EH 2006.1426 I. Nem szűnik meg a bankszámla-szerződés a számlatulajdonos halálával, az abból származó jogok és kötelezettségek az örökösre szállnak [Ptk. 323. § (2) bek., 529. § (1) bek., 598. §].
II. Ha a hitelintézet az örökhagyó halála előtt nem terheli meg annak bankszámláját az elajándékozott pénzösszeggel, a megajándékozottnak kötelmi jogi követelése keletkezik az örökössel szemben az ajándék tulajdonjogának megszerzésére [Ptk. 117. § (2) bek., 598. §].
III. Amennyiben a hitelintézet a számlatulajdonos haláláról hitelt érdemlően értesül - kivéve, ha a szerződés másként rendelkezik - ezt követően már nem teljesítheti az örökhagyó által ajándék teljesítése céljából adott átutalási megbízását [Ptk. 481. § b) pont, 482. §].
Az irányadó tényállás szerint a felperes édesapja, Á. F. több évtizedes külföldi tartózkodás után 1992-ben hazatelepült Magyarországra és 1993-tól haláláig élettársi kapcsolatban élt az I. r. alperessel. Á. F. 1999. május 29-én - szombati napon, a hajnali órákban - a lakásán szívinfarktusban elhunyt. A közjegyző 1999. október 1-jén jogerőre emelkedett hagyatékátadó végzésével törvényes öröklés címén a felperesnek adta át az örökhagyónak a II. r. alperesnél lévő számláin nyilvántartott követeléseket, egyebek mellett a perbeli devizaszámlán nyilvántartott 53 182,73 DEM és kamatai iránti követelést is.
A kereset szerint 2001 márciusában jutott a felperes tudomására, hogy Á. F. halálának időpontjában a II. r. alperesnél vezetett devizaszámlán összesen 113 182,73 DEM összeg szerepelt, és ebből az összegből a halálesetről tudva utaltak át 1999. május 31-én a II. r. alperes alkalmazottai ajándékozás címén 60 000 DEM-et az I. r. alperes számlája javára, aki 1995. és 2000. között a II. r. alperes fiókvezetője volt. A felperes keresetét a II. r. alperessel szemben a Ptk. 318. § (1) bek., 339. § (1) bek. és 348. § (1) bekezdésére, az I. r. alperessel szemben pedig a Ptk. 361. § (1) bekezdésére és 339. §-ára alapította, és az alpereseket egyetemlegesen kérte marasztalni - 125 Ft átváltási árfolyam figyelembevételével, a 60 000 DEM-nek megfelelő - 7 500 000 Ft és ennek 1999. június 1-jétől járó 20%-os kamatai megfizetésére.
Az elsőfokú bíróság ítéletében a II. r. alperest 7 500 000 Ft és ennek 1999. június 1-jétől járó kamatai tekintetében marasztalta a felperes javára, a felperes ezt meghaladó keresetét pedig elutasította. Az elsőfokú bíróság tényként állapította meg, hogy a felperes édesapja 1999. május 28-án átutalási megbízást adott a II. r. alperesnek arra, hogy devizaszámlájáról ajándékozás címén 60 000 DEM-et utaljon át az I. r. alperes javára. Az átutalás azonban nem volt szabályszerű, nem felelt meg a 15/1995. (PK 18.) MNB rendelkezés 6. § (1) bekezdés és 1. számú melléklet 2. pontjában írtaknak, és a 161/1995. (XII. 26.) Korm. rendelet 7. §-ának sem, ugyanis az átutalási megbízáson nem került sor az országkód és a jogcímkód feltüntetésére és elmaradt a két tanú által aláírt ajándékozási okirat becsatolása is. Ezért köteles a II. r. alperes a nem szabályos átutalás miatt helytállni a felperes felé a Ptk. 318. § (1) bek. és 339. § (1) bekezdése alapján. Az I. r. alperessel szemben előterjesztett keresetnek azonban nincs jogalapja, mert egyrészt a II. r. alperes marasztalására tekintettel a felperes oldalán vagyoncsökkenés nem következik be, tehát az I. r. alperes a felperes rovására nem gazdagodott, másrészt azért, mert a felperes édesapja jogutódjaként szerződéses kapcsolatba került a II. r. alperessel és igényét csak vele szemben terjesztheti elő.
