EH 2001.537 Az akkreditív absztrakt jellegéből, abból, hogy az akkreditív alapján teljesítendő fizetésnél a megbízó és a bank közötti, illetve a megbízó és a vele szerződő fél közötti alapügylet nem vizsgálható és az alapjogviszonyból eredő kifogások nem hozhatók fel az következik: a benyújtott okmányoknak az akkreditív előírásain túlmenő tartalmi valósága nem vizsgálható, csak az, hogy az okmányok megfelelnek-e az akkreditívben előírt kikötéseknek. Az okmányok esetleges hamissága a bank fizetési kötelezettségét nem befolyásolja. A bank csak az esetben mentesülhet a fizetési kötelezettség alól, ha bizonyítható, hogy a hamisítást maga a kedvezményezett végezte, vagy abban részt vett [Ptk. 4. § (1) bek., 6. §, 199. §, 205. § (4) bek., 236. § (3) bek., 242. § (1) bek., 277. § (2) bek., 312. § (2) bek., 313. §, 315. §, 318. § (1) bek., 339. § (1) bek., 6/1997. (MK 61.) MNB rendelkezés 14. § (5) bek., párizsi Nemzetközi Kereskedelmi Kamara által kiadott Okmányos Meghitelezésre Vonatkozó Egységes Szabályok és Szokványok (Szokványok) 2. cikk, 3. cikk a) pont, 10. cikk, 13. cikk a) és b) pont, 14. cikk b) és c) pont, 21. cikk, 1979. évi 13. tvr. 25. § j) pont, 1996. évi CXII. tv. (Hpt.) 82. § (4) bek., 1997. évi CXLIV. tv. (Gt.) 205. §, Be. 3. §, 1949. évi XX. tv. (Alkotmány) 57. §].

Az elsőfokú bíróság ítéletében arra kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg az I. r. és a II. r. felperesnek 2-2 000 000 USD-t és ennek 1998. november 16-ától a kifizetésig járó évi 5% kamatát, valamint 4 000 000 Ft perköltséget. A következőkben pedig kötelezte az alperest, hogy a C. AG felperesnek (az ügyeknek a másodfokú eljárásban történt egyesítése folytán per a III. r. felperese, ezért a továbbiakban: III. r. felperes) 2 000 000 USD-t és ennek 1998. november 16-ától a kifizetésig járó évi 5%-os kamatát, továbbá 3 000 000 Ft perköltséget fizessen meg. Tényként állapította meg, hogy az alperes az N. Rt.-vel megkötött bankgarancia vállalási szerződés alapján 1998. május 8-án 6 000 000 USD-ra és 6 120 000 USD-ra két visszavonhatatlan, halasztott fizetésű akkreditívet nyitott a B. GmbH osztrák cég kedvezményezett javára. Az akkreditív teljesítéséhez a kedvezményezettnek 5 pl.-ban szabályszerűen aláírt kereskedelmi számlát és az N. Rt. javára kiállított raktári átvételi elismervényt kellett benyújtani. Miután az akkreditívek által előírt és a levelező bankok által benyújtott okmányokat az alperes befogadta, a kedvezményezett az akkreditívből származó jogait a B.B. GmbH-ra engedményezte, s erről az alperest értesítette. A B.B. GmbH az akkreditívből származó követelést a DG AG-ra (London) engedményezte, majd további engedményezés folytán a 6 000 000 USD akkreditív követelésből a felperesek egyenként 2 000 000 USD értékű követelést vásároltak meg. (A jogerős ítélet téves ténymegállapítása szerint a III. r. alperes megszerzett 2 000 000 USD-t, a 6 120 000 USD-ra szóló követelésből pedig az I. r. és a II. r., felperesek megszereztek összesen, 4 000 0000 USD-t.) Az alperes az engedményezéseket tudomásul vette, feltétlen és visszavonhatatlan fizetési kötelezettséget vállalt.

Az I-II. r. felperesek a keresetük jogalapját - amely 4 000 000 USD és ennek kamatai megfizetésére irányult - elsődlegesen abban jelölték meg, hogy ők mint az akkreditív kedvezményezettjének az engedményesei szerződéses jogviszonyban állnak az alperessel. Ez a szerződéses jogviszony független az alperes és az N. Rt., valamint független a kedvezményezett osztrák cég és az N. Rt. között létrejött szerződéstől. Az akkreditív alapján az alperes fizetési kötelezettsége beállt. - Másodlagosan a Ptk. 4. §­a, 205. §-ának (4) bekezdése, 277. §-ának (2) bekezdése, 318. §-a és 339. §-a alapján kártérítés jogcímén érvényesítették a követelésüket. - Arra az esetre, ha a bíróság azt állapítaná meg, hogy érvényesen nem jött létre az akkreditív szerződés, harmadlagosan a Ptk. 6. §-a alapján kérték az alperes marasztalását, tekintettel arra, hogy az alperes az okmányokat elfogadta, s ezzel a magatartásával kárt okozott.

