62004CJ0490[1]

A Bíróság (első tanács) 2007. július 18-i ítélete. Az Európai Közösségek Bizottsága kontra Németországi Szövetségi Köztársaság. Kötelezettségszegés megállapítása iránti kereset - Elfogadhatóság - EK 49. cikk - Szolgáltatásnyújtás szabadsága - Munkavállalók kiküldetése - Korlátozások - Járulékfizetés a nemzeti szabadságpénztárba - Iratok fordítása - A kiküldött munkavállalók munkavégzésének helyére vonatkozó nyilatkozat. C-490/04. sz. ügy

C-490/04. sz. ügy

Az Európai Közösségek Bizottsága

kontra

Németországi Szövetségi Köztársaság

"Kötelezettségszegés megállapítása iránti kereset - Elfogadhatóság - EK 49. cikk - Szolgáltatásnyújtás szabadsága - Munkavállalók kiküldetése - Korlátozások - Járulékfizetés a nemzeti szabadságpénztárba - Iratok fordítása - A kiküldött munkavállalók munkavégzésének helyére vonatkozó nyilatkozat"

D. Ruiz-Jarabo Colomer főtanácsnok indítványa, az ismertetés napja: 2006. december 14.

A Bíróság ítélete (első tanács), 2007. július 18.

Az ítélet összefoglalása

1. Kötelezettségszegés megállapítása iránti kereset - Pert megelőző eljárás - Tárgy

(EK 226. cikk)

2. Kötelezettségszegés megállapítása iránti kereset - A Bizottság keresetindítási joga - Keresetindítási határidő

(EK 226. cikk)

3. Kötelezettségszegés megállapítása iránti kereset - A kötelezettségszegés bizonyítása - A Bizottságra háruló teher

(EK 226. cikk)

4. Szolgáltatásnyújtás szabadsága - Korlátozások - Munkavállalók kiküldetése

(EK 49. cikk)

5. Szolgáltatásnyújtás szabadsága - Korlátozások - Munkavállalók kiküldetése

(EK 49. cikk)

1. Az EK 226. cikkben meghatározott pert megelőző eljárás célja, hogy az érintett tagállam eleget tehessen közösségi jogi kötelezettségeinek, illetve hogy a Bizottság által felhozott kifogásokkal szemben érdemben hivatkozhasson védekezésül felhozott jogalapjaira.

(vö. 25. pont)

2. Az EK 226. cikkben meghatározott szabályok anélkül alkalmazandók, hogy a Bizottságnak meghatározott határidőt kellene betartania, azon feltételezés sérelme nélkül, hogy az e rendelkezésben előírt pert megelőző eljárás túlzott hosszúsága az érintett tagállam számára megnehezítheti a Bizottság érveinek cáfolatát, és ezzel sértheti a tagállamnak a védelemhez való jogát. Ennek bizonyítása az érintett tagállamot terheli.

(vö. 26. pont)

3. Az EK 226. cikk értelmében indított, kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárások körében a Bizottság feladata az állítólagos kötelezettségszegés fennállásának bizonyítása. A Bizottságnak kell a Bíróság elé terjesztenie a kötelezettségszegés fennállásának Bíróság általi ellenőrzéséhez szükséges tényeket anélkül, hogy bármiféle vélelemre támaszkodna.

Ezenfelül a nemzeti törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezések hatályát a nemzeti bíróságok által történő értelmezésük figyelembevételével kell megállapítani.

(vö. 48-49. pont)

4. Nem szegi meg az EK 49. cikk szerinti kötelezettségeit az a tagállam, amely előírja a területén munkavállalókat foglalkoztató külföldi munkáltatók számára, hogy fordítsanak le bizonyos iratokat a tagállam nyelvére, amelyeket a munkavégzés helyén meg kell őrizni a kiküldött munkavállalók tényleges foglalkoztatásának teljes ideje alatt.

Az így előírt kötelezettség minden bizonnyal korlátozza a szolgáltatásnyújtás szabadságát, mivel a más tagállamban letelepedett vállalkozások számára költségekkel, valamint adminisztratív és gazdasági többletterhekkel jár, oly módon, hogy ez utóbbiak a verseny szempontjából nincsenek azonos helyzetben a fogadó tagállamban letelepedett munkaadókkal, és ez visszatarthatja őket attól, hogy e tagállamban szolgáltatásokat nyújtsanak.

E kötelezettséget ugyanakkor a munkavállalók szociális védelméhez fűződő közérdek igazolja, mivel lehetővé teszi a fogadó tagállam illetékes hatóságai számára, hogy elvégezzék a vonatkozó nemzeti rendelkezések betartásának biztosításához szükséges ellenőrzéseket. Amennyiben e kötelezettség csupán néhány dokumentum lefordíttatását írja elő, és nem jár súlyos adminisztratív vagy gazdasági teherrel a munkáltató számára, úgy nem haladja meg a szociális védelem kitűzött céljának megvalósításához szükséges mértéket.

(vö. 66., 68-72., 76. pont)

5. Nem teljesíti az EK 49. cikk szerinti kötelezettségét az a tagállam, amely előírja, hogy a külföldi székhelyű, időszakos munkavállalókat foglalkoztató vállalkozások kötelesek bejelenteni nem csupán a munkavállalónak az érintett tagállamban székhellyel rendelkező munkaadó számára történő rendelkezésre bocsátását, hanem a munkavállaló munkavégzési helyét, valamint az ezzel kapcsolatos valamennyi változást, míg az ugyanilyen típusú, ugyanebben az országban székhellyel rendelkező vállalkozásokra nem vonatkozik e többletteher.

(vö. 85., 89. pont és a rendelkező rész)

A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (első tanács)

2007. július 18.(*)

"Kötelezettségszegés megállapítása iránti kereset - Elfogadhatóság - EK 49. cikk - Szolgáltatásnyújtás szabadsága - Munkavállalók kiküldetése - Korlátozások - Járulékfizetés a nemzeti szabadságpénztárba - Iratok fordítása - A kiküldött munkavállalók munkavégzésének helyére vonatkozó nyilatkozat"

A C-490/04. sz. ügyben,

az EK 226. cikk alapján kötelezettségszegés megállapítása iránt a Bírósághoz 2004. november 29-én

az Európai Közösségek Bizottsága (képviselik: E. Traversa, G. Braun, és H. Kreppel, meghatalmazotti minőségben, kézbesítési cím: Luxembourg)

felperesnek

a Németországi Szövetségi Köztársaság (képviselik: W.-D. Plessing, M. Lumma és C. Schulze-Bahr, meghatalmazotti minőségben, segítőjük: T. Lübbig Rechtsanwalt)

alperes ellen,

támogatja:

a Francia Köztársaság (képviselik: G. de Bergues és O. Christmann, meghatalmazotti minőségben)

beavatkozó,

benyújtott keresete tárgyában,

A BÍRÓSÁG (első tanács),

tagjai: P. Jann tanácselnök, R. Schintgen, A. Tizzano (előadó), M. Ilešič és E. Levits bírák,

főtanácsnok: D. Ruiz-Jarabo Colomer,

hivatalvezető: Fülöp B. tanácsos,

tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2006. november 8-i tárgyalásra,

a főtanácsnok indítványának a 2006. december 14-i tárgyaláson történt meghallgatását követően,

meghozta a következő

Ítéletet

1 Keresetében az Európai Közösségek Bizottsága annak megállapítását kéri a Bíróságtól, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság, mivel olyan rendelkezést bocsátott ki, amelynek értelmében:

- a külföldi vállalkozások akkor is kötelesek járulékot fizetni a német szabadságpénztárba, ha a munkaadójuk székhelye szerinti állam jogszabályai lényegében hasonló védelmet biztosítanak a munkavállalók számára (a munkavállalók kiküldetéséről szóló 1996. február 26-i törvény [Arbeitnehmer-Entsendegesetz] [BGBl. 1996. I., 227. o., a továbbiakban: AEntG] 1. cikkének (3) bekezdése);

- a külföldi vállalkozások kötelesek lefordíttatni német nyelvre a munkaszerződést, vagy a munkavállaló lakóhelye szerinti ország jogszabályai által a munkaadónak a munkavállalóval szembeni, a szerződés, illetve a munkaviszony feltételeire vonatkozó tájékoztatási kötelezettségéről szóló, 1991. október 14-i 91/533/EGK tanácsi irányelv (HL L 288., 32. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 2. kötet, 3. o.) alapján megkövetelt dokumentumokat, a bérelszámolást, a munkaidő-kimutatást, a bérkifizetésről készült kimutatásokat, valamint minden egyéb olyan dokumentumot, amit a német hatóságok kérhetnek (az AEntG 2. cikke);

- az időszakos munkavállalókat foglalkoztató külföldi vállalkozások kötelesek minden esetben bejelenteni nemcsak azt, ha valamely munkavállalót németországi vállalkozás rendelkezésére bocsátanak, hanem azt is, ha az igénybe vevő a munkavállalót építkezésen foglalkoztatja (az AEntG 3. cikkének (2) bekezdése),

nem teljesítette az EK 49. cikkből eredő kötelezettségeit.

Jogi háttér

A közösségi jog

Az EK-Szerződés

2 Az EK 49. cikk a következőképpen rendelkezik:

"Az alábbiakban megállapított rendelkezéseknek megfelelően tilos a Közösségen belüli szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó minden korlátozás a tagállamok olyan állampolgárai tekintetében, akik a Közösségnek nem abban a tagállamában letelepedettek, mint a szolgáltatást igénybe vevő személy.

[...]"

Az 96/71/EK irányelv

3 A munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló, 1996. december 16-i 96/71/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvet (HL L 18., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 2. kötet, 431. o.) az 1. cikkének (1) bekezdése értelmében "arra, a tagállamban letelepedett vállalkozásra kell alkalmazni, amely a szolgáltatások transznacionális nyújtása keretében munkavállalókat küld egy másik tagállam területére [...]."

4 Ezen irányelvnek "A munkaviszonyra vonatkozó szabályok" című 3. cikke szerint:

"(1) A tagállamok biztosítják, hogy bármelyik állam jogát is kell alkalmazni a munkaviszonyra, az 1. cikk (1) bekezdésében említett vállalkozások biztosítják a területükön kiküldetésben lévő munkavállalóknak az alábbi kérdésekkel kapcsolatos, munkaviszonyra vonatkozó szabályokat, amelyeket a munkavégzés helye szerinti tagállamban:

- törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezés,

illetve

- olyan kollektív megállapodás vagy választott bírósági határozat állapít meg, amelyet a (8) bekezdés értelmében általánosan alkalmazandónak nyilvánítottak, amennyiben azok a mellékletben említett tevékenységekre vonatkoznak:

[...]

b) minimális éves szabadság;

[...]

d) munkavállalók rendelkezésre bocsátásának feltételei, különösen a munkaerő-kölcsönzéssel foglalkozó vállalkozások esetében;

[...]

[...]"

5 Ezen irányelvnek a "Tájékoztatási együttműködés" című 4. cikke a következőképpen rendelkezik:

"(1) Ennek az irányelvnek a végrehajtása céljából a tagállamok a nemzeti jogszabályoknak, illetve gyakorlatnak megfelelően kijelölnek egy vagy több kapcsolattartó hivatalt, vagy egy vagy több illetékes nemzeti szervet.

(2) A tagállamok rendelkeznek a hatóságok közötti együttműködésről, amelyek a nemzeti jogszabályok értelmében felelősek a 3. cikkben említett, munkaviszonyra vonatkozó szabályok ellenőrzéséért. Az ilyen együttműködés különösen e hatóságoknak a munkavállalók nemzetközi rendelkezésre bocsátására vonatkozó tájékoztatás iránti indokolt kérelmének megválaszolásában áll, beleértve a nyilvánvaló visszaélésekre vagy a jogellenes transznacionális tevékenységek esetleges eseteire vonatkozó tájékoztatást.

[...]"

A nemzeti jog

6 A Németországi Szövetségi Köztársaságnak küldött, indokolással ellátott véleményben meghatározott határidő lejártakor a munkavállalók kiküldetését e tagállamban az AEntG szabályozta.

7 Az AEntG 1. cikkének (1) bekezdése értelmében az építőiparban kötött, általánosan kötelező erejű, a pihenőidőre, a szabadságra, illetve a kiegészítő szabadság idejére járó juttatásra vonatkozó kollektív megállapodások alkalmazandók azon külföldi székhelyű munkaadókra, akik munkavállalókat küldenek ki Németországba.

8 Az AEntG 1. cikkének (3) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

"Amennyiben valamely általánosan kötelező erejű kollektív megállapodás a szociális partnerek közös szervezetének történő járulékfizetésről vagy az általa kifizetett juttatásokról rendelkezik az (1) bekezdésben említett szabadsághoz való jogok biztosításának keretében, e megállapodás jogi rendelkezései szintén kötelező jellegűek a külföldi munkaadókra, és azon munkavállalóikra, akik az említett megállapodás területi hatálya alá tartoznak, amennyiben e megállapodás, vagy bármely más rendelkezés biztosítja, hogy:

1. a külföldi munkaadó nem köteles egyszerre fizetni járulékot a jelen törvény címén, valamint egy hasonló szervezetnek a vállalkozása székhelyének államában, és

2. a szociális partnerek közös szervezetének eljárási szabályzata rendelkezik a külföldi munkaadó által a munkavállalóinak járó törvényes, rendes, illetve szerződéses szabadságot illetően már befizetett járulékok figyelembevételéről.

[...]".

9 Az AEntG 2. cikkének (3) bekezdése szerint:

"Valamennyi külföldi székhelyű munkaadó köteles Németországban német nyelven megőrizni az 1. cikk (1) bekezdésének második mondatából, az 1. cikk (2a) bekezdésének második mondatából, illetve az 1. cikk (3a) bekezdésének ötödik mondatából eredő jogi kötelezettségei teljesítésének ellenőrzéséhez szükséges dokumentumokat a jelen törvény hatálya alá tartozó munkavállaló tényleges foglalkoztatásának teljes ideje alatt, és legalább az építkezés befejezéséig, anélkül azonban, hogy ezen időtartam meghaladná a két évet, annak érdekében, hogy az ellenőrzést végző hatóságok kérésére be tudja mutatni e dokumentumokat az építkezésen."

10 Végül az AEntG 3. cikke (2) bekezdésének szövege a következő:

"Azok az időszakos munkavállalókat foglalkoztató, külföldi székhelyű vállalkozások, amelyek egy vagy több munkavállalót kölcsönöznek ki e törvény hatálya alatt valamely kölcsönvevő vállalkozásnak, kötelesek [...] minden egyes építkezés kezdete előtt az illetékes vámhatóságoknak írásban megküldeni egy német nyelvű, az alábbiakat tartalmazó nyilatkozatot:

1. a jelen törvény hatály alatt kikölcsönzött munkavállalók családi neve, utóneve és születési ideje,

2. a kikölcsönzés kezdete és vége,

3. a munkavégzés helye (építkezés),

[...]"

A pert megelőző eljárás

11 Számos panasz megvizsgálását követően a Bizottság a 1998. november 12-i felszólító levelében, valamint az 1999. augusztus 17-i kiegészítő felszólító levelében felhívta a német hatóságok figyelmét az AEntG egyes rendelkezéseinek az EK 59. cikkel való összeegyeztethetetlenségére (jelenleg, módosítást követően, az EK 49. cikk).

12 A Bizottság, mivel nem találta kielégítőnek a Németországi Szövetségi Köztársaság 1999. március 8-i, május 4-i és október 25-i levelében előterjesztett magyarázatát, 2001. július 25-én indokolással ellátott véleményben felszólította a tagállamot, hogy az értesítéstől számított két hónapon belül fogadja el a véleményben foglaltaknak való megfeleléshez szükséges intézkedéseket.

13 A Németországi Szövetségi Köztársaság 2001. október 1-jei, 2001. december 10-i, 2003. február 3-i és 2003. december 4-i levelében tájékoztatta a Bizottságot az említett indokolással ellátott véleménnyel kapcsolatos észrevételeiről. 2004. január 23-i levelében e tagállam megküldte a Bizottság számára az AEntG-nek a munkaerőpiacon történő modern szolgáltatásnyújtásról szóló, 2003. december 23-i harmadik törvény (Drittes Gesetz für moderne Dienstleistungen am Arbeitsmarkt, BGBl. 2003. I., 2848. o.) elfogadását követően módosított változatát.

14 A Bizottság, mivel megállapította, hogy az eredetileg kifogásolt jogsértéseknek csupán egy részét szüntette meg az AEntG módosítása, a jelen kereset benyújtása mellett döntött.

A keresetről

Az elfogadhatóságról

15 A német kormány négy elfogadhatatlansági kifogást emel a kereset ellen, amelyek az alábbiakon alapulnak: az EK 49. cikk kiválasztása az AEntG közösségi joggal való összeegyeztethetősége értékelésének releváns rendelkezéseként, a pert megelőző eljárás túlzott hosszúsága, a keresetlevél pontosságának hiánya, valamint a Bizottság által emelt első kifogás tárgyának módosítása.

Az EK 49. cikk kiválasztása az AEntG közösségi joggal való összeegyeztethetősége értékelésének releváns rendelkezéseként

16 A német hatóságok úgy vélik, hogy az AEntG érintett rendelkezéseit először is a 96/71 irányelv fényében kellene megvizsgálni, amely irányelv kifejezetten a munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetésére vonatkozik. A Bizottságnak továbbá bizonyítania kellett volna, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság helytelenül ültette át ezen irányelvet, illetve az említett rendelkezéseket nem az irányelvvel összhangban alkalmazza.

17 E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a 96/71 irányelv célja a tagállamok jogszabályainak összehangolása, létrehozva egy listát azon nemzeti jogszabályokról, amelyeket a tagállamoknak azon, más tagállamban székhellyel rendelkező vállalkozások esetében kell alkalmazniuk, amelyek transznacionális szolgáltatások nyújtása keretében az ő területükre küldenek ki munkavállalókat.

18 Ezen irányelv 3. cikke (1) bekezdésének első albekezdése úgy rendelkezik, hogy a tagállamok biztosítják, hogy bármelyik állam jogát is kell alkalmazni a munkaviszonyra, az említett vállalkozások biztosítják a kiküldetésben lévő munkavállalóknak ugyanazon, az e cikkben említett kérdésekkel kapcsolatos, munkaviszonyra vonatkozó szabályok alkalmazását, mint a munkavégzés helye szerinti tagállamban.

19 Ugyanakkor a 96/71 irányelv nem harmonizálta e nemzeti szabályok tartalmát (lásd ebben az értelemben a 96/71 irányelv tagállamokban történő átültetéséről szóló, a Tanácsnak, az Európai Parlamentnek, a Gazdasági és Szociális Bizottságnak és a Régiók Bizottságának szóló, 2003. július 25-i COM(2003) 458 végleges bizottsági közlemény 7. pontját). E tartalmat ennélfogva szabadon határozhatják meg a tagállamok a Szerződés és a közösségi jog általános elvei - beleértve a jelen esetben az EK 49. cikket - tiszteletben tartásával.

20 Keresetében a Bizottság vitatja az AEntG 1. cikke (3) bekezdésének, 2. cikke (2) bekezdésének és 3. cikke (2) bekezdésének a Szerződéssel való összhangját, amennyiben e cikkek a Közösségen belüli szolgáltatásnyújtás jogellenes korlátozását képezik.

21 Nyilvánvaló, hogy ezen alapvető szabadság korlátozásait az EK 49. cikk tiltja. A Bizottság tehát helyesen hivatkozott e cikkre a vitatott rendelkezések közösségi joggal való összeegyeztethetőségének vitatása céljából.

22 Következésképpen a Németországi Szövetségi Köztársaság által felhozott első elfogadhatatlansági kifogást el kell utasítani.

A pert megelőző eljárás túlzott hosszúságáról

23 A Németországi Szövetségi Köztársaság úgy véli, hogy a kereset elfogadhatatlan a Bizottság terhére róható késedelem miatt, amely késedelem befolyásolta a jelen kötelezettségszegés megállapítására irányuló eljárást. Míg a Bizottság által neki címzett felszólító levél 1998. november 12-én kelt, a Bizottság csak 2004. november 29-én nyújtotta be a keresetét, több mint hat évvel e levél megküldése után. Az e késedelemből következő gondatlanság következtében sérült egyrészt a Bizottságot az ésszerű határidő tiszteletben tartását illetően terhelő kötelezettség, másrészt a jogbiztonság követelménye, amelyet e tagállam és az AEntG által védett munkavállalók elvárhatnak.

24 A német hatóságok szerint a Bizottságnak - mivel az módjában állt - gyorsítania kellett volna az eljárás lefolytatását. Ezen eljárás kezdete óta ugyanis a Bíróság több ítéletet is hozott általában a munkavállalók kiküldetésével kapcsolatban, és hozott egy ítéletet kifejezetten az AEntG-vel kapcsolatban is (lásd a C-49/98., C-50/98., C-52/98-C-54/98. és C-68/98-C-71/98. sz., Finalarte és társai egyesített ügyekben 2001. október 25-én hozott ítéletet [EBHT 2001., I-7831. o.]). Ezen ítéletek lehetővé tették volna a jelen ügy gyorsabb lezárását.

25 E tekintetben először is emlékeztetni kell egyrészt arra, hogy az EK 226. cikkben meghatározott pert megelőző eljárás célja, hogy az érintett tagállam eleget tehessen közösségi jogi kötelezettségeinek, illetve hogy a Bizottság által felhozott kifogásokkal szemben érdemben hivatkozhasson védekezésül felhozott jogalapjaira (a C-475/98. sz., Bizottság kontra Ausztria ügyben 2002. november 5-én hozott ítélet [EBHT 2002., I-9797. o.] 35. pontja).

26 Másrészt a Bíróság ítélkezési gyakorlatával összhangban emlékeztetni kell arra, hogy az EK 226. cikkben meghatározott szabályok anélkül alkalmazandók, hogy a Bizottságnak meghatározott határidőt kellene betartania, azon feltételezés sérelme nélkül, hogy az e rendelkezésben előírt pert megelőző eljárás túlzott hosszúsága az érintett tagállam számára megnehezítheti a Bizottság érveinek cáfolatát, és ezzel sértheti a tagállamnak a védelemhez való jogát. Ennek bizonyítása az érintett tagállamot terheli (lásd a C-96/89. sz., Bizottság kontra Hollandia ügyben 1991. május 16-án hozott ítélet [EBHT 1991., I-2461] 15. és 16. pontját, a C-207/97. sz., Bizottság kontra Belgium ügyben 1999. január 21-én hozott ítélet [EBHT 1999., I-275. o.] 25. pontját, továbbá a fent hivatkozott Bizottság kontra Ausztria ügyben hozott ítélet 36. pontját).

27 Anélkül, hogy szükséges lenne vizsgálni - tekintettel a Bíróságnak a munkavállalók kiküldetésére vonatkozóan hozott ítéleteire -, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaságnak küldött felszólító levél és a jelen kereset benyújtása között a jelen esetben eltelt idő túl hosszúnak minősíthető-e, meg kell állapítani, hogy e tagállam nem hivatkozott a védelemhez való jogának a pert megelőző eljárás hosszúságából következő megsértésére, és ilyen jogsértést megvalósító más tényezőre sem.

28 Ennélfogva a német kormány által felhozott második elfogadhatatlansági kifogást el kell utasítani.

A keresetlevél pontosságának hiányáról

29 A német kormány úgy érvel, hogy a kereset elfogadhatatlan, mivel nem jelöli meg egyértelműen a kifogásokat, amelyekről a Bíróság határozathozatalát kéri. A Bizottság többek között nem nyilatkozik arról, hogy kizárólag az AEntG rendelkezéseit kívánja-e vitatni, vagy ez utóbbiaknak a német közigazgatási és igazságszolgáltatási szervek által konkrét esetekben történő alkalmazását.

30 E tekintetben meg kell állapítani, hogy az eljárási szabályzat 38. cikke 1. §-ának c) pontja úgy rendelkezik, hogy a keresetlevélnek tartalmaznia kell - többek között - a jogvita tárgyát és a felhozott jogalapok rövid ismertetését. Következésképpen a Bizottságnak az EK 226. cikk alapján benyújtott valamennyi keresetlevélben kellően pontos és koherens módon meg kell jelölnie a felhozott kifogásokat avégett, hogy a tagállam elő tudja készíteni védekezését, illetve hogy a Bíróság vizsgálhassa az állítólagos kötelezettségszegés fennállását (lásd ebben az értelemben a C-347/88. sz., Bizottság kontra Görögország ügyben 1990. december 13-án hozott ítélet [EBHT 1990., I-4747. o.] 28. pontját; valamint a C-98/04. sz., Bizottság kontra Egyesült Királyság ügyben 2006. május 4-én hozott ítéletének [EBHT 2006., I-4003. o.] 18. pontját).

31 Márpedig a jelen esetben a Bizottság kereseti kérelmeiből és indokolásából kellően világosan és pontosan kitűnik, hogy azok az AEntG 1. cikke (3) bekezdése, 2. cikke (2) bekezdése, és 3. cikke (2) bekezdése tartalmának az EK 49. cikkel való összeegyeztethetőségére vonatkoznak. Az említett kereset ennélfogva egyértelmű.

32 Következésképpen el kell utasítani a német kormány által felhozott harