EH 2015.04.B14 I. Az elsőfokú ítéletben megállapított tényállástól - a törvényi előfeltételek hiányában - történő olyan eltérés, amely a másodfokú bíróság hibás elvi kiindulásából a felülbírált tényállás egy részének önkényes kirekesztése által valósul meg, éppen a másodfokú ítélet tényállásának megalapozatlanságát eredményezi. A törvénysértéssel így előállott megalapozatlanság a harmadfokú eljárásban a másodfokú ítélet felülbírálata során a törvénysértéssel mellőzött tényeknek a felülbírált ítéleti tényállás kiegészítése által kiküszöbölhető [Be. 351. § (1)-(2) bek., 352. § (2)- (3) bek., 388. § (2) bek.].
Kapcsolódó határozatok:
Fővárosi Törvényszék B.455/2012/24., Fővárosi Ítélőtábla Bf.74/2013/22., Kúria Bhar.87/2014/5. (*EH 2015.04.B14*)
***********
II. Rablás bűntette bűnsegédének és tettesének szándékegysége attól függetlenül megállapítható, hogy a tettes személye ismeretlen volt, mert a vádlott (bűnsegéd) nem tárta fel bűntársa személyét.
A szándékegységre vont következtetés alapja, hogy az irányadó tényállás kellő pontossággal rögzítse mind a tettesi cselekményt, mind a részesi magatartást, illetve megismerhetően tartalmazza a tettesi és részesi magatartás közötti kapcsolatot [Btk. 12. §, 13. §, 14. § (2) bek.].
[1]A törvényszék 2013. január 25-én kihirdetett ítéletével a vádlottat bűnsegédként elkövetett rablás bűntette [1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Btk.) 321. § (1) bek., (5) bek. a) pont] miatt 7 évi fegyházbüntetésre és 7 évi közügyektől eltiltásra ítélte.
[2]Az elsőfokú ítélet ellen a vádlott és a védő jelentett be fellebbezést felmentés érdekében, míg az ügyész az elsőfokú ítéletet tudomásul vette.
[3]A fellebbviteli főügyészség a fellebbezéseket alaptalannak tartotta, és a törvényszék ítéletének helybenhagyását indítványozta.
[4]A védelmi fellebbezés nyomán eljáró ítélőtábla a 2013. november 13-án kihirdetett ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a vádlottat az ellene rablás bűntette miatt emelt vád alól felmentette.
[5]A sértett polgári jogi igényét egyéb törvényes útra utasította.
[6]A másodfokú ítélet indokolásának lényege szerint az elsőfokú bíróság megalapozatlan tényállást állapított meg.
[7]Az elsőfokú eljárásban nem volt lehetséges ugyanis olyan bizonyítékot feltárni, amely a vádlott és a rablás tettesei között fennálló szándékegységet igazolná. A rendelkezésre álló közvetett bizonyítékok pedig nem alkotnak olyan zárt láncolatot, amelyek minden más lehetőséget kizáró módon mutatnának a vádlott bűnösségének irányába.
[8]A kifejtettek okán az ítélőtábla megítélése szerint a törvényszék nem a logika szabályainak megfelelően vont következtetést a vádlott részesi közreműködésére. Erre tekintettel a Be. 352. § (1) bekezdésének b) pontjának felhívásával - helyes ténybeli következtetésre hivatkozva - eltérő tényállást állapított meg, és mellőzte az elsőfokú ítélet tényállásából, miszerint a vádlott és ismeretlen társa a korábbi sikeres pénzváltási ügyletekkel elnyerték a sértett bizalmát, és a könnyű pénzszerzés reményében elhatározták, hogy a sértettet pénzváltás ürügyén egy kevésbé forgalmas helyre csalják, ahol akár erőszak alkalmazásával is megszerzik tőle a pénzt.
[9]A megállapított tényállás pedig a mellőzött rész hiányában nem tartalmaz olyan megállapításokat, amelyek a vádlott büntetőjogi felelősségét megalapoznák.
[10]A másodfokú ítélet ellen az ügyész jelentett be másodfellebbezést a másodfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezése, és a másodfokú bíróság új eljárásra utasítása iránt, míg a vádlott és a védő az ítéletet tudomásul vette.
[11]A fellebbviteli főügyészség másodfellebbezésének írásbeli indokolásában a másodfokú bíróság által megállapított eltérő tényállást megalapozatlannak ítélte azzal, hogy a tényállás a mellőzött rész nélkül is kellő következtetési alapul szolgál a vádlott részesi közreműködésére.
[12]A tényállás megalapozatlansága ugyanakkor álláspontja szerint a Be. 388. § (2) bekezdésének alkalmazásával az iratok tartalma alapján, a mellőzött rész visszaillesztésével kiküszöbölhető.
[13]Az ekként megalapozottá tehető tényállás alapján a vádlott bűnösségére kell következtetést vonni, cselekményének jogi minősítése során pedig a 2012. évi C. törvénnyel kihirdetett Btk. alkalmazandó, amely a feltételes szabadságra bocsátás szabályai révén a vádlott cselekményének kedvezőbb elbírálását biztosítja.
[14]Mindezek alapján - a szóban bejelentett másodfellebbezéstől eltérően - indítványozta, hogy a harmadfokú bíróság a vádlottat mondja ki bűnösnek a Btk. 365. § (1) bekezdésének a) pontjába ütköző, és a (4) bekezdés b) pontja szerint minősülő, bűnsegédként elkövetett rablás bűntettében, és ezért őt ítélje fegyházbüntetésre, mellékbüntetésként közügyektől eltiltásra.
[15]A Legfőbb Ügyészség átiratában a vádlott terhére bejelentett ügyészi másodfellebbezést módosított tartalommal tartotta fenn.
[16]Álláspontja szerint az ítélőtábla indokolási kötelezettségének oly mértékben nem tett eleget, hogy ítélete felülbírálatra alkalmatlan.
[17]Az ítélőtábla ugyanis - bár ítéletében a Be. 352. § (1) bekezdésének b) pontja szerinti helyes ténybeli következtetésre hivatkozott az eltérő tényállás megállapításának indokaként - valójában felülértékelte az elsőfokú bíróság mérlegelő tevékenységét, amelynek során egy-egy kiragadott bizonyítékról megállapította, hogy az önmagában nem alkalmas a vádlott bűnösségének megállapítására. Elmulasztotta azonban a rendelkezésre álló bizonyítékok egymással való összevetését, miként elmaradt azon megállapításának részletes indokolása is, hogy a közvetett bizonyítékok miért nem alkotnak zárt láncolatot.
[18]A fentiekre tekintettel a Be. 373. § (1) bekezdésének III/a) pontja alapján a Fővárosi Ítélőtábla ítéletének hatályon kívül helyezését, és a másodfokú bíróság új eljárásra utasítását indítványozta.
[19]A Kúria az ügyben a Be. 393. § (2) bekezdése alapján - az ügyészi indítvánnyal szemben - nyilvános ülést tartott, mivel az indítványozott tanácsülés tartásának Be. 392. § (1) bekezdésében tételesen meghatározott feltételei egyikét sem látta fennállni.
[20]A nyilvános ülésen a Legfőbb Ügyészség képviselője írásbeli nyilatkozatát fenntartotta, amelyet kiegészítve az új eljárás lefolytatására utasítandó másodfokú bíróság részére további bizonyítás felvételének előírását indítványozta.
[21]A védő a másodfokú bíróság ítéletének helybehagyására tett indítványt.
[22]Álláspontja szerint az ítélőtábla helyesen állapította meg, hogy a rendelkezésre álló közvetett bizonyítékok elégtelenek a vádlott bűnösségének megállapításához. Emiatt a másodfokú bíróság ítéletében rögzített tényállás nem megalapozatlan, és az ítélőtábla indokolási kötelezettségének is eleget tett.
[23]Megítélése szerint ismert tettes hiányában nem lehet következtetést vonni arra, hogy a vádlott vele szándékegységben járt volna el, illetve a lőfegyverrel történő elkövetés is bizonyítatlan maradt.
[24]Az ügyészi fellebbezés az alábbiak szerint alapos.