A III. r. felperes a keresetében 2 000 000 USD és ennek kamatai megfizetésére irányuló kereseti követelését - elsődlegesen arra hivatkozva terjesztette elő, hogy az alperes 1998. május 18-án a kedvezményezett által benyújtott okmányokat befogadta, s úgy nyilatkozott, hogy fizetni fog. Kötelezettségvállaló nyilatkozatát a felperessel szemben megerősítette, amely tartozás­elismerésnek minősül. - Másodlagos kereseti kérelmét arra alapította, hogy a bíróság az alperest az akkreditív alapján marasztalja, mert az okmányos meghitelezés független a megbízó és a bank, valamint, a megbízó és a kedvezményezett közötti jogviszonytól, ezért az alperes nem hivatkozhat arra, hogy a garanciavállalási szerződés semmis. - Harmadlagos kereseti kérelmében az alperest szerződésszegéssel okozott kártérítés jogcímén kérte marasztalni a Ptk. 4. § (1) bekezdése, 277. §-ának (2) bekezdése, 205. §-ának (4) bekezdése és a 318. §-a alapján alkalmazandó 339. § (1) bekezdése alapján, mert az alperest az akkreditív kibocsátása alapján szerződéses kötelezettség terhelte a B. kedvezményezettel szemben. Az alperes az engedményezés után a III. r. felperessel is közölte, hogy akkreditív alapján fizetési kötelezettsége fennáll és nem jelezte, hogy a kereskedelmi ügylet körül valamilyen hiba lehet, pedig 1998 szeptemberében már "gyanakodott". - Negyedleges kereseti kérelmében szerződésen kívüli kártérítés jogcímén kérte az alperes marasztalását. Az alperes az okmányokat befogadta, a III. r. felperessel szemben is megerősítette a fizetési kötelezettségét, ezért a III. r. felperes bízott abban, hogy az alperes kellő gondossággal járt el. Az alperes magatartása nem felel meg a Ptk. 4. §-ában megfogalmazott együttműködési kötelezettség követelményének. - A III. r. felperes az ötödleges kereseti kérelmében a Ptk. 6. §-a alapján kérte az alperes marasztalását. Az alperesnek az akkreditívben vállalt fizetési kötelezettsége fennállását elismerő nyilatkozata a jóhiszemű III. r. felperest olyan magatartásra indította, amelyből őt önhibáján kívül kár érte, mert a perbeli követelést az alperes nyilatkozata hiányában nem vásárolta volna meg.

Az alperes a keresetek elutasítását kérte. Arra hivatkozott, hogy a fizetési kötelezettsége nem állt be az eredeti kedvezményezettel szemben, mert az az akkreditív feltételeit nem teljesítette, hamis raktárbizonylatot nyújtott be, ezért az engedményezés nem érvényes. Ebből következően a felperesek minden jogcímen előterjesztett keresetei is alaptalanok. Arra is hivatkozott, hogy a felperesekkel szembeni elismerő nyilatkozata nem változtatta meg a követelés alapjogcímét, ezért a kedvezményezettel szemben a Ptk. 236. §-ának (3) bekezdése alapján felhozható megtámadási kifogását az engedményesekkel szemben is érvényesítheti. Utalt arra is, hogy az 1998. május 11-én és 18-án tett szerződéses nyilatkozatait megtámadta, pert indított az N. Rt. és a B. GmbH ellen. Ebben a perben dől el, hogy a kedvezményezettel szemben a fizetési kötelezettsége beállt-e.

Az elsőfokú bíróság ítéletében az alperest a felperesek keresetének megfelelően marasztalta.

Az I. r. és a II. r. felperesek keresetét az elsőfokú bíróság az alábbiak szerint találta alaposnak.

Abból indult ki, hogy a pénzforgalomról szóló 6/1997. (MK 61.) MNB rendelkezés 14. §-ának (5) bekezdése értelmében az okmányos meghitelezési jogviszonyra a párizsi Nemzetközi Kereskedelmi Kamara által kiadott Okmányos Meghitelezésre Vonatkozó Egységes Szabályok és Szokványok (a továbbiakban: Szokványok) az irányadóak. A Szokványok 10. cikke értelmében az alperes az eredeti kedvezményezettel szemben feltétlen fizetési kötelezettséget vállalt, az engedményezéseket sem tette vitássá. Az alperes védekezését, mely szerint az N. Rt. és a B. GmbH kedvezményezett csalárd módon összejátszva teremtettek olyan helyzetet, hogy az alperesnek 12 000 000 USD fizetési kötelezettsége keletkezzen, nem fogadta el, mert a Szokványok 3. cikke értelmében az akkreditív elkülönül az alapügylettől. Ezért az alperes alappal nem hivatkozhat arra, hogy a bankgaranciával vagy az adásvétellel kapcsolatos kötelezettségeiket a jelen perben nem álló cégek nem teljesítették. Nem fogadta el az elsőfokú bíróság az alperesnek azt a védekezését sem, hogy másik perben az akkreditív megerősítésével kapcsolatos nyilatkozatát megtámadta, mert ezt a nyilatkozatot a kedvezményezett és a jelen per felperesei visszautasították, az alperes pedig a Ptk. 236. §-ának (1) bekezdésében foglaltaknak megfelelően nem fordult haladéktalanul bírósághoz. Ezért az alperest az akkreditív alapján fizetési kötelezettség terheli.

A III. r. felperes keresetét az elsőfokú bíróság a következők szerint találta alaposnak:

Abból indult ki, hogy az okmányos meghitelezési jogviszonyra a párizsi Nemzetközi Kereskedelmi Kamara által kiadott Okmányos Meghitelezésre Vonatkozó Egységes Szabályok és Szokványok (továbbiakban: Szokvány) az irányadóak. A Szokvány 13. cikk a) és 14. cikk b) pontja értelmében az alperes nyitó banknak az okmányok külső megjelenése alapján kellett döntenie, hogy azokat elfogadja-e. A kedvezményezett által benyújtott okmányokat az alperes elfogadta és az eredeti kedvezményezettel szemben feltétlen fizetési kötelezettséget vállalt, az engedményezéseket sem tette vitássá. Az alperes védekezését, amely szerint az N. Rt. és a B. GmbH kedvezményezett csalárd módon összejátszva teremtettek olyan helyzetet, hogy az alperesnek 12 000 000 USD fizetési kötelezettsége keletkezzen, ezért mentesül az akkreditívben vállalt fizetési kötelezettsége alól, nem fogadta el.

Megállapította, hogy az alperes hamis raktárjegyeket kapott a kedvezményezettől, s erre a megbízója sem hívta fel a figyelmét. Ténylegesen azonban a megbízó és a kedvezményezett közötti szerződés és a megbízó által lebonyolított reexport megvalósult. Az alperes mindegyik engedményessel szemben nemcsak az engedményezés tényét, hanem a fizetési kötelezettségét is elismerte, ez a Ptk. 242. §-ának (1) bekezdése alapján tartozás-elismerésnek minősül. Az alperes fizetési kötelezettsége független attól, hogy hamis okmányokat kapott, mert az alperes megbízója az okmányokat nem kifogásolta, elismerte, hogy Csehországban a teljesítés megtörtént. Ezért az alperes alappal nem hivatkozhat arra, hogy a bankgaranciával vagy az adásvétellel kapcsolatos kötelezettségeiket a jelen perben nem álló cégek nem teljesítették.

