BH+ 2013.7.267 Amennyiben a másodfokú bíróság látszólagos alaki halmazat helyett valóságos alaki halmazatot látva megállapítandónak, egy további bűncselekményben is bűnösnek mondja ki a terheltet; valójában a jogi minősítést változtatja meg, így a harmadfokú eljárás lehetősége nem nyílik meg [Be. 386. § (1) bek. b) pont].

A megyei bíróság a 2011. január 13-án kihirdetett ítéletével az I. r. vádlottat bűnösnek mondta ki társtettesként elkövetett garázdaság bűntettében [az elkövetéskor - 2008. augusztus 19-én - hatályos Btk. 271. § (1) és (2) bek. a) pont] és ezért őt 1 évi, végrehajtásában 4 évi próbaidőre felfüggesztett börtönbüntetésre és 80.000 forint pénzmellékbüntetésre ítélte. Végrehajtás esetére rendelkezett az I. r. vádlott által 2008. augusztus 20-tól 2009. február 5-ig előzetes fogvatartásban töltött idő beszámításáról, a pénzmellékbüntetés meg nem fizetése esetén annak szabadságvesztésre történő átváltoztatásáról és a bűnügyi költség viseléséről.

Az I. r. vádlott terhére bejelentett ügyészi fellebbezés alapján eljárva az ítélőtábla, mint másodfokú bíróság a 2012. május 17-én nyilvános ülésen meghozott ítéletével az I. r. vádlott bűnösségét testi sértés bűntettében [Btk. 170. § (1) és (5) bek. I. ford.] is megállapította; büntetését halmazati büntetésként 1 év 10 hónap börtönbüntetésre súlyosította, mellékbüntetésül őt 2 év közügyektől eltiltásra is ítélte, egyben a szabadságvesztés felfüggesztésére, a pénzmellékbüntetés kiszabására és annak átváltoztatására vonatkozó rendelkezéseket mellőzte. Rendelkezett az előzetes fogvatartás beszámításáról, pontosította a bűnügyi költségre vonatkozó rendelkezést és megjelölte a lakhelyelhagyási tilalom zárónapját.

Az ítélőtábla jogorvoslati lehetőséget biztosított ítélete ellen az I. r. vádlott vonatkozásában.

Az ügyész a másodfokú ítéletet tudomásul vette; az ellen az I. r. vádlott és védője a minősítés megváltoztatása és a büntetés enyhítése végett fellebbezett.

A Legfőbb Ügyészség az átiratában a másodfellebbezéseknek - mint törvényben kizártaknak - az elutasítását indítványozta.

Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a jogi értékelése alapján az I. r. vádlott terhére az életveszélyt okozó testi sértés bűntettét nem látta megállapíthatónak, és a cselekmény egészét egységesen garázdaság bűntettének minősítette.

Ehhez képest a másodfokú bíróság - anélkül, hogy a bűnösség körét megváltoztatta, bővítette volna - a látszólagos alaki halmazatban álló egységes cselekményt valóságos halmazatban rótta az I. r. vádlott terhére, kimondva a bűnösségét életveszélyt okozó testi sértés bűntettében is.

Mindez azonban nem értékelhető ellentétes irányú döntésként és olyan cselekményben történt másodfokú bűnösség-megállapításnak, amelyről az elsőfokú bíróság nem rendelkezett.

A minősülés kérdésében hozott eltérő másodfokú döntés jogi következtetés, amely egyébiránt téves is; a garázdaság bűntettének megállapítására ugyanis csak akkor kerülhetett volna sor, ha az a testi épség elleni cselekménytől elkülönülten nyert volna elkövetést.

A látszólagos alaki halmazat folytán a minősítés körébe tartozó ellentétes anyagi jogi értékelés a harmadfokú eljárás lehetőségét a törvényi előfeltételek hiányában nem nyitotta meg; a másodfokú bíróság tévesen biztosított fellebbezési jogot az ítélete ellen, s nem rendelkezett a törvényben kizárt fellebbezés elutasításáról sem.

Indítványozta ezért az I. r. vádlott és védője által bejelentett másodfellebbezés elutasítását, s annak megállapítását, hogy a Fővárosi Ítélőtábla ítélete e vádlottal szemben jogerős és végrehajtható.