Az elsőfokú ítélet megváltoztatása iránt a felperes és a II. r. alperes nyújtottak be fellebbezést, a felperes az I. r. alperes - II. r. alperessel egyetemleges - marasztalása, a II. r. alperes pedig a kereset teljes terjedelmű elutasítása érdekében.
A másodfokú bíróság ítéletében az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta és a keresetet a II. r. alperessel szemben is elutasította. A másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú bírósággal abban, hogy az I. r. alperes - mivel részére az örökhagyó még életében ajándékozott éspedig érvényes szerződés alapján 60 000 DEM-et - a felperes rovására nem gazdagodott és a felperest nem érte kár sem az I. r. alperes jogellenes magatartásával okozati összefüggésben. Alaptalannak találta a másodfokú bíróság a II. r. alperessel szemben előterjesztett keresetet is. Az ezzel kapcsolatos döntésének meghozatalakor abból indult ki, hogy néhai Á. F. 1999. május 28-án az üzleti órák alatt jelent meg a II. r. alperesnél, átadta a II. r. alperes alkalmazottjának a saját aláírásával ellátott átutalási megbízást a 60 000 DEM I. r. alperes javára való átutalásáról, a II. r. alperes pedig a reá háruló feladatokat az érkezést követő bankműveleti napon 1999. május 31-én 8 óra 53 perckor teljesítette. A jogerős ítélet szerint a II. r. alperes eljárása megfelelt a néhai Á. F. örökhagyó és a II. r. alperes által megkötött - a Ptk. 529. § (1) bekezdése szerinti - bankszámla-szerződés részét képező Üzletszabályzat 2.2., 2.2.3., 4.4.1., 4.4.3. és 5.4.4. pontjában írtaknak, ugyanis kellő gondossággal vizsgálta a megbízó személyazonosságát, már a megbízás érkezését követő első bankműveleti napon teljesítette a néhai megbízását, az átutalást pedig azért volt jogosult teljesíteni a haláleset után is, mert arra a megbízó még életében adott megbízást.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint Á. F. devizakülföldinek minősült, és mint ilyen személy Magyarország területén devizahatósági engedély nélkül köthetett ajándékozási szerződést. A 161/1995. (XII. 26.) Korm. rendelet 1. számú melléklete 75. pontjában írt rendelkezés nem vonatkozik devizakülföldiek ajándékozási ügyletére, ezért nem volt szükség az átutalás teljesítéséhez két tanú által aláírt írásbeli ajándékozási szerződésre sem. Tény ugyan, hogy az átutalási megbízáson nem volt feltüntetve az országkód és a jogcímkód, de mindezek feltüntetése a II. r. alperes kötelezettsége lett volna, a saját érdekkörben felmerülő hibára hivatkozással pedig nem tagadhatta meg az átutalási megbízás teljesítését. A felperes pedig e mulasztástól függetlenül nem tarthatott igényt örökösként Á. F. által elajándékozott pénzösszegre.
A felperes felülvizsgálati kérelmében az elsőfokú ítélet részbeni, valamint a másodfokú ítélet teljes terjedelmű hatályon kívül helyezését és a felperes keresetének helyt adó határozat meghozatalát kérte. A felülvizsgálati kérelem szerint a jogerős ítélet megalapozatlan, sérti a Pp. 206. §-ának rendelkezéseit.