Az ítéletek ellen az alperes fellebbezett, azok megváltoztatását és a felperesek keresetének az elutasítását kérte.

A felperesek fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú ítéletek helybenhagyására irányult.

Valamennyi peres fél - hivatkozva a Pp. 253. §-ának (3) bekezdésére - azt kérte, hogy a másodfokú bíróság valamennyi kereseti kérelem tárgyában döntsön, amennyiben az elsődleges kereseti kérelmet nem találná megalapozottnak.

A Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéleteit megváltoztatta és a felperesek keresetét elutasította. Kötelezte az I-II. r. felpereseket, hogy külön-külön 3 375 000-3 375 000 Ft, a III. r. felperest pedig 3 750 000 Ft együttes első- és másodfokú perköltséget fizessenek meg 15 nap alatt az alperesnek. Kötelezte továbbá az I-II. r. felpereseket, hogy külön-külön 375 000-375 000 Ft kereseti illetéket fizessenek meg az államnak a Fővárosi Illetékhivatal felhívására.

A Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság megállapítása szerint az elsőfokú bíróság helyesen jutott arra a következtetésre, hogy a B. GmbH kedvezményezett által benyújtott raktári jegyek hamisak voltak. Ezt a körülményt a kedvezményezett a hivatkozott másik perben vitatta, azt állította, hogy levelező bankjainak olyan raktári jegyeket küldött, amelyek azt igazolták, hogy az árut az N. Rt. rendelkezésére cseh raktárban tárolják. Erre tekintettel a másodfokú bíróság bizonyítást vett fel, beszerezte az ORFK Bűnügyi Főigazgatóság iratait, amelyek szerint a kedvezményezett - ügyvezetőjének A. B.-nak a nyomozás során tett tanúvallomásából megállapíthatóan - az N. Rt.-vel kötött szállítási szerződését eredetileg az O. Ltd.-től beszerezni kívánt acéláruval szándékozott teljesíteni. A B. Termelőszövetkezet képviselőjének aláírásával ellátott - 1998. május 8-i keltezésű - raktári jegyeket az O. Ltd.-től kapta és továbbította a levelező bankjaihoz. Az O. Ltd.-nek 1998. május 8-i leveléből az is megállapítható, hogy A. B.-tól nyilatkozatot kért arra vonatkozóan; helyes-e, hogy a raktári nyugták "ex Magyarország" vannak az eredeti szerződésben szereplő "ex Cseh" helyett. A levelező bankok az említett május 8-i keltezésű raktárjegyeket továbbították május 15-én, illetve május 18-án az alperes nyitó bankhoz. Az újabb raktári jegyek kiállítása a cseh MFC részéről az 1998. május 17-i szerződés módosítást követően történt, miután a B. GmbH felbontotta a szerződést az O. Ltd. céggel. A B. GmbH részben eltérő mennyiségű áru cseh raktárból való szállításában állapodott meg az N. Rt.-vel, és küldött új raktári bizonylatokat az N. Rt. részére. A B. GmbH az 1998. május 18-i jegyzőkönyvből kitűnően kérte az N. Rt.-től az akkreditívek módosítását is, amellyel az N. Rt. nem értett egyet. Bizonyított - a hivatkozott másik ügyben beszerzett írásszakértői vélemény és a B. Termelőszövetkezet képviselőjének nyilatkozata alapján -, hogy a május 8-i keltezésű raktári jegyek hamisak voltak, azokat nem a B. Mgtsz. állította ki, és nem is raktározott árut az N. Rt. javára.

A Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság nem fogadta el az elsőfokú bíróságnak azt a jogi álláspontját, hogy az alperest a megnyitott akkreditívek alapján fizetési kötelezettség terheli annak ellenére, hogy az akkreditívben előírt okmányok közül a raktárjegyek hamisak voltak.

A felperesek elsődleges kereseti kérelmüket arra alapították, hogy átruházás - engedményezés - útján megszerezték az akkreditív jogviszonyból eredő követelést. Az engedményezés a Szokvány 49. cikkén alapult. A követelés átruházása külföldi felek között történt, tehát az engedményezési szerződésre a rájuk vonatkozó külföldi jog az irányadó. Az engedményes felpereseknek az alperessel szembeni követelésére azonban a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. tvr. 25. §-a j) pontja értelmében a magyar jogot kell alkalmazni, azaz a Ptk. 329. §-át, amelynek (1) bekezdése értelmében az engedményezéssel az engedményes a régi jogosult helyébe lép, és a (3) bekezdés alapján a kötelezett az engedményessel szemben érvényesítheti azokat a kifogásokat, amelyek az engedményezővel szemben az értékesítéskor már fennállt jogalapon keletkeztek. Ez a jogalap pedig a B. GmbH és az alperes között fennálló akkreditív jogviszony. Erre a jogviszonyra, ahogyan azt az elsőfokú bíróság helyesen megállapította, a Szokványok irányadók. E Szokvány 2. cikke szerint - a perbeli akkreditívre vonatkoztatva - az akkreditív olyan megállapodást jelent, amelynek folytán a bank a megbízó kérésére és utasítása szerint eljárva köteles a harmadik személy javára fizetést teljesíteni, feltéve, hogy a meghitelezés kikötéseit és feltételeit teljesítették.

A visszavonhatatlan és halasztott hatályú akkreditív kibocsátásával az alperes a kedvezményezett felé kötelezettséget vállalt arra, hogy amennyiben az akkreditív feltételei teljesülnek, úgy az abban meghatározott összeget - bizonyos időszak elteltével - a kedvezményezettnek kifizeti. Az akkreditív kibocsátása létrehozta az alperes és a B. GmbH kedvezményezett között azt a jogviszonyt, amelynek alapján a kibocsátó banktól a fizetés kikényszeríthető, ha a kedvezményezett bizonyítja, hogy az általa benyújtott okmányok megfelelnek az akkreditív kikötéseinek. Ebből tehát - a felperesek álláspontjától eltérően - az következik, hogy a kötelmet nem az hozza létre, ha a bank az okmányokat elfogadja, ezért azok elfogadása nem is minősül szerződési nyilatkozatnak, így annak megtámadására a Ptk. 210. §-a alapján nincs lehetőség. Amennyiben a bank nem küldte vissza az okmányokat, hanem elfogadta azokat - elmulasztva ezzel, hogy a Szokvány 14. cikkében írtakkal összhangban járjon el - már nem hivatkozhat arra, hogy az okmányok nem felelnek meg a meghitelezés követelményeinek. A Szokvány ugyanis az említett magatartáshoz a kifogásolás jogának elvesztését fűzi. Ezért nincs jelentősége annak, hogy az alperes elfogadó nyilatkozata "megtámadásával" elkésett-e vagy sem.

A Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság rámutatott arra, hogy Szokvány 3. cikkének a) pontjából valóban az következik: az okmányos meghitelezés absztrakt, jogcím nélküli ügylet, tehát a bank kötelezettségvállalását nem érinti a megbízónak a nyitó bankkal vagy a kedvezményezettel szemben fennálló jogviszonyból eredő igénye. Ha a bank az akkreditívet kibocsátva fizetést ígér, a kedvezményezett biztos lehet abban, hogy az adásvételből vagy a megbízásból eredő vita nem érintheti az akkreditív összegéhez való jogát. Erre azonban a kedvezményezett csak akkor számíthat alappal és joggal, ha teljesíti a meghitelezés feltételeit. Ezeket a feltételeket, a benyújtott okmányokat a banknak meg kell vizsgálnia a Szokvány 13. cikkének előírása szerint és meg kell győződnie arról, hogy azok külső megjelenésükben megfelelnek-e vagy sem a meghitelezés kikötéseinek. Miután a vizsgálati kötelezettség csak formai és nem tartalmi vizsgálatot jelent, ezzel függ össze a Szokvány 15. cikke, amely a bank felelősségét - megbízója felé - az okmányok hitelessége tekintetében kizárja.

Az alperes a Szokvány 13. cikke b) pontjában megszabott határidőben az okmányokat megvizsgálta és úgy találta, hogy azok külső megjelenésükben megfelelnek a meghitelezés feltételeinek és kikötéseinek, - a Szokvány 14. cikke c) pontjában írt felmentést is megkapta - ezért azokat nem utasította vissza, hanem elfogadta. A kibocsátott akkreditívben szállítási feltételként szerepelt az ex W. Cseh Köztársaság kitétel, ezért felmerülhet, hogy cseh vagy magyar raktározó által kiállított raktári jegyre vonatkozott-e az akkreditív okmány-kikötése. A Szokvány 5. cikke b) pontjának, 13. cikkének és 21. cikkének szövegéből következik, hogy a bank a magyar raktári jegyeket elfogadhatta, mert a meghitelezésben nem határozták meg az okmányok kiállítóját és szövegezését, és az okmányok adattartalma nem volt ellentétes a benyújtott számlákkal. Az alperes tehát az okmányokat a Szokvány 14. cikkének rendelkezéseivel összhangban vizsgálta és járt el, amikor azokat nem utasította vissza. Mulasztás tehát nem terheli. Az alperes nem is arra hivatkozik, hogy az okmányok külső megjelenésükben nem felelnek meg a meghitelezés feltételeinek, így a kifogásolás jogát sem vesztette el.

A kedvezményezett okirat benyújtási kötelezettsége valódi okiratra vonatkozik, amelynek meg kell felelnie az akkreditív előírásainak és nem olyan okiratra, amely külsejében megfelel ugyan a kikötéseknek, de hamis. Amennyiben az okirat hamis, akkor nem létezik az a jognyilatkozat sem, amelyet igazolnia kellene. Aki hamis okiratot felhasznál, bűncselekményt követ el, tehát az ilyen okirat felhasználására jogot alapítani nem lehet, ezért arra a B. GmbH kedvezményezett teljesítést, fizetést nem követelhet. A raktári bizonylatokat a kedvezményezettnek kellett benyújtania, ugyanis neki kellett igazolnia azt, hogy ezáltal részéről a szállítási szerződés teljesítése megtörtént. Neki kellett volna meggyőződnie arról, hogy a szerződéses partnerétől kapott raktári jegyek valódiak-e, tehát azokat az akkreditív igénybevételénél felhasználhatja-e. Egyébként az ügy körülményéből - az O. Ltd. idézett leveléből és abból, hogy a B. GmbH a vele kötött szerződést felbontotta és az N. Rt­.-vel a szerződést módosította - arra kell következtetni, tudnia kellett arról, hogy a benyújtott raktári jegyek nem fognak megfelelni az akkreditív kikötéseinek.

Az akkreditívet nyitó bank ugyan csak alakilag köteles vizsgálni a kedvezményezett által benyújtott okmányokat, de ha azok hamis voltáról meggyőződik, arra fizetést teljesíteni nem köteles. Az alperes az okmányok hamis voltára a Ptk. 329. §-ának (3) bekezdése szerint az engedményesekkel szemben is sikerrel hivatkozhat.

A Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság kifejtette még, hogy felperesek keresete az általuk megjelölt további jogcímeken is alaptalan. Az alperes az engedményezők megkeresésére elismerte az akkreditíven alapuló fizetési kötelezettségét, amely nyilatkozat a Ptk. 242. §-ában szabályozott tartozás-elismerést jelent, tehát a tartozás jogcíme változatlanul az akkreditív maradt. Az alperes viszont bizonyította, hogy tartozása nem áll fenn. Az alperesnek az engedményezést követően az engedményesek irányába tett kötelezettség vállaló nyilatkozatai nem hoztak létre újabb, az akkreditívtől független kötelmen alapuló fizetési kötelezettséget. Az alperes minden esetben közölte, hogy fizetési kötelezettségét a megnyitott akkreditív alapján ismeri el. Az akkreditívben foglalt követelés engedményezésének nincsen azonos joghatása az értékpapírban foglalt követelés átruházásával, amikor is az átruházás folytán keletkezett újabb kötelmet nem érinti az előző átruházás érvényessége. Amennyiben az akkreditívet kibocsátó bank a kedvezményezett által kibocsátott váltó elfogadására és fizetésére vállal kötelezettséget, a váltón lévő hamis aláírás a kiállítót ugyan nem kötelezi, de a többi aláíró, így a váltó átruházója is felelni fog a váltó kifizetéséért, mert az ő nyilatkozatuk önálló váltójogi nyilatkozat. Amennyiben viszont az akkreditívből eredő követelés engedményezése történik, akkor megvan a kockázata annak, hogy az adós bank kifogással élhet, ezért célszerű, ha az engedményezés azzal a kikötéssel történik, hogy az adós a kifogásolási jogáról lemond. A perbeli esetben erre nem került sor, és az alperes nem vesztette el a kifogásolási jogát.