A védő a Legfőbb Ügyészség indítványára észrevételt tett, és másodfellebbezését írásban részletesen indokolta.

Kifejtette: a másodfokú bíróság helyesen biztosított másodfellebbezést a döntése ellen, tekintve, hogy olyan cselekmény miatt állapította meg az I. r. vádlott bűnösségét - a védői álláspont szerint helytelenül, a büntetőjog szabályainak megsértésével -, amelyről az elsőfokú bíróság nem rendelkezett.

A Be. 386. § (1) bekezdésében írt jogszabályszöveg elemzésével arra az álláspontra helyezkedett, hogy a Kúria hatáskörébe tartozik annak eldöntése: az elsőfokú bíróság rendelkezett-e a testi sértés bűntettéről. A másodfokú bíróság minősítésbeli tévedésben volt-e akkor, amikor a látszólagos alaki halmazatban álló egységes cselekményt valóságos halmazatban rótta a védence terhére, s mindezek okán a büntető anyagi jog szabályait megsértette-e.

Érdemben arra hivatkozott, hogy semmilyen bizonyíték: vallomás, videofelvétel, tárgyi bizonyíték (így szagminta, DNS- és ujjlenyomat-vizsgálat) nem támasztja alá, hogy az I. r. vádlott által eldobott kő okozta a sértett sérülését. Az elsőfokú eljárásban nyilatkozó két igazságügyi szakértő is kijelentette, hogy a videofelvétel alapján nem állapítható meg egyértelműen: kinek az eldobott köve okozott sérülést. Mindezt felülmérlegelve állapította meg a másodfokú bíróság - indokolása szerint a "szakértői vélemény alapján", ám részletezés, érdemi okfejtés nélkül - a testi sértés elkövetését a védence terhén.

Álláspontja szerint - szemben a másodfokú ítéletben kifejtettekkel - az elsőfokú ítélet nem szenvedett megalapozatlansági hibákban; s tekintve, hogy a másodfokú bíróság bizonyítást nem folytatott le, eltérő tényállás megállapításának nem lett volna helye.

Kétséget kizáró tények mellett és a két igazságügyi szakértő szakvéleményével szembehelyezkedve logikai úton kikövetkeztetni - s azzal a tényállást kiegészíteni, helyesbíteni -, hogy az I. r. vádlott által dobott és utóbb a szemlebizottság által a szobában lefoglalt sárgadinnye nagyságú, kb. 16 cm széles betondarab volt az, amely a sértettet eltalálta, a sérülését okozta, a védelem szerint jogszabálysértő. Észrevételezte, hogy a másodfokú bíróság által is elfogadottan az elkövetői csoport szándéka még eshetőlegesen sem irányult bántalmazásra; utóbb mégis - és egyedül az I. r. vádlott terhére - megállapíthatónak találta a sérülés okozására irányuló szándék fennálltát, azt, hogy a cselekményébe belenyugodva cselekedett, s tudata az eredményt is átfogta.

Az összetett, bonyolult bizonyítási eljárás eredményeként meghozott elsőfokú ítélet elírásai jelentéktelenek, a Be. 351. § (2) bekezdés c) pontja szerinti iratellenességként nem értékelhetők.

Téves ténykövetkeztetést pedig éppen a másodfokú bíróság végzett, amikor a bizonyítás tényeivel szemben logikai úton vonta le a fentiek szerinti következtetéseit.

Végezetül a büntetéskiszabási körülményeket elemezve, az időmúlásra és az I. r. vádlott kifogás alá nem eső életvitelére hivatkozással végrehajtásában próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés kiszabását kérte azzal, hogy a Kúria az ügyben tartson nyilvános ülést.

A Kúria a Be. 390. § (1) bekezdés d) és e) pontjában foglaltak kapcsán tett jognyilatkozatokban kifejtettekre figyelemmel, valamint, hogy a Be. 389. § (2) bekezdésében foglaltak esetleges érvényesülését biztosítsa, a Be. 391. § (2) bekezdése és a Be. 392. § (1) bekezdés a) pontja szerinti tanácsülés helyett nyilvános ülést tartott a Be. 392. § (2) bekezdése alapján.