BH 2016.7.171 171 Az elbirtoklásra hivatkozó fél javára figyelembe vehető más személyek használata és birtoklása is, feltéve, hogy azokkal, akik a dolgot az ő nevében használják, valamilyen magánjogi jogviszonyban áll. Olyan jogi norma viszont nincs, amiből levezethető lenne, hogy egy adott, bárki számára nyitva álló terület használatát annak az önkormányzatnak a javára szóló jogszerző magatartásnak kell tekinteni, amelynek az illetékességébe tartozik a vitás terület [1959. évi IV. tv. (Ptk.) 121. § (1) bek., 1949. évi XX. törvény (Alkotmány) 42. §].

[1] Az alperes 1989-ben vétel jogcímén szerezte meg a b.-i, W. utcai 302 m2 területű ingatlant, amelyre irodaházat épített. Ennek eredményeképpen az ingatlan magában foglalja az irodaházat, az alatta lévő területet, továbbá a W. utca járdaként és úttestként és parkolóként használt 142 m2 területű részét is.

[2] A felperes 2009. július 14-én levélben fordult az alpereshez, amelyben arra hivatkozott, hogy az alperes tulajdonában álló ingatlanból elbirtoklás útján megszerzett 142 m2 területű ingatlanrészt. Hivatkozott arra, hogy az ingatlan e részét 1991-től kezdődően sajátjaként, megszakítás nélkül birtokolta, így az elbirtokláshoz szükséges idő legkésőbb 2007. január 1-jén eltelt. Állítása szerint a közterületként használt ingatlanrész elbirtoklása a területileg illetékes helyi önkormányzat által lehetséges, ugyanis azt közvetlenül a kerületi önkormányzat tulajdonában lévő közterülettel együtt használták.

[3] A perrel érintett földrészlet megosztásáról készült, földhivatal által záradékolt vázrajzon a felperes állított elbirtoklásával érintett ingatlanrészt 2. helyrajzi számmal jelölték, és a felperesnek rendelkezésére áll a jogerős telekalakítási engedély is.

[4] Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Ítéletét azzal indokolta, hogy a perbeli ingatlan az alperes tulajdona, aki az azon álló felépítményét, az irodaházat kizárólagosan a perbeli utcarészen keresztül tudja megközelíteni, hiszen más bejárás az irodaház funkciójú épületrészéhez nincsen. Ebben az értelemben tehát 1989. december 28-tól az alperes is folyamatosan használta a perbeli utcarészt. Rámutatott, hogy az alperes a tulajdonosi jogairól (így: használati jogáról) soha nem mondott le, azokat gyakorolta, mint tulajdonos az ingatlan használatával nem hagyott fel, valamint a felperessel szemben használati díjat is akart érvényesíteni, ezért az elbirtoklásnak a 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 121. § (1) bekezdése szerint megkívánt feltételei nem valósultak meg.

[5] Az elsőfokú bíróság nem fogadta el a felperesnek azt az álláspontját, miszerint önmagában az, hogy a felperes esetlegesen a perbeli ingatlanrészt közterületként tartja nyilván, a terület közterület jellegét igazolná. Kifejtette, hogy a perbeli 142 m2 terület tulajdonképpen egy utcarész, illetve egy parkoló része, ahol a felperes sajátjakénti szakadatlan birtoklása és használata nem állapítható meg, hiszen a járda köztudomásúan bárki által használható, míg a parkoló tekintetében a felperes saját előadása szerinti is mással együtt szed be parkolási díjat.

[6] Rámutatott arra, hogy az 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 164. §-a alapján a felperesnek a perben bizonyítania kellett volna a kizárólagos, sajátjakénti szakadatlan birtoklást, e bizonyítás azonban nem vezetett sikerre. Önmagában az a tény, hogy az ingatlan egy része közterületként funkcionál, a felperes elbirtoklását nem alapozza meg. Emellett a felperes sajátjaként nem is használhatta volna az utcarészt, mert az köztudomásúlag bárki számára elérhető és használható, valamint az alperes irodaházának egyetlen bejárata erről az utcáról nyílik és az alperes teljes forgalma az irodaházával kapcsolatban ezen az utcarészen folyik. Utalt arra, hogy a parkolóval összefüggésben a felperes semmilyen bizonyítást nem terjesztett elő arra vonatkozóan, hogy azt kizárólagosan sajátjaként szakadatlanul használta volna, így a bizonyítatlanság a Pp. 164. §-a alapján az alperes tagadásával szemben e körben is a felperes terhére esik.

[7] A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján helybenhagyta. Ítéletében kiemelte, hogy az adott esetben nem állapítható meg, hogy az alperes a tulajdonjogával hosszabb ideig nem élt volna, ugyanis a perbeli ingatlan vitatott részét a felperes által állított elbirtoklási időben az alperes is mindvégig használta az irodaháza működéséhez kapcsolóan. Másrészt a felperes hivatkozásával szemben a felperes birtoklásának tényét sem látta megállapíthatónak. Önmagában ugyanis az a körülmény, hogy a perbeli ingatlan közterületként funkcionáló utcarészére bárki beléphetett, azt bárki használhatta, illetőleg hogy a szomszédos ingatlanok a felperes tulajdonában állnak, nem jelenti azt, hogy a dolog felett a felperes önkormányzat jogosult lett volna uralmat gyakorolni. A felperes így nem minősült az adott ingatlanrész birtokosának, amire tekintettel az elbirtoklás címén történő tulajdonszerzés megvalósulásához szükséges további feltételek vizsgálata nélkül is azt állapította meg, hogy a felperes elbirtoklás jogcímén való tulajdonszerzésére irá-nyuló kereset megalapozatlan.

[8] A jogerős ítélet ellen a felperes élt felülvizsgálati kérelemmel, amelyben kérte, hogy a Kúria azt helyezze hatályon kívül, az elsőfokú bíróság ítéletét változtassa meg, és a keresetének adjon helyt.

[9] Álláspontja szerint a jogerős ítélet jogszabálysértő, mivel az ügyben eljárt bíróságok a Ptk. 121. § (1) bekezdésében foglaltak ellenére az elbirtoklás feltételeinek bekövetkezte mellett sem állapították meg az elbirtoklás tényét. A jogerős ítélet - szerinte - sérti a Pp. 206. § (1) bekezdését, hiszen a közterületi jelleg vonatkozásában a bíróságok nem tisztázták a tényállást. Kifogásolta, hogy a másodfokú bíróság nem oldotta fel az elsőfokú bíróság ítéletének ellentmondásait azzal összefüggésben, hogy a perbeli terület közterületnek minősül-e vagy sem.

[10] Szerinte az elbirtoklás jogszabályi feltételei fennálltak, mivel a perrel érintett területrészt - ami közterületnek minősül - ő mint a helyi önkormányzat a tulajdonában lévő közterülettel együtt használta az elbirtoklási idő idején még hatályos Alkotmány 42. §-ában foglaltakra is tekintettel. Állította, hogy a perbeli területrészt a főváros, illetve a kerület közössége birtokolta és használta legkésőbb 1992. január 1-jétől szakadatlanul. Érvelése szerint az Alkotmány 42. §-a alapján ilyen esetben elbirtoklással a helyi önkormányzat szerzi meg a tulajdonjogot, mivel a kerület közösségét alkotó polgárok nem saját jogon használták a perbeli ingatlanrészt, hanem úgy, mint közterületet, azaz mint bárki által használható területet. Közterület esetében pedig - állította - a tulajdonjog az önkormányzatot illeti meg.

[11] Hivatkozott a felperes arra, hogy az ügyben eljárt bíróságok nem értékelték: a közterület lényegi fogalmi eleme, hogy azt bárki használhatja, éppen emiatt nincs magántulajdonban; az önkormányzat tulajdonában álló és közterületként funkcionáló ingatlanok esetében a használat és tulajdonosi jog gyakorlása pedig mindig úgy nyilvánul meg, hogy miután az ingatlan közterület, azt bárki használhatja. Ettől azonban még senki nem vonja kétségbe azt a tényt, hogy az adott közterület az önkormányzat tulajdona.