BH 2024.11.272 A jogellenes munkaidő-beosztás lehetséges jogkövetkezménye tekintetében irányadónak kell tekinteni a Kúria Mfv.X.10.257/2019/7. számú közzétett precedensképes határozatát, és ennek megfelelő alkalmazásával a heti pihenőidőt megelőzően be nem osztott napi pihenőidő tartamára eső munkavégzés minősül rendkívüli munkaidőben végzett munkának, és ennek az Mt. 143. § szerint lehetséges jogkövetkezménye, meghatározott mértékű bérpótlék megfizetése merülhet fel [a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 104. § (1) bek., 143. § (2) bek.].

A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás

[1] A felperes a perbeli, 2018. január 1-jétől 2018. november 30. napja közötti időszakban mozdonyvezető munkakörben állt munkaviszonyban az alperessel. Az alperes Kollektív Szerződésének (a továbbiakban: KSZ) 46. § j) pontja alapján a felperes vezényelt vontatási, utazói munkarendben, havi munkaidőkeretben volt foglalkoztatva, határon átnyúló szolgálatot nem látott el.

[2] Az alperes a munkaidőbeosztást, azaz tervvezénylést minden hónapra előre, a tárgyhónapot megelőző hónap 23. napjáig közölte a felperessel.

[3] Az alperes minden naptári héten biztosította a felperes számára a minimális 42 óra heti pihenőidőt, ezen kívül havonta egy alkalommal szombat 0.00 órától hétfő reggel 6.00 óráig a hétvégi heti pihenőidőt. A heti pihenőidő a munkaidőkeret átlagában elérte a heti 48 órát, de előfordult, hogy ezt meghaladó mértékű volt.

[4] Az alperes a KSZ rendelkezéseinek megfelelően 12 óra napi pihenőidőt biztosított a felperesnek, amely során a napi pihenőidőt lakóhelyen történő eltöltése érdekében a munkába járással kapcsolatban 1,5 óra utazási normaidőt is figyelembe vett. Abban az esetben, ha a munkavégzést heti pihenőidő és nem újabb munkavégzés követte, az alperes a napi pihenőidőt és az ahhoz kapcsolt utazási normaidőt nem biztosította a felperes részére.

A felperes keresete és az alperes ellenkérelme

[5] A felperes a többször módosított keresetében a rendkívüli munkavégzés díjazása jogcímén a 2018. január 1-jétől 2018. november 30-ig terjedő időszakra 92 184 forint és ezen összeg 2018. július 27-től számított késedelmi kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Keresete jogalapjaként az Alaptörvény XVII. cikk (4) bekezdésére, a munkaidő szervezés egyes szempontjairól szóló, az Európai Parlament és Tanács 2003/88/EK Irányelv (a továbbiakban: Irányelv) 3. és 5. cikkére, a vasúti közlekedésről szóló 2005. évi CLXXXIII. törvény (a továbbiakban: Vtv.) 68/B. § (1) bekezdésére, a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 5. § (1) bekezdésére, 104. § (1) bekezdésére, 107. § a) pontjára, 143. § (4) bekezdésére, valamint a Kollektív Szerződés 40. § 1. pontjának c) alpontjára, a 47. § (4) bekezdésére, a 10. számú melléklet 11. §-ára, továbbá az Alkotmánybíróság 12/2020. (VI. 22.) AB határozatára, valamint az EUB több ítéletére hivatkozott. Álláspontja szerint a napi pihenőidő uniós fogalmának helyes értelmezéséből fakadóan az alperes köteles lett volna a lakóhelyi pihenőidő és az ehhez kapcsolódó utazási normaidő biztosítására azokban az esetekben is, amikor az adott napi munkavégzést követő naptári napon heti pihenőidőt osztott be. Keresetében elsődlegesen a napi pihenőidő hiányára és a heti pihenőidő alatt történt munkavégzésre hivatkozott.

[6] Az alperes az ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Elsődlegesen vitatta, hogy a munkaidő-beosztási gyakorlata jogszabályba ütközik, másodlagosan a heti pihenőidő elcsúsztatásának lehetőségét, végül a felperes számításának helyességét is.

