EBD 2013.01.P1 A FILMJUS Egyesület, mint közös jogkezelő szervezet, a nyilvántartásba vételéről szóló határozata értelmében jogosult a filmszerzőknek felhasználási módonként külön-külön járó szerzői jogdíjak kezelésére. A filmalkotások szerzőit, ellenkező kikötés hiányában, díjazás illeti meg a filmelőállítóktól minden újabb felhasználás után, függetlenül attól, hogy a felhasználás engedélyezési joga a szerzőknél maradt, vagy az előállítót illeti meg [Szjt. 66. § (3) bekezdése, 86., 87. §, 90. §].
Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 3 819 858 forint + áfa összeget és kamatát, valamint 573 951 forint és kamatát jogdíj címén. A felperes megállapítás iránti keresetét elutasította.
Az indokolás ismertette a felperes és az alperes jogelődje, az M. Rt. által 2001. március 7. napján kötött, majd azt 2002. június 27-én kiegészített, magyar filmalkotások szerzőinek a filmek többszörözése és terjesztése után járó jogdíja megfizetésével kapcsolatos megállapodások egyes kikötéseit, valamint a megállapodásnak a felperes által közölt és 2006. február 28-ra szóló felmondást tartalmazó levelet.
Kimerítően részletezte a felperes eredeti és a per során több ízben, az alperesi adatszolgáltatásokra tekintettel módosított kereseti kérelmeit, majd végső formáját, miszerint annak megállapítását kérte, hogy az alperes szerződésszegést követett el, amikor a filmszerzőkkel egyedi megállapodásokat kötött, holott a szerződésben arra vállalt kötelezettséget, hogy a jogdíjak fizetése a felperesen keresztül történik. Emellett marasztalás iránti követelése is volt, egyrészt a szerződések hatálya alatt többszörözött filmalkotások felhasználása utáni 3 819 858 forint + áfa összegű jogdíj és annak a szerződés megszűnésétől 2006. december 28-tól számított kamata, másrészt a szerződés megszűnését követően többszörözött filmek után járó 4 573 951 forint jogdíj és annak 2008. január 1. napjától járó kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
Az elsőfokú bíróság először az alperes eljárási kifogásait vizsgálta. A felperes perbeli legitimációja kérdésében a nyilvántartásba vételéről szóló NKÖM közleményre és a tételes jog rendelkezéseire utalva megállapította, hogy a felperes, mint közös jogkezelő jogosult a filmalkotások többszörözött példányonkénti terjesztése után a szerzőknek járó jogdíj érvényesítése iránt fellépni. Ezt nem befolyásolja, hogy az 1989-ig készült magyar filmek felhasználási jogai a filmszerzők törvényi jogutódairól, a filmstúdiókról az M. Rt.-re szálltak át, és ez okból a filmgyártók perben állását sem tartotta szükségesnek.
Az ügy érdemében az elsőfokú bíróság a megállapítási keresetet a Pp. 123. §-ában írt feltételek hiánya miatt elutasította.
A marasztalás iránti igényt azonban alaposnak találta, mert nem fogadta el sem az alperes elévülési kifogását, sem azt a védekezését, miszerint az 1973 előtt, illetve 1973 után gyártott filmalkotások tekintetében a felperest eltérő igényérvényesítési jogok illetnék meg. Ezért az alperest kötelezte a szerződés hatálya alatt, majd az azt követően többszörözött és terjesztett filmek után járó jogdíjak megfizetésére, az alperesi adatszolgáltatás alapján a felperes által kimunkált, a filmek és a szerzők szükséges adatait tartalmazó és összegszerűségében nem vitatott, táblázatokba foglalt adatok alapján.
Az Szjt. 86. § (1) bekezdése értelmében a szerzői és a szomszédos jogokra vonatkozó jogszabályoknak megfelelő közös jogkezelő szervezetekről a miniszter nyilvántartást vezet.
A 87. § (1) bekezdése kimondja, hogy a nyilvántartásban fel kell tüntetni, hogy az egyesület milyen jogkezelési tevékenységet folytat.
A 90. § (1) bekezdése szerint a szerzői és a szomszédos jogok közös kezelését végző szervezet abban a körben, amelyben a nyilvántartás szerint jogkezelésre jogosult, rendszeres időközönként megállapítja az egyes felhasználási módok tekintetében a - felhasználókra indokolatlan megkülönböztetés nélkül vonatkozó - jogdíjakat és a felhasználás egyéb - az egyenlő bánásmód követelményének megfelelő - feltételeit (a továbbiakban együtt: díjszabás).
