BH+ 2014.4.177 A törvényben meghatározott keretek között, a kötelező minimális mértéket meghaladó felmondási idő kikötése a munkaszerződésben nem tekinthető a munkavállalóra kedvezőtlenebb feltételben való tiltott megállapodásnak [1992. évi XXII. tv. (Mt.) 13. § (3)-(4) bek., 92. § (1)-(2) bek., 2009. évi CXXII. tv. 7. § (2) bek.].

A felperes munkáltató a keresetében az alperes munkavállalót jogellenes rendkívüli felmondása jogkövetkezményeként 3 havi felmondási időre járó átlagkeresetnek megfelelő 949 674 forint megfizetésére kérte kötelezni.

A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest a felperes javára 949 674 forint felmondási időre járó átlagkereset megfizetésére.

A munkaügyi bíróság által megállapított tényállás szerint az alperes a 2010. január 25-étől kommunikációs munkatárs munkakörben fennálló munkaviszonyát 2011. május 24-én közölt rendkívüli felmondással megszüntette. Ennek indokolása szerint a munkáltató az 1992. évi XXII. tv. (régi Mt.) 96. § (1) bekezdés b) pontjában foglalt rendelkezést megszegte.

A felek a munkaszerződés 14. pontjában 3 hónap felmondási időt kötöttek ki. Az alperes átlagkeresete 316 558 forint volt.

Az elsőfokú bíróság a felperesnek az Mt. 101. § (1) bekezdésre alapított keresetét alaposnak találta. Kifejtette, hogy a rendkívüli felmondást a munkavállaló is köteles megindokolni, annak valósnak, okszerűnek és világosnak kell lennie, és vita esetén ezek bizonyítása a jognyilatkozatot tevőt terheli.

Az alperes által benyújtott rendkívüli felmondás az okszerűség, a valóság és a világosság követelményének nem felelt meg, ugyanis az csak jogszabályra való hivatkozást tartalmazott, emiatt jogellenes. Ezért kötelezte az alperest a munkaszerződésben foglalt - jogellenes rendkívüli felmondás esetén járó - átlagkereset megfizetésére. Rögzítette továbbá, hogy a rendkívüli felmondás alaki hiányosságai miatt nem lehetett vizsgálni, hogy az alperes ténylegesen miért szüntette meg a munkaviszonyt, ezért az e körben előterjesztett bizonyítási indítványt elutasította.

Az alperes fellebbezése folytán eljárt törvényszék ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, és az alperesi marasztalás összegét 316 558 forintra leszállította. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította.

Az indokolás szerint az elsőfokú bíróság helyesen tárta fel a tényállást, az abból levont jogkövetkeztetése csak részben helytálló.

A felperes a keresetét a perben az Mt. 101. § (1) bekezdésére alapította, mert hivatkozása szerint a munkavállaló rendkívüli felmondása nem felelt meg a jogszabályoknak. Ezért az elsőfokú bíróság jogszerűen vizsgálta, hogy az alperes munkavállaló az Mt. 89. § (2) bekezdésének megfelelően indokolta-e a rendkívüli felmondását figyelemmel az Mt. 96. § (2) bekezdésére. Egyetértett az elsőfokú bíróság jogkövetkeztetésével, miszerint pusztán a jogszabályra történő hivatkozás nem tekinthető az MK. 95. számú állásfoglalásban hivatkozott összefoglalóan megjelölt oknak. Ezért helyesen állapította meg azt, hogy az alperes rendkívüli felmondása nem felelt meg az Mt. 96. § (1) bekezdés b) pontjának és (2) bekezdésének, ezért helyesen alkalmazta az Mt. 101. § (1) bekezdésében szabályozott jogkövetkezményeket.

Álláspontja szerint azonban az elsőfokú bíróság a munkavállalóra irányadó felmondási időre járó átlagkereset mértékét jogellenesen állapította meg. A munkaszerződés 14. pontjában meghatározott 3 havi felmondási idő kikötése ugyanis az Mt. 13. § (4) bekezdése szerint semmis, és helyette a felperes munkaviszonyban töltött idejére tekintettel az Mt. 92. § (1) és (2) bekezdése alapján, valamint a köztulajdonban álló gazdasági társaságok takarékosabb működéséről szóló 2009. évi CXXII. tv. 7. § (2) bekezdés alapján irányadó 30 napos felmondási időt alkalmazta. A munkaszerződés 14. pontjában foglalt felmondási időre vonatkozó kikötést az Mt. 13. § (3) bekezdés alapján értékelte, és megállapította, hogy a felek ezen megállapodása a munkavállalóra kedvezőtlenebb feltételnek minősül.