Az első- és a másodfokú határozat

[7] A törvényszék ítéletével kötelezte az alperest 76 920 forint rendkívüli munkavégzés díjazása és ezen összeg után 2018. július 27-től számított késedelmi kamata megfizetésére. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította.

[8] Az elsőfokú bíróság jogi álláspontja szerint - miután az Mt. 104. § (1) bekezdése és 106. § (1) bekezdése nem ad egzakt iránymutatást a napi és heti pihenőidő egymáshoz való viszonya tekintetében, az Alaptörvény 28. cikkébe és az Mt. 5. § (1) bekezdésében rögzített rendelkezés alapján azt az értelmezést kellett kiválasztani, amely megfelel az uniós jogi és az alaptörvényi követelményeknek is.

[9] Megállapította, hogy a munkavállalók napi és heti pihenőidőhöz való jogát rögzítő, az Alaptörvény XVII. cikk (4) bekezdését az Alkotmánybíróság 12/2020. (VI. 22.) AB határozatában (a továbbiakban: AB határozat) értelmezte. Megállapította, hogy a pihenőidők önálló jogcímen illetik meg a munkavállalókat, mivel rendeltetésük is eltérő. Az AB határozata ugyanakkor a pihenőidő biztosításának feltételeire, azok egymáshoz való viszonyára egyebekben nem tartalmaz megállapításokat.

[10] A jogszabály teleologikus értelmezése során - figyelemmel a Munka Törvénykönyvről szóló 1992. évi XXII. törvény 2001. évi módosítására, továbbá az Mt. 2023. január 1-től hatályos szabályozására - arra a következtetésre jutott, hogy a jogalkotó szándéka szerint a napi pihenőidő a következő napi munkavégzéshez kapcsolódott.

[11] Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a napi és heti pihenőidő egymáshoz való viszonyának értelmezése során az Európai Unió munkaidő-szervezéssel kapcsolatos jogharmonizációs rendelkezései az Európai Unióról szóló Szerződés 4. cikk (3) bekezdése és az Mt. 5. § (1) bekezdése alapján nem volt mellőzhető. Az előbbiek alapján a jogvitában a nemzeti jogszabályok és az Irányelv 3. és 5. cikkének egymáshoz való viszonyát vizsgálta és az Európai Unió Bírósága C-477/21. számú ítéletét tekintette irányadónak.

[12] Az elsőfokú bíróság érvelése szerint az Európai Unió Bírósága a feltett kérdésekre adott válaszában egyértelműen megerősítette, hogy a napi és heti pihenőidő önálló uniós jogi jelentéstartalommal bíró fogalmak, amelytől eltérő értelmezés a nemzeti szabályokból sem következhet. Az alperesi értelmezés a heti és napi pihenőidő közötti formális különbségtétel mellőzésével arra helyezte a hangsúlyt, hogy a munkavállaló számára biztosítva legyen különbségtétel nélkül a legalább 35 órás pihenőidőt. Az EUB azonban a felperesi értelmezésnek megfelelően foglalt állást és követelményként fogalmazta meg, hogy az uniós szabályozásban szereplő 11+24 óra napi-illetve heti pihenőidő tagoltság valamilyen módon megjelenjen a nemzeti szabályozásban. A minimum időtartam mellé tehát az Európai Unió Bíróságának döntése új elemként az önálló jogcímen való biztosítás követelményét is feltüntette garanciális jelentőséggel. Ebből pedig az következik, hogy az olyan szabályozás, amelyben a napi pihenőidő bármilyen megkülönböztetés nélkül feloldódik az egységes pihenőidőben, nem átlátható és nem egyeztethető össze az uniós szabályokkal.

[13] Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint az EUB ítéletéből következően a napi pihenőidő nem a következő napi munkavégzéshez, hanem a már ledolgozott munkanaphoz kapcsolódik, amelyet az uniós bírósági gyakorlat is alátámaszt (C-151/02.). Mindezek alapján az elsőfokú bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az Mt. 104. és 106. §-ának együttes értelmezése csak akkor felel meg az uniós jogi követelményeknek, ha napi pihenőidő attól függetlenül megilleti a munkavállalót, hogy ezt munkavégzés követi vagy sem. Vagyis a munkáltatónak a heti pihenőidő mellett a napi pihenőidőt is biztosítani kell.