BH+ 2015.6.271 I. Nem sértette az egyenlő bánásmód követelményét, ha a jutalmazásnál a ténylegesen munkát végzők között a munkaterhet és munkateljesítményt figyelembe véve történt differenciálás [2003. évi CXXV. tv. (a továbbiakban: Esélytörvény) 7. § (2) bek. b) pont].

II. Az egy személynél előforduló megtorlás nem lehet a hátrányos megkülönböztetés alapjául szolgáló tulajdonság, mert az egyenlő bánásmód védelme egy adott csoporthoz tartozás (védett tulajdonság) miatt elszenvedett hátrány kiküszöbölését célozza [Esélytörvény 10. § (3) bek.].

A felperesnek a 2005. szeptember 3-án alperes ellen benyújtott keresete - a felülvizsgálati kérelemben érintett körben - 420 000 forint jutalom megfizetésére irányult.

A munkaügyi bíróság ítéletével a 420 000 forint jutalom iránti keresetet elutasította.

A felperes fellebbezése folytán eljárt megyei bíróság ítéletével az elsőfokú ítéletet a jutalom iránti kereseti kérelmet elutasító rendelkezése tekintetében helybenhagyta.

A felperes felülvizsgálati kérelme folytán eljárt Legfelsőbb Bíróság részítéletével a jogerős ítéletnek a jutalom iránti keresetet elutasító elsőfokú ítéleti rendelkezést helybenhagyó döntését hatályon kívül helyezte, és ennek tárgyában a munkaügyi bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.

Kiemelte, hogy a munkáltató a jutalmazás során őt megillető differenciálás jogát csak rendeltetésszerűen és az egyenlő bánásmód követelményét figyelembe véve gyakorolhatja. A munka díjazása tekintetében minden olyan megkülönböztetés tilos, amely nem a munkát végző személy széles értelemben vett munkavégzéséhez, a munkaviszonyából eredő kötelezettségei teljesítéséhez kapcsolódik. Az eljárt bíróságok ebben a körben figyelmen kívül hagyták az alperesre háruló bizonyítási terhet, és nem vizsgálták a megkülönböztetés tényét sem, illetve annak fennállása esetén a megkülönböztetés jogszerű indokoltságát.

A megismételt eljárásban a munkaügyi bíróság ítéletével a felperes 420 000 forint jutalom és kamata iránti keresetét elutasította.

A munkaügyi bíróság által az előzményi perek iratait is figyelembe véve megállapított tényállás szerint a felperes 2004. január 5. és október 6. között többször hosszabb időre részben keresőképtelenség, részben szabadság miatt távol volt a munkából. 2005. első félévében (március hónapban) egy hétig volt táppénzen, majd 2005. augusztus 1-jétől 7-éig, szeptember 12-étől 25-éig, október 13-ától 19-éig volt keresőképtelen, illetve szabadságot is igénybe vett.

2005. május 20-án az alperes 596 dolgozójából 518-at részesített jutalomban. Ennek feltételeit a jegyző 2005. május 17-én határozta meg azzal, hogy ennek alapján az irodavezető feladata volt a jutalmazás mértékére való javaslattétel annak figyelembevételével, hogy a ténylegesen munkát végzők részesüljenek jutalomban munkájuk értékelése alapján differenciáltan 0-150%-os mértékben.

Az alperes 2005. október 23-án ismételten jutalmat osztott, melyet az irodavezetők javaslata alapján 0-150%-os mértékben fizetett a ténylegesen munkát végzők részére. Az alperes 592 dolgozójából 494 kapott jutalmat. A felperes 2005. évben egyik alkalommal sem részesült jutalomban.

2005. október végétől a felperes pszichiátriai kezelésre szorult, és 2005. október 26-ától december 30-áig, valamint 2006. január 2-ától február 28-áig táppénzen volt. 2006. január 25-én a táppénzes állománnyal kapcsolatos együttműködési kötelezettség elmulasztása miatt indított az alperes vele szemben fegyelmi eljárást, majd február 13-án azt kiterjesztette a munkaköri leírásban foglalt feladatok elmulasztására is. A fegyelmi eljárás megrovás fegyelmi büntetéssel végződött.