[25]Az ügyben harmadfokú eljárásnak van helye, mert
[26]- a vádlott bűnössége kérdésében a másodfokú bíróság az elsőfokú bírósághoz képest eltérő döntést hozott, és a vádlottat az ellene bűnsegédként elkövetett rablás bűntette miatt emelt vád alól felmentette [Be. 386. § (1) bek. c) pont],
[27]- a másodfokú ítélet ellen pedig az ügyész a vádlott terhére, bűnösségének megállapítása érdekében a Be. 367/A. § (1) bekezdésének b) pontja alapján másodfellebbezést jelentett be.
[28]A Kúria a Be. 387. § (1) bekezdése alapján teljes terjedelemben felülbírálta a fellebbezéssel megtámadott másodfokú ítéletet és az annak meghozatalát megelőző első- és másodfokú eljárást.
[29]E felülbírálat során nem észlelt olyan eljárási szabálysértést, amely a Be. 399. § (1) bekezdése vagy a (2) bekezdés a) pontja alapján feltétlen hatályon kívül helyezést eredményez, ezzel az ügy érdemi elbírálását kizárja.
[30]E körben a Kúria a Legfőbb Ügyészség indítványának megfelelően azt is vizsgálta, hogy az ítélőtábla elmulasztotta-e indokolási kötelezettségét. A vizsgálat eredményeként ugyanakkor az ügyészi érveléssel szemben azt állapította meg, hogy a másodfokú bíróság érthető indokát adta döntésének, okfejtése nyomon követhető, abból a felmentő rendelkezés indoka félreérthetetlenül kiderül.
[31]Mindez pedig azt jelenti, hogy az ítélőtábla indokolási kötelezettségét megfelelően teljesítette, így a másodfokú bíróság ítéletének érdemi felülbírálata ez okból sem ütközött akadályba.
[32]Az a kérdés ugyanis, hogy az ítélőtábla felmentő rendelkezésének indokai érdemben helytállóak voltak-e, a feltétlen eljárási szabálysértések törvényben kimerítően felsorolt körén kívül esik, és a tényállás megalapozottságának vizsgálata során eldöntendő.
[33]A Be. 388. § (1) és (2) bekezdése alapján a harmadfokú bíróság a határozatát akkor alapíthatja a másodfokú ítélet alapját képező tényállásra, ha az további bizonyítás felvétele nélkül is megalapozott, vagy az iratok alapján megalapozottá tehető, ekként a helyes tényállás megállapítható, illetve a helytelen ténybeli következtetés kiküszöbölhető.
[34]A Kúria értelemszerűen azt vizsgálta, hogy a másodfokú bíróság által irányadónak tartott tényállás megalapozott-e.
[35]A felülbírálat eredményeként a Kúria a másodfokú bíróság által megállapított eltérő tényállást megalapozatlannak ítélte.
[36]E megalapozatlanság az ítélőtábla indokolásában felismerhető kettős érvrendszer téves voltára vezethető vissza.
[37]Egyfelől, a másodfokú bíróság álláspontja szerint az ügyben közvetett bizonyítás folyt, ez azonban nem eredményezett olyan logikailag zárt láncolatot, amely minden más lehetőséget kizáró módon a vádlott bűnösségére vont következtetést támasztotta volna alá.
[38]Másfelől, indokolásának előbbi pillérével összefüggésben, a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján nem tartotta kétséget kizáró bizonyossággal megállapíthatónak, hogy a vádlott a bűncselekmény tettesével szándékegységben cselekedett, amelynek hiányában részesi felelőssége sem állapítható meg.
[39]A másodfokú bíróság okfejtésének kiindulópontjával szemben azonban a bűnösség megállapításának ténybeli alapja nem közvetett bizonyítás eredménye volt.
[40]Az ügyben ugyanis közvetlen bizonyítékként állt rendelkezésre az egymással ellentétes vádlotti és sértetti vallomás, amelyek mérlegelésével az elsőfokú bíróság a vádlotti védekezést elvetve a sértetti vallomásra alapította a tényállást. Ennek megfelelően az ítélőtábla által hivatkozott közvetett bizonyítékok kizárólag az egymással szemben álló közvetlen bizonyítékok hitelt érdemlő mivoltának megítélése során jutottak szerephez, mint a vádlotti vallomás hitelét gyengítő, egyidejűleg a sértett vallomását alátámasztó körülmények.
[41]Mivel pedig a tényállás nem közvetett bizonyítékok értékelésének eredményeként levonható következtetéseken, hanem a közvetett bizonyítékokkal összhangban álló elsődleges bizonyítékon - a sértett tanúvallomásán - alapul, a közvetett bizonyítékok zárt láncolatának követelménye sem kérhető számon az elsőfokú bíróságon.
[42]Ugyancsak hibás elvi alapról kiindulva jutott az ítélőtábla arra a következtetésre, hogy a vádlott és a tettesi magatartást kifejtő ismeretlen személy között a szándékegység fennállása a rendelkezésre álló bizonyítékokkal nem igazolható.
[43]Ez az álláspont azt feltételezi, hogy valamely bűncselekmény tettese és a részese közötti szándékegység megállapítása közvetlenül valamely, az ügyben felmerült bizonyítékra vezethető vissza, ekként a szándékegység fennállásáról vagy annak hiányáról a bizonyítékok mérlegelése körében kell számot adni.
[44]Ehhez képest a tettes és a részes szándékegységének kérdése jogi következtetés eredményeként válaszolandó meg, amely jogi következtetés alapját mindenkor a bíróság mérlegelő tevékenysége nyomán megállapított tényállás, nem pedig közvetlenül a mérlegelés körébe vont egyes bizonyítékok képezik.
[45]Az előbbiekből kifolyólag az ítélőtábla téves érvekre alapítva, ezért szükségképpen helytelenül jutott arra a következtetésre, hogy az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás megalapozatlan.
[46]Mindemellett a másodfokú bíróságnak pontosan meg kellett volna jelölnie, hogy a törvényszék által megállapított tényállás álláspontja szerint mely megalapozatlansági okban szenved, e kötelezettségének azonban az ítélőtábla nem tett eleget.
[47]Ítéletének indokolásában ugyanis a Be. 351. § (2) bekezdésében tételesen felsorolt okok egyikét sem nevezte meg, és okfejtésének tartalmi elemzése révén sem vezethető le, hogy a megalapozatlanság mely törvényi okát látta megvalósulni az elsőfokú ítéletben írt tényállás kapcsán.
[48]A megalapozatlanság mibenlétének kifejtésekor egyedül a közvetett bizonyítékok zárt láncolatának hiányára hivatkozott, amely - amellett, hogy önmagában sem állja meg a helyét - egyetlen megalapozatlansági okkal sem azonosítható. Ennek megfelelően a Be. 351. § (2) bekezdésének d) pontja szerinti téves ténybeli következtetés sem merülhet fel az állított megalapozatlanság oka gyanánt, mert a közvetett bizonyítékok láncolata nem ténybeli következtetést jelent.
[49]A ténybeli következtetés esetében valamely bizonyított tényből történik a logika szabályai szerinti következtetés a nem bizonyított tényre, s utóbbi a logikai következtetés kizárólagossága folytán válik a tényállás részévé. Ezzel szemben az ún. közvetett bizonyítás esetében a bizonyítási láncolat elemeként rögzített tények nem logikai következtetésen alapulnak, hanem bizonyított tények. A tényállás megállapításának alapja tehát nem ténybeli következtetés, hanem a sértetti vallomás volt.
[50]Az ítélőtábla az álláspontja szerint fennálló, de pontosan ki nem mutatott megalapozatlanságot az elsőfokú ítéleti tényállás egy bekezdésének mellőzésével vélte kiküszöbölhetőnek.
[51]A tényállás lényegi részének kirekesztése tartalmilag eltérő (az ügy megítélésének megfordítására, a bűnösség kérdésében ellentétes állásfoglalásra vezető) tényállás megállapítását jelenti, amelyhez az ítélőtábla a bizonyítékok elsőfokú bíróságtól eltérő mérlegelése (felülmérlegelése) révén jutott el.
