EH 2002.737 I. A mentelmi jog felfüggesztése az országgyűlési képviselő büntetőjogi felelősségre vonásának a büntetőeljáráson kívül eső feltétele, amelyről az országgyűlés határoz. A mentelmi jog felfüggesztésének a jogszerűsége a büntetőeljárásban nem vizsgálható [Be. 15. § (4) bek., 1990. évi LV. tv. 5. és 6. §].

II. A mentelmi jog az országgyűlési képviselőt korlátozott védelemben részesíti. A mentelmi jog védelme alatt álló képviselő ellen szabálysértési vagy büntetőeljárás megindítása, illetve folytatása, a tettenérés esetén foganatosítandó őrizetbevétel kivételével büntető eljárásjogi kényszerintézkedés alkalmazása kizárt. Minden más a bűncselekmény megelőzését, leplezését, bizonyítását szolgáló egyébként nem a büntetőeljárásról, hanem a rendőrségről szóló törvényben szabályozott intézkedés jogszerű és az országgyűlési képviselő mentelmi joga által nem korlátozott [1990. évi LV. tv. 5. § (1) bek., 1994. évi XXXIV. tv.].

Az elsőfokú bíróság a 2002. május 27. napján kelt ítéletében az I. r, vádlott bűnösségét 2 rendbeli, vezető beosztású személy által, kötelességszegéssel elkövetett vesztegetés bűntettében állapította meg, ezért őt halmazati büntetésül 6 év börtönbüntetésre és 10 év közügyektől eltiltásra ítélte.

A vádlott 52 éves, büntetlen előéletű, 1998. évtől a Magyar Köztársaság Országgyűlésének parlamenti képviselője volt.

A vádlottnál 1998-ban szívkoszorúér műtétet hajtottak végre. Ezen túlmenően magas vérnyomás, nyombélfekély betegségekben és cukorbetegségben szenved. Börtöntűrő képessége csökkent, de nem kizárt. Egészségi állapotára figyelemmel rendszeres gyógyszeres kezelést és szoros orvosi, szükség esetén szak-kardiológiai ellenőrzést és ellátást igényel, amely a bv. Eü. Szolgálat keretében megoldható.

A vádlott volt parlamenti képviselő mentelmi jogát a Magyar Köztársaság Országgyűlése a 85/2000. (X. 18.) OGY határozattal 2000. október hó 17-én, majd a 99/2000. (XII. 14.) OGY határozattal 2000. december hó 12-én függesztette fel.

A vádlott az Országgyűlési képviselői tevékenysége során a Környezetvédelmi Bizottság elnöki tisztségét is betöltötte.

A vádlott kezdeményezésére 1999. szeptember 23-án alakult meg a 2/1999. (III. 26.) KöM rendeletben megfogalmazott Környezetvédelmi Alap Célfeladat fejezeti kezelésű előirányzat felhasználásának átfogó ellenőrzése céljából a Környezetvédelmi Alap Céltámogatás (a továbbiakban: KAC) Ellenőrző Albizottság, amelynek elnöke a vádlott lett. Az ellenőrzés célja többek között az is, hogy az egyes önkormányzatok a KAC támogatás igénylésével és felhasználásával kapcsolatosan megfelelnek-e a jogszabályi előírásoknak, a beruházások szakmai, műszaki és pénzügyi előkészítése megfelelt-e a törvényes előírásoknak, illetve jogszabályoknak, a közbeszerzési eljárást a jogszabályok betartásával folytatták-e le.

A KAC Ellenőrző Albizottság hatásköre az ország valamennyi megyéjére és a fővárosra is kiterjedt.

1. 1998. évben E. község gesztorsága alatt további három község pályázatot nyújtott be szennyvízhálózat kiépítése iránt és egyidejűleg megpályázták a KAC-ot, amelynek összege 464 millió forint volt.

1998. nyarán - pontosan már meg nem határozható időben - az I. r. vádlott érdeklődött L. I. e.-i polgármesternél, hogy a közbeszerzési eljárás megindult-e, és hogy két cég, nevezetesen a Cs. Rt., illetve a B. Rt. benne van-e a pályázatban.