A peradatokból megállapíthatóan a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztere 2000. január 25. napján kelt határozatával a felperest kérelmére közös jogkezelő egyesületként nyilvántartásba vette. A határozat 5. pontja felsorolta a felperes közös jogkezelésébe tartozó, a jogszabály által előírt, valamint 6. pontjában a jogosultak elhatározásán alapuló közös jogkezelésébe sorolt eseteket. Az utóbbiak között elsőként a kiterjesztett közös jogkezelésbe tartozóként jelöli meg az Szjt. 66. § (3) bekezdése alapján a szerzőknek felhasználási módonként külön-külön járó szerzői jogdíjak kezelését.
A miniszter 2006. május 11-i módosító közleménye szerint a kötelező közös jogkezelés köre nem változott, míg a jogosultak elhatározásán alapuló közös jogkezelésbe tartozó felhasználási módokat tételesen meghatározta, így többek között ide tartozik a filmalkotások többszörözésének és példányonkénti terjesztésének joga [Szjt. 18. §, 23. § (1)-(3) és (5) bekezdés].
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság egyetért a felperessel abban, hogy az a körülmény, miszerint a szerzők jogait védő általános szabály, az Szjt. 66. § (3) bekezdése - a szerzőt minden egyes felhasználási mód tekintetében külön-külön díjazás illeti meg, amelynek megfizetésére az előállító köteles - már nem szerepel a módosító NKÖM közleményben, nem azt jelenti, hogy megszűnt a közös jogkezelő díjazás iránti igényérvényesítési joga a filmszerzők tekintetében, csak az történt, hogy a közös jogdíjkezelésbe tartozó egyes felhasználások pontosan, egyedileg meghatározásra kerültek.
Ennek előrebocsátása után kiemeli a másodfokú bíróság, hogy filmalkotások esetében - eltérően az Szjt. 16. §-ának (1), illetve (4) bekezdésében írtaktól, miszerint a szerzőt illeti meg a kizárólagos engedélyezési jog és a felhasználás ellenében díjazás - a felhasználási jog főszabály szerint az Szjt. 66. § (1) bekezdése értelmében a szerzők jogutódaként a film előállítóját illeti meg. Amennyiben a megfilmesítési szerződésben nincs korlátozó kikötés - a szerződéses jogátszállás vélelme alapján - a filmelőállító a filmszerű felhasználásra vonatkozó vagyoni jogok teljességét megszerzi valamennyi a szerződéskötéskor ismert felhasználási módra kiterjedően. Ezzel lényegében azonos szabályozást tartalmazott a Régi Szjt. már idézett 41. §-ának (3) bekezdése, miszerint a szerzői vagyoni jogokat jogutódként a filmgyár szerezte meg és e jogokat a továbbiakban ő gyakorolta, de teljes jogátruházást engedett a perbeli filmalkotások létrejöttének idején hatályban volt 1921. évi LIV. törvény is. Minderre helyesen hivatkozott az alperes.
Azt is helytállóan fejtette ki, hogy 1973-at megelőzően a köztudomás szerint a filmalkotások filmszerű hasznosítására nem volt ismert a videón és DVD-n való többszörözés és terjesztés, mivel ez a technika még nem állt rendelkezésre. Nemcsak a jelenlegi Szjt. 44. §-ának (2) bekezdése és a Régi Szjt., hanem az 1921-es szerzői jogi törvény bírói gyakorlata is elfogadta az előre nem látható, ismeretlen felhasználási módra vonatkozó jogszerzés tilalmát. Ebből következően a filmek alkotásának időpontjában irányadó szabályozás szerint kötött szerződések hatálya nem terjedt ki olyan felhasználási módokra, amelyek akkor ismeretlenek voltak, ezért a perbeli filmalkotások esetében a home video jogokkal kapcsolatos vagyoni jogok a gyártáskor nem szállhattak át a filmgyárra, azok az alkotóknál maradtak, amelyre figyelemmel nem is támadta az alperes az 1973 előtti filmek jogdíjára vonatkozó marasztalást.
Mindez azonban nem teszi a jelen perben érvényesített díjigényt kétféle módon elbírálhatóvá. Az Szjt. 66. § (3) bekezdése értelmében ugyanis, attól függetlenül, hogy a kérdéses felhasználási engedélyezési jogok a szerzőknél maradtak, vagy a szerződés alapján az előállítót illetik meg, a szerzőket díjazás illeti meg az előállítótól minden újabb felhasználás után.
