EH 2006.1537 A munkavállaló kizárólagos károkozó magatartása nem állapítható meg, ha a munkáltató a szükséges munkaszervezési és munkavédelmi intézkedések megtételére vonatkozó kötelezettségét elmulasztotta [Mt. 102. § (2)-(3) bekezdés, 174. § (3) bekezdés].
A felperes felülvizsgálati kérelme a másodfokú bíróság ítéletével megállapított kármegosztás mellőzésére, és a kereseti kérelmének megfelelően az alperes 5 000 000 forint nem vagyoni kártérítésben való marasztalására irányult. Érvelésének lényege szerint a kármegosztás alkalmazása az Mt. 174. § (1)-(3) bekezdésébe ütközik, nem felel meg a felülvizsgálati kérelemben részletesen felsorolt perbeli bizonyítékoknak. A felperes sérelmezte azt is, hogy a másodfokú bíróság az indokolási kötelezettségének nem tett eleget, mert az abban foglaltak nem támasztják alá a rendelkező részben foglalt döntést. A felperes az őt fiatal korban ért maradandó sérülés miatt megalapozatlanság címén támadta a másodfokú bíróságnak a marasztalási összegről szóló rendelkezését.
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében - tartalmilag - az ítéletek hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítását kérte. Álláspontja szerint a másodfokú bíróság teljesen figyelmen kívül hagyta a felperes közreható magatartását, az erről szóló indokolás az alperes számára "nem megnyugtató". Megítélése szerint a perbeli berendezés működését, a technológiai folyamatot a bíróságok helytelenül értelmezték, továbbá az alperes által eltűrt szabálytalan gyakorlatot a tanúvallomások nem támasztották alá. Figyelmen kívül maradt, hogy a felperes volt az a munkavállaló, akinek biztosítania kellett a berendezés hibátlan működését, ennek elmulasztása a munkáltató által nem hárítható el. A felperes a mozgó gépbe szándékosan nyúlt bele, a bizonyítékok pedig nem támasztják alá az alperesnek a szabálytalan munkavégzést eltűrő magatartását. Mindezek miatt az alperesi álláspont szerint az új eljárásban műszaki szakértő igénybevétele indokolt, amelyet a perben azért nem indítványozott, mert nem vette észre, hogy a bíróságok számára a technológiai kérdések nem váltak világossá.
Az elsőfokú bíróság a következőket állapította meg. A felperes 2000. augusztus 5-étől betanított munkásként állt az alperessel munkaviszonyban. A feladatát képezte egyebek mellett a galvanizáló üzem 1. számú ónozó berendezésének működtetése, és ennek során a lesöprő kefékre tapadt diódák kézi úton történő eltávolítása. 2002. július 27-én a felperes a szerkezet leállítása nélkül a mozgó alkatrészek közé benyúlt, ennek során az egyik alkatrész behúzta a jobb kezét. A baleset következtében a jobb kéz III. és V. ujján roncsolásos, az izmok és inak károsodásával járó sérülést szenvedett, a III. ujja minimális mozgásra képes, a V. ujja fix helyzetben rögzült, a IV. ujját amputálták.
Az OMMF Megyei Felügyelősége a munka egészséges és biztonságos végzésére, illetve annak ellenőrzésére vonatkozó szabályok megszegése szabálysértés miatt S. Z.-t, az alperes perbeli időben gyártásvezetőként dolgozó munkavállalóját pénzbírsággal sújtotta, amely határozat jogorvoslat hiányában jogerőre emelkedett.
A felperes keresetében 82 700 forint dologi kár és 5 000 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
A munkaügyi bíróság széles körű bizonyítási eljárást folytatott le, amely eredményét mérlegelve azt állapította meg, hogy a felperes terhére kármegosztás alapjául szolgáló vétkes kötelezettségszegés nem állapítható meg. Az alperes a munkavédelmi szabályok betartását csak formálisan kívánta meg, nem tett olyan hatékony intézkedést, amely a kialakult szabálytalan gyakorlat (a gép leállítása nélküli munkavégzés) megszüntetését eredményezte volna. Az alperes továbbá a berendezés működtetéséhez szükséges munkautasítás - amely két fő jelenlétét írja elő - ellenére csak a felperessel működtette a berendezést.