Tévesen állapította meg a másodfokú bíróság, hogy néhai Á. F. devizakülföldinek minősül, mert - a 7. sorszám alatt csatolt aláírás-bejelentő karton adataiból is kitűnően - magyar hatóság által kiállított személyi igazolvánnyal rendelkezett, akit a Dtv. 3. §-ában írt értelmező rendelkezések alapján devizabelföldinek kellett tekinteni. A másodfokú bíróság által szóbeli ajándékozási szerződésnek minősített ügylet tehát devizabelföldiek között jött létre, ilyen személyek között viszont a Dtv. 10. § (1) bekezdése - figyelemmel a Dtv. 9. §-ára is - kifejezetten tiltotta a devizával való fizetést. Ezt az álláspontot erősíti meg a II. r. alperes belső eljárási rendjét elemző, és az iratokhoz csatolt "Nemzetközi fizetések és bankgarancia kezesség" című kiadvány 5. oldala is, melyből az következik, hogy a nem közeli hozzátartozók között tényleges devizaszolgáltatásra irányuló ajándékozás tiltott jogügylet, amit a Dtv. 30. §-ának rendelkezése sem old fel. Minderre tekintettel akár szóban, akár írásban kötötték meg az ajándékozási szerződést, az semmisnek minősül.
Fenntartotta a felperes azt az álláspontját, hogy jelen esetben irányadónak kellett volna tekinteni a 161/1995. Korm. rendelet 7. §-ában írtakat, így az átutaláskor fel kellett volna mutatni az 1. számú melléklet 42-77. pontjának 1. oszlopában feltüntetett okmányokat. Állította azt is, hogy az üzletszabályzat 5.4.4. pontjában írtakat a II. r. alperesnek alkalmaznia kellett volna eljárása során.
Sérelmezte, hogy a másodfokú ítélet tényként állapította meg az I. r. alperes és néhai Á. F. között a szóbeli ajándékozási szerződés létrejöttét. Hangsúlyozta, hogy e tény megállapításakor egyedül és kizárólag az I. r. alperes állítását fogadta el, a bizonyítékok értékeléséből kihagyta dr. D. I. szakértő, G. P.-né, A. M. S.-né, Cs.-né N. J., H.-né B. É., T. L., L. I.-né, A.-né B. É., dr. T. G. T., H. F., H. J. B., L. J., V. V., W. L. J.-né, B. A. tanúvallomásait. V. V. tanúvallomása szerint az I. r. alperes őt úgy tájékoztatta, hogy Á. F. a halála előtt egy héttel csupán ígéretet tett az ajándékozásra, tehát nem állította, hogy az ajándékozás megtörtént volna. Az egyébként tanú jelenléte nélkül történt ajándékozást már csak azért sem állapíthatta volna meg tényként - kizárólag az I. r. alperes állítása alapján - a bíróság, mert az I. r. alperes mint fiókvezető és érdekelt személy turpis módon járt el és szavahihetőségét minden szempontból elvesztette. Az ajándékozás tényének megállapítása sérti a Pp. 164. §-ában írtakat is.
Az I. r. alperes azt állította, hogy a haláleset után 3 hétig nem ment be a munkahelyére, munkatársaival nem tartott kapcsolatot és csak a halálesetet követő 3 hét után szerzett tudomást az ajándékozásról. Tagadta, hogy G. P.-nével való kapcsolata több lett volna főnök-beosztotti viszonynál, hogy G. P.-nével távbeszélőn beszélt volna és azt is tagadta, hogy lett volna a birtokában üres deviza-átutalási megbízás.
Kizárólag G. P.-né állította, hogy Á. F. 1999. május 28-án személyesen bent járt a II. r. alperes pénzintézetben és adott át egy kiállított deviza-átutalási megbízást. G. P.-né azt is állította, hogy ekkor már technikailag kivitelezhetetlen volt az átutalás bonyolítása, ezért a megbízást csupán átvette, de nem tett egyéb intézkedést. E vallomás azonban önmagával is ellentmondó, mert ha csak az érkeztetésre került sor, akkor az átutalási megbízáson kézírással szereplő minden szövegrész rögzítésére, többek között a keltezésre és A. M.-né aláírására is csak a halált követően, tehát 1999. május 31-én kerülhetett sor.