[52]Az eljárási törvény azonban mind az eltérő tényállás megállapításának, mind pedig a bizonyítékok felülmérlegelésének a megengedettségét szigorú feltételekhez köti.
[53]Főszabályként a másodfokú bíróság határozatát az elsőfokú ítélettel megállapított tényállásra alapítja [Be. 351. § (1) bek.].
[54]A tényálláshoz kötöttség elvi indokát a Be. 78. § (2) és (3) bekezdése adja, amely szerint a bizonyítás eszközeinek és a bizonyítékoknak nincs törvényben előre meghatározott bizonyító ereje. A bíróság a bizonyítékokat egyenként és összességükben szabadon értékeli, és a bizonyítás eredményét az így kialakult meggyőződése szerint állapítja meg. Ezáltal biztosított a bizonyítékok meggyőződés szerinti, szabad értékelése.
[55]A tényálláshoz kötöttség alól azonban a Be. kivételesen felmentést ad, egyúttal lehetőséget biztosít, hogy a másodfokú bíróság
[56]- a tényállást kiegészítse vagy helyesbítse,
[57]- eltérő tényállást állapítson meg,
[58]és ez alapján hozza meg határozatát.
[59]A tényállás módosításának általános és elsődleges feltétele azonban, hogy az elsőfokú bíróság ítélete a Be. 351. § (2) bekezdésében foglalt valamely okból megalapozatlan legyen, amely feltétel a korábbiakban írtak szerint eleve nem állt fenn.
[60]Az ítélőtábla a Be. 351. § (1) bekezdésének b) pontja alapján, helyes ténybeli következtetésre hivatkozva állapított meg eltérő tényállást, amely szükségképpen a bizonyítékok elsőfokú bíróságtól eltérő értékelésével járt együtt.
[61]A Be. 352. § (3) bekezdése alapján főszabályként csak a másodfokú bíróság által felvett bizonyítás teremt lehetőséget a bizonyítékok felülmérlegelésére, de kizárólag a másodfokú bíróság eljárásában lefolytatott bizonyítást érintő tények tekintetében.
[62]Bizonyítás felvétele azonban a másodfokú eljárásban nem történt.
[63]A főszabály alóli kivételként, bizonyítás hiányában
[64]- az iratok tartalma alapján vagy
[65]- ténybeli következtetéssel
[66]megállapított tények körében nyílik lehetőség a bizonyítékok elsőfokú bíróságtól eltérő értékelésére, feltéve, hogy a felülmérlegelés a vádlott felmentését vagy az eljárás megszüntetését eredményezi.
[67]Jelen esetben viszont a törvényben meghatározott kivételek egyike sem jöhet szóba, függetlenül attól, hogy a bizonyítékok másodfokú bíróság által történt felülmérlegelése kétségkívül felmentő ítélet hozatalára vezetett.
[68]Az ítélőtábla ugyanis az iratok tartalma alapján nem állapított meg további, az elsőfokú ítélet tényállásában nem szereplő tényt (ezzel ellenkezőleg, épphogy ténymegállapításokat mellőzött), amelynek hiányában a bizonyítékok felülmérlegelésének törvényi alapja sem állt fenn.
[69]Ugyanígy, ténybeli következtetés útján sem rögzített olyan, a törvényszék által meg nem állapított tényt, amely lehetőséget biztosított volna a bizonyítékok elsőfokú bíróságtól eltérő értékelésére.
[70]Mindebből következik, hogy az ítélőtábla a Be. 352. § (3) bekezdése szerinti feltételek hiányában mérlegelte felül az elsőfokú bíróság által értékelt bizonyítékokat.
[71]Összegezve tehát: az ítélőtábla
[72]- hibás elvi alapról kiindulva, ezért tévesen jutott arra a következtetésre, hogy az elsőfokú bíróság megalapozatlan tényállást állapított meg,
[73]- saját téves álláspontjához képest is elmulasztotta kimutatni az állított megalapozatlanság pontos törvényi okát, ráadásul
[74]- a vélt megalapozatlanságot törvénysértő eszközök révén, a bizonyítékok eljárási törvényben tilalmazott felülmérlegelésével kísérelte meg orvosolni,
[75]amely éppen a másodfokú bíróság ítéletében rögzített tényállás megalapozatlanságát eredményezte.
[76]E megalapozatlanság a tényállásnak a Be. 351. § (2) bekezdés b) pontja szerinti hiányosságában érhető tetten, amely abban nyilvánul meg, hogy az ítélőtábla nem állapította meg az iratok tartalma szerinti - az elsőfokú bíróság által mérlegeléssel elfogadott, a sértetti vallomásnak megfeleltethető - tényeket.
[77]Ezért a Kúria a Be. 388. § (2) bekezdésének alkalmazásával - az ítélőtábla által megállapított tényállás megalapozatlanságát kiküszöbölve - az irányadó tényállást kiegészítette a másodfokú bíróság által törvénysértően kirekesztett tényekkel.
[78]Csupán az egyértelműség kedvéért, mindez nem eltérő tényállás megállapítását jelenti a Kúria részéről (amelyre a harmadfokú eljárásban nincs törvényi lehetőség), hanem a másodfokú bíróság tényállásbeli módosításának eljárásjogi szempontból történő felülbírálatát, és a másodfokú eljárásban vétett törvénysértés orvoslását.
[79]A másodfokú bíróság által mellőzött tényekkel kiegészített tényállás alapján pedig okszerű következtetés vonható a vádlottnak a rablás elkövetésében véghezvitt bűnsegédi szerepére.
[80]Megjegyzésre érdemes mindemellett: a másodfokú bíróság arra is tévesen utalt, hogy az általa kirekesztett rész figyelmen kívül hagyásával a tényállás már nem tartalmaz a vádlott bűnösségének megállapítására vezető tényeket.
[81]E tévedés oka, hogy a korábban kifejtettek szerint az, hogy a bíróság közvetlenül egyes kiragadott bizonyítékokból, és nem azok mérlegelésével megállapított tényállásból vont jogi következtetést a tettes és a részes szándékegységének hiányára. Ez nyilvánvalóan téves. A jogi következtetések alapja csak a megállapított tényállás lehet.
[82]A tényállás pedig a másodfokú bíróság által kirekesztett részei nélkül is tartalmazza, hogy
[83]- a vádlott csalta el a sértettet pénzváltás címén a bűncselekmény elkövetésének helyszínére és
[84]a helyszínen is tevékenyen közreműködött abban a cselekménysorban, amely a bűncselekmény megvalósításához vezetett,
[85]ez a közreműködése a rablás végrehajtásának nélkülözhetetlen feltétele volt, hiszen
[86]- ő mutatta meg a sértettnek, hogy hova parkoljon le, és e mutatott hely a bűncselekmény elkövetésének helyszínével volt azonos,
[87]- a rablás ismeretlen tettese pontosan a sértett által magával hozott pénzösszeg elővételekor jelent meg és tanúsította a pénz elvételét lehetővé tevő kvalifikált fenyegetést, amely körülmény értelemszerűen feltételezi, hogy a sértett birtokában lévő nagy összegű készpénz létezéséről a tettesnek már előzetesen tudomással kellett bírnia, végül
[88]- a vádlott a cselekmény elkövetését követő percektől kezdve annak ellenére vált elérhetetlenné a sértett számára, hogy az általa kezdeményezett, de meg nem valósult pénzváltás helyszínén jelen volt.
[89]Mindezen tények kellő alapjául szolgálnak a vádlott és a tettes szándékegységének fennállására vont jogi - és nem ténybeli - következtetésnek. A szándékegység megállapítása ekként a védői érveléssel szemben független attól a ténytől, hogy a tettes személye ismeretlen (illetve, hogy a vádlott nem tárta fel társa személyazonosságát).
[90]A szándékegységre vont következtetés alapja, hogy az irányadó tényállás kellő pontossággal rögzíti mind a tettesi alapcselekményt, mind a részesi magatartást, illetve a tettesi és a részesi magatartás közötti oksági kapcsolat is felismerhető.
