BH 2003.1.18 A jogcím nélküli lakáshasználat e minősítését az időmúlás ténye nem változtatja meg, és a kiürítés iránti igény elévülését sem eredményezi [Ptk. 324. § (1) bek., 1993. évi LXXVIII. tv 87. § (1) bek., 1971. évi 10. tvr. 5. § (2) és (5) bek., 1/1971. (II. 8.) Korm. r. 102. § (2) bek., 6/1994. (IV. 30.) HM r. 58. § (3) bek. a) pont, Pp. 123. §, 206. § (1) bek., 217. §, 253. § (3) bek.].

Az I. r. alperes 1988-tól hivatásos tisztként szolgálati viszonyban állott a honvédséggel, és a Cs. u. 22. szám alatti, másfél szobás HM rendelkezésű szolgálati lakásban lakott. A felperes e lakás helyett, minőségi lakáscsereként az 1990. január 29-én kelt határozatával a S. lakótelep III. emelet 9. szám alatti tanácsi kezelésben levő állami, majd önkormányzati tulajdonba került lakás bérlőjéül az I. r. alperest jelölte ki. A bérleti szerződést az I. r. alperes 1990. január 29-én kötötte meg a kerületi ingatlankezelő vállalattal határozatlan időre.

Az I. r. alperes a hivatásos szolgálati viszonyáról lemondott, ezért a honvédség parancsnoka a szolgálati viszonyát 1990. április 1-jei hatállyal megszüntette.

A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy az I. r. alperes által a kerületi önkormányzat II. r. alperes jogelődjével kötött bérleti szerződés az I. r. alperes szolgálati viszonyának megszűnésével egyidejűleg, 1990. április 1-jén megszűnt, ezért az I. r. alperes köteles a lakás kiürítésére, valamint 1996. január 1-jétől havi 12 100 forint kártérítés megfizetésére, míg a II. r. alperes a lakás kiürítésének a tűrésére.

Az alperesek a kereset elutasítását kérték. Az I. r. alperes elévülésre is hivatkozott, mert a felperes csak 1996. júliusában hívta fel a lakás kiürítésére.

Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. Az ítélet indokolása szerint az I. r. alperes a felperes bérlőkijelölési joga folytán hozott határozat alapján kötötte meg az önkormányzati lakásra a bérleti szerződést, mégpedig határozatlan időre, holott a bérlet időtartama a jogszabály szerint csak a szolgálati viszony fennállásáig szólhatott volna. A felperes azonban ezt nem kifogásolta, a szerződés módosítását nem kérte, a szerződést fel sem mondta, így nem állapítható meg, hogy a szolgálati viszony megszűnésével egyidejűleg a bérleti szerződés is megszűnt volna. Az I. r. alperes ezért nem köteles a bérlemény kiürítésére, és kártérítési kötelezettsége sincs.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett részét megváltoztatta, és kötelezte az I. r. alperest a lakás kiürítésére, míg a II. r. alperest ennek tűrésére. Tényként megállapította, hogy a perbeli lakás a felperes bérlőkijelölési jogára tekintettel HM rendelkezésű lakás, azzal a felperes jogosult rendelkezni annak ellenére, hogy nem ő a lakás tulajdonosa. Rendelkezési joga - mint a tulajdonjog részjogosítványa - kiterjed a lakás kiürítésének igénylésére, a Ptk. 115. §-ának (1) bekezdése értelmében nem évül el, ezért az I. r. alperes elévülési kifogása alaptalan.