Mindezek miatt az elsőfokú bíróság az Mt. 177. § (1) bekezdés, a 181. § (1) bekezdés, továbbá a 177. § (2) bekezdés alapján kötelezte az alperest a dologi, és a nem vagyoni kártérítés megfizetésére. Utóbbi tekintetében figyelembe vette, hogy a felperes a baleset bekövetkezésekor 22 éves volt, életkorának megfelelő életet élt, rendszeresen járt szórakozni, társaságkedvelő személyiség volt. A baleset pszichés és érzelmi megterhelést okozott, és emiatt kisebbségi érzése keletkezett. A környezetében élő személyekhez való viszonya megváltozott, a fizikai teljesítő képessége 30%-os mértékben, a sérült kéz használhatósága közepes fokban csökkent. A sérülés esztétikai hátrányt és enyhe- közepes fokú pszichikai károsodást eredményezett. Az elsőfokú bíróság azt is figyelembe vette, hogy a felperes párkapcsolata sérülése el-lenére fennmaradt. Mindezek alapján megítélése szerint 2 500 000 forint az az összeg, amely a felperest ért "személyi hátrány" kiküszöböléséhez szükséges.
Az ítélet ellen mindkét fél fellebbezést nyújtott be.
A felperes a nem vagyoni kártérítés összegének 5 000 000 forintra való felemelését, másodlagosan az alperesnek az elsőfokú bíróság által megállapított marasztalási összeg után a baleset bekövetkezésének napjától számított kamat megfizetésére való kötelezését kérte. Az alperes a fellebbezésében a nem vagyoni kártérítés összegének leszállítását, illetve teljes körű elutasítását kérte.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, fellebbezett részében helybenhagyta.
A másodfokú bíróság kiegészítő bizonyítás keretében ismételten személyesen meghallgatta a felperest. Ezt a nyilatkozatot a bizonyítási eljárás eredményével együttesen értékelve arra következtetett, hogy a felperes vétkesen közrehatott a balesetnél, azonban annak következményei olyan súlyúak, amelyek miatt az ítélethozatalkori ár- és értékviszonyokra tekintettel az elsőfokú bíróság a nem vagyoni kártérítés összegét helyesen állapította meg.
A másodfokú bíróság megítélése szerint a felperesnek fel kellett ismernie, hogy a mozgó gépbe benyúlás milyen következményekkel járhat, ennek ellenére a gép leállítását elmulasztotta. Ezt a felperesi magatartást a másodfokú bíróság a további körülményekkel (a felperes egyedül dolgozott, mások sem szokták leállítani a gépet, a termelékenység érdekében sietni kellett), és az MK 29. számú állásfoglalás c) pontja alapján értékelve arra következtetett, hogy az alperes a felelősség alól nem mentesülhet, és a kármegosztás alapjául a munkavállaló vétkes magatartása szolgálhat. Ezért a kármegosztás arányát az alperesre terhesebben kétharmad-egyharmad arányban állapította meg.
A másodfokú bíróság a nem vagyoni kártérítésre való jogosultság elbírálásánál figyelembe vette, hogy a jobbkezes felperest a jobb kéz sérülés 22 éves korában érte, a szakképzettsége autószerelő. A szakmájában nyilvánvalóan nem lesz képes dolgozni, és a munkaképesség-csökkenése következtében a munkaerőpiacon további nehézségekre számíthat. A sérülés a másodfokú bíróság személyes tapasztalata szerint súlyos esztétikai következménnyel járt. Elfogadható, hogy ez gátlásosságot eredményez, emiatt visszahúzódóvá vált. Az igazságügyi orvos-szakértői vélemény szerint a baleset a felperesnél enyhe-közepes fokú pszichés károsodást okozott. A másodfokú bíróság rámutatott arra is, hogy a felperesi vétkes közrehatást a nem vagyoni kártérítés összegének megállapításánál nem abszolút számszerű mértékben, hanem egyik szempontként lehet figyelembe venni. Mindezek alapján a másodfokú bíróság az ítélethozatalkori értékviszonyok alapján magasabb összegű kompenzációt tartott indokoltnak, azonban mivel a baleset bekövetkezésében a felperes is közrehatott, a nem vagyoni kártérítés összegét az elsőfokú bírósággal egyező összegben találta elfogadhatónak. A másodfokú bíróság utalt arra, hogy az ítélethozatalkori értékviszonyok figyelembevételénél késedelmi kamat csak a teljesítési határidő lejártától jár.