L. I. ekkor a valóságnak megfelelően olyan tájékoztatást adott, hogy a nevezett cégek az előminősítési eljárásban szerepelnek. Nem sokkal ezt követően L. I. a képviselőházban találkozott a vádlottal, aki rövid beszélgetés után közölte L. I.-al, hogy jó lenne, ha a Cs. Rt. bekerülne a kivitelezők közé és azt is, hogy a közbeszerzésekkel foglalkozó bizottságban befolyással rendelkezik.

Ezt követően - pontosan már meg nem határozható időben - a vádlott meglátogatta E. I.-t.

1999 augusztusában - pontosan már meg nem határozható napon - a vádlott négyszemközti beszélgetés során közölte L. I.-val, hogy kéri a KAC 30%-ot és azt, hogy a Cs. Rt. alvállalkozó legyen a csatorna beruházás kivitelezésében. L. I. ekkor nem adott választ a vádlott kérésére, majd a vádlott közölte L. I.-val azt is, hogy amennyiben teljesítik kérését, akkor nem fogja megakadályozni a beruházás kivitelezését. Közvetlenül a beszélgetés után a vádlott L. I.-t közös üzleti ebédre hívta meg, amelyen részt vett Cs. Rt. vezérigazgatója, P. Gy. is. A beszélgetés során azonban sem a KAC 30%-a, sem a Cs. Rt. bevonása a kivitelezésbe nem került szóba.

A 464 millió forintos KAC támogatás 30%-a 139 200 000 forint volt, amelyet a vádlott nem kapott meg.

2. 2000 februárjában Sz. község írt ki közbeszerzési pályázatot csatorna beruházásra. A pályázatot az első fordulóban B. D. Kft.-je (PMVCS) nyerte meg. A pályázat eredményét a vesztesként kihozott Cs. Rt. megtámadta a Közbeszerzések Tanácsa mellett működő Közbeszerzési Döntőbizottságnál.

A Közbeszerzési Döntőbizottság a Cs. Rt. által indított jogorvoslati eljárás során 2000. július hó 25. napján ülést tartott, amelyen részt vett a Cs. Rt. vezérigazgatója, P. Gy., valamint a vádlott is. Az ülésen a vádlott kifejtette, hogy parlamenti bizottság elnökeként hivatalból kezdeményezett jogorvoslati eljárást a pályázattal szemben. A Közbeszerzési Döntőbizottság végül is a jogorvoslattal élő Cs. Rt. panaszának helyt adva, a közbeszerzési eljárást lezáró döntést megsemmisítette és új eljárás lefolytatását írta elő.

A döntés meghozatala után 2000. július 30-át követően a vádlott a közbeszerzési eljárást az önkormányzat megbízásából bonyolító C. Kft. képviselőjét, B. Gy.-t azzal kereste meg, hogy a megismételt pályázati eljárás során a Cs. Rt.-t hozzák ki nyertesnek. B. Gy. a kérésre nem adott érdemi választ a vádlottnak. A megismételt közbeszerzési eljárás során ismét a PMVCS nyerte meg a pályázatot. Az eredmény kihirdetését követően B. Gy. tájékoztatta B. D.-t, hogy a vádlott milyen elvárást fogalmazott meg irányában. B. D. közölte, hogy a Cs. Rt.-t nem kívánja alvállalkozóként bevonni az általa elnyert munkálatokban.

B. D. azonban tartott attól, hogy a vádlott akadályokat gördíthet a beruházás elé, ezért felvette a kapcsolatot a vádlottal azért, hogy a Cs. Rt. helyett más céget ajánljon alvállalkozónak. A vádlott B. Gy. közvetítésével a P. Kft.-t ajánlotta, akinek vezetőjével, N. G.-al B. D, felvette a kapcsolatot és 2000. augusztus 15. napi keltezéssel megállapodás-tervezetet készítettek az alvállalkozói munkamegosztásról.

B. D. 2000. augusztus 21. napján személyesen találkozott a vádlottal, aki közölte B. D.-vel, hogy az ő feladata a pártja kasszájának feltöltése, amelyet csak úgy tud megvalósítani, ha az egyes pályázatokat az általa ajánlott cégek nyerik, vagy azokba e cégeket bevonják. A vádlott ekkor azt kérte B. D.-től, vagy engedje át a beruházás 50%-át a P. Kft.-nek, vagy fizessen neki 30 millió forintot.