[91]A vádlott magánál az elvételnél nem vitásan nem volt jelen, ésszerűen azonban nem merülhet fel, hogy a gépkocsiban helyet foglaló sértett közvetlen őrizetében tartott jelentős pénzösszeg elvétele a járműbe be nem szálló ismeretlen tettes részéről kvalifikált fenyegetés kifejtése nélkül objektíve lehetséges lett volna. Minderről a helyszínen ugyancsak jelen lévő vádlottnak még abban az esetben is nyilvánvalóan tudomással kellett bírnia, ha az ismeretlen társ által kifejtett fenyegetést, illetve annak módját, a fenyegetés nyomatékának növeléséhez használt eszközt közvetlenül nem észlelte.
[92]Nem jöhet tehát szóba a tettes minőségi túllépése, az, hogy a vádlott szándékegysége a rablásként minősülő cselekmény elkövetésére ne terjedt volna ki.
[93]Az előbbiekre is figyelemmel az elsőfokú bíróság törvényesen minősítette a vádlott tényállásban írt cselekményét az 1978. évi IV. tv. 321. § (1) bekezdésébe ütköző, és az (5) bekezdés a) pontja szerint minősülő, bűnsegédként elkövetett rablás bűntetteként.
[94]Az új Btk. 2013. július 1. napján történt hatálybalépésére figyelemmel azonban a Kúriának vizsgálnia kellett, hogy a vádlottal szemben a harmadfokú ítélet meghozatalakor hatályos büntetőtörvény (2012. évi C. tv.) alkalmazása lehetővé teszi-e cselekményének enyhébb elbírálását, avagy a kedvezőbb elbírálás lehetőségének hiányában cselekménye a főszabály szerint az elkövetéskor hatályos büntetőtörvény (1978. évi IV. tv.) rendelkezései alapján ítélendő meg.
[95]Az elkövetéskor és az elbíráláskor hatályos törvényi rendelkezések összehasonlító elemzésének eredményeként a Kúria arra a következtetésre jutott, hogy a 2012. évi C. törvény általános és különös részi szabályai révén a vádlott cselekménye az elbíráláskor hatályos törvény alkalmazásával enyhébb megítélés alá esik.
[96]Amíg ugyanis a vádlott irányadó tényállásban foglalt magatartása az 1978. évi IV. tv. 321. § (5) bekezdésének a) pontja szerint minősül, ekként tíz évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő, addig a cselekmény a 2012. évi C. tv. alapján a 365. § (4) bekezdésének b) pontja szerint minősül, és öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett. Az elbírálás kedvezőbb lehetősége szempontjából pedig a büntetési tételkeret alsó határa is jelentős.
[97]Emellett a 2012. évi C. tv. - szem előtt tartva a Kúria 4/2013. számú BK véleményét is - a feltételes szabadságra bocsátás újabb szabályaira figyelemmel is a vádlott cselekményének kedvezőbb elbírálását biztosítja, hiszen az 1978. évi IV. tv. 47. § (2) bekezdése alapján a vádlott a fegyházban végrehajtandó szabadságvesztésből legkorábban a büntetés négyötöd részének kitöltését követően lenne feltételes szabadságra bocsátható, míg az új Btk. 38. § (2) bekezdésének a) pontja szerint a feltételes szabadság lehetséges legkorábbi időpontja a szabadságvesztés kétharmad részének kitöltését követő nap.
[98]Ilyen körülmények között a Kúria a Btk. 2. § (2) bekezdése alapján az elbíráláskor hatályos törvény alapján minősítette a vádlott cselekményét, és szabott ki büntetést vele szemben.
[99]Ennek megfelelően a vádlottat bűnösnek mondta ki a Btk. 365. § (1) bekezdésébe ütköző, és a (4) bekezdés b) pontja szerint minősülő, a Btk. 459. § (6) bekezdés c) pontja szerinti jelentős értékre, és a Btk. 459. § (1) bekezdésének 5. pontja alapján fegyveresen elkövetett rablás bűntettében, amelyet a Btk. 14. § (2) bekezdés szerinti bűnsegédként követett el.
[100]A büntetéskiszabás körében az elsőfokú bíróság hiánytalanul feltárta és súlyuknak megfelelően értékelte a bűnösségi körülményeket, azonban az általa kiszabott büntetés a hatályos Btk. szerinti minősítéshez tartozó büntetési tételkeret alsó határának 5 évi tartamára figyelemmel enyhítésre szorul. Ennek során a vádlott büntetlen előélete és bűnsegédi minősége olyan jelentős súllyal latba eső enyhítő körülményként értékelendő, amely a Btk. 80. § (2) bekezdésében írt, jelen esetben 10 évi szabadságvesztésnek megfelelő középmértéket el nem érő tartamú szabadságvesztés kiszabását teszi indokolttá, ugyanakkor a Btk. 82. § (2) bekezdésének b) pontja szerinti enyhítő rendelkezés alkalmazásának szükségességét már nem veti fel.
[101]Erre tekintettel a Kúria a Btk. 79. §-a szerinti büntetési célok megvalósítása érdekében, a 80. § (1) bekezdésében írt büntetéskiszabási elvek mentén a vádlottal szemben ötévi tartamú szabadságvesztést szabott ki, amelyet a 37. § (3) bekezdésének ad) pontja alapján fegyházban rendelt végrehajtani.
[102]A vádlott a kiszabott szabadságvesztésből legkorábban a büntetés kétharmad részének kitöltését követően bocsátható feltételes szabadságra [Btk. 38. § (2) bek. a) pont].
[103]Az előzetes fogvatartás, illetve a házi őrizet kiszabott szabadságvesztésbe történő beszámítása a Btk. 92. § (1) bekezdésén alapul azzal, hogy a beszámítás során egynapi szabadságvesztésnek a 92. § (2) bekezdése alapján egynapi előzetes fogvatartás, illetve a 92. § (3) bekezdésének a) pontja alapján - a szabadságvesztés fegyház fokozatára figyelemmel - ötnapi házi őrizet felel meg.
[104]A Kúria az elsőfokú bíróság által helyesen felhívott törvényhelyek alapján adott helyt a magánfél által bejelentett polgári jogi igénynek, egyúttal kötelezte a vádlottat - a magánfelet az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. tv. 62. § (1) bekezdésének c) pontja alapján megillető illetékfeljegyzési jog folytán - le nem rótt eljárási illeték megfizetésére.
[105]Ugyancsak helyesen határozott az elsőfokú bíróság az eljárás során felmerült bűnügyi költség viseléséről, míg a másod- és harmadfokú eljárásban további bűnügyi költség nem merült fel.
[106]Mindezek alapján a Kúria - mivel a másodfokú bíróság törvénysértően rendelkezett a vádlott felmentéséről, ugyanakkor ítéletének megalapozatlansága a harmadfokú eljárásban kiküszöbölhető volt - az ítélőtábla ítéletét a Be. 398. § (1) bekezdése alapján a rendelkező részben írtak szerint megváltoztatta, egyebekben - a lefoglalt bűnjelekre vonatkozó rendelkezés tekintetében - pedig a Be. 397. §-ának alkalmazásával helybenhagyta.
* * *
TELJES HATÁROZAT
A Kúria mint harmadfokú bíróság Budapesten, a 2014. év május hó 20. napján tartott nyilvános ülésen meghozta a következő
í t é l e t e t:
A rablás bűntette miatt folyamatban lévő büntetőügyben a Fővárosi Fellebbviteli Főügyészség által bejelentett másodfellebbezést elbírálva a Fővárosi Ítélőtábla 6.Bf.74/2013/22. számú ítéletét annyiban változtatja meg, hogy
a vádlottat bűnösnek mondja ki rablás bűntettében [Btk. 365. § (1) bekezdés, (4) bekezdés b) pont], mint bűnsegédet.
Ezért 5 (öt) évi szabadságvesztésre és 7 (hét) évi közügyektől eltiltásra ítéli.
A szabadságvesztést fegyház fokozatban rendeli végrehajtani azzal, hogy a vádlott e büntetés kétharmad részének kitöltését követő napon bocsátható feltételes szabadságra.