Az alperes - a felperes által elfogadott - előadása szerint megszerezte a jogelődje által finanszírozott, 1948-1987 közötti években készült filmalkotások filmelőállítókat illető vagyoni jogait. Igazolta, hogy mely szerzőkkel kötött egyedi szerződéseket, nem vonta kétségbe, hogy a perbeli felhasználási magatartásokat, a filmalkotások analóg vagy digitális hordozón való többszörözését és példányonkénti terjesztését 2003-at követően megvalósította, és nem vitatta a felperes által kimunkált jogdíjak összegszerűségét, az érintett filmeket és szerzőket sem.
A kifejtettekre tekintettel az 1973 után készült, de az új Szjt. hatálya alatt, 2003-at követően többszörözött és példányonként terjesztett perbeli filmek esetében, annak ellenére, hogy a vagyoni jogok átszállása folytán a jogosítást illetően nem vitatottan az alperes rendelkezik az engedélyezési jogokkal a felhasználók felé, a szerzőket - rendező, forgatókönyvíró, operatőr - az Szjt. 66. § (3) bekezdése alapján külön-külön díjazás illeti meg minden egyes újabb felhasználási mód tekintetében a filmelőállítóval fennálló, belső jogviszonyában. Az Szjt. 66. § (3) bekezdése szerint tehát az alperest részben vagy egészben megillető vagyoni jogai ellenére a filmszerzőket a felhasználások után engedély nélküli díjigény illeti meg. A felperes pedig a nyilvántartásba vétele szerint megszabott körben érvényesíthet felhasználási engedély nélküli díjigényeket is, amely a jelen perben filmalkotásoknak DVD-re, illetve VHS-re való többszörözése és példányonkénti terjesztése iránti díjazás. Ezért a közös jogkezelő felperes részére az 1973 utáni perbeli filmek után is díjfizetésre köteles az alperes a perbeli felhasználások után.
Az alperes a fellebbezésben és az elsőfokú eljárásban is részletesen kimunkálta, hogy a hivatkozott 13 film tekintetében a jogdíj fizetésre okot adó felhasználási cselekmények mikor történtek, illetve igazolta internetes oldalakkal azokat az eseteket, amikor az a felperesi táblázattól eltérően történt. Ehhez képest a marasztalási kereset összegszerű előterjesztésének időpontjaira tekintettel elévültnek tekintette a követelést.
A Ptk. 324. § (1) bekezdése értelmében a követelések öt év alatt elévülnek, ha jogszabály másként nem rendelkezik. A 325. § (1) bekezdése kimondja, hogy az elévült követelést bírósági úton érvényesíteni nem lehet. A 326. § (1) bekezdése alapján az elévülés akkor kezdődik, amikor a követelés esedékessé vált. A jogdíjigény a felhasználási cselekménnyel egyidejűleg esedékessé vált és megkezdődött az elévülés.
Ezzel szemben a felperes az elévülésnek a keresetlevél 2008. augusztus 1-jei benyújtásával történt megszakadására hivatkozott. A Pp. 327. § (1) bekezdése szerint négy tény szakítja meg az elévülést: a teljesítésre irányuló felszólítás, a követelés bírósági úton való érvényesítése, megegyezéssel való módosítása és a tartozás elismerése. A követelés elévülésének a perindítással való megszakításához a következetes gyakorlat szerint az szükséges, hogy a kereset azonosítható módon tartalmazza milyen követelésre vonatkozik.
A perindításkor a felperes többek között arra kérte az alperest kötelezni, hogy a 2006. december 28-ig hatályban volt szerződés alapján szolgáltasson adatot, számoljon el a díjjal és az elszámolás alapján fizessen jogdíjat. A követelés összegszerű megjelölésére valóban később, az alperesi adatszolgáltatásokat, elszámolásokat követően került sor, 2010. decemberében, illetve 2011. januárjában. A keresetlevélben írt igény a szerződés teljesítésére irányult, elszámolásra és annak alapján a szerződés szerinti jogdíj megfizetésére, így annak alapján az alperes a vele szemben támasztott követelést azonosítani tudta, ezért megfelel a Ptk. 327. §-ának (1) bekezdésében foglalt követelményeknek, és alkalmas az elévülés megszakításának megállapítására. Mindezekre tekintettel az alperes által megjelölt filmek esetében a követelés nem évült el. Az elsőfokú bíróság a nem vitatott összegszerűségnek megfelelően kötelezte az alperest.
A fentieknek megfelelően a Pp. 253. § (2) bekezdése szerint a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.