Az I. r. alperes valójában - állításával szemben - szoros kapcsolatot tartott a deviza-átutalást intéző munkatársával, a május 31-e előtti hétvégén vele telefonbeszélgetéseket folytatott. Az I. r. alperes 1999. május 31-én a munkanap kezdetekor a bankban tartózkodott, ennek megfelelően tudnia kellett az átutalásról is.
Sérelmezte a felülvizsgálati kérelem, hogy mindezek értékelését a másodfokú bíróság elmulasztotta és elmaradt a "hívásrészletezőkkel kapcsolatos bizonyítékok értékelése" is.
Fenntartotta azt az álláspontját a felperes, hogy az átutalási megbízás hiányos volt. Hiányzott az országkód, jogcímkód kitöltése és hibás volt Á. F. lakcímének megjelölése. Teljesen szokatlan az Á. F. aláírása felett írógéppel rögzített mondat, melyből az következik, hogy már a kitöltéskor tudott volt, hogy a megbízás üzleti órákon kívül érkezik a bankhoz. A II. r. alperes a közjegyző megkeresésére adott válaszában elhallgatta azt a körülményt, hogy a halál időpontjában ténylegesen 113 182 DEM volt még Á. F. devizaszámláján. A másodfokú bíróságnak G. P.-né vallomását egybe kellett volna vetnie T. L., H.-né B. É. és L. I.-né banki alkalmazottak tanúvallomásával, és ennek alapján meg kellett volna állapítania, hogy az 1999. május 28-ai átutalásnak nem lett volna technikai akadálya, mert a Bankmeister rendszer már 1999 februártól működött.
Az alperesek a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérték.
A jogerős ítélet nem felel meg a jogszabályoknak.
A II. r. alperes mint pénzintézet és néhai Á. F. mint számlatulajdonos között a Ptk. 529. § (1) bekezdése alapján megkötött bankszámla-szerződés folytán jött létre jogviszony. Helyesen indult ki a másodfokú bíróság abból, hogy a bankszámla-szerződés megszűnése - figyelemmel a Ptk. 323. §-ának (2) bekezdésére - nem következett be a számlatulajdonos halálával. A Ptk. 598. § rendelkezése értelmében a néhai Á. F. számlatulajdonost megillető jogok és kötelezettségek a felperesre mint örökösre szálltak át, aki Á. F. jogutódjaként mint számlatulajdonos a bankszámla-szerződés alanyává vált. A bankszámla-szerződés alapján azonban a pénzintézet nemcsak kezeli és nyilvántartja a számlatulajdonos pénzeszközeit, hanem azok terhére kifizetéseket és átutalásokat teljesít a számlatulajdonos megbízása alapján. A bankszámla-szerződés alapján létrejött jogviszony keretében tehát a Ptk. 474. § szerinti megbízási jogviszonyok is létrejönnek a számlatulajdonos és a hitelintézet között. Ezért a Ptk. megbízásra vonatkozó szabályai alapján kell elbírálni azt, hogy a perbeli átutalási megbízás megszűnése bekövetkezett-e Á. F. halálával. A Ptk. 481. § b) pontja értelmében a szerződés a megbízás teljesítése nélkül is megszűnik, ha bármelyik fél meghal. A Ptk. 482. § (1) bekezdése értelmében akkor következik be a megbízás megszűnése, amikor a megbízott, a megbízó haláláról hitelt érdemlően tudomást szerez. A Ptk. 482. § (2) bekezdése kimondja, hogy a megbízott ilyen esetben is köteles a megbízó érdekének védelmében mindaddig megtenni a halaszthatatlan intézkedéseket, amíg a megbízó jogutódja az ügy intézéséről gondoskodni nem képes.