A vádlott azt is közölte B. D.-vel, ha a kérését nem teljesíti, nehézségeket okozhat a közbeszerzési pályázatok során, adott esetben a beruházás megvalósítását is meg tudja akadályozni. Amennyiben a kérést teljesíti és a kért összeget átadja, úgy bekerülhet a "kedvezményezett vállalkozók klubjába" és ezt követően élvezheti annak előnyeit.

A beszélgetés során a vádlott közölte B. D.-vel, hogy a továbbiakban pénz helyett "dokumentumot" említsenek oly módon, hogy egy dokumentáció egymillió forintot jelent.

B. D. időt kért, hogy a válaszadást megfontolja, majd másnap, vagyis augusztus 22-én B. D. telefonbeszélgetés során közölte az I. r. vádlottal, hogy azt a megoldást választotta, hogy a P. Kft.-t bevonja a vállalkozásba és átengedi a munka 50%-át.

Ezt követően B. D. felvette a kapcsolatot N. G.-al, a P. Kft. vezetőjével, azonban a munka műszaki megosztásában nem tudtak megállapodni, így 2000 szeptemberében a PMVCS alvállalkozó bevonása nélkül kezdte meg a munkálatokat.

B. D. azonban tartott az I. r. vádlott kilátásba helyezett megtorlásától, ezért 2000. október 3-án személyesen találkoztak.

B. D. e megbeszélés során közölte a vádlottal, hogy 30 millió forintot nem tud kigazdálkodni a beruházásból, ezért 10 millió forint fizetését helyezte kilátásba. Végül 20 millió forint fizetésében állapodtak meg.

Nem sokkal a személyes találkozót követően a vádlott és B. D. telefonon megállapodtak abban, hogy a pénz átadására október 12-én 14 órakor a G. szálló presszójában kerül sor.

Ezt megelőzően azonban B. D. már tájékoztatta a rendőrséget a vádlott kéréséről, illetve követeléséről, ezért a megbeszélt találkozón már technikai eszközökkel felszerelve és a rendőrség által biztosítva jelent meg a helyszínen a 20 millió forinttal, ahol a rendőrség és az ügyészség intézkedéseket tett a vádlott tettenérésére. A presszóban közömbös dolgokról beszélgettek, majd a vádlott közölte, hogy a pénzt vigyék ki a parkoló gépkocsijához, így együtt indultak el oly módon, hogy a pénzt tartalmazó táska mindvégig B. D. kezében volt.

A parkoló gépkocsihoz érve B. D. beszállt a gépkocsi jobb első ülésére, míg a vádlott a vezető ülésre. Itt B. D. a táskát kinyitva megmutatta a vádlottnak a pénzt, aki azt megtekintette, majd B. D. a táskát bezárta és a hátsó ülésre helyezte, majd elköszönt a vádlottól, a gépkocsiból kiszállt és távozott a helyszínről. A vádlott eltávozását a helyszínen figyelő nyomozók, illetve ügyészek akadályozták meg, a pénzt tartalmazó táskát a gépkocsiból kivették és a vádlottat őrizetbe vették.

Az elsőfokú határozat ellen az ügyész a vádlott terhére fellebbezést jelentett be. E jogorvoslatot a legfőbb ügyész átiratában fenntartotta. Indítványozta a vádlott büntetésének súlyosítását, ezen belül vele szemben pénzmellékbüntetés kiszabását.

Fellebbeztek az ítélet ellen a vádlott és védői is.

A fellebbezésben eljárásjogi szempontból a védelem alapvetően két kérdést vitatott.

E kifogások értékelése kapcsán a Legfelsőbb Bíróság álláspontját a képviselői jogállásról szóló 1990. évi LV. törvény 5. és 6. §-ában foglaltakra alapította. Az alább kifejtettek szerint rendszertani megközelítés alapján vonta meg a mentelmi jog hatálya alá nem eső hatósági intézkedések határát, s ezzel - értelemszerűen - pontosította az elsőfokú ítélet e tárgyban adott jogi indokolását.

a) A védelem kérdésessé tette a vádlott mentelmi joga felfüggesztésének törvényességét.