Az alperes fizetési kötelezettsége a felperesek felé kártérítés jogcímén sem állapítható meg. Az alperes a fizetést jogos okkal tagadta meg, ezért a felperesek a Ptk. 313. §-a, illetve 312. §-ának (2) bekezdése szerint kártérítést nem követelhetnek. A Ptk. 199. §-a alapján a felek jogviszonyára a szerződésre vonatkozó szabályokat kell alkalmazni, ezért a szerződésen kívüli károkozás - a megbízási jogviszonnyal kapcsolatos gondatlanság, a fedezet biztosításának hiányossága - nem vizsgálható, de nincs is okozati összefüggésben a felpereseket ért kárral, amelynek oka, hogy az alperesnek az okmányos meghitelezésen alapuló fizetési kötelezettsége, a hamis okmányokra tekintettel megszűnt.

A felperesek arra is hivatkoztak, miszerint "feltételezhető", hogy az akkreditív kibocsátásnak célja az lehetett, hogy az alperes az általa kibocsátott meghitelezés leszámítolásából származó pénzből kívánta finanszírozni saját alaptőke emelését. Az 1988. évi VI. törvénnyel szemben, a gazdasági társaságokról szóló 1997. évi CXLIV. törvény 205. §-ának (1) bekezdése már nem tiltja kölcsön nyújtását harmadik személy részére abból a célból, hogy a részvénytársaság által kibocsátott részvényeket megszerezze. Amennyiben viszont a felperesek a fentiekkel arra kívántak utalni, hogy az akkreditív kibocsátása színlelt volt és amögött más ügylet sem volt, akkor a Ptk. 238. §-ának (2) bekezdésére alapítva kérhettek volna kártérítést, ehhez azonban perbe kellett volna vonniuk az akkreditív jogviszony jogosultját is, mivel a színlelésnek csak akkor van jogi jelentősége, ha kétoldalú.

A Ptk. 6. §-a alapján a bíróság a kárnak részben, vagy egészben való megtérítésére azt kötelezheti, akinek szándékos magatartása más jóhiszemű személyt alapos okkal olyan magatartásra indított, amelyből őt önhibáján kívül kár érte. A perbeli esetben nem állapítható meg, hogy az alperes szándékos magatartása indította volna a felpereseket a perbeli követelések megvásárlására. Az alperesnek a raktárjegyek hamis voltáról való értesülése előtt az akkreditív jogosultjai felé tett tartozás elismerő nyilatkozata, a fizetési kötelezettségének a megerősítése nem minősíthető olyan szándékos magatartásnak, amely a követelést megvásárló személy kártérítési igényét megalapozná. A Ptk. 6. §-a ugyanis azt az esetet szabályozza, amikor valakit saját magatartása folytán azért ért kár, mert erre a magatartásra másnak az ösztönzése, biztatása indította. Azt a körülményt, hogy az engedményes az engedményezőtől értesült arról, hogy az alperes az akkreditíven alapuló tartozását elismerte, nem lehet az engedményesek irányában szándékos magatartásnak tekinteni. Ha az engedményes kockázatmentes követeléshez kíván jutni, olyan nyilatkozatot kell beszereznie, amelyben a kötelezett lemond a szerződésből meríthető kifogásairól. Ilyen nyilatkozatot az alperes nem adott, ezért az alperes magatartásával nem indította a felpereseket arra, hogy az engedményezővel szemben visszkereseti jogukról is lemondjanak és kockázatmentesnek tekintsék a perbeli követelést.

A kifejtettekre figyelemmel a másodfokú bíróság a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéleteit megváltoztatta, a felperesek valamennyi keresetét elutasította és a felpereseket perköltség fizetésére kötelezte.

A jogerős ítélet ellen a felperesek nyújtottak be felülvizsgálati kérelmet. Abban a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a jogszabályoknak megfelelő határozat meghozatalát kérték. Eshetőlegesen kérték - az álláspontjuk szerint jogszabálysértő - másodfokú ítélet hatályon kívül helyezését és az ügyben eljárt bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára való utasítását.

A felülvizsgálati kérelemben előadták, hogy a jogerős ítélet ténymegállapítása annyiban téves, hogy a 6 120 000 USD-ra vonatkozó követelés nem volt a per tárgya. A felperesek a 6 000 000 USD akkreditív követelésből szereztek meg egyenként 2 000 000-2 000 000 USD követelést.

Álláspontjuk szerint a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság a benyújtott okmányok állítólagos hamissága tárgyában csak egyetlen bizonyítást vett fel: beszerezte az ORFK Bűnügyi Főigazgatóságának iratait, amelyek egy még be nem fejezett büntetőügyben bizonyos tanúvallomásokat tartalmaztak. A beszerzett büntető iratok közül azonban a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság nem minden iratot vett figyelembe a tényállás kialakításához. Lényeges tanúvallomá-soknak nem tulajdonított jelentőséget, amelyek befolyásolták volna a tényállás megállapításait. Nem tulajdonított jelentőséget azoknak a tanúvallomásoknak, amelyek az akkreditív szabálytalan megnyitására vonatkozó adatokat tartalmazzák. A rendelkezésre álló adatokból nem lehet arra a következtetésre jutni, hogy a külföldi levelező bank az ún. hamis okmányt egyáltalán benyújtotta-e. Téves az ítéletnek az a megállapítása, hogy a levelező bank a kedvezményezett teljesítési segédjének minősül, ezzel szemben a levelező bank nem a kedvezményezettel, hanem az akkreditívet nyitó bankkal áll jogviszonyban, ezért az alperes teljesítési segédjének tekinthető, így a Ptk. 315. §-a alapján a levelező bankok hibáit, mulasztásait az alperes terhére kell értékelni. Kifejtették, hogy téves a jogerős ítéletnek az a megállapítása is, hogy a szállítás nem történt meg, mert a rendelkezésre álló adatokból az következik, hogy az acéláru ténylegesen leszállításra került.

