BH+ 2013.9.377 Hagyatéki hitelezői igényt kizárólag az örökségi juttatás ígérete alapoz meg, annak reménye nem [Ptk. 598. §, 677. § (1) bek. c. pont].

Örökhagyó 2003. május 1-jén végintézkedés hátrahagyása nélkül hunyt el. Házasságából gyermek nem származott, törvényes örököse elhunyt testvérének gyermeke, a II. r. alperes. A felperesekkel jó szomszédsági viszonyban állt, ingatlanaik a közös oldalhatár mentén érintkeztek.

Az örökhagyó egy komfort nélküli 22,4 m2 alapterületű két helyiségből álló vályogházban lakott, amely csak villanyközművel rendelkezett.

A hagyatéki eljárásban a felperesek 3 500 000 forint hagyatéki hitelezői igényt jelentettek be arra hivatkozással, hogy az örökhagyót halála előtt húsz évig rendszeresen gondozták. A közjegyző az örökhagyó hagyatékát - a 2225. helyrajzi számú házas ingatlan - ismert rokon hiányában a Magyar Államnak - I. r. alperes - mint szükségképpeni örökösnek adta át.

A II. r. alperes 2006-ban a felperesektől értesült arról, hogy vele szemben anyagi követelésük van. Az általa indított perben a Pesti Központi Kerületi Bíróság ítéletével megállapította, hogy a II. r. alperes öröklés jogcímén megszerezte az örökhagyó hagyatékát képező ingatlan tulajdonjogát és az I. r. alperest annak tűrésére kötelezte, hogy az ingatlanra bejegyzett tulajdonjogát és kezelői jogát töröljék. A 2009. szeptember 5-én jogerőre emelkedett ítélet alapján a földhivatal a II. r. alperes tulajdonjogát az ingatlan-nyilvántartásba 2009. november 25-én jegyezte be. A II. r. alperes a megörökölt ingatlant a 2009. november 23-án kelt adásvételi szerződéssel 3 500 000 forint vételár ellenében az élettársa fiának, N. P. Z.-nek eladta, akit a felperesek III. r. alperesként perbe vontak. A III. r. alperes az eljárás során, 2010. március 17-én a perbeli ingatlant 4 000 000 forint vételárért eladta - a perben nem álló - D. T. vevőnek.

A felperesek módosított keresetükben kérték kötelezni a II. r. alperest 5 000 000 forint és annak 2003. május 1. napjától esedékes késedelmi kamata megfizetésére hagyatéki hitelezői igény címén. Kérték megállapítani továbbá, hogy a II-III. r. alperesek között létrejött adásvételi szerződés velük szemben a Ptk. 203. § (1) bekezdése szerint hatálytalan, ezért a II. r. alperes tartozásának behajthatatlansága esetére a III. r. alperest kérték kötelezni a tartozás megfizetésére a perben beszerzett szakértői vélemény szerinti ingatlanérték (6 000 000 forint) erejéig. A III. r. alperessel szembeni követelésüket másodlagosan kártérítés jogcímére alapították. Az I. r. alperest a Ptk. 339. § (1) bekezdése szerint kérték kötelezni kártérítésre. Hivatkozásuk szerint az örökhagyónak a halálát megelőző húsz évben rendszeres segítséget, gondozást nyújtottak, aki többször kijelentette, hogy halála esetére rájuk hagyja a tulajdonát képező ingatlant, azonban érvényes végrendeletet nem tett. Az I. r. felperes által fogalmazott végrendelet elnevezésű irat - amelyben úgy rendelkezett, hogy "gondozás és segítség fejében vagyonát az I. r. felperesre hagyja" - nem felel meg az írásbeli magánvégrendelet követelményeinek.

Az alperesek a kereset elutasítását kérték.

A II. r. alperes vitatta, hogy a felperesek bármilyen szolgáltatást nyújtottak volna az örökhagyónak, mert állítása szerint arra szüksége sem volt. Vitatta a megjelölt szolgáltatások körét és mértékét, továbbá azt is, hogy azt végrendeleti juttatás ígérete ellenében nyújtották. Hivatkozása szerint a felperesek követelése elévült.

Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította, hogy az II. és III. r. alperes között G.-n 2009. november 23-án a 2225 helyrajzi szám alatt felvett 726 m2 nagyságú, lakóház udvar megjelölésű ingatlanra vonatkozóan kötött adásvételi szerződés a felperesekkel szemben hatálytalan. Kötelezte a II. r. alperest, hogy fizessen meg az egyetemleges jogosult felpereseknek 2 270 000 forintot és annak 2003. május 1. napjától a kifizetés napjáig esedékes késedelmi kamatát. Amennyiben a II. r. alperessel szemben a követelés részben vagy egészben behajthatatlan, úgy a fenti összeg és kamata megfizetésére a III. r. alperest kötelezte. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.

Indokolásának jogi okfejtése szerint - hivatkozással a Legfelsőbb Bíróság PK 89. számú állásfoglalásának b) pontjában foglaltakra - a lefolytatott bizonyítási eljárás adatai alapján megállapítható, hogy a tartás a felperesek részéről örökségi juttatás ígérete ellenében történt, ezért a tartásból származó igényüket a hagyatékkal szemben hagyatéki hitelezőként érvényesíthetik. A joghatás kiváltásához megkívánt szolgáltatást a gondozás, ápolás ténye is megalapozza, ezért az a körülmény, hogy az örökhagyót a felpereseknek nem kellet tartani, követelésük jogalapjának fennállását nem zárja ki. A perben kihallgatott érdektelen tanúk tudomással bírtak az örökhagyó életkörülményeiről, arról, hogy a felperesek az örökhagyó részére a részletezett szolgáltatásokat nyújtották. A tanúk ismerete saját észlelésen és korabeli tudomásszerzésen alapult. Az elsőfokú bíróság A. M. érdektelen tanú vallomására alapítottan úgy foglalt állást, hogy a felperesek a szolgáltatásokat 1980 márciusától kezdődően nyújtották. Utalt arra: az, hogy az örökhagyónak a felperesek a gondviselői, a lakókörnyezetben ismert volt. Dr. K. Gy. kezelőorvos tanúvallomása alapján bizonyítottnak fogadta el, hogy az örökhagyó 2001-től kezdődően egészségi állapota - mozgásszervi betegsége - miatt kifejezett gondozásra, 2002-től kezdődően állandó felügyeletre, az utolsó hónapban pedig teljes ápolásra szorult, mert agyi érelmeszesedésben szenvedett, időskori elbutulása miatt a háztól gyakran elkóborolt. 2002. november 17-től 2003. március 28-ig Sz.-en, a Pszichiátriai Osztályon kezelték, majd otthonába bocsátották, ahol 2003. május 1-jén bekövetkezett haláláig ágyban fekvő beteg volt. Ez alatt az idő alatt teljes ápolásra, ellátásra szorult, pelenkázni kellett.

Az elsőfokú bíróság a kihallgatott tanúk vallomása alapján a felperesek által nyújtott szolgáltatások tényét és azok körét is megállapíthatónak találta. A. M., S. E., D. S., valamint K. F. érdektelen tanúk vallomása alapján bizonyítottnak fogadta el, hogy a szolgáltatásokat hagyatéki juttatás ígérete fejében nyújtották. Megállapította, hogy a tanúk mindegyike igazolta: az örökhagyó vagyonát a róla gondoskodó személyeknek - név szerint a felpereseknek - szánta és erről a felpereseknek is tudomása volt; a felperesek az örökhagyóhoz közjegyzőt hívtak, akinek azonban ekkor már végrendelkezési képessége nem volt. A döntése meghozatala során figyelemmel volt arra is, hogy a II. r. alperes az örökhagyónál 1988-tól haláláig csak egy alkalommal, 1994-ben volt, ezért életkörülményeiről, állapotáról konkrét tudomása nem lehetett.

A szolgáltatások összegszerűsége tárgyában a Pp. 206. § (1) bekezdésében biztosított mérlegelési jogkörében eljárva, a szolgáltatásokon belül eltérő mértékű szolgáltatásokkal számolva, több időszakot megállapítva, az 1980. április 1-jétől 2002. április 30-ig terjedő időszakra összesen 277 hónapra - leszámítva az örökhagyó közel öt hónapig tartó kórházi kezelését - 2 240 000 forintot állapított meg a gondozás, ápolás ellenértékeként, amely összeg havi átlagban 8000 forintnak, napi 270 forintnak felel meg. További 30 000 forintot fogadott el a felperesek által az örökhagyó lakásában végzett takarítási és felújítási munkák ellenértékeként. Mivel az örökhagyót tartani nem kellett, a felperesek által igényelt 5 000 000 forintot - havi 18 000 forint - nyilvánvalóan eltúlzottnak tekintette.