A felperes felülvizsgálati kérelme részben alapos, az alperes felülvizsgálati kérelme nem alapos.
A másodfokú bíróság, a törvény és az egységes ítélkezési gyakorlat alapján a bizonyítékokat a Pp. 206. § (1) bekezdésének megfelelően értékelve alkalmazott kármegosztást [Mt. 174. § (1)-(3) bekezdés, MK 29. számú állásfoglalás c) pont].
Az alperes a perben nem vitatta, hogy a felperesnek a baleset napján nemcsak azon a gépen volt munkafeladata, ahol a baleset érte, hanem gépjavítási munkát is kellett végeznie, másrészt a balesetet okozó gépen két személynek kellett dolgoznia, a felperes pedig egyedül volt.
Az alperes munka- és tűzvédelmi vezetője a tanúvallomásában előadta, hogy évente egyszer bejárással, ezenkívül szúrópróbaszerűen ellenőrizték a munkavédelmi szabályok betartását, a felperes munkavégzése tekintetében S. Z. volt a gyártás vezetője. A munkavédelmi vezető elképzelhetőnek tartotta, hogy a perbeli gépen soha nem működött a munkavállalók testi épségét védő reteszelő, mivel a karbantartáskor ezt a gépet nem ellenőrizte. A tanú a baleset után nem tudta megállapítani, hogy ki volt a felelős a reteszelés kiiktatásáért. S. Z. tanú - egyebek mellett - előadta, hogy a reteszelő többször "ki volt kötve", nem tudta biztosan állítani, hogy a gép külföldről való behozatalakor volt-e reteszelő, illetve ajtó. Az ajtót állítása szerint az alperesnél szerelték fel. A fenti bizonyítékokat a másodfokú bíróság az OMMF Megyei Felügyelősége iratanyagával, ezen belül különösen S. Z.-nek a szabálysértési ügyben tett azon előadásával, miszerint a védelmi berendezést a "külföldi anyavállalatnál" nem működtették, és a gép a védelmi berendezés kiiktatásával érkezett Magyarországra, együttesen helyesen mérlegelte. Helytállóan fogadta el az elsőfokú bíróságnak azt a következtetését, hogy az alperes a felperest a balesetet okozó gépen szabályellenesen, az Mt. 102. § (2) bekezdésébe ütközően foglalkoztatta.
Az alperes a peres eljárásban a berendezésre, annak használatára vonatkozóan nem tett bizonyítási indítványt, ezt a felülvizsgálati kérelmében sem vitatta, ennélfogva ennek elmaradására jogszabálysértést megalapozóként nem hivatkozhat (EBH 2002/653. II. pont).
A másodfokú bíróság a Legfelsőbb Bíróság által az előbbiekben kiemelt, és a további bizonyítékok Pp. 206. § (1) bekezdés szerinti mérlegelésével nem állapította meg, hogy a mozgó gépbe benyúlás eltűrt gyakorlat volt az alperesnél. A megyei bíróság ítélete indokolásából is egyértelműen megállapíthatóan az alperes terhére a védőberendezés kiiktatását, az illetékes munkairányító erről való tudomását, a biztonságos munkafeltételek hiányát kell figyelembe venni azzal, hogy az ún. kulcsos kapcsoló tekintetében a munkavállaló szabadon dönthetett a saját védelméről. Az alperes tehát az Mt. 102. § (2) bekezdésben lévő kötelezettségét elmulasztotta, és az említett jogszabály miatt eredménnyel nem hivatkozhat arra, hogy a felperesnek magának kellett volna a saját biztonságos munkafeltételeiről gondoskodnia.
A felperes a kármegosztás mellőzésére, illetve az alperes a felperes kizárólagos és elháríthatatlan magatartására tévesen hivatkozott.