Összegezve: a felperesek álláspontja szerint a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság a bizonyítékok okszerűtlen mérlegelésével állapította meg a tényállást és ezzel a Pp. 206. §-ában foglaltakat sértette meg. Téves és az Alkotmány 57. §-ának (2) bekezdésébe, valamint a Be. 3. §-ába ütközik a jogerős ítéletnek az a megállapítása is, hogy a hamis okirat felhasználásával bűncselekmény valósult meg. A polgári perben eljáró bíróság ugyanis ilyen megállapításra nem jogosult.

Téves és az gazdasági társaságokról szóló 1997. évi CXLIV. törvény 205. §-ának (1) bekezdésébe ütköző a jogerős ítéletnek az a megállapítása, hogy a hivatkozott törvényhely nem tiltja kölcsön nyújtását harmadik személy részére abból a célból, hogy a részvénytársaság által kibocsátott részvényeket megszerezze. Ezzel szemben az említett törvény e tárgyban kifejezett tiltó rendelkezést tartalmaz. Ide kapcsolódóan a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvény (Hpt.) 82. §-ának (4) bekezdése is tiltja, hogy a hitelintézet a saját kibocsátású részvénye megszerzéséhez kölcsönt nyújtson.

A felülvizsgálati kérelemben kifejtettek szerint az ítélet a Ptk. 4. §-ának (4) bekezdésébe is ütközik, mert a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság nem volt figyelemmel az akkreditív megnyitásával kapcsolatos körülményekre és nem mérlegelte, hogy a megbízás és fedezet nélkül megnyitott akkreditív és a fizetési kötelezettség visszatérő megerősítése az alperes érdekét szolgálta. Az alperes felróható, a tisztesség és az együttműködési kötelezettség követelményeibe ütköző magatartást tanúsított, amely a felperesek kártérítési követelését önmagában is megalapozza.

Jogszabálysértő a jogerős ítélet azért is, mert a Szokvány tartalmával ellentétes jogalkalmazást jelent. A Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság ugyanis a Szokvány céljával és az akkreditív lényegével ellentétesen értelmezte a Szokvány 2. cikkének, 13. cikk b) és 14. cikk e) pontjának összefüggéseit. A felperesek álláspontja szerint az akkreditívet kibocsátó bank fizetési kötelezettségének a Szokvány 2. cikkében meghatározott feltétele - a Szokvány egészével összhangban - formális követelményt ír elő. Ez a feltétel az okmányok benyújtása formálisan teljesült, ezért a kibocsátó fizetési kötelezettsége beállt, ha csak nem él a számára biztosított kifogásolási joggal. Az, hogy az állítólagos bűncselekmény következtében előállított és benyújtott okiratra jogot alapítani nem lehet, olyan megállapítás, amely a Szokvány szabályaival és az akkreditív jellegével ellentétes. E tárgyban hivatkoztak az általuk a fellebbezési eljárás során benyújtott előkészítő iratra, amelyben külföldi bíróságok ítéleteit ismertették. Ezek az ítéletek egyértelműen arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az akkreditív önállóságát, az alapjogviszonytól való függetlenségét áttörhetetlen szabályként értelmezi a külföldi bírósági gyakorlat.

A felperesek álláspontja szerint a Szokvány 2. cikke elejében foglaltakat a jogerős ítélet pontatlanul vetette össze a 13. cikk b) pontjával, amely szerint az okmányok elfogadására, vagy elutasítására az alperesnek 7 napos határideje volt, és helytelenül értelmezte a 14. cikk e) pontja alapján a határidő jogvesztő jellegét.

A felperesek a továbbiakban álláspontjuk alátámasztására az akkreditív ügylet gazdasági funkciójával is részletesen foglalkoztak.

Megismételték azt az álláspontjukat, hogy az alperes az okmányok vizsgálata során nem megfelelő gondossággal járt el. Ezért téves a jogerős ítéletnek az alperes okmányvizsgálatával kapcsolatos megfelelő gondosságra vonatkozó megállapítása. A felperesek álláspontja szerint az alperes azzal, hogy a megerősítő nyilatkozatokban feltétel nélkül és visszavonhatatlanul vállalta a fizetést, lemondott az őt megillető kifogásolási jogról.

A felperesek a felülvizsgálati kérelmükben jogszabály ellenesnek állították a jogerős ítéletnek a Ptk. 318. §-ában foglaltak szerint alkalmazandó Ptk. 339. §-ával kapcsolatos, az alperes kárfelelőssége tárgyában elfoglalt álláspontját is. Kifejtették, hogy a Ptk. 318. §-ába foglalt kontraktuális és a Ptk. 339. §-ában szabályozott deliktuális kárfelelősség sem a jogirodalom, sem a bírói gyakorlat szerint nem zárja ki egymást, azok egymással mellérendeltségi viszonyban lévő felelősségi formák. Álláspontjuk szerint az alperes kártérítési felelősségének megállapítása körében számításba kell venni azokat a mulasztásokat és jogellenes magatartásokat, amelyekre a felperesek korábbi beadványaikban is hivatkoztak, és amelyeket a beszerzett büntetőügyben tett tanúvallomá-sok is alátámasztanak. Álláspontjuk szerint az ok-okozati összefüggés bizonyítható. Az ok folyamat kezdő lépése az alperes banki kockázatvállalást sértő módon végrehajtott akkreditív nyitása, amellyel kapcsolatban a büntető iratokban található tanúvallomások olyan adatokkal szolgáltak, amelyeket az ítélet nem értékelt és a figyelmen kívül hagyásnak indokát sem adta.