A vádlott által 2010. október 28. napjától 2011. április 30. napjáig, továbbá 2011. május 5. napjától 2011. június 5. napjáig előzetes fogvatartásban, illetve 2011. június 5. napjától 2013. március 8. napjáig házi őrizetben töltött időt a kiszabott szabadságvesztés tartamába beszámítani rendeli akként, hogy 1 (egy) napi előzetes fogvatartás 1 (egy) napi szabadságvesztésnek, míg 5 (öt) napi házi őrizet 1 (egy) napi szabadságvesztésnek felel meg.
Kötelezi a vádlottat arra, hogy K. K. magánfélnek az ítélet jogerőre emelkedésétől számított 15 (tizenöt) nap alatt kártérítés címén 10.000.000 (tízmillió) forint tőkét és ennek 2010. április 28. napjától a kifizetésig járó évi törvényes kamatát, valamint az államnak külön felhívásra 600.000 (hatszázezer) forint illetéket fizessen meg.
A vádlott köteles az eljárás során felmerült 520.807 (ötszázhúszezer-nyolcszázhét) forint bűnügyi költséget az államnak megfizetni.
A fennmaradó 18.500 (tizennyolcezer-ötszáz) forint bűnügyi költséget az állam viseli.
Egyebekben a másodfokú bíróság ítéletét helybenhagyja.
I n d o k o l á s
A Fővárosi Törvényszék 2013. január 25-én kihirdetett 23.B.455/2012/24. számú ítéletével a vádlottat bűnsegédként elkövetett rablás bűntette [régi Btk. (1978. évi IV. tv.) 321. § (1) bekezdés, (5) bekezdés a) pont] miatt 7 évi fegyházbüntetésre és 7 évi közügyektől eltiltásra ítélte.
A kiszabott szabadságvesztésbe beszámítani rendelte a vádlott által előzetes fogvatartásban és házi őrizetben töltött időt, utóbbit akként, hogy 4 napi házi őrizet egy napi szabadságvesztésnek felel meg.
A K. K. által bejelentett polgári jogi igény nyomán kötelezte a vádlottat, hogy kártérítés címén fizessen meg a magánfél részére 10.000.000 Ft-ot és ennek törvényes kamatait, illetve az államnak külön felhívásra 600.000 Ft illetéket.
Rendelkezett az eljárás során lefoglalt és bűnjelként kezelt tárgyak lefoglalásának megszüntetéséről és azok iratok közt kezeléséről, illetve megsemmisítéséről.
Kötelezte végül a vádlottat az eljárás során felmerült 520.807 Ft bűnügyi költség megfizetésére, valamint megállapította, hogy 18.500 Ft bűnügyi költség az állam terhén marad.
Az elsőfokú ítélet ellen a vádlott és a védő jelentett be fellebbezést felmentés érdekében, míg az ügyész az elsőfokú ítéletet tudomásul vette.
A Fővárosi Fellebbviteli Főügyészség a fellebbezéseket alaptalannak tartotta, és a Fővárosi Törvényszék ítéletének helybenhagyását indítványozta.
A védelmi fellebbezés nyomán eljáró Fővárosi Ítélőtábla 2013. november 13-án kihirdetett 6.Bf.74/2013/22. számú ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a vádlottat az ellene rablás bűntette miatt emelt vád alól felmentette.
K. K. sértett polgári jogi igényét egyéb törvényes útra utasította.
Megállapította, hogy az eljárás során felmerült 539.307 Ft bűnügyi költséget az állam viseli.
Egyebekben az elsőfokú ítélet bűnjelekre vonatkozó rendelkezéseit helybenhagyta.
A másodfokú ítélet indokolásának lényege szerint az elsőfokú bíróság megalapozatlan tényállást állapított meg.
Az elsőfokú eljárásban nem volt lehetséges ugyanis olyan bizonyítékot feltárni, amely a vádlott és a rablás tettesei közt fennálló szándékegységet igazolná. A rendelkezésre álló közvetett bizonyítékok pedig nem alkotnak olyan zárt láncolatot, amelyek minden más lehetőséget kizáró módon mutatnának a vádlott bűnösségének irányába.
A kifejtettek okán az ítélőtábla megítélése szerint a törvényszék nem a logika szabályainak megfelelően vont következtetést a vádlott részesi közreműködésére. Erre tekintettel a Be. 352. § (1) bekezdésének b) pontjának felhívásával - helyes ténybeli következtetésre hivatkozva - eltérő tényállást állapított meg, és mellőzte az elsőfokú ítélet tényállásából, miszerint a vádlott és ismeretlen társa a korábbi sikeres ügyletekkel elnyerték a sértett bizalmát, és a könnyű pénzszerzés reményében elhatározták, hogy K. K.-t pénzváltás ürügyén egy kevésbé forgalmas helyre csalják, ahol akár erőszak alkalmazásával is megszerzik tőle a pénzt.
A megállapított tényállás pedig a mellőzött rész hiányában nem tartalmaz olyan megállapításokat, amelyek a vádlott büntetőjogi felelősségét megalapoznák.
A másodfokú ítélet ellen az ügyész jelentett be másodfellebbezést a másodfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezése, és a másodfokú bíróság új eljárásra utasítása iránt, míg a vádlott és a védő az ítéletet tudomásul vette.
A Fővárosi Fellebbviteli Főügyészség másodfellebbezésének írásbeli indokolásában a másodfokú bíróság által megállapított eltérő tényállást megalapozatlannak ítélte azzal, hogy a tényállás a mellőzött rész nélkül is kellő következtetési alapul szolgál a vádlott részesi közreműködésére.
A tényállás megalapozatlansága ugyanakkor álláspontja szerint a Be. 388. § (2) bekezdésének alkalmazásával az iratok tartalma alapján, a mellőzött rész visszaillesztésével kiküszöbölhető.
Az ekként megalapozottá tehető tényállás alapján a vádlott bűnösségére kell következtetést vonni, cselekményének jogi minősítése során pedig a 2012. évi C. törvénnyel kihirdetett Btk. alkalmazandó, amely a feltételes szabadságra bocsátás szabályai révén a vádlott cselekményének kedvezőbb elbírálását biztosítja.
Mindezek alapján - a szóban bejelentett másodfellebbezéstől eltérően - indítványozta, hogy a harmadfokú bíróság a vádlottat mondja ki bűnösnek a Btk. 365. § (1) bekezdésének a) pontjába ütköző, és a (4) bekezdés b) pontja szerint minősülő, bűnsegédként elkövetett rablás bűntettében, és ezért őt ítélje fegyházbüntetésre, mellékbüntetésként közügyektől eltiltásra.
A Legfőbb Ügyészség BF.2720/2013. számú átiratában a vádlott terhére bejelentett ügyészi másodfellebbezést módosított tartalommal tartotta fenn.
Álláspontja szerint az ítélőtábla indokolási kötelezettségének oly mértékben nem tett eleget, hogy ítélete felülbírálatra alkalmatlan.
Az ítélőtábla ugyanis - bár ítéletében a Be. 352. § (1) bekezdésének b) pontja szerinti helyes ténybeli következtetésre hivatkozott az eltérő tényállás megállapításának indokaként - valójában felülértékelte az elsőfokú bíróság mérlegelő tevékenységét, amelynek során egy-egy kiragadott bizonyítékról megállapította, hogy az önmagában nem alkalmas a vádlott bűnösségének megállapítására. Elmulasztotta azonban a rendelkezésre álló bizonyítékok egymással való összevetését, miként elmaradt azon megállapításának részletes indokolása is, hogy a közvetett bizonyítékok miért nem alkotnak zárt láncolatot.
A fentiekre tekintettel a Be. 373. § (1) bekezdésének III/a) pontja alapján a Fővárosi Ítélőtábla ítéletének hatályon kívül helyezését, és a másodfokú bíróság új eljárásra utasítását indítványozta.
A Kúria az ügyben a Be. 393. § (2) bekezdése alapján - az ügyészi indítvánnyal szemben - nyilvános ülést tartott, mivel az indítványozott tanácsülés tartásának Be. 392. § (1) bekezdésében tételesen meghatározott feltételei egyikét sem látta fennállni.