Fentiekből kitűnően téves a másodfokú bíróságnak az az álláspontja, hogy a pénzintézetnek a megbízó haláláról való tudomásszerzéstől függetlenül teljesítenie kell azon átutalási megbízásokat, melyeket a számlatulajdonos még életében adott. A halálról való tudomásszerzés után - hacsak a szerződés másként nem rendelkezik - a pénzintézet csak a Ptk. 482. § (2) bekezdése szerinti halaszthatatlan intézkedéseket köteles és jogosult megtenni, ilyennek azonban nyilvánvalóan nem minősül az ajándékozás címén való átutalásra vonatkozó megbízás. A II. r. alperes Üzletszabályzatának rendelkezéséből sem következik az, hogy a számlatulajdonos haláláról való tudomásszerzés után is teljesítenie kellene a még életében adott átutalási megbízásokat, sőt a fentebb írtakkal összhangban állóan az Üzletszabályzat 5.4.4. pontja akként rendelkezik, hogy a számlatulajdonos haláláról való hitelt érdemlő tudomásszerzés esetén a bankszámlát zárolt számlaként kell kezelni és a számlaegyenleg feletti rendelkezésre a továbbiakban csak a jogerős hagyatékátadó végzésben megjelölt örökösök jogosultak.
Amennyiben 1999. május 31-én 8.53 órakor, azaz a perbeli megbízás teljesítésekor a II. r. alperesnek már hitelt érdemlően tudomása volt Á. F. haláláról és a megbízást ennek ellenére teljesítette, a szerződésszegés tényét meg kell állapítani. A másodfokú bíróság eltérő jogi álláspontja miatt azonban ebből a szempontból nem vizsgálta a szerződésszegés tényét, holott rendelkezésre álltak - az elsőfokú bíróság által széleskörűen lefolytatott bizonyítási eljárás alapján - az ehhez szükséges bizonyítékok. Nem értékelte a másodfokú bíróság az ezzel kapcsolatos tanúvallomásokat, okirati bizonyítékokat és a MATÁV által szolgáltatott adatokat sem az ügyben jelentős telefonhívások rögzítésével kapcsolatban. Ezek hiányában tévesnek és megalapozatlannak kell tehát tekinteni a másodfokú bíróságnak azt az álláspontját, hogy a II. r. alperes nem követett el szerződésszegést.
Megalapozatlanul indult ki a jogerős ítélet abból, hogy néhai Á. F. és az I. r. alperes között szóbeli ajándékozási szerződés jött létre, melyet néhai Á. F. teljesített azzal, hogy a II. r. alperesnek átutalási megbízást adott. A felperes mindvégig azt állította a per során, hogy szóbeli ajándékozási szerződés megkötésére nem került sor, vitatta, hogy az átutalási megbízás teljesítése megfelelt volna Á. F. akaratának, hogy a halála előtti napon ténylegesen benn járt volna a II. r. alperes fiókjában, és azt is, hogy az aláírásával ellátott átutalási megbízás még életében ténylegesen megérkezett volna a II. r. alpereshez. Tény, hogy az átutalás teljesítésére csak május 31-én - hétfői napon - tehát két nappal Á. F. halála után került sor, ami azt jelenti, hogy a halál pillanatában a perbeli pénzösszeg a hagyaték tárgyát képezte, mert a tulajdonjog átszállásához a Ptk. 117. §-ának (2) bekezdése értelmében a dolog átadására is szükség lett volna. Az I. r. alperesnek tehát a hivatkozott ajándékozási szerződés alapján csak kötelmi jogi jogcíme keletkezett az ajándék tárgya tulajdonjogának a megszerzésére. Az I. r. alperesnek kellett tehát bizonyítania azt, hogy a számlájára május 31-én, tehát a haláleset után átutalt 60 000 DEM-et jogalappal tartja birtokában, érvényes jogcím, ajándékozási szerződés alapján. Az I. r. alperes álláspontja szerint az ajándékozás tényét megfelelően alátámasztja, hogy Á. F. 1999. május 28-án az ajándékozás címén való átutalására megbízást adott a II. r. alperesnek, és emellett tanúvallomások tudják bizonyítani, hogy Á. F. nem volt jó viszonyban a leányával és végrendelkezni is kívánt az I. r. alperes javára.