Végezetül hivatkoztak arra, hogy téves a jogerős ítéletnek az a megállapítása, miszerint nem az alperes szándékos magatartása indította az engedményes bankokat a követelés vásárlásra. Ezzel összefüggésben a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság az alperes megerősítő nyilatkozatait az üzleti gyakorlatra tekintet nélkül, iratellenesen, tartalmuk figyelmen kívül hagyásával alkalmatlannak tekintette arra, hogy az engedményes bankok követelés vásárlását ösztönözze. Figyelmen kívül hagyta a megerősítő nyilatkozatok "ösztönző" jellegének alátámasztására szóló bizonyítékokat, az egyoldalú banki nyilatkozatok kötőerejének és hatásának bemutatását. Álláspontjuk szerint a jogerős ítéletnek az utaló magatartásra vonatkozó megállapításai iratellenesek.

Hivatkoztak arra is, hogy a másodfokú bíróság a Pp. 233. §-ának (1) bekezdésébe és a Pp. 253. §-ának (3) bekezdésébe ütköző módon bírálta el a felpereseknek az elsődleges kereseti kérelmet meghaladó kereseti kérelmeit. Iratellenes az a megállapítása, hogy valamennyi peres fél kérte, hogy a másodfokú bíróság valamennyi kereseti kérelem tárgyában döntsön, ha az elsődleges kereseti kérelmet nem találná megalapozottnak. Ezzel szemben az I. r. és II. r. felperesek a 2000. október 20-án benyújtott előkészítő iratban arra az esetre ha a másodfokú bíróság az elsődleges kereseti kérelemnek nem adna helyt, azt kérték, hogy a továbbiakban megjelölt kereseti kérelmek érdemi tárgyalására utasítsa az elsőfokú bíróságot. Álláspontjuk szerint alkotmányos jog, hogy a bírósági döntések ellen fellebbezésnek van helye, abban az esetben pedig, ha a másodfokú bíróság bírálja el először a kereseti kérelmet, a feleknek megszűnik a fellebbezési joga, vagyis a másodfokú bíróság az ilyen eljárásával az eljárás kétfokúságát szünteti meg, amely a fellebbezési jog alkotmányos sérelmét is jelenti.

Az alperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte. Álláspontja szerint a jogerős ítéletben megállapított tényállás és az ott kifejtett indokok helyesek azzal a kivétellel, hogy megfelel a valóságnak a felperesnek az a tényállítása: a perbeli jogvita kizárólag az AT ... számú 6 000 000 USD összegű akkreditívből ered. Előadta, hogy bizonyított, miszerint a perben hivatkozott okmányok érkeztek a bankhoz és azok bár külsőleg megfeleltek az akkreditív előírásainak, utóbb viszont igazolható volt, hogy a bizonylatok hamisak. Egyebekben a már kifejtett álláspontját összegezte azzal, hogy a másodfokú bíróságnak a Pp. 253. §-ának (3) bekezdésében írtakból következően lehetősége volt az elsődleges kereseti kérelmet meghaladó további kereseti kérelmek elbírálására.

A felperesek a felülvizsgálati tárgyaláson csatolt észrevételükben a korábban kifejtetteket fenntartották, érdemi nyilatkozataikat összegezték.

A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint részben alapos.

A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság szerint a jogerős ítéletben megállapított tényállás helyes azzal a módosítással, hogy valamennyi felperes által érvényesített követelés kizárólag az AT ... számú, 6 000 000 USD összegű akkreditívből ered. A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság megállapítása szerint helytálló a jogerős ítéletnek az a következtetése, hogy az alperes nem vitásan az akkreditívet megnyitotta, azzal kapcsolatos fizetési kötelezettségét - az előírt okmányok benyújtásának esetére - mindenkor elismerte. Elismerte fizetési kötelezettségét az eredeti kedvezményezettel a B. GmbH-val szemben és valamennyi engedményessel szemben is. A felek közötti jogvita nem az akkreditív megnyitása tárgyában, hanem későbbi szakaszban az okmányok benyújtása körében keletkezett. Ebből következően a jogvita elbírálása körében nincs jelentősége az akkreditív nyitás körülményeinek, ezért a Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság az akkreditív megnyitásával kapcsolatos körülmények tisztázását a vizsgálódás köréből kirekesztette. Téves a felpereseknek az az érvelése, hogy a jogerős ítéletnek ezzel foglalkoznia kellett volna, illetve, hogy e tárgyban szükséges lett volna további bizonyítás felvétele.

A felek közötti jogvita elbírálása szempontjából ugyancsak közömbös, hogy az alperes az általa kibocsátott meghitelezés leszámítolásából eredő pénzt mire kívánta fordítani. Ezért a Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság a jogerős ítéletben e tárgyban kifejtetteket mellőzi azzal, hogy valóban téves a jogerős ítéletnek az a megállapítása, miszerint az 1997. évi CXLIV. törvény már nem tiltja kölcsön nyújtását harmadik személy részére abból a célból, hogy a részvénytársaság által kibocsátott részvényeket megszerezze, mert a törvény 205. §-ának (1) bekezdése ezt kifejezetten tiltja.

A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság álláspontja szerint továbbá nem téves a jogerős ítéletnek az a megállapítása, hogy a benyújtott okmányok tartalma nem felel meg a valóságnak, az hamis. Itt jegyzi meg a Legfelsőbb Bíróság, hogy valamely okirat valódi vagy hamis voltának tárgyában nemcsak a büntető bíróság foglalhat állást. Sok polgári jogi jogvita tárgya éppen annak eldöntése, hogy valamely okirat valódi-e vagy hamis (pl. szerződés érvénytelensége, végrendelet érvénytelensége stb.) Ezért téves a felpereseknek az az okfejtése, hogy e tárgyban csak büntető bíróság határozhat. Téves az az érvelés is, hogy a hamis okirat felhasználásával kapcsolatos bűncselekményre való utalás az Alkotmány 57. §-a (2) bekezdésének, valamint a Be. 3. §-ának megsértését jelenti. Önmagában, általánosságban - konkrét személy megjelölése nélkül - valamely magatartással kapcsolatban a bűncselekményre való utalás nem törvénysértő.

A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság által a jogerős ítéletben az akkreditív kibocsátásával, az engedményezéssel és annak joghatásával, továbbá az okmányok elfogadásával és az elfogadó nyilatkozat megtámadásával kapcsolatban kifejtettekkel egyetért, azokat megismételni nem kívánja [Pp. 275/B. § szerint alkalmazott Pp. 254. §-ának (3) bekezdése].

A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság megállapítása szerint helytállóak a jogerős ítéletben az okmányok megvizsgálásával kapcsolatban kifejtettek is. Így az a megállapítás is, hogy az alperes az okmányokat a Szokvány 13. cikk b) pontjában megadott határidő alatt megvizsgálta, a vizsgálat a Szokvány 14. cikkének rendelkezéseivel összhangban történt és az alperes a 14. cikk c) pontjában írt felmentést megkapta. A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság álláspontja szerint is a Szokvány 13. cikkének megfelelő vizsgálat külső megjelenés szerinti vizsgálatot jelent, ez felel meg az akkreditív absztrakt jellegének. Az alperes nem is arra hivatkozott, hogy az okmányok külső megjelenésükben nem felelnek meg a meghitelezés feltételeinek, hanem tartalmi valótlanságot állított.

A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság álláspontja szerint ez a tartalmi valótlanság - nevezetesen az okmányok hamis volta - csak rendkívül szűk körben vizsgálható.

Az akkreditív absztrakt jellegéből, abból hogy - mint arra a Legfelsőbb Bíróság már több eseti döntésében rámutatott - az akkreditív alapján teljesítendő fizetésnél a megbízó és a bank közötti, illetve a megbízó és a vele szerződő fél közötti alapügylet nem vizsgálható, és az alapjogviszonyból eredő kifogások nem hozhatók fel, az következik: a benyújtott okmányoknak az akkreditív előírásain túlmenő tartalmi valósága nem vizsgálható, csak az, hogy az okmányok megfelelnek-e az akkreditívben előírt kikötéseknek. Ez következik a Szokvány 3. cikkében írtakból is. Ebben a körben az akkreditív szövege az irányadó.

Az akkreditív, mint a nemzetközi szállítások gyakorlatában igen elterjedt fizetési mód a szállító számára biztonságot ad, ugyanakkor a bankokra nézve bizonyos kockázatot jelent, amelyet a bankok azzal csökkenthetnek, ha ügyfeleiktől, megbízóiktól biztosítékot kérnek. A Szokvány 13. és 14. cikkének előírásai szabályozzák a bank által elvégzendő vizsgálat módját, a kifogásolás lehetőségét és határidejét. A Szokvány azonban sem itt, sem másutt nem rendelkezik a bank eljárásáról abban az esetben, ha az okmányok tartalmi valósága tekintetében merül fel aggálya.

A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság megállapítása szerint abból, hogy egyrészt a Szokvány az okmányvizsgálatot csak szigorú formai követelmények tekintetében engedi meg, másrészt a bank nem jogosult az alapügylet valós teljesítését vizsgálni, az következik, hogy az esetleges "hamisság" a bank fizetési kötelezettségét nem befolyásolja. Ennek jogkövetkezményei elhárítása tárgyában nyújt védelmet a banknak a Szokvány 15. cikke. A banknak tehát a külső megjelenés szerinti vizsgálat eredményeként elfogadott okmányok alapján, az akkreditívben előírt határidőben teljesíteni kell a kifizetést akkor is, ha az okmányok valódisága tárgyában aggályai merültek fel, az okmányok meggyőződése szerint hamisak.

A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság megállapítása szerint a bank egy esetben mentesülhet a fizetési kötelezettség alól, mégpedig, ha bizonyítható, hogy a hamisítást maga a kedvezményezett végezte, vagy a kedvezményezett abban részt vett. Nem engedhető meg ugyanis, hogy az akkreditív absztrakt jellegéből eredően maga a hamisító előnyhöz jusson.

Mindezekre tekintettel tévedett a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság amikor a felperesek elsődleges kereseti kérelmét elutasította annak vizsgálata nélkül, hogy a per eddigi adatai szerint hamisnak minősíthető okmányok készítésében a kedvezményezett miként vett részt. Az adott esetben ugyanis nem azon van a hangsúly, hogy a kedvezményezett hamis okmányokat nyújtott be, hanem azon, hogy a hamisnak minősíthető okmányokat maga készítette, a hamisításban részt vett vagy sem. Tekintettel arra, hogy e tárgyban sem az elsőfokú, sem a másodfokú bíróság nem vizsgálódott, és így a tényállás megállapításához szükséges adatok nem állnak rendelkezésre, a Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság ítéletét, az elsőfokú bíróság mindkét ítéletére kiterjedően, a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.

Az új eljárás során az elsőfokú bíróságnak az alperes által felajánlandó [Pp. 164. §-ának (1) bekezdése] bizonyítási eljárás lefolytatása után kell állást foglalnia abban a kérdésben, hogy a benyújtott okmányok hamisításában az eredeti kedvezményezett részt vett vagy sem. Itt jegyzi meg a Legfelsőbb Bíróság, hogy a kedvezményezett magatartása - az engedményezés tárgyában a másodfokú bíróság által helyesen kifejtettek szerint - a felperesekre is kihat.

Tekintettel arra, hogy a felperesek eshetőlegesen előterjesztett további kereseti kérelmeinek elbírálása csak az elsődleges kereseti kérelem elutasítása esetén szükséges, e további kereseti kérelmekkel a Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság nem foglalkozott. Megjegyzi azonban: nem felel meg a valóságnak az, hogy a felperesek további kereseti kérelmeik elbírálása esetére az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését kérték, mert az I. r.-II. r. felperesek a 2000. szeptember 28-i fellebbezési ellenkérelmükben és az október 20-i előkészítő iratban, a III. r. felperes pedig a 2000. szeptember 27-i fellebbezési ellenkérelemben kifejezetten kérték a hatályon kívül helyezés mellőzését és azt, hogy az elsődleges kereseti kérelem elutasítása esetén a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság valamennyi kereseti kérelem tárgyában döntsön.

(Legf. Bír. Gfv. X. 30.354/2001. sz.)