Az Mt. 174. § (2) bekezdése szerint külön kimentési ok, ha a kárt kizárólag a károsult munkavállaló elháríthatatlan magatartása maga okozta. Ennek vizsgálatánál figyelembe kell venni, hogy a munkáltató eleget tett-e a biztonságos munkavégzés feltételei biztosítására irányuló kötelezettségének, megfelelően, hatékonyan ellenőrizte-e az irányadó szabályok betartását. E kötelezettségek elmulasztása esetén a munkáltató elháríthatatlanságra nem hivatkozhat [Legfelsőbb Bíróság 29. számú állásfoglalás c) pont]. Az ítélkezési gyakorlat továbbá azt tekinti hatékony munkáltatói ellenőrzésnek, ha a munkavállalók munkavédelmi szabályszegését következetesen alkalmazott szankciók követik. Az említett jogszabályok helyes alkalmazásával a másodfokú bíróság okszerűen következtetett arra, hogy a felperes kizárólagos károkozása - a fent kifejtettek alapján - nem állapítható meg. Az alperes az őt terhelő bizonyítás ellenére nem igazolta a balesetmentes munkakörülmények biztosításával összefüggő kötelezettségei teljesítését [Pp. 164. § (1) bekezdés]. Emellett azonban a munkavállaló a kellő gondosság tanúsítására köteles [Mt. 103. § (1) bekezdés b) pont], és köteles megtagadni a testi épségét közvetlenül és súlyosan veszélyeztető utasítás végrehajtását [Mt. 104. § (3) bekezdés]. Az utóbbi az adott esetben úgy valósulhatott volna meg, hogy a felperes a periratok alapján az alperes tudomásulvételével folytatott szabályellenes, testi épséget veszélyeztető munkavégzésre vonatkozó utasítást megtagadja. A felperesnek továbbá a kellő gondosság tanúsítása mellett a szakképesítése és a mindennapi élettapasztalat alapján is fel kellett ismernie, hogy a mozgó gépbe való belenyúlás milyen veszélyekkel jár. Mindezen körülmények alapján a felperes a felülvizsgálati kérelmében alaptalanul hivatkozott arra, hogy vétkes (szándékos) közreható magatartás nem terheli. A másodfokú bíróság a kármegosztásra vonatkozó döntését a Pp. 221. § (1) bekezdésének megfelelően indokolta, ezért a felperesi felülvizsgálati kérelem erre a jogszabálysértésre is alaptalanul hivatkozott.
A másodfokú bíróság helytállóan vette számba a nem vagyoni kártérítés jogalapját megalapozó bizonyítékokat: 22 évesen, véglegesen, a jobbkezes felperes jobb keze használhatóságának olyan csökkenése, amely a mindennapi életére, szakmájának gyakorlására súlyosan kihat; esztétikai hátrány (kéz torzulása), emiatt a társasági élettől, szórakozástól visszahúzódás; enyhe-közepes fokú pszichés károsodás. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az összegszerűség meghatározásánál a felperes életkorát, továbbá a társadalmi-gazdasági viszonyoknak azt a sajátosságát, amelyekkel összefüggésben a munkavállalók az összes munkaviszonyban töltött idejük alatt általában nem egy munkáltatónál dolgoznak, nyomatékosan figyelembe kell venni. Emiatt a felperesnek a teljes munkaviszonyban töltött ideje alatt nyilvánvalóan több hátrányt kell elszenvednie, mint a vele azonos korú egészséges embereknek, ez kihatással lehet valamennyi életkörülményére (családalapítás, szabadidős tevékenységek stb.). Mindezeket mérlegelve, a másodfokú bíróságnak a nem vagyoni kártérítés összege meghatározásánál helyesen kifejtett érvelését alkalmazva, a Legfelsőbb Bíróság az ítélethozatalkori értékviszonyok alapján 4 000 000 forintot talált alkalmasnak a felperest ért hátrányok vagyoni előny nyújtásával történő kiegyensúlyozására (Mt. 177. §).
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ítéletének azt a rendelkezését, amellyel a munkaügyi bíróság ítéletének fellebbezett részét helybenhagyta, továbbá amellyel az alperest 150 000 forint fellebbezési illeték megfizetésére kötelezte, hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság ítéletének érintett részét megváltoztatta. Kötelezte az alperest, hogy a felperesnek fizessen meg nem vagyoni kártérítés címén 4 000 000 forintot.