A munkaügyi bíróság a 2003. évi CXXV. tv. (a továbbiakban: Esélytörvény) rendelkezéseire hivatkozással megállapította, hogy a felperest terhelte annak valószínűsítése, hogy esetében az Esélytörvény 8. §-ában megjelölt valamely tulajdonság fennáll, és ezért érte őt joghátrány.

A felperes által megjelölt 8. § t) pontban foglalt egyéb helyzet, tulajdonság vagy jellemző miatti diszkriminációt nem találta megállapíthatónak. A felperes arra hivatkozott, hogy a munkáltató jogsértéseire való reakciói miatt megtorlásként érte a hátrányos megkülönböztetés. A bíróság álláspontja szerint a megtorlás nem lehet önmagában hátrányos megkülönböztetés alapjául szolgáló tulajdonság, hanem akkor jelent az egyenlő bánásmód követelményét sértő magatartást, ha a 8. §-ban felsorolt valamely tulajdonság miatti közvetlen vagy közvetett hátrányos megkülönböztetés, zaklatás, vagy jogellenes elkülönítés miatt kifogást emelő, eljárást indító, vagy az eljárásban közreműködő személlyel szemben történik. A felperes valójában - a nem megfelelően használt "diszkrimináció" kifejezéssel - rendeltetésellenes joggyakorlásra hivatkozott, és ugyan emiatt indította az alap munkaügyi pert is (tehát az nem minősül az egyenlő bánásmód követelménye megsértése miatti eljárásnak), ezért az emiatti esetleges retorzió sem minősülhetne az egyenlő bánásmódról szóló törvény 10. § (3) bekezdésben leírt megtorlásnak.

A felperes által megjelölt Esélytörvény 8. § h) pontjában szereplő egészségi állapot, mint tulajdonság miatti hátrányos megkülönböztetés sem volt a perben megállapítható. Ezt maga a felperes cáfolta, amikor arra hivatkozott, hogy voltak személyek, akik az értékelt időszakban táppénzen voltak, mégis kaptak jutalmat, és voltak, akik táppénzen voltak, és nem kaptak jutalmat. Az alperes azon hivatkozása, hogy a felperes a jutalmazási időszakokban táppénzen is volt, annak megerősítésére szolgált, miszerint a felperes munkavégzésének minőségével elégedetlen munkáltató nem részesítette jutalomban, szemben a keresőképtelenség hiányában többet dolgozó többséggel.

Miután a felperes nem tudta valószínűsíteni, hogy az egészségi állapota miatt érte hátrányos megkülönböztetés a jutalmazások során, ezért az alperes bizonyítási kötelezettségei nem álltak elő.

Egyébként az Esélytörvény 7. § (2) bekezdés b) pontja értelmében nem sérti az egyenlő bánásmód követelményét az olyan magatartás, amelynek tárgyilagos mérlegelés szerint az adott jogviszonnyal közvetlenül összefüggő ésszerű indoka van. Ilyennek minősül, ha a munkáltató a munkavállaló egészségi állapota miatt a munkából való távollétre figyelemmel mellőzi részben vagy egészben a jutalmazást. A fegyelmi eljárás anyaga bizonyította, hogy a felperes közvetlen munkahelyi vezetője a kérdéses időszakban nem volt megelégedve a felperes munkavégzésének minőségével, és ez bár fegyelmi büntetést nem vont maga után, de a jutalmazásnál figyelembe vehető szempont volt.

A perben becsatolt orvosi igazolás nem támasztotta alá azt a felperesi állítást, hogy a munkáltató sorozatos jogellenes intézkedései miatt kialakult egészségi állapota rontotta le a munkavégzése minőségét.

A perben a felperes a Pp. 164. § (1) bekezdésben foglalt bizonyítási teher ellenére nem igazolta, hogy a jegyző bosszúból, tehát rendeltetésellenesen nem részesítette jutalomban.

A felperes fellebbezése folytán eljárt törvényszék ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta a Pp. 254. § (3) bekezdés alapján helyes indokaira tekintettel.