Az I. r. alperes által kötött bérleti szerződés 1994. január 1. napja előtt kelt, határozatlan időtartamra szólt, ezért a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény (Ltv.) 87. §-a (1) bekezdésének felhatalmazása alapján született 6/1994. (IV. 30.) HM rendelet (továbbiakban: R.) 58. §-a (3) bekezdésének a) pontja alapján megállapítható a jogviszonynak az elhelyezési igény nélküli megszűnése, miután az a további feltétel is teljesült, hogy a bérlő a hivatásos állományba vételétől számított tíz éven belül lemondott a szolgálati viszonyáról. Az I. r. alperes tehát 1990. április 1-jétől jogcím nélküli lakáshasználóvá vált, és köteles a lakás kiürítésére. A bérleti jogviszony a szolgálati viszonyának a megszűnésével egyidejűleg szűnt ugyan meg, de a bérleti szerződés megszűnésének megállapítására irányuló kereset a Pp. 123. §-ában írt feltételek hiányában nem teljesíthető.

A jogerős ítélet felülvizsgálatát az I. r. alperes kérte. Álláspontja szerint az 1990. január 29-én kötött bérleti szerződése nem szűnt meg a szolgálati viszonyával egyidejűleg 1990. április 1-jén automatikusan, mert a lakások elosztásáról és a lakásbérletről szóló, akkor hatályban volt 1/1971. (II. 8.) Korm. rendelet (továbbiakban: Kr.) 102. §-ának (2) bekezdése lehetőséget adott fegyveres testületi szolgálati lakás esetén arra, hogy az illetékes miniszter eltérően rendelkezzék. Az ő esetében ez történt, mert a körülményekből az állapítható meg, hogy vele szemben kivételes elbírálást alkalmaztak. Egyetlen korabeli iratban sem értesítették arról, hogy a bérleti jogviszonya megszűnt volna, holott a szolgálati lakása ismert volt. A fegyveres testületek hivatásos állományának szolgálati viszonyáról szóló, korábban hatályban volt 1971. évi 10. tvr. (továbbiakban: Tvr.) 5. §-a értelmében a kötelező szolgálati idő hiányában a szolgálati viszonyról való lemondását tartalmazó kérelmét el kellett volna utasítani. A honvédség parancsnoka azonban nem ezt tette, és ez csak arra vezethető vissza, hogy kivételes elbírálásban részesítették; a szolgálati viszonyát megszüntették, de a szolgálati lakáson fennálló bérletet meghagyták, miután nyilvánvaló volt, hogy önhibáján kívül kényszerült a szolgálati viszonya megszüntetésének kérésére.

Amennyiben ezt az álláspontját a bíróság nem osztaná, arra hivatkozott, hogy a felperes parancsnoka jogellenesen járt el, amikor őt tartalékállományba helyezte, ezért a Ptk. 4. §-ának (4) bekezdése alapján a felperes saját felróható magatartására előnyök szerzése végett nem hivatkozhat.

Álláspontja szerint a határozatlan időre szóló bérleti szerződést a felperes nem mondta fel, így az ma is fennáll - erre utal az is, hogy a bérleti szerződés megszűnésének megállapítását a másodfokú bíróság sem mondta ki az ítélet rendelkező részében -, következésképpen a lakás kiürítésére nem kötelezhető.

Hivatkozott arra is, hogy a lakás kiürítése körében megsértette a másodfokú bíróság a Pp. 253. §-ának (3) bekezdésében foglaltakat is, mert a felperes a lakás kiürítésére harminc napos teljesítési határidő megállapítását kérte, a másodfokú bíróság pedig tizenöt napos határidővel kötelezte erre. Sérelmezte a felperes bérlőkijelölési jogának tulajdonosi részjogosítványként való minősítését is. Álláspontja szerint ez olyan kötelmi jellegű jogosítvány, ami csupán azt jelenti, hogy a felperes dönthette el, ki legyen a lakás bérlője. Arra még szerződést sem köthetett, tehát olyan jogról van szó, amely a tulajdonosnak a dolog birtokáról való rendelkezési jogát korlátozta. Miután a bérlőkijelölési jog nem tulajdonjogi részjogosítvány, a felperes igénye a Ptk. 324. §-ának (1) bekezdése alapján elévült.