BH 2013.12.348 I. A jutalmazás feltételei jogszerűek, ha az adott időszakban ténylegesen munkát végzők között a munkateher és a munkateljesítmény alapján tesznek lehetővé különbségtételt [2003. évi CXXV. tv. 7. §]

II. A hátrányos megkülönböztetést megvalósító magatartásként meghatározott megtorlás nem lehet egyéb tulajdonság [2003. évi CXXV. tv. 8. §, 10. §].

A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes 420 000 forint jutalom és kamata iránti keresetét elutasította.

A munkaügyi bíróság által az előzményi perek iratait is figyelembe véve megállapított tényállás szerint a felperes 1991. augusztus 1-jén került kinevezésre az alpereshez csoportvezető munkakörbe, a közigazgatási iroda létszámába mérlegképes könyvelői szakképesítéssel. Utolsó, 1998. október 6-ai minősítésének eredménye "alkalmas" volt.

2001-ben és 2002. első félévében a felperes sokat túlórázott, melyet az alperes csak két nap "csúsztatással" kompenzált. 2002. június 28-ától október 17-éig, majd október 22-étől november 4-éig keresőképtelen állományban volt, november 5. és 26. között szabadságát töltötte. Ezt követően az alperes több jogellenes munkáltatói intézkedést tett a felperessel szemben (többek között az illetményét minősítés nélkül mínusz 2%-kal eltérítette, okiratok nélkül egyoldalú kinevezés-módosítást hajtott végre, rendkívüli munkavégzésért járó jutalmat nem adott neki, a kötelező illetmény-emelését mellőzte).

A felperes 2004. január 5. és október 6. között többször hosszabb időre részben keresőképtelenség, részben szabadság miatt távol volt a munkából. 2005. első félévében (március hónapban) egy hétig volt táppénzen, majd 2005. augusztus 1-jétől 7-éig, szeptember 12-étől 25-éig, október 13-ától 19-éig volt keresőképtelen, illetve szabadságot is igénybe vett.

2005. május 20-án az alperes 596 dolgozójából 518-at részesített jutalomban. Ennek feltételeit a jegyző 2005. május 17-én határozta meg azzal, hogy ennek alapján az irodavezető feladata volt a jutalmazás mértékére való javaslattétel annak figyelembevételével, hogy a ténylegesen munkát végzők részesüljenek jutalomban munkájuk értékelése alapján differenciáltan 0-150%-os mértékben.

Az alperes 2005. október 23-án ismételten jutalmat osztott, melyet az irodavezetők javaslata alapján 0-150%-os mértékben fizetett a ténylegesen munkát végzők részére. Az alperes 592 dolgozójából 494 kapott jutalmat. A felperes 2005. évben egyik alkalommal sem részesült jutalomban.

2005. október végétől a felperes pszichiátriai kezelésre szorult, és 2005. október 26-ától december 30-áig, valamint 2006. január 2-ától február 28-áig táppénzen volt. 2006. január 25-én a táppénzes állománnyal kapcsolatos együttműködési kötelezettség elmulasztása miatt indított az alperes vele szemben fegyelmi eljárást, majd február 13-án azt kiterjesztette a munkaköri leírásban foglalt feladatok elmulasztására is. A fegyelmi eljárás megrovás fegyelmi büntetéssel végződött.

A munkaügyi bíróság a 2003. évi CXXV. tv. (továbbiakban: Esélytörvény) rendelkezéseire hivatkozással megállapította, hogy a felperest terhelte annak valószínűsítése, hogy esetében az Esélytörvény 8. §-ában megjelölt valamely tulajdonság fennáll, és ezért érte őt joghátrány.

A felperes által megjelölt 8. § t) pontban foglalt egyéb helyzet, tulajdonság vagy jellemző miatti diszkriminációt nem találta megállapíthatónak. A felperes arra hivatkozott, hogy a munkáltató jogsértéseire való reakciói miatt megtorlásként érte a hátrányos megkülönböztetés. A bíróság álláspontja szerint a megtorlás nem lehet önmagában hátrányos megkülönböztetés alapjául szolgáló tulajdonság, hanem akkor jelent az egyenlő bánásmód követelményét sértő magatartást, ha a 8. §-ban felsorolt valamely tulajdonság miatti közvetlen vagy közvetett hátrányos megkülönböztetés, zaklatás, vagy jogellenes elkülönítés miatt kifogást emelő, eljárást indító, vagy az eljárásban közreműködő személlyel szemben történik. A felperes valójában - a nem megfelelően használt "diszkrimináció" kifejezéssel - rendeltetésellenes joggyakorlásra hivatkozott, és ugyan emiatt indította az alap munkaügyi pert is (tehát az nem minősül az egyenlő bánásmód követelménye megsértése miatti eljárásnak), ezért az emiatti esetleges retorzió sem minősülhetne az egyenlő bánásmódról szóló törvény 10. § (3) bekezdésben leírt megtorlásnak.

A felperes által megjelölt Esélytörvény 8. § h) pontjában szereplő egészségi állapot, mint tulajdonság miatti hátrányos megkülönböztetés sem volt a perben megállapítható. Ezt maga a felperes cáfolta, amikor arra hivatkozott, hogy voltak személyek, akik az értékelt időszakban táppénzen voltak, mégis kaptak jutalmat, és voltak, akik táppénzen voltak, és nem kaptak jutalmat. Az alperes azon hivatkozása, hogy a felperes a jutalmazási időszakokban táppénzen is volt, annak megerősítésére szolgált, miszerint a felperes munkavégzésének minőségével elégedetlen munkáltató nem részesítette jutalomban, szemben a keresőképtelenség hiányában többet dolgozó többséggel.

Miután a felperes nem tudta valószínűsíteni, hogy az egészségi állapota miatt érte hátrányos megkülönböztetés a jutalmazások során, ezért az alperes bizonyítási kötelezettségei nem álltak elő.

Egyébként az Esélytörvény 7. § (2) bekezdés b) pontja értelmében nem sérti az egyenlő bánásmód követelményét az olyan magatartás, amelynek tárgyilagos mérlegelés szerint az adott jogviszonnyal közvetlenül összefüggő ésszerű indoka van. Ilyennek minősül, ha a munkáltató a munkavállaló egészségi állapota miatt a munkából való távollétre figyelemmel mellőzi részben vagy egészben a jutalmazást. A fegyelmi eljárás anyaga bizonyította, hogy a felperes közvetlen munkahelyi vezetője a kérdéses időszakban nem volt megelégedve a felperes munkavégzésének minőségével, és ez bár fegyelmi büntetést nem vont maga után, de a jutalmazásnál figyelembe vehető szempont volt.

A perben becsatolt orvosi igazolás nem támasztotta alá azt a felperesi állítást, hogy a munkáltató sorozatos jogellenes intézkedései miatt kialakult egészségi állapota rontotta le a munkavégzése minőségét.

A perben a felperes a Pp. 164. § (1) bekezdésben foglalt bizonyítási teher ellenére nem igazolta, hogy a jegyző bosszúból, tehát rendeltetésellenesen nem részesítette jutalomban.

A felperes fellebbezése folytán eljárt Törvényszék ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta a Pp. 254. § (3) bekezdés alapján helyes indokaira tekintettel.

Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a bizonyítási teher szabályainak helyes alkalmazásával állapította meg, hogy a felperes nem bizonyította az alperes rendeltetésellenes joggyakorlását, továbbá az Mt. 5. § alapján alkalmazandó Esélytörvény 19. § (1) bekezdés alapján nem valószínűsítette, hogy azért nem kapott jutalmat, mert e törvény 8. §-ában meghatározott valamely tulajdonsággal rendelkezett. Ennek hiányában az alperest nem terhelte az Esélytörvény 19. § (2) bekezdése értelmében bizonyítás arra, hogy nem történt diszkrimináció.

Álláspontja szerint helyes az elsőfokú bíróság érvelése, miszerint a felperes által az Esélytörvény 8. § t) pontjában írt egyéb tulajdonságként megjelölt megtorlásnak az Esélytörvény 10. § (3) bekezdésben rögzített jogszabályi feltételei nem álltak fenn. A 2005. szeptember 30-ai perindítás időpontjában a megismételt eljárás tárgyát képező 2005. évi jutalmak közül még csak a 2005. május 20-ai jutalmat fizették ki. A Legfelsőbb Bíróság az ügyben korábban meghozott részítéletével a jogerősen elbírált felperesi kereseti kérelmek kapcsán az egyenlő bánásmód követelményének megsértését nem állapította meg, csak a rendeltetésellenes joggyakorlást.