A nyilvános ülésen a Legfőbb Ügyészség képviselője írásbeli nyilatkozatát fenntartotta, amelyet kiegészítve az új eljárás lefolytatására utasítandó másodfokú bíróság részére további bizonyítás felvételének előírását indítványozta.
A védő a másodfokú bíróság ítéletének helybehagyására tett indítványt.
Álláspontja szerint a Fővárosi Ítélőtábla helyesen állapította meg, hogy a rendelkezésre álló közvetett bizonyítékok elégtelenek a vádlott bűnösségének megállapításához. Emiatt a másodfokú bíróság ítéletében rögzített tényállás nem megalapozatlan, és az ítélőtábla indokolási kötelezettségének is eleget tett.
Megítélése szerint ismert tettes hiányában nem lehet következtetést vonni, hogy a vádlott vele szándékegységben járt volna el, illetve a lőfegyverrel történő elkövetés is bizonyítatlan maradt.
Az ügyészi fellebbezés az alábbiak szerint alapos.
Az ügyben harmadfokú eljárásnak van helye, mert
- a vádlott bűnössége kérdésében a másodfokú bíróság az elsőfokú bírósághoz képest eltérő döntést hozott, és a vádlottat az ellene bűnsegédként elkövetett rablás bűntette miatt emelt vád alól felmentette [Be. 386. § (1) bekezdés c) pont],
- a másodfokú ítélet ellen pedig az ügyész a vádlott terhére, bűnösségének megállapítása érdekében a Be. 367/A. § (1) bekezdésének b) pontja alapján másodfellebbezést jelentett be.
A Kúria a Be. 387. § (1) bekezdése alapján teljes terjedelemben felülbírálta a fellebbezéssel megtámadott másodfokú ítéletet és az annak meghozatalát megelőző első- és másodfokú eljárást.
E felülbírálat során nem észlelt olyan eljárási szabálysértést, amely a Be. 399. § (1) bekezdése vagy a (2) bekezdés a) pontja alapján feltétlen hatályon kívül helyezést eredményez, ezzel az ügy érdemi elbírálását kizárja.
E körben a Kúria a Legfőbb Ügyészség indítványának megfelelően azt is vizsgálta, hogy az ítélőtábla elmulasztotta-e indokolási kötelezettségét. A vizsgálat eredményeként ugyanakkor az ügyészi érveléssel szemben azt állapította meg, hogy a másodfokú bíróság érthető indokát adta döntésének, okfejtése nyomon követhető, abból a felmentő rendelkezés indoka félreérthetetlenül kiderül.
Mindez pedig azt jelenti, hogy az ítélőtábla indokolási kötelezettségét megfelelően teljesítette, így a másodfokú bíróság ítéletének érdemi felülbírálata ez okból sem ütközött akadályba.
Az a kérdés ugyanis, hogy az ítélőtábla felmentő rendelkezésének indokai érdemben helytállóak voltak-e, a feltétlen eljárási szabálysértések törvényben kimerítően felsorolt körén kívül esik, és a tényállás megalapozottságának vizsgálata során eldöntendő.
A Be. 388. § (1) és (2) bekezdése alapján a harmadfokú bíróság a határozatát akkor alapíthatja a másodfokú ítélet alapját képező tényállásra, ha az további bizonyítás felvétele nélkül is megalapozott, vagy az iratok alapján megalapozottá tehető, ekként a helyes tényállás megállapítható, illetve a helytelen ténybeli következtetés kiküszöbölhető.
A Kúria értelemszerűen azt vizsgálta, hogy a másodfokú bíróság által irányadónak tartott tényállás megalapozott-e.
A felülbírálat eredményeként a Kúria a másodfokú bíróság által megállapított eltérő tényállást megalapozatlannak ítélte.
E megalapozatlanság az ítélőtábla indokolásában felismerhető kettős érvrendszer téves voltára vezethető vissza.
Egyfelől, a másodfokú bíróság álláspontja szerint az ügyben közvetett bizonyítás folyt, ez azonban nem eredményezett olyan logikailag zárt láncolatot, amely minden más lehetőséget kizáró módon a vádlott bűnösségére vont következtetést támasztotta volna alá.
Másfelől, indokolásának előbbi pillérével összefüggésben, a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján nem tartotta kétséget kizáró bizonyossággal megállapíthatónak, hogy a vádlott a bűncselekmény tettesével szándékegységben cselekedett volna, amelynek hiányában részesi felelőssége sem állapítható meg.
A másodfokú bíróság okfejtésének kiindulópontjával szemben azonban a bűnösség megállapításának ténybeli alapja nem közvetett bizonyítás eredménye volt.
Az ügyben ugyanis közvetlen bizonyítékként állt rendelkezésre az egymással ellentétes vádlotti és sértetti vallomás, amelyek mérlegelésével az elsőfokú bíróság a vádlotti védekezést elvetve a sértetti vallomásra alapította a tényállást. Ennek megfelelően az ítélőtábla által hivatkozott közvetett bizonyítékok kizárólag az egymással szemben álló közvetlen bizonyítékok hitelt érdemlő mivoltának megítélése során jutottak szerephez, mint a vádlotti vallomás hitelét gyengítő, egyidejűleg a sértett vallomását alátámasztó körülmények.
Mivel pedig a tényállás nem közvetett bizonyítékok értékelésének eredményeként levonható következtetéseken, hanem a közvetett bizonyítékokkal összhangban álló elsődleges bizonyítékon - a sértett tanúvallomásán - alapul, a közvetett bizonyítékok zárt láncolatának követelménye sem kérhető számon az elsőfokú bíróságon.
Ugyancsak hibás elvi alapról kiindulva jutott az ítélőtábla arra a következtetésre, hogy a vádlott és a tettesi magatartást kifejtő ismeretlen személy között a szándékegység fennállása a rendelkezésre álló bizonyítékokkal nem igazolható.
Ez az álláspont azt tételezi fel, hogy valamely bűncselekmény tettese és a részese közötti szándékegység megállapítása közvetlenül valamely, az ügyben felmerült bizonyítékra vezethető vissza, ekként a szándékegység fennállásáról, vagy annak hiányáról a bizonyítékok mérlegelése körében kell számot adni.
Ehhez képest a tettes és a részes szándékegységének kérdése jogi következtetés eredményeként válaszolandó meg, amely jogi következtetés alapját mindenkor a bíróság mérlegelő tevékenysége nyomán megállapított tényállás, nem pedig közvetlenül a mérlegelés körébe vont egyes bizonyítékok képezik.
Az előbbiekből kifolyólag az ítélőtábla téves érvekre alapítva, ezért szükségképpen helytelenül jutott arra a következtetésre, hogy az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás megalapozatlan.
Mindemellett a másodfokú bíróságnak pontosan meg kellett volna jelölnie, hogy a törvényszék által megállapított tényállás álláspontja szerint mely megalapozatlansági okban szenved, e kötelezettségének azonban az ítélőtábla nem tett eleget.
Ítéletének indokolásában ugyanis a Be. 351. § (2) bekezdésében tételesen felsorolt okok egyikét sem nevezte meg, és okfejtésének tartalmi elemzése révén sem vezethető le, hogy a megalapozatlanság mely törvényi okát látta megvalósulni az elsőfokú ítéletben írt tényállás kapcsán.
A megalapozatlanság mibenlétének kifejtésekor egyedül a közvetett bizonyítékok zárt láncolatának hiányára hivatkozott, amely - amellett, hogy önmagában sem állja meg a helyét - egyetlen megalapozatlansági okkal sem azonosítható. Ennek megfelelően a Be. 351. § (2) bekezdésének d) pontja szerinti téves ténybeli következtetés sem merülhet fel az állított megalapozatlanság oka gyanánt, mert a közvetett bizonyítékok láncolata nem ténybeli következtetést jelent.
A ténybeli következtetés esetében valamely bizonyított tényből történik a logika szabályai szerinti következtetés a nem bizonyított tényre, s utóbbi a logikai következtetés kizárólagossága folytán válik a tényállás részévé. Ezzel szemben az ún. közvetett bizonyítás esetében a bizonyítási láncolat elemeként rögzített tények nem logikai következtetésen alapulnak, hanem bizonyított tények. A tényállás megállapításának alapja tehát nem ténybeli következtetés, hanem a sértetti vallomás volt.