Rámutat azonban a Legfelsőbb Bíróság arra, hogy a perbeli átutalási megbízás nem minősült a Pp. 196. § (1) bekezdés szerinti teljes bizonyító erejű okiratnak, így annak bizonyító erejét - a Pp. 199. § értelmében - csak a tárgyalás és a bizonyítás összes adatainak mérlegelés alapján ítélheti meg a bíróság. Mérlegelésre szorult a mindkét fél indítványa alapján meghallgatott tanúk vallomása is, és a bizonyítékok összességének értékelése mellett kellett volna a másodfokú bíróságnak állást foglalnia abban, hogy az alperes ajándékozás jogcímén jogszerűen tartja-e birtokában a 60 000 DEM-et. Ugyanakkor az ítélet indokolásában írtak alapulvételével van mód annak ellenőrzésére, hogy a bíróság a Pp. 206. § (1) bekezdését helyesen alkalmazta-e, a bizonyítékok okszerű és logikai ellentmondás nélküli értékelése mellett, továbbá nem iratellenesen állapította-e meg a tényállást. Ezért írja elő a Pp. 221. §-ának (1) bekezdése, hogy az ítélet indokolásában a bizonyítékok megjelölésével kell előadni a tényállást, meg kell említeni azokat a körülményeket, amelyeket a bíróság a bizonyítékok mérlegelésénél irányadónak vett, és utalni kell azokra az okokra is, amelyek miatt a bíróság valamely tényt nem talált bizonyítottnak.
A felülvizsgálati kérelem hivatkozott a Pp. 206. §-a (1) bekezdésének megsértésére. A Legfelsőbb Bíróságnak ilyen esetben azt kell vizsgálnia a rendelkezésére álló bizonyítékok alapján, hogy a mérlegelésbe vont adatok egybevetésénél, megállapításánál a másodfokú bíróság nem jutott-e iratellenes vagy kirívóan okszerűtlen megállapításra, a logika szabályaival ellentétes következtetésre. E vizsgálatnak azonban jelen esetben akadálya az, hogy a másodfokú bíróság indokolási kötelezettségének elmulasztott eleget tenni. Megjegyzi a Legfelsőbb Bíróság, hogy az elsőfokú bíróság részítéletét a Pp. 221. § (1) bekezdésében írtaknak megfelelő, példamutató módon megindokolt határozatnak tekinti. Fentiek alapján tehát a felülvizsgálati kérelem helytállóan hivatkozott arra, hogy a jogerős ítélet jogszabálysértő volt.
Tévesen értelmezte azonban a felülvizsgálati kérelem az 1995. évi XCV. törvénynek (továbbiakban: Dtv.) a jelen eljárásban irányadó rendelkezéseit. A Dtv. 62. §-a arra vonatkozóan tartalmaz szabályokat, hogy a devizabelföldi devizakülföldi részére milyen feltételek mellett ajándékozhat, azaz mely esetekben kerülhet sor a belföldön felhalmozott deviza ellenérték nélküli csökkentésére. Jelen esetben azonban egyértelműen devizabelföldiek közötti ajándékozásról volt szó, Á. F. pedig a Dtv. 55. § (1) bekezdés c) pontja alapján a devizaszámláján lévő követelésből jogosult volt - éspedig belföldi fizetőeszközre való átváltás nélkül - a belföldi természetes személy részére való ajándékozásra, és az ezzel kapcsolatos átutalás - ajándékozási szerződés csatolása nélkül - a Dtv. 55. § (2) bekezdése értelmében teljesíthető volt. Az ajándékozás nem volt devizahatósági engedélyhez kötve, és nem volt tiltott sem. A Dtv. 10. § (1) bekezdése nem a devizabelföldiek közötti ajándékozást tiltja, hanem - a belföldi törvényes fizetőeszköz szerepének erősítése érdekében - a pénztartozások külföldi pénznemben való effektív teljesítését. A Dtv. 9. §-a pedig az ún. forintkiajánlás megakadályozása céljából tartalmaz tiltó - jelen jogvitához ugyancsak nem kapcsolódó - rendelkezést.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és a másodfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.