegyzőkönyvének kihirdetése az 1989. évi 20. tvr-rel történt meg.
A nemzetközi jog a büntetési tételekről nem rendelkezik ugyan, de a IV. genfi egyezmény 147. cikke szerinti, az egyezmény által védett személyek ellen megvalósított súlyos jogsértések körében felsorolt elkövetési magatartás: a szándékos emberölés a véghezvitel idején - 1956. december 8-án - hatályban lévő Büntetőtörvénykönyv értelmében is tiltott, büntetendő cselekmény volt, minthogy a BHÖ 352. pontjába felvett 1878. évi V. törvénycikk 280. §-a a több emberen elkövetett szándékos emberölés bűntettére életfogytig tartó fegyházbüntetés kiszabását rendelte. Ugyanez érvényes a jelenleg hatályos Btk 166. §-a (2) bekezdésének f) pontjában meghatározott több emberen elkövetett emberölés bűntettére is, bár ennek büntetési tétele enyhébb, hiszen a hivatkozott bűntettre határozott tartamú, 10-től 15 évig terjedő fegyházbüntetés is alkalmazható. A megvalósítás időpontját tekintve tehát önmagában véve ezért sem lehet szó a büntető anyagi-jogi diszpozíció, illetve szankció hiányáról.
Az Alkotmánybíróság az 53/1993. (X. 13.) AB határozatából egyértelműen kitűnik, hogy nem állott ellentétben az Alkotmánnyal a Btk. 33. §-a (2) bekezdésének az elkövetés időpontjában hatályos magyar jog szabályaira tekintet nélkül történő alkalmazása a háború áldozatainak védelmére Genfben 1949. augusztus 12-én kötött egyezmények közös 2. cikkében megjelölt nemzetközi fegyveres összeütközések keretében elkövetett súlyos jogsértésekre, valamint a közös 3. cikkben felsorolt tiltott cselekményekre. A Magyar Népköztársaság az 1968-as New York-i egyezményt - amely a háborús és emberiség elleni bűncselekmények el nem évülését kimondta - ratifikálta, s ezzel nemzetközi jogi kötelezettséget vállalt arra, hogy az azokban meghatározott háborús és emberiség elleni bűncselekményeket visszamenőleges hatállyal is elévülhetetlennek tekinti. Ezt megelőzően egyébként a magyar büntetőjog - csakúgy mint a genfi jog - a háborús és emberiség elleni bűntettet képező cselekmények elévülési idejére vonatkozóan semmiféle szabályt nem tartalmazott, következésképpen az ilyen cselekményeket érintő visszaható hatály a korábbi helyzethez képest az elkövetőkre nézve hátrányosabb büntetőjogi megítélést nem jelent.
Az előbbiekben vázoltakat figyelembe véve tehát azoknak a karhatalmistáknak a tevőlegessége, akik 1956. december 8-án délelőtt Salgótarjánban felsorakozva géppisztolyukból sorozatlövéseket adtak le a tüntető polgári lakosságra, a polgári lakosság háború idején való védelméről szóló, Genfben 1949. augusztus 12-én kelt egyezmény 2., 4. és 6. cikkében foglaltakra tekintettel a 147. cikkben meghatározott súlyos jogsértés folytán háborús bűntettnek minősül, amelyet - a Btk. 2. §-ának alkalmazásával - a Btk. 166. §-ának (1) bekezdése és a (2) bekezdés f) pontja szerint megjelölt módon, több emberen elkövetett emberöléssel valósítottak meg. Ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Be. 260. §-a alapján megváltoztatta, és a vádlottak cselekményét társtettesként, több emberen elkövetett szándékos emberöléssel megvalósított háborús bűntettként értékelte. (Legf. Bír. Bf. IV. 1847/1996. sz.)