E körben vitatta az országgyűlési mentelmi eljárás (ekként a büntetőeljárás) jogszerűségét, utalva arra, hogy a vádlott mentelmi jogának felfüggesztését megalapozó - és a legfőbb ügyész által a mentelmi eljárásban - előterjesztett hangfelvétel - a büntetőeljárásban ismeretlen maradt, sőt, feltételezhető, hogy ilyen terhelő adatokat tartalmazó videofelvétel nem is létezik. E kétségek alátámasztása céljából - a vádlott fellebbezési indítványával összhangban - a legfőbb ügyész tanúkémi meghallgatását indítványozta.

A mentelmi jog felfüggesztése az országgyűlési képviselő büntetőjogi felelősségre vonásának a büntetőeljáráson kívül eső feltétele, amelyről az országgyűlés határoz. A képviselő mentelmi jogának megsértését az Országgyűlés elnökénél köteles haladéktalanul bejelenteni [6. § (2) bekezdés]. A törvényi szabályozásból kitűnően a mentelmi joggal kapcsolatos minden eljárás kizárólag az országgyűlés közjogi keretei között zajlik. A mentelmi jog felfüggesztésének jogszerűsége (ekként megalapozottsága) a büntetőeljárásban nem vizsgálható.

b) A vádlott mentelmi jogának felfüggesztése előtt keletkezett bizonyítékok értékelhetősége a perbeli bizonyítás törvényességét, közvetve a megállapított tényállás elfogadhatóságát érintette.

Dr. F. B. védő álláspontja szerint a vádlott mentelmi jogának felfüggesztése előtt az ügyben semmiféle eljárási cselekmény foganatosítására nem volt törvényes lehetőség, a törvénysértő eljárással beszerzett bizonyítékok pedig a perbeli bizonyítás során nem vehetők figyelembe [Be. 60. § (3) bek].

A vádlott mentelmi jogának felfüggesztését megelőzően keletkezett bizonyítékok (elsősorban a hangfelvételek) értékelhetőségének törvényességét vitatva a védelem az eljárás során többször az ún. titkos információgyűjtés törvényi szabályozására is hivatkozott, a hangfelvételek kapcsán a "lehallgatás" kifejezést használta, utalva arra is, hogy az ehhez szükséges bírói engedélyt az eljáró rendőrhatóság nem szerezte be.

E jogkérdés megítélése során a Legfelsőbb Bíróság a mentelmi jog tartalmának törvényi meghatározásából indult ki.

A törvényi szabályozásból kitűnően a mentelmi jog az országgyűlési képviselőket korlátozott védelemben részesíti.

A képviselők jogállásáról szóló 1990. évi LV. törvény 5. § (1) bekezdése értelmében:

a mentelmi jog védelme alatt álló képviselő ellen

- kizárt a szabálysértési vagy büntetőeljárás megindítása, illetve folytatása,

- kizárt vele szemben büntető eljárásjogi kényszerintézkedés foganatosítása, (kivéve a tettenérés esetén foganatosítható őrizetbe vételt).

Az idézett jog tartalmának ilyen tilalmakkal történő meghatározásából következik, hogy minden más - a bűncselekmény megelőzését, leleplezését, bizonyítását szolgáló, s egyébként nem a Büntetőeljárási törvényben szabályozott, hanem a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény keretei közt megengedett - intézkedés jogszerű, s mint ilyen, az országgyűlési képviselők mentelmi joga által nem korlátozott. (E jogértelmezés lényegét természetesen nem érinti az országgyűlési képviselőket érintő eljárásban módosuló nyomozati hatásköri szabályozás.)

Mindebből következően megállapítható, hogy a bűncselekményt elkövető a vádlottal szemben képviselői mentelmi jogának felfüggesztése előtt törvényesen foganatosítható volt számos, a bűnmegelőzés, illetőleg a bűncselekmény bizonyítása érdekében szükséges olyan hatósági intézkedés, amely nem ütközött a már idézett 1990. évi LV. törvény 5. § (1) bekezdésében megjelölt tilalmakba. Az I. r. vádlott őrizetbe vételét, illetőleg mentelmi jogának felfüggesztését megelőzően (a büntetőeljárás megindítása előtt) valójában egyetlen olyan eljárási cselekmény foganatosítására sem került sor, amely kizárólag a büntető eljárási törvény keretei közt (vagyis az eljárás megindítását követően) lett volna végrehajtható. A korábban tett intézkedések, (B. D. hangfelvételeinek technikai biztosítása, a tettenérés feltételeinek tárgyi és szervezeti előkészítése) a Be. által szabályozott eljárási cselekmények körén kívül, a Rendőrségről szóló törvény szabályozási keretei közé estek, törvényességükhöz kétség nem fér.

Ennek kapcsán az alaptalan és téves védői aggályok eloszlatása miatt csupán utal a Legfelsőbb Bíróság arra, hogy a vádlottat érintően semmiféle (tehát tikos) információgyűjtésre (1994. évi XXXIV. tv. 63. és 64. §), "lehallgatásra" sem került sor. B. D. bejelentését követően a nyomozó hatóság - a megfenyegetett tanú védelmében, egyébként pedig bűnüldözési kötelezettségeinek teljesítése folytán - B. D.-nek nyújtott a vádlott leleplezéséhez technikai és szervezési, személyi segítséget. Ennek során egyetlen ténykedése sem merítette ki a titkos információgyűjtés bármely eszközének használatát.

A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú ítélet ellen bejelentett jogorvoslatok tényállást támadó, illetve eljárásjogi törvénysértésekre hivatkozó érveit alaptalannak találta. Ítélkezése során az elsőfokú bíróság körültekintő felderítésére, logikailag kifogástalan és átfogó mérlegelésére, meggyőző indokolására figyelemmel a jogorvoslatokkal támadott határozat tényállását mindenben irányadónak tekintette.

E tényállásból okszerűen következett a vádlott bűnössége. A vádlott cselekményének a minősítése törvényes.

A vádlottal szemben kiszabott büntetést az ügyészi fellebbezés enyhének találta. A Legfelsőbb Bíróság az ügyészi érvekkel egyetértett.

A vádlott büntetésének meghatározása során mindenekelőtt tekintettel volt az igazságügyi orvosszakértők véleményére, amely a vádlott súlyosbodó betegségét, börtönelviselési képességének csökkent voltát igazolta. Nem volt figyelmen kívül hagyható, hogy a vádlott számára a szabadságvesztés-büntetés - betegségei folytán - nehezebben elviselhető, súlyosabb hátrányt jelent. Ez okból a Legfelsőbb Bíróság - az elsőfokú ítéletben kiszabott szabadságvesztés mértékét nem érintve - annak végrehajtását eggyel enyhébb fokozatban: fogházban jelölte meg [Btk. 45. § (2) bekezdés].

A szabadságvesztés főbüntetés azonban önmagában a büntetés törvényi céljainak elérésére nem elégséges.

Az elbírált bűncselekmények egyedi társadalmi veszélyességét, súlyosságát a tett alanyi oldalán a vádlott országgyűlési képviselői státusza határozta meg. Bűntetteinek elkövetése során a vádlott a képviselővé választásában megvalósuló társadalmi bizalommal súlyosan visszaélt. E bizalom folytán került ugyanis abba a helyzetbe, hogy hatalmi lehetőségeit kihasználva jogellenesen olyan anyagi haszon megszerzésére törekedjék, amely az állami, önkormányzati beruházások fedezetének csökkentésével társadalmi károkat okoz. Bűncselekményeinek megvalósítása során gátlástalannak bizonyult, a megvesztegetésre felhívottak vonakodását látva fenyegetőzött, retorziókat helyezett kilátásba, hivatalos eljárás látszatát keltő zaklatásaival félelmet keltett, az országgyűlési képviselők tevékenységével összefüggően súlyos politikai, erkölcsi kételyeket támasztott.

Az elsőfokú bíróság által helyesen számba vett és értékelt büntetéskiszabási tényezők mellett mindennek a Legfelsőbb Bíróság kiemelkedő jelentőséget tulajdonított és a büntetés súlyosítását határozta el.

A vádlott bűncselekményeinek haszonszerzési célzatára figyelemmel ezért - a Btk. 64. § (1) bekezdés a) pontja alapján - pénzmellékbüntetést szabott ki, melynek mértékét a vádlott jövedelmi, vagyoni viszonyait figyelembe véve a törvényi keretek felső határához közelítve határozta meg [Btk. 65. § (2) bek.]. (Legf. Bír. Bf. I. 2782/2002. sz.)