Az ítélőtábla az álláspontja szerint fennálló, de pontosan ki nem mutatott megalapozatlanságot az elsőfokú ítéleti tényállás egy bekezdésének mellőzésével vélte kiküszöbölhetőnek.
A tényállás lényegi részének kirekesztése tartalmilag eltérő (az ügy megítélésének megfordítására, a bűnösség kérdésében ellentétes állásfoglalásra vezető) tényállás megállapítását jelenti, amelyhez az ítélőtábla a bizonyítékok elsőfokú bíróságtól eltérő mérlegelése (felülmérlegelése) révén jutott el.
Az eljárási törvény azonban mind az eltérő tényállás megállapításának, mind pedig a bizonyítékok felülmérlegelésének a megengedettségét szigorú feltételekhez köti.
Főszabályként a másodfokú bíróság határozatát az elsőfokú ítélettel megállapított tényállásra alapítja [Be. 351. § (1) bekezdés].
A tényálláshoz kötöttség elvi indokát a Be. 78. § (2) és (3) bekezdése adja, amely szerint a bizonyítás eszközeinek és a bizonyítékoknak nincs törvényben előre meghatározott bizonyító ereje. A bíróság a bizonyítékokat egyenként és összességükben szabadon értékeli, és a bizonyítás eredményét az így kialakult meggyőződése szerint állapítja meg. Ezáltal biztosított a bizonyítékok hitelt érdemlő mivoltának meggyőződés szerinti, szabad értékelése, és védett a mérlegelése.
A tényálláshoz kötöttség alól azonban a Be. kivételesen felmentést ad, egyúttal lehetőséget biztosít, hogy a másodfokú bíróság
- a tényállást kiegészítse vagy helyesbítse,
- eltérő tényállást állapítson meg,
és ez alapján hozza meg határozatát.
A tényállás módosításának általános és elsődleges feltétele azonban, hogy az elsőfokú bíróság ítélete a Be. 351. § (2) bekezdésében foglalt valamely okból megalapozatlan legyen, amely feltétel a korábbiakban írtak szerint eleve nem állt fenn.
Az ítélőtábla a Be. 351. § (1) bekezdésének b) pontja alapján, helyes ténybeli következtetésre hivatkozva állapított meg eltérő tényállást, amely szükségképpen a bizonyítékok elsőfokú bíróságtól eltérő értékelésével járt együtt.
A Be. 352. § (3) bekezdése alapján főszabályként csak a másodfokú bíróság által felvett bizonyítás teremt lehetőséget a bizonyítékok felülmérlegelésére, de kizárólag a másodfokú bíróság eljárásában lefolytatott bizonyítást érintő tények tekintetében.
Bizonyítás felvétele azonban a másodfokú eljárásban nem történt.
A főszabály alóli kivételként, bizonyítás hiányában
- az iratok tartalma alapján vagy
- ténybeli következtetéssel
megállapított tények körében nyílik lehetőség a bizonyítékok elsőfokú bíróságtól eltérő értékelésére, feltéve, hogy a felülmérlegelés a vádlott felmentését vagy az eljárás megszüntetését eredményezi.
Jelen esetben viszont a törvényben meghatározott kivételek egyike sem jöhet szóba, függetlenül attól, hogy a bizonyítékok másodfokú bíróság által történt felülmérlegelése kétségkívül felmentő ítélet hozatalára vezetett.
Az ítélőtábla ugyanis az iratok tartalma alapján nem állapított meg további, az elsőfokú ítélet tényállásában nem szereplő tényt (ezzel ellenkezőleg, éppenhogy ténymegállapításokat mellőzött), amelynek hiányában a bizonyítékok felülmérlegelésének törvényi alapja sem állt fenn.
Ugyanígy, ténybeli következtetés útján sem rögzített olyan, a törvényszék által meg nem állapított tényt, amely lehetőséget biztosított volna a bizonyítékok elsőfokú bíróságtól eltérő értékelésére.
Mindebből következik, hogy az ítélőtábla a Be. 352. § (3) bekezdése szerinti feltételek hiányában mérlegelte felül az elsőfokú bíróság által értékelt bizonyítékokat.
Összegezve tehát: az ítélőtábla
- hibás elvi alapról kiindulva, ezért tévesen jutott arra a következtetésre, hogy az elsőfokú bíróság megalapozatlan tényállást állapított meg,
- saját téves álláspontjához képest is elmulasztotta kimutatni az állított megalapozatlanság pontos törvényi okát, ráadásul
- a vélt megalapozatlanságot törvénysértő eszközök révén, a bizonyítékok eljárási törvényben tilalmazott felülmérlegelésével kísérelte meg orvosolni,
amely éppen a másodfokú bíróság ítéletében rögzített tényállás megalapozatlanságát eredményezte.
E megalapozatlanság a tényállásnak a Be. 351. § (2) bekezdés b) pontja szerinti hiányosságában érhető tetten, amely abban nyilvánul meg, hogy az ítélőtábla nem állapította meg az iratok tartalma szerinti - az elsőfokú bíróság által mérlegeléssel elfogadott, a sértetti vallomásnak megfeleltethető - tényeket.
Ezért a Kúria a Be. 388. § (2) bekezdésének alkalmazásával az ítélőtábla által megállapított tényállás megalapozatlanságát kiküszöbölve az irányadó tényállást kiegészítette a másodfokú bíróság által törvénysértően kirekesztett tényekkel.
Csupán az egyértelműség kedvéért, mindez nem eltérő tényállás megállapítását jelenti a Kúria részéről (amelyre a harmadfokú eljárásban nincs törvényi lehetőség), hanem a másodfokú bíróság tényállásbeli módosításának eljárásjogi szempontból történő felülbírálatát, és a másodfokú eljárásban vétett törvénysértés orvoslását.
A másodfokú bíróság által mellőzött tényekkel kiegészített tényállás alapján pedig okszerű következtetés vonható a vádlottnak a rablás elkövetésében véghezvitt bűnsegédi szerepére.
Megjegyzésre érdemes mindemellett: a másodfokú bíróság arra is tévesen utalt, hogy az általa kirekesztett rész figyelmen kívül hagyásával a tényállás már nem tartalmaz a vádlott bűnösségének megállapítására vezető tényeket.
E tévedés oka, hogy a korábban kifejtettek szerint az, hogy a bíróság közvetlenül egyes kiragadott bizonyítékokból, és nem azok mérlegelésével megállapított tényállásból vont jogi következtetést a tettes és a részes szándékegységének hiányára. Ez nyilvánvalóan téves. A jogi következtetések alapja csak a megállapított tényállás lehet.
A tényállás pedig a másodfokú bíróság által kirekesztett részei nélkül is tartalmazza, hogy
- a vádlott csalta el a sértettet pénzváltás címén a bűncselekmény elkövetésének helyszínére és
a helyszínen is tevékenyen közreműködött abban a cselekménysorban, amely a bűncselekmény megvalósításához vezetett,
ez a közreműködése a rablás végrehajtásának nélkülözhetetlen feltétele volt, hiszen
- ő mutatta meg a sértettnek, hogy hova parkoljon le, és e mutatott hely a bűncselekmény elkövetésének helyszínével volt azonos,
- a rablás ismeretlen tettese pontosan a sértett által magával hozott pénzösszeg elővételekor jelent meg és tanúsította a pénz elvételét lehetővé tevő kvalifikált fenyegetést, amely körülmény értelemszerűen feltételezi, hogy a sértett birtokában lévő nagy összegű készpénz létezéséről a tettesnek már előzetesen tudomással kellett bírnia, végül
- a vádlott a cselekmény elkövetését követő percektől kezdve annak ellenére vált elérhetetlenné a sértett számára, hogy az általa kezdeményezett, de meg nem valósult pénzváltás helyszínén jelen volt.