A felperes a felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésével az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte.

Álláspontja szerint a törvényszék az Mt. 92. § (1) és (2) bekezdés, valamint a 2009. évi CXXII. tv. 7. § (2) bekezdés rendelkezéseit helytelenül értelmezte. A felek felmondási időre vonatkozó megállapodása ugyanis megfelelt e szabályoknak, annak 3 hónapban meghatározott maximális mértékét ugyanis nem haladta meg.

Megalapozatlan a jogerős ítélet azon indoka is, mely szerint a munkaszerződésben a felek által meghatározott 3 hónap felmondás idő az Mt. 101. § (1) bekezdés viszonylatában a munkavállalóra nézve kedvezőtlenebb szabálynak tekintendő. Egyrészt mert a felek az Mt. 13. §-ában megállapított szabályoktól nem tértek el, hiszen az Mt. 92. § (1) bekezdés lehetővé tette számukra, hogy 3 hónap felmondási időben állapodjanak meg. Másrészt a felmondási időre vonatkozó rendelkezést nem lehet csak az Mt. 101. § (1) bekezdés viszonylatában kedvezőtlenebbnek értékelni, mert a munkavégzési kötelezettség alóli mentesítés esetén az Mt. 93. § (1) bekezdés viszonylatában viszont kedvezőbbnek minősül.

Az alperes a csatlakozó felülvizsgálati kérelmében elsődlegesen a jogerős ítéletnek az elsőfokú ítéletre is kiterjedő hatályon kívül helyezésével a per megszüntetését, másodlagosan az elsőfokú ítélet megváltoztatásával a felperesi kereset elutasítását kérte.

Hivatkozása szerint a per első tárgyalásán a felperes szabályszerű idézés ellenére nem jelent meg, az elsőfokú bíróság a Pp. 135. §, 136. § (1) bekezdés és 157. § d) pontja rendelkezéseit elmulasztotta alkalmazni. A felperesi jogi képviselő késése ugyanis nem mentesíti a bíróságot a tárgyalás elmulasztásának jogkövetkezményei alkalmazása alól.

A másodlagos kérelmét arra alapította, hogy a rendkívüli felmondása jogszerű volt, az megfelelt az Mt. 89. § (2) bekezdés, 96. § (1) bekezdés b) pontja, és az MK. 95. számú állásfoglalás szabályainak. A rendkívüli felmondás nem rögzítette ugyan a munkáltató sérelmezett minősíthetetlen, megalázó magatartását, hanem azt összefoglalóan "olyan magatartást tanúsít, amely a munkaviszony fenntartását lehetetlenné tette" szöveggel jelölte meg. Az Mt. 89. § (2) bekezdés második fordulata csak vita esetén teszi a nyilatkozó kötelezettségévé a felmondás indoka valóságának és okszerűségének bizonyítását. A felperes egyezségre vonatkozó felajánlása során tett nyilatkozatából megállapítható, hogy világos volt számára a felmondás indoka, hiszen a megállapodás feltételéül szabta, hogy az alperes nyilvánítsa ki, miszerint a felperes nem követett el jogsértést. Az elsőfokú bíróság azonban alaki hiányosságra hivatkozással elzárta az alperest a bizonyítástól, így a rendkívüli felmondás alapjául szolgáló tényállást nem tárta fel.

A Kúria az iratok alapján megállapította, hogy a jogerős ítélet a felperesi követelés jogalapját megalapozottnak találta, csak a jogkövetkezmény összegszerűségére vonatkozóan változtatta meg az elsőfokú ítéletet. A felperes a felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítéletnek az összegszerűség tárgyában hozott rendelkezését kérte hatályon kívül helyezni. Az alperes a jogerős ítélet jogalapra vonatkozó rendelkezését nem támadhatta csatlakozó felülvizsgálati kérelemmel annak járulékos jellegére tekintettel [Pp. 273. § (6) bek., 244. §]. Ezért a Kúria az alperes csatlakozó felülvizsgálati kérelmét a Pp. 273. § (2) bekezdés a) pontja alapján hivatalból elutasította. Erre tekintettel nem képezhette a felülvizsgálati eljárás tárgyát az alperes által közölt rendkívüli felmondás jogszerűségének vizsgálata.