1/2008. Polgári jogegységi határozat

a genetikai, teratológiai ártalom következtében fogyatékossággal született gyermek kártérítési igényéről

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának Jogegységi Tanácsa a Legfelsőbb Bíróság ítélkező tanácsa által kezdeményezett jogegységi eljárásban meghozta a következő

jogegységi határozatot:

A genetikai, teratológiai ártalom következtében fogyatékossággal született gyermek a saját jogán nem igényelhet kártérítést a polgári jog szabályai szerint az egészségügyi szolgáltatótól amiatt, hogy a terhesgondozás során elmaradt vagy hibás orvosi tájékoztatás következtében anyja nem élhetett a terhesség-megszakítás jogszabály által biztosított jogával.

INDOKOLÁS

I.

A Legfelsőbb Bíróság ítélkező tanácsa a Pfv.IV.20.551/2007. számú ügyben a 10. sorszámú végzésével az 1997. évi LXVI. törvény (Bszi.) 29. §-a (1) bekezdésének b) pontja alapján jogegységi eljárást kezdeményezett abban a kérdésben, hogy a genetikai, teratológiai ártalom következtében fogyatékossággal született gyermek saját jogán igényelhet-e kártérítést azért, mert a terhesgondozás során elmaradt vagy hibás tájékoztatás miatt anyja nem élhetett a terhesség-megszakítás jogszabály által biztosított jogával. A jogegységi eljárás kezdeményezését azzal indokolta, hogy az előtte folyamatban lévő ügyben III. r. felperesként fellépő fogyatékos gyermek kárigénye vonatkozásában el kíván térni a Legfelsőbb Bíróság Pf.III. tanácsának több határozatában kifejtett attól a jogi álláspontjától, amely szerint a gyermek ilyen esetben a saját jogán kártérítési igénnyel léphet fel az egészségügyi intézménnyel szemben.

II.

A bírói gyakorlatban felmerült esetekben a genetikai, teratológiai ártalom következtében fogyatékos gyermek születése esetén a szülők és a fogyatékosan született gyermek kártérítési igénye azon alapul, hogy a terhesség alatt a szülők - orvosi diagnosztikai tévedés vagy mulasztás folytán - nem kaptak tájékoztatást arról, hogy - nagy valószínűséggel - fogyatékos gyermekük fog születni és ezáltal az anya nem élhetett a terhesség-megszakítás jogával. Ennek következtében pedig sérült a szülőknek a családtervezéshez fűződő joga és a fogyatékosságból mind nekik, mind a gyermeküknek vagyoni és nem vagyoni káruk származik. Az esetek lényege tehát, hogy nem maga a fogyatékosság vezethető vissza orvosi tevékenységre vagy mulasztásra, hiszen a genetikai, teratológiai ártalom (a magzat fejlődésében örökletes vagy más, nem ismert eredetű okból bekövetkező zavar: Down kór, agyi komplex fejlődési rendellenesség, végtagfejlődési rendellenesség stb.) keletkezésének oka - az orvostudomány mai állása szerint - ismeretlen és annak kialakulása orvosi eszközökkel nem akadályozható meg, hanem a terhesség-megszakítás esélyének elvesztése. A bírói gyakorlat mára egységesnek mondható abban, hogy a szülők kártérítési igényét az egészségügyi intézménnyel szemben a polgári jogi kárfelelősség szabályai szerint ezekben az esetekben elismeri.

A gyermek kártérítési igénye tekintetében azonban a bírói gyakorlat nem egységes: a Legfelsőbb Bíróság Pf.III. tanácsának és az alsóbb fokú bíróságoknak a gyakorlata eltérő.

A szülők és a fogyatékossággal született gyermek mint felperesek által az egészségügyi intézmény ellen kártérítés iránt indított perrel kapcsolatos felülvizsgálati eljárásban Pfv.III.22670/1995/5. számon hozott, az alperes kártérítő felelősségét mindhárom felperes vonatkozásában megállapító közbenső ítéletében a Legfelsőbb Bíróság kifejtette: az alperes kártérítési felelősségének alapja minden felperes esetében azonos, mert egyazon magatartás okozta a felperesek kárát és csak a következmények szempontjából, a felelősség mértéke és módja tekintetében lehet eltérés közöttük. Ugyanezt a jogi álláspontot tükrözi a Pfv.III.21.899/1997/6. számú közbenső ítélet is. Az EBH 2005/1/1206. számon elvi határozatként közzétett Pfv.III.22.193/2004. számú ítéletében a Legfelsőbb Bíróság kifejezetten kimondta, hogy a fogyatékossággal született gyermek saját jogon igényelhet kártérítést, ha a kórház alkalmazottainak hibás vagy elmaradt tájékoztatása miatt a szülő nem élhetett a terhesség-megszakítással kapcsolatban a jogszabály által biztosított jogával és a gyermeknek ennek következtében sérülnek az élethez, emberi méltósághoz, a legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez fűződő alkotmányos jogai. Az elvi határozat indokolásának lényege szerint - a felülbírált jogerős ítéletben foglaltakkal szemben - nem annak van jelentősége, hogy ha a kórház alkalmazottai nem mulasztanak, a magzatot az életétől megfosztják, hanem annak, hogy a kórház hibájából egy törvény által biztosított joggal való élés lehetősége elmaradt és ennek következtében a fogyatékos gyermek a születésétől kezdve nem élhet teljes életet. A magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvény (Mvtv.) 6. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerint ugyanis a magzat súlyos fogyatékosságának orvosilag ellenőrzött esete a terhesség-megszakítás indikációja lehet, amivel - a szülőkön kívül - a magzatot is védi a törvény, beleértve az élve születést is. A kórház alkalmazottjának mulasztása folytán tehát sérül a fogyatékossággal született gyermeknek az az Alkotmányban biztosított joga, amely szerint minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz [54. § (1) bek.], illetőleg a legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez (70/D. §) . A kórház nem a fogyatékosság kialakulásáért felelős, hanem az időben elvégzendő terhesség-megszakítás esélyének elvesztéséért. A szülői döntés meghiúsulásának ugyanis az a következménye, hogy a gyermeknek az életét károsodot-tan, Alkotmányban biztosított személyhez fűződő jogainak sérelmével kell leélnie, amely körülmények miatt alanyi joga van kártérítés követelésére az alperessel szemben. Ellentétes álláspontra helyezkedtek és a fogyatékos gyermek kártérítési igényét elutasították a bíróságok az alábbi határozatokban. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság a 4/A.Pf.20.800/1992/8. számú ítéletét azzal indokolta, hogy a felperes (a gyermek) nem hivatkozhat - az őt ért hátrányként - arra, hogy amennyiben észlelik a terhesség tartama alatt a rendellenességet, a szülei a terhesség megszakítása mellett döntöttek volna. Ellenkező esetben ez azt eredményezné, hogy a felperes azért részesülne kártérítésben, mert megszületett és él, elmaradt haláláért kapna kártérítést. Ennek nem vagyoni kártérítés körében való értékelése az élet védelmével összeegyeztethetetlen. A felperesnek nincs kára, hiszen az élet ennek nem tekinthető. A Fővárosi Bíróság a 41.Pf.23.484/1995/3. sz. ítéletében azzal érvelt, hogy a gyermek (II. r. felperes) egészségkárosodása fejlődési rendellenességre vezethető vissza, és azért az alperes nem felelős. A felelősség kizárólag azért terheli, mert a fejlődési rendellenességet időben nem ismerte fel, amikor a terhesség még megszakítható lett volna és így a II. r. felperes megszületett. Kártérítési kötelezettség tehát csak a II. r. felperes egészségi állapotával összefüggő károkért, az abból eredő, az egészséges gyermekhez képest felmerülő többlet-kiadásokért terheli. Ezek a károk, többletkiadások pedig a szülőknél, az I. és III. r. felpereseknél merültek fel. A Pécsi ítélőtábla a Pf.I.20.187/2004. számú ítéletében kiemelte, hogy a Ptk. 9. §-a értelmében a magzat nem személy, nem jogalany, de már magzati állapotában vannak jogai, amelyek az élve születés feltételétől függően illetik meg. Nincs azonban feltételes alanyi joga sem arra, hogy magzati életétől az 1992. évi LXXIX. törvény rendelkezései alapján megfosszák. A feltételes jogképesség a magzat alanyi jogai tekintetében egy függő jogi helyzetet jelent, amelyben az alanyi jog csak eshetőlegesen, egy jövőbeni tény bekövetkezésétől függően keletkezik, a fogantatás időpontjára visszamenőleges hatállyal. A magyar jog tehát nem ismeri el a magzat alanyi jogát sem a megszületésre, sem arra, hogy művi beavatkozással az életét elvegyék. Alanyi jog hiányában pedig az alperes részéről hiányzik a cselekmény jogellenessége, amely az I. r. felperes tekintetében a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése értelmében a kártérítési felelősség megállapítását kizárja. A Szegedi ítélőtábla a Pf.III.20.429/2006/8. számú (az ÍH 2007/26. számon közzétett) ítéletében azt fejtette ki, hogy az orvos diagnosztikai tévedése miatt a fogyatékos gyermek szüleinek (I II. r. felperesek) a családtervezési joga sérült, a gyermeknek (III. r. felperes) azonban praenatális korban ilyen joga biztosan nem volt, de nem sérült más joga sem, mert számára alternatív lehetőség csak a magzati halál vagy a fogyatékos megszületés volt, kárigénye elismerése esetén tehát a gyermek azért részesülne kártérítésben, mert megszületett és él. A gyermeknek nincs kára, mert az élet kárként nem értelmezhető. A művi beavatkozással a saját élete elvételére való alanyi jog hiányában alanyi jogsértés nem következett be, hiányzik a cselekmény jogellenessége, és nem szenvedtek sérelmet a gyermeknek az élethez és az emberi méltósághoz, valamint a legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez fűződő alkotmányos jogai sem, mert a III.r. felperesnek biológiailag és fiziológiailag esélye sem volt a teljes, egészséges életre, a fogyatékosságából eredő hátrányai tehát nem az alperes magatartásával hozhatók összefüggésbe.

A jogegységi kezdeményezéssel érintett kérdésben eddig két bíróság polgári kollégiuma alakított ki a Bszi. 33. § (1) bek. szerinti jogkörében véleményt. A Pécsi ítélőtábla 1/2006. (VI. 2.) sz. Kollégiumi véleménye - a szülők vagyoni és nem vagyoni kártérítés iránti igényét elismerve, ha a felelősség és a kártérítés feltételei egyébként fennállnak - kimondta, hogy "a természeténél fogva fogyatékossággal született gyermek saját jogon nem igényelhet kártérítést, ha a terhesgondozás során elmaradt vagy hibás orvosi tájékoztatás miatt anyja nem élhetett a terhességmegszakítással kapcsolatban a jogszabály által biztosított jogával." (Vélemény I. pont) . Ezzel azonos álláspontra helyezkedett a 2007. április 12-i ülésén a Csongrád Megyei Bíróság Polgári Kollégiuma.

III.

A jogegységi tanács nem nyilvános ülésén a legfőbb ügyész képviselője kifejtette, hogy a Legfelsőbb Bíróság korábban eljárt tanácsa a gyermeket saját jogán megillető kártérítést alapvetően az Alkotmány 54. § (1) bekezdése és 70/D. § (1) bekezdése megsértésére alapította. A kárigény azonban - alapossága esetén is - kizárólag a Ptk.-n alapulhat. A kártérítésnek a Ptk. 339. § (1) bekezdésében rögzített feltételei közül a jogellenes magatartás megállapítható, ha a kórház alkalmazottja a magzat vizsgálata során mulasztást követ el - azaz a fogyatékosságának feltárása érdekében a szakmai szabályok szerinti vizsgálatot nem végzi el -, az okozati összefüggés azonban még akkor is hiányzik, ha a kárt illetően a Legfelsőbb Bíróság P.III. tanácsának álláspontját fogadnánk el. (A kár abban nyilvánul meg, hogy a megszületett gyermek egészségkároso-dottan, hátrányos helyzetben kényszerül élni) . A természeténél fogva fogyatékossággal született gyermeknél ugyanis az egészségkárosodás a magzati fejlődés rendellenessége miatt - tehát nem az orvos jogszabályellenes magatartása folytán - következik be. Nem fogadható el azonban a korábban eljárt tanács álláspontja a "kár" fogalmát illetően sem. Az egységesnek mondható bírói gyakorlat szerint ugyanis a kár: egy személy vagy vagyontárgy vonatkozásában - annak korábbi állapotához mért - hátrányosan megváltozott állapot. A természetnél fogva egészségkárosodással született gyermeknél károsodás előtti állapot nem volt; így nincs viszonyítási alap, amiért is a hátrányos állapotváltozás kár - nem értelmezhető. Mindezekre tekintettel a legfőbb ügyész indítványozta, hogy a jogegységi tanács foglalja el azt a jogi álláspontot, hogy az eljárást elrendelő végzésben szereplő esetben a gyermek saját jogán kártérítést nem igényelhet.

IV.

A nemzetközi szakirodalom a nem kívánt gyermek születésével kapcsolatos kártérítési igényeket három esetkörre bontja: az egészséges, de nem kívánt gyermek világra jövetele esetén a szülők részéről a gyermek fogantatásával vagy megszületésével kapcsolatos orvosi tévedésre vagy mulasztásra alapított kártérítési igényre (wrongful concep-tion vagy wrongful pregnancy), a szülők által fogyatékos gyermek születése esetén előterjesztett kárkövetelésre, ami azon alapul, hogy a megfelelő diagnosztizálás, illetve tájékoztatás hiányában az anya nem élhetett a terhességmegszakítás jogával és ezáltal a szülőknek a fogyatékos gyermek ellátásával, gondozásával, neveltetésével kapcsolatban vagyoni, továbbá nem vagyoni kára keletkezett (wrongful birth), végül magának a fogyatékos gyermeknek a kárigényére, amit azért érvényesít, mert a hibás tájékoztatás következtében elmulasztott abortusz miatt megszületett és fogyatékosan kénytelen élni (wrongful life) .

A jogegységi kezdeményezéssel érintett harmadik esetkörben a nemzetközi szakirodalom és az egyes államok joga, illetve bírói gyakorlata túlnyomó részben a gyermek kártérítési igénye ellen foglal állást. E többségi álláspont érvrendszere abban foglalható össze, hogy maga az emberi élet nem tekinthető kárnak, így a fogyatékos élet sem, a fogyatékos életet az egészséges élettel összemérni nem lehet, mert a természetnél fogva fogyatékos személynek esélye sem volt az egészséges életre, így nincs kompenzálható hátránya. A magzatnak nem lehet igénye arra, hogy elpusztítsák, így vele szemben az orvos nem követhet el jogsértést és az orvosi hiba e körben nem áll oksági kapcsolatban a fogyatékosságban megnyilvánuló kárral.

Lényegében a jogilag értékelhető "kár" valamint az orvosi mulasztás és a kár közötti okozati összefüggés hiánya miatt utasítja el a - mára már egységesnek tekinthető -joggyakorlat is az ilyen kártérítési igényeket azokban az államokban, ahol ilyenek felmerültek (USA egyes tagállamai, Anglia, Németország, az Európai Unió más tagállamai) . Esetileg előfordultak ezzel ellentétes bírói döntések is, amelyek elsősorban humanitárius szempontokat hangsúlyoztak: azzal érveltek, hogy a kártérítési igény elismerésével "a bíróság nem az életet, hanem a fogyatékosságot értékeli hátrányosan", és "a segítségre szoruló ember nem hagyható magára" (a francia Semmitőszék a Nicholas Perruche ügyben) . Megfigyelhető egyébként, hogy azokban az országokban hajlanak egyes bíróságok a gyermek javára kártérítés megítélésére, ahol a szociális biztonság alacsonyabb és a megfelelő orvosi és oktatási ellátás hiánya a családot nehéz helyzetbe hozná.

Több országban törvényhozási úton rendezték a kérdést. Franciaországban - a hivatkozott semmitőszéki döntést ért kritikák eredményeként - olyan törvényt alkottak, amely kimondja: "senki nem érvényesíthet kártérítési igényt önmagában amiatt, mert megszületett" továbbá "nem lehet kártérítési követelése annak, akinek fogyatékosságát vagy betegségét nem közvetlenül a terhesség ideje alatti orvosi beavatkozás okozta, hanem az természetes okokban rejlik (Loi no. 2002/303 du 4 mars 2002) . Törvény zárja ki a gyermek eredendő fogyatékosságára tekintettel saját jogon érvényesíthető kárigényét Angliában [Cogenital Disabilities (Civil Liability) Act 1976], valamint Kaliforniában (Civil Code of California, Section 43, 6), ahol egyenesen az állam közrendjébe ütközőnek minősítették a természetnél fogva károsodott személy kártérítési igényének elismerését azon az alapon, hogy életét fogyatékosan kell leélnie, mert életétől - magzati állapotban - terhesség-megszakítás útján nem fosztották meg. A német Szövetségi Alkotmánybíróság pedig egy gyermek létezésének kárként való megállapítását az Alkotmányba ütközőnek, az emberi méltóság "abszolút és korlátozhatatlan" alapjogával ellentétesnek ítélte (lásd BverfGE 39, I. 59. o.) .

V.

Magyarországon a "wrongful life" igényekre vonatkozóan kifejezett törvényi szabályozás nincs. Az Alkotmányban biztosított alapjogok meghatározó jelentőségűek az egész jogrendszer szempontjából, de az egyes jogágak konkrét rendelkezéseiben testet öltve válnak egyedileg érvényesíthető alanyi jogokká. Ebből következik, hogy a fogyatékos gyermek által az egészségügyi szolgáltatóval (intézménnyel, kórházzal) szemben érvényesített kártérítési követeléseket a polgári jogi kárfelelősség szabályai, valamint az egészségügyi törvény rendelkezései alapján kell megítélni. A szerződésen kívüli kárfelelősség általános szabályaként a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni; mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. A Ptk. 348. §-ának (1) bekezdése szerint, ha az alkalmazott a munkaviszonyával összefüggésben harmadik személynek kárt okoz, jogszabály eltérő rendelkezése hiányában a károsulttal szemben a munkáltató felelős. Az 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) 77. §-ának (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy minden beteget - az ellátás igénybevételének jogcímére tekintet nélkül - az ellátásban részt vevőktől elvárható gondossággal, valamint a szakmai és etikai irányelvek, illetve szabályok betartásával kell ellátni.

Az orvos magatartásának jogszerűségét vagy jogellenességét és az utóbbira alapított kártérítési követelést tehát a fenti jogszabályi rendelkezések alapján kell elbírálni. A Ptk. 339. §-ának (1) bekezdéséből kitűnően a kártérítési felelősség elemei: 1. a jogellenes magatartás, 2. a kár, 3. az okozati összefüggés a jogellenes magatartás és a kár között, amelyeket a Pp. 164. §-ának (1) bekezdése értelmében a károsultnak kell bizonyítania, továbbá 4. a felróhatóság, amellyel kapcsolatban a károkozónak (az érte helytállni köteles munkáltatónak) kell bizonyítania, hogy magatartása az elvárható gondosság mércéjének megfelelt. Az egészségügyi intézmény kárfelelősségének megállapításához a kártérítés törvényben rögzített elemeinek maradéktalanul meg kell valósulniuk.

A jogegységi kezdeményezéssel érintett kérdés eldöntésénél a fentiek tükrében azt kell vizsgálni, hogy az orvos tévedésével vagy mulasztásával összefüggésben a gyermeket - fogyatékossága miatt - érte-e olyan kár, amelyet a polgári jogi kárfelelősség szabályai szerint alappal háríthat az egészségügyi szolgáltatóra. Másként fogalmazva: az orvosnak az a mulasztása, hogy nem tájékoztatta a gyermek szüleit a gyermek valószínűsíthetően bekövetkező fogyatékosságáról és ezáltal megfosztotta az anyát a terhesség-megszakítás jogszabályban biztosított lehetőségétől, jogellenes magatartásnak tekinthető-e a fogyatékosan megszületett gyermekkel szemben, és e jogellenes magatartással összefüggésben a gyermeknek merült-e fel jogilag értékelhető kára.

1. A magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvény (Mvtv.) 6. § (1) bekezdésének b) pontja szerint a terhesség a 12. hetéig megszakítható, ha a magzat orvosilag valószínűsíthetően súlyos fogyatékosságban vagy egyéb károsodásban szenved. A (3) bekezdés a terhesség 20. hetéig - a diagnosztikus eljárás elhúzódása esetén 24. hetéig - szakítható meg, ha a magzat genetikai, terato-lógiai ártalmának valószínűsége az 50%-ot eléri. Az Mvtv. rendelkezései szerint a családvédelmi szolgálat munkatársánál az állapotos nő terjeszti elő [8. § (1) bek.] a terhesség-megszakítás iránti kérelmet, annak a törvényben előírt tájékoztatást és tanácsadást követő írásba foglalása után a választott egészségügyi intézményben ő dönt a kérelem megerősítéséről [10. § (3) bek.], elutasítás esetén szakmai felülvizsgálat kezdeményezéséről [10. § (5) bek.]. A bírói gyakorlat azonban egységes abban, hogy a döntés lehetőségének elmaradásával nem csupán a várandós anya önrendelkezési joga, hanem mindkét szülőnek a családtervezéshez fűződő joga is sérül. Az orvos jogellenes magatartása tehát abban áll, hogy a szülőket nem tájékoztatta arról, hogy valószínűsíthetően fogyatékos gyermekük fog születni, és így megfosztotta őket a családtervezési joguk gyakorlásától, attól, hogy ők dönthessenek a fogyatékos gyermek megszületéséről vagy a terhesség még lehetséges időben történő megszakításáról.

A magzattal szemben viszont az orvosnak semmiféle tájékoztatási kötelezettsége nincs. A Ptk. 9. §-a értelmében a jogképesség az embert, ha élve születik, fogamzásának időpontjától kezdve illeti meg. A hatályos jog a magzatot az élveszületésétől kezdődően tekinti jogalanynak (embernek), ezt megelőzően is lehetnek azonban jogai, amelyeket törvényes képviselőjén, illetőleg gondnokán keresztül gyakorolhat (Ptk. 10. §) . A magzatnak azonban - szüleivel ellentétben - abban a kérdésben, hogy megszülessen-e vagy művi beavatkozással elvegyék az életét, nincs döntési jogosultsága, és ez nem vezethető le az Alkotmány 54. §-a (1) bekezdésének az élethez és az emberi méltósághoz való alapjogot biztosító rendelkezéséből sem. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint ugyanis az élet és az emberi méltóság csak egymással egységben értelmezhető, nem lehet emberi életek értéke között jogilag különbséget tenni. "Emberi méltósága és élete mindenkinek érinthetetlen, aki ember, függetlenül fizikai és szellemi fejlettségétől, illetve állapotától" [a 64/1992. (XII. 17.) AB hat. indokolásából]. A természetnél fogva károsodott magzatnak nincs olyan jogosultsága, hogy a saját leendő életét értéktelennek tételezve az abortuszt "válassza" vagyis azt állítsa, hogy jobb lett volna meg sem születnie, mint fogyatékosan élnie. Erre vonatkozó alanyi jog hiányában vele szemben az orvos nem követhet el jogellenes magatartást azáltal, hogy a szülőkkel szembeni tájékoztatási kötelezettségének nem tesz eleget. Ezen nem változtat az, hogy a gyermek valószínűsíthető fogyatékosságát, mint a művi terhesség-megszakítás indikációját az Mvtv. nemcsak az anyának a fogyatékosságból eredő lelki és fizikai terhek alóli mentesítése, hanem a magzatnak a későbbi fogyatékos élettel járó hátrányoktól való megóvása miatt ismeri el (lásd tv. Indokolása), ezzel ugyanis semmiképpen nem teremt a magzat számára "döntési helyzetet" saját megszületése tekintetében. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának megfogalmazása szerint "az élethez való jognak nem tulajdonítható a halálhoz való jogot biztosító értelem" (ECHR Pretty v. United Kingdom, 2002. ápr. 29-i ítélet 40. pontja az Emberi Jogok Európai Egyezményének az élethez való jogot deklaráló 2. cikke értelmezéséhez) .

2. A kártérítési felelősség általános szabálya további mellőzhetetlen elemként írja elő a kár bekövetkeztét. A polgári jogban a kár fogalma egy, a korábbiakhoz képest hátrányosan megváltozott állapotot jelent, melyet másnak a jogellenes magatartása idézett elő. A kár megállapítása mindig viszonyítás: kell, hogy legyen a sérelmezett magatartást megelőzően egy sértetlen, vagy mindenképpen elő-nyösebb állapot, vagy legalábbis annak megvalósítható lehetősége. A viszonyítási alap értelemszerűen mindig csak ugyanannak a személynek vagy vagyontárgynak a korábbi állapota lehet, vagy olyan előnyösebb állapota, amelynek elérhetőségétől a károkozó jogellenes magatartás fosztotta meg. A genetikai, teratológiai ártalom következtében fogyatékos gyermek esetében semmilyen esély nem volt arra, hogy ép emberként élje az életét, így fogyatékos állapota nem mérhető egy korábbi ép állapothoz (vagy annak lehetőségéhez), legfeljebb a "nemléthez". Ez utóbbinak "előnyösebb állapotként" való értelmezése azonban nyilvánvalóan a Magyar Köztársaság alkotmányos rendjébe - a Ptk. 1. §-a (2) bekezdésének szóhasználata szerint: gazdasági és társadalmi rendjébe - ütközne.

Azáltal, hogy a fogyatékos gyermeknek a fejlődési rendellenesség következtében esélye sem volt az egészséges életre, az Alkotmány 70/D. §-ára hivatkozással sem léphet fel kártérítési igénnyel az egészségügyi szolgáltatóval szemben. A lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való alkotmányos alapjog ugyanis nem jelent mindenki számára közvetlen jogérvényesítési lehetőséget, hanem egyrészt a lehetőségekhez képest érvényesül, amibe az érintett személy belső (biológiai) adottságaiból eredő egészségi állapota is beletartozik (ezt fejezi ki - többek között - a "lehető" szó), másrészt - amint arra már utalás történt - az alkotmányos jogszabályok feltétel-rendszerében biztosított konkrét jogosultságokon (így a kártérítés szabályain) keresztül érvényesül. A természetnél fogva fogyatékos gyermeknek ismeretlen eredetű, genetikai vagy egyéb ok miatt biológiailag, fiziológiailag nincs lehetősége a teljes, egészséges életre, a legmagasabb szintű testi és lelki egészségre. A természettől fogva fogyatékos ember léte tehát nem tekinthető olyan kárnak, ami a polgári jog szabályai szerint megtéríthető.

3. Nem alapozza meg az egészségügyi szolgáltató kárfelelősségét a gyermekkel szemben az az 1206. számú elvi határozatban foglalt érv sem, hogy egyazon magatartás okozta a szülők és a gyermek kárát és csak a következmények szempontjából, a felelősség mértéke és módja tekintetében van eltérés közöttük. Egyazon jogellenes magatartás ugyanis nem szükségképpen vált ki azonos jogkövetkezményeket különböző személyekkel szemben (a felelősség fennállása, annak alakzata, feltételei is különbözhetnek) . A szülőket családtervezési joguk sérelme, az anyát ezen felül önrendelkezési jogának csorbulása miatt illeti meg a kártérítés. A gyermek saját jogán, önállóan érvényesít kárigényt, még akkor is, ha ugyanarra az orvosi magatartásra hivatkozik a kárfelelősség alapjaként, ezért annak feltételeit is önállóan, az ő valamint az egészségügyi szolgáltató, mint károsult-károkozó viszonylatában kell vizsgálni. Az egészségügyi intézmény kárfelelősségének alapjául felhozott orvosi mulasztás azonban a gyermek fogyatékosságával nincs okozati összefüggésben, mert az a szóban lévő esetekben nem az orvos mulasztásának következménye. Az egészséges élveszületés, illetve a fogyatékos világrajövetel közötti életminőség-különbség nem vezethető vissza az orvosi mulasztásra.

Mindezekre tekintettel a polgári jogi kárfelelősség kizárólag a szülők és az egészségügyi intézmény vonatkozásában érvényesülhet. A szülőknek biztosít az Mvtv. lehetőséget a családtervezésre és az anya önrendelkezési joga fejeződik ki abban, hogy - a törvényi feltételek fennállása esetén - kérheti a terhesség megszakítását. A magzatnak ezzel szemben nincs önrendelkezési joga. A szülők vonatkozásában érhető tetten a személyiségi jogot sértő orvosi magatartás: a magzati károsodás felismerését meghiúsító, felróható orvosi mulasztás és a terhesség-megszakítás lehetőségére vonatkozó tájékoztatás elmaradása. A szülőknek a fogyatékosan megszületett gyermek léte miatt megnehezült élete jelenti polgári jogi értelemben azt a - vagyoni és nem vagyoni - kárt, amely - pénzben kifejezve - az orvosi mulasztás folytán az egészségügyi intézményre áthárítható.

VI.

A jogegységi tanács hangsúlyozni kívánja, hogy a kifejtettek a fogyatékos gyermeknek a polgári jog felelősség szabályaira alapított kártérítési igényére vonatkoznak. Amennyiben eltekintünk a polgári jog fogalomrendszerétől és köznapi értelemben vizsgáljuk a fogyatékos ember helyzetét, nem kétséges, hogy az ép emberekhez képest károsodottként éli az életét és rászorul a társadalom támogatására. Az Alkotmány 70/E. §-ának (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak. A (2) bekezdés értelmében a Magyar Köztársaság az ellátáshoz való jogot a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerével valósítja meg. A polgári jogi kártérítéshez való jog hiánya tehát nem jelenti - nem jelentheti -, hogy a természetnél fogva fogyatékosan született emberek ellátatlanul maradjanak. Éppen ellenkezőleg: mivel ezekben az esetekben a polgári jogi kárfelelősség szabályai - a törvényes feltételek hiányában - nem érvényesülhetnek, az államnak alkotmányos kötelezettsége alapján kell gondoskodnia olyan intézményrendszer fenntartásáról, amely egyrészt a családon (a szülőkön) keresztül, másrészt közvetlenül megfelelő egészségügyi, oktatási, szociális és anyagi ellátást nyújt a fogyatékosságuk miatt arra rászorultaknak. Ennek jogszabályi keretei részben ma is adottak: gyermekkorban az 1997. évi XXXI. törvény (Gyvt.) 6. §-ának (3) bekezdése rendelkezik a fogyatékos és tartósan beteg gyermek fejlődését és személyisége kibontakoztatását segítő különleges ellátásához való jogáról a gyermekvédelmi rendszerben, melynek működtetése a 14. § (3) bekezdése értelmében állami és önkormányzati feladat, felnőttkorban pedig a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. törvény (Fot.) 2. §-ának (5) bekezdése teszi általánosságban az állam kötelezettségévé a fogyatékos személyeket megillető jogok érvényesítését és a fogyatékos személyek hátrányait kompenzáló intézményrendszer működtetését "a nemzetgazdaság mindenkori lehetőségeivel összhangban", részlet-szabályaiban konkrétan rögzítve a jogosultságokat, beleértve a fogyatékosok pénzbeli ellátását (Fot. V. fejezet: A fogyatékossági támogatás) . Számos más jogszabály (a szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény, a családok támogatásáról szóló 1998. évi LXXXIV. törvény, több kormány- és miniszteri rendelet) biztosít a szülőnek, nevelőszülőnek, gyámnak, szociális intézmény vezetőjének, nagykorú hozzátartozónak, illetve magának a fogyatékkal élőnek alanyi jogon járó juttatásokat, támogatásokat és kedvezményeket (magasabb összegű családi pótlék, családi adókedvezmény, a gyermek 10. évének betöltéséig járó gyermekgondozási segély, ápolási díj, közgyógyellátás, akadálymentesítési támogatás, utazási és közlekedési kedvezmények, személyes gondoskodást nyújtó szakosított szociális ellátások stb.) . Mindezek az ellátások nyilvánvalóan nem mérhetők össze a polgári jogi kárfelelősség alapján megítélhető térítéssel, amelyben a teljes kártérítés (valamennyi vagyoni és nem vagyoni hátrány kompenzálása) elve érvényesül. Az államnak azonban annak meghatározásánál, hogy a fogyatékosok támogatásával kapcsolatban "a nemzetgazdaság mindenkori lehetőségeinek" törvényben rögzített határát hol húzza meg, az Alkotmányból eredő kötelezettsége figyelembe venni azoknak a rászorultaknak az érdekeit, akiknek a fizikai, lelki és anyagi sérelmeit a polgári jog eszközeivel nem lehet orvosolni.

A fenti indokok alapján a jogegységi tanács a bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása érdekében, a Legfelsőbb Bíróság tanácsának kezdeményezésére a Bszi. 27. §-a, 29. § (1) bekezdésének b) pontja és 32. §-ának (4) bekezdése alapján a rendelkező részben foglaltak szerint határozott.

Budapest, 2008. március 12.

Dr. Murányi Katalin s. k.,

a jogegységi tanács elnöke

Dr. Kőrös András s. k.,

előadó bíró

Csánitzné dr. Csiky Ilona s. k.,

bíró

Dr. Tallián Blanka s. k.,

bíró

Dr. Wellmann György s. k.,

bíró