Mindezen tények kellő alapjául szolgálnak a vádlott és a tettes szándékegységének fennállására vont jogi - és nem ténybeli - következtetésnek. A szándékegység megállapítása ekként a védői érveléssel szemben független attól a ténytől, hogy a tettes személye ismeretlen (illetve, hogy a vádlott nem tárta fel társa személyazonosságát).
A szándékegységre vont következtetés alapja, hogy az irányadó tényállás kellő pontossággal rögzíti mind a tettesi alapcselekményt, mind a részesi magatartást, illetve a tettesi és a részesi magatartás közötti oksági kapcsolat is felismerhető.
A vádlott magánál az elvételnél nem vitásan nem volt jelen, ésszerűen azonban nem merülhet fel, hogy a gépkocsiban helyet foglaló sértett közvetlen őrizetében tartott jelentős pénzösszeg elvétele a járműbe be nem szálló ismeretlen tettes részéről kvalifikált fenyegetés kifejtése nélkül objektíve lehetséges lett volna. Minderről a helyszínen ugyancsak jelen lévő vádlottnak még abban az esetben is nyilvánvalóan tudomással kellett bírnia, ha az ismeretlen társ által kifejtett fenyegetést, illetve annak módját, a fenyegetés nyomatékának növeléséhez használt eszközt közvetlenül nem észlelte.
Nem jöhet tehát szóba a tettes minőségi túllépése, az, hogy a vádlott szándékegysége a rablásként minősülő cselekmény elkövetésére ne terjedt volna ki.
Az előbbiekre is figyelemmel az elsőfokú bíróság törvényesen minősítette a vádlott tényállásban írt cselekményét az 1978. évi IV. tv. 321. § (1) bekezdésébe ütköző, és az (5) bekezdés a) pontja szerint minősülő, bűnsegédként elkövetett rablás bűntetteként.
Az új Btk. 2013. július 1. napján történt hatályba lépésére figyelemmel azonban a Kúriának vizsgálnia kellett, hogy a vádlottal szemben a harmadfokú ítélet meghozatalakor hatályos büntető törvény (2012. évi C. tv.) alkalmazása lehetővé teszi-e cselekményének enyhébb elbírálását, avagy a kedvezőbb elbírálás lehetőségének hiányában cselekménye a főszabály szerint az elkövetéskor hatályos büntető törvény (1978. évi IV. tv.) rendelkezései alapján ítélendő meg.
Az elkövetéskor és az elbíráláskor hatályos törvényi rendelkezések összehasonlító elemzésének eredményeként a Kúria arra a következtetésre jutott, hogy a 2012. évi C. törvény általános és különös részi szabályai révén a vádlott cselekménye az elbíráláskor hatályos törvény alkalmazásával enyhébb megítélés alá esik.
Amíg ugyanis a vádlott irányadó tényállásban foglalt magatartása az 1978. évi IV. tv. 321. § (5) bekezdésének a) pontja szerint minősül, ekként tíz évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő, addig a cselekmény a 2012. évi C. tv. alapján a 365. § (4) bekezdésének b) pontja szerint minősül, és öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett. Az elbírálás kedvezőbb lehetősége szempontjából pedig a büntetési tételkeret alsó határa is jelentős.
Emellett a 2012. évi C. tv. - szem előtt tartva a Kúria 4/2013. számú BK véleményét is - a feltételes szabadságra bocsátás újabb szabályaira figyelemmel is a vádlott cselekményének kedvezőbb elbírálását biztosítja, hiszen az 1978. évi IV. tv. 47. § (2) bekezdése alapján a vádlott a fegyházban végrehajtandó szabadságvesztésből legkorábban a büntetés négyötöd részének kitöltését követően lenne feltételes szabadságra bocsátható, míg az új Btk. 38. § (2) bekezdésének a) pontja szerint a feltételes szabadság lehetséges legkorábbi időpontja a szabadságvesztés kétharmad részének kitöltését követő nap.
Ilyen körülmények között a Kúria a Btk. 2. § (2) bekezdése alapján az elbíráláskor hatályos törvény alapján minősítette a vádlott cselekményét, és szabott ki büntetést vele szemben.
Ennek megfelelően a vádlottat bűnösnek mondta ki a Btk. 365. § (1) bekezdésébe ütköző, és a (4) bekezdés b) pontja szerint minősülő, a Btk. 459. § (6) bekezdés c) pontja szerinti jelentős értékre, és a Btk. 459. § (1) bekezdésének 5. pontja alapján fegyveresen elkövetett rablás bűntettében, amelyet a Btk. 14. § (2) bekezdés szerinti bűnsegédként követett el.
A büntetéskiszabás körében az elsőfokú bíróság hiánytalanul feltárta és súlyuknak megfelelően értékelte a bűnösségi körülményeket, azonban az általa kiszabott büntetés a hatályos Btk. szerinti minősítéshez tartozó büntetési tételkeret alsó határának 5 évi tartamára figyelemmel enyhítésre szorul. Ennek során a vádlott büntetlen előélete és bűnsegédi minősége olyan jelentős súllyal latba eső enyhítő körülményként értékelendő, amely a Btk. 80. § (2) bekezdésében írt, jelen esetben 10 évi szabadságvesztésnek megfelelő középmértéket el nem érő tartamú szabadságvesztés kiszabását teszi indokolttá, ugyanakkor a Btk. 82. § (2) bekezdésének b) pontja szerinti enyhítő rendelkezés alkalmazásának szükségességét már nem veti fel.
Erre tekintettel a Kúria a Btk. 79. §-a szerinti büntetési célok megvalósítása érdekében, a 80. § (1) bekezdésében írt büntetéskiszabási elvek mentén a vádlottal szemben öt évi tartamú szabadságvesztést szabott ki, amelyet a 37. § (3) bekezdésének ad) pontja alapján fegyházban rendelt végrehajtani.
A vádlott a kiszabott szabadságvesztésből legkorábban a büntetés kétharmad részének kitöltését követően bocsátható feltételes szabadságra [Btk. 38. § (2) bekezdés a) pont].
Az előzetes fogvatartás, illetve a házi őrizet kiszabott szabadságvesztésbe történő beszámítása a Btk. 92. § (1) bekezdésén alapul azzal, hogy a beszámítás során egy napi szabadságvesztésnek a 92. § (2) bekezdése alapján egy napi előzetes fogvatartás, illetve a 92. § (3) bekezdésének a) pontja alapján - a szabadságvesztés fegyház fokozatára figyelemmel - öt napi házi őrizet felel meg.
A Kúria az elsőfokú bíróság által helyesen felhívott törvényhelyek alapján adott helyt a magánfél által bejelentett polgári jogi igénynek, egyúttal kötelezte a vádlottat - a magánfelet az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. tv. 62. § (1) bekezdésének c) pontja alapján megillető illetékfeljegyzési jog folytán - le nem rótt eljárási illeték megfizetésére.
Ugyancsak helyesen határozott az elsőfokú bíróság az eljárás során felmerült bűnügyi költség viseléséről, míg a másod- és harmadfokú eljárásban további bűnügyi költség nem merült fel.
Mindezek alapján a Kúria - mivel a másodfokú bíróság törvénysértően rendelkezett a vádlott felmentéséről, ugyanakkor ítéletének megalapozatlansága a harmadfokú eljárásban kiküszöbölhető volt - az ítélőtábla ítéletét a Be. 398. § (1) bekezdése alapján a rendelkező részben írtak szerint megváltoztatta, egyebekben - a lefoglalt bűnjelekre vonatkozó rendelkezés tekintetében - pedig a Be. 397. §-ának alkalmazásával helybenhagyta.
A harmadfokú bíróság ítélete a Be. 588. § (4) bekezdése alapján a kihirdetés napján jogerős, ellene további fellebbezésnek nincs helye.
Budapest, 2014. május 20.
Dr. Belegi József s.k. a tanács elnöke, Dr. Metzing Márton s.k. előadó bíró, Dr. Márki Zoltán s.k. bíró
A Fővárosi Ítélőtábla 6.Bf.74/2013/22. számú ítélete, a Kúria Bhar.III.87/2014/5. számú ítéletében foglalt változtatással 2014. május 20. napján jogerős és végrehajtható.
Dr. Belegi József s.k. a tanács elnöke