BH 2011.4.114 A házvezetőnői feladatok ellátására létrejött jogviszonyt munkaviszonyként kell minősíteni, ha a felek között alá- és fölérendeltségi viszony állt fenn, és a munkáltató utasítási és ellenőrzési jogot gyakorolt. A munkavállaló havi rendszerességgel munkabérben részesült, a munkáját az alperes lakásában, az ő munkaeszközeivel végezte [Mt. 1. §, 75/A. §].

A munkaügyi bíróság ítéletével a felperesnek az alperesnél munkaviszony fennállta és annak jogellenes megszüntetése megállapítása és jogkövetkezményei iránti keresetét elutasította.

A munkaügyi bíróság ítéletének indokolásában az Mt. 76. § (5) bekezdésére, valamint a 7001/2005. (Mük. 170.) FMM-PM együttes irányelvre utalással a felek közötti jogviszonyt a tartalmi elemek vizsgálatával polgári jogi jogviszonynak minősítette.

A felek szerződéssel kapcsolatos szándékának vizsgálata eredményeként megállapította, hogy egybehangzó, kifejezett szerződéses akarattal nem kívántak munkaviszonyt létesíteni. A felperes által ellátott feladatok nem feleltethetők meg valamely munkakörnek, azok "messze meghaladták" a háztartási alkalmazott, vagy takarítói munkakör fogalmát. A peres felek nem állapodtak meg munkabér fizetésében. A felperes önállóan tevékenykedett, saját maga osztotta be munkáját, ami akként értékelhető, hogy egy polgári jogi jogviszony körébe tartozó ügyet gondozott nagyfokú önállósággal, amely a megbízási jogviszony sajátossága. A felperes a munkáját személyesen végezte, időnként azonban a megbízó segédet jelölt ki részére. A felperes nem hivatkozott arra, hogy a munkáját az alperes kifejezetten ellenőrizte, vagy számon kérte volna. A felek jogviszonyában a munkaviszonyra jellemző alá-, fölérendeltség, illetőleg széles körű utasítási jog nem volt felfedezhető. Nem került meghatározásra a napi munkaidő, de a felek között nem volt vitás, hogy a felperes naponta kb. 12 órát dolgozott.

A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság közbenső ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletét megváltoztatta, megállapította, hogy a felek között 2004. augusztus 16-ától munkaviszony állt fenn, amit az alperes 2005. február 15-én jogellenesen szüntetett meg, így az 2008. július 4-én szűnt meg. Az anyagi igények elbírálására az iratokat az elsőfokú bíróságnak visszaküldte.

A másodfokú bíróság a munkaügyi bíróság által helytállóan megállapított tényállásból levont jogkövetkeztetéssel és az érdemi döntéssel nem értett egyet.

Az Mt. 75/A. § (2) bekezdést alkalmazva abból indult ki, hogy a felek szerződéskötést megelőző tárgyalásaira, a szerződés megkötésekor, illetve a munkavégzés során tett jognyilatkozataira, a tényleges munkavégzés jellegére, az Mt. 102-104. §-okban meghatározott jogokra és kötelezettségekre tekintettel milyen jogviszony állapítható meg.

Egyetértett a munkaügyi bírósággal abban, hogy a jogviszony jellegét illetően kifejezett megállapodás a felek között nem jött létre, amikor a felperes az alperesnél házvezetőnői feladatok ellátására újsághirdetés alapján jelentkezett, megállapodtak azonban a konkrétan elvégzendő feladatokban, valamint nettó 100 000 forint díjazásban.

A másodfokú bíróság álláspontja szerint a felperes feladatai teljességgel "lefedték" az újsághirdetésben is már megjelölt házvezetőnői munkakört. A felek tehát a felperes által elvégzendő feladatok meghatározásakor munkaköri feladatokat határoztak meg. A felperes a házvezetőnői munkát folyamatosan, napi rendszerességgel végezte az alperesnél, nem pedig egy konkrét munkára szerződött. Tevékenységét mindvégig személyesen végezte, maga helyett helyettest, alvállalkozót nem vehetett igénybe. Amennyiben segítségre volt szüksége, úgy a segéd személyét az alperes választotta ki. A felperes - az alperes által nem cáfolt előadása - szerint feladatait az alperes utasításai szerint végezte, ő határozta meg, hogy a család teljes kiszolgálása milyen módon történjen. A munkavégzését a lakásban felszerelt kamerák és rendszeres telefonhívások útján az alperes ellenőrizte, és irányította. Ennek nem mond ellent az, hogy a napi munkafeladatait a felperes nagyfokú önállósággal végezte, és az alperes lakásához saját kulccsal rendelkezett. Mindezek alapján a munkaviszonyra jellemző alá-, fölérendeltségi viszony, illetve utasítási jog megállapítható.

Tény, hogy pontosan nem került meghatározásra a napi munkaidő, azonban a felperes nem vitatottan napi 12 órát dolgozott. A munkáját a kora reggeli órákban kezdte meg, hiszen a család részére a reggelit is neki kellett elkészítenie, és ezt megelőzően még be is vásárolt. A felperes az elvégzett munkájáért havi rendszerességgel részesült meghatározott összegű ellentételezésben, ami szintén a munkaviszonyra jellemző, míg polgári jogi jogviszony esetén a díj a feladat elvégzése, illetőleg a meghatározott eredmény létrehozása után, általában egy összegben jár. A felperes a munkáltató munkaeszközei felhasználásával az alperes lakásában végezte a munkáját.

Mindezen körülmények együttes értékelése eredményeként a másodfokú bíróság arra a megállapításra jutott, hogy a peres felek között a peresített időszakban munkaviszony állt fenn, melyet az alperes az Mt. 87. § (2) bekezdés, valamint a 89. § (1) és (2) bekezdés alapján jogellenesen szóban, indokolás nélkül szüntette meg.

Az alperes a felülvizsgálati kérelmében a jogerős közbenső ítélet hatályon kívül helyezésével az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. Álláspontja szerint a másodfokú bíróság az Mt. 76. §-ában, és a Ptk. megbízásra vonatkozó 474-483. §-aiban foglaltakat helytelenül értelmezte, és a bizonyítékokat a Pp. 206. § (1) bekezdésébe ütköző módon mérlegelte.

A felek nem állapodtak meg az Mt. 76. § (5) bekezdésében a munkaviszony szükséges tartalmi elemeként rögzített munkakörben. A felperes feladatai ugyanis eseti jelleggel kerültek meghatározásra, és maga a felperes is azt nyilatkozta, hogy az általa végzett feladat "messze meghaladta" a házvezetőnői tevékenységet. A felperes S. L. tanú nyilatkozata szerint feladatai ellátásához teljesítési segédet vehetett igénybe.

A felperes továbbá nem volt köteles munkavégzés céljából folyamatosan az alperes rendelkezésére állni, és arra sem merült fel adat, hogy az alperest foglalkoztatási kötelezettség terhelte volna. A felperes jogviszonyában nem a jelenlét, és a munkavégzésre való készen állás, hanem szerződés szerinti szolgáltatás biztosítása dominált, hiszen sem munkaidő, sem a feladatok teljesítésének kezdő, illetve befejező időpontját nem határozták meg, a felperes a munka elvégzéséhez szükséges időt saját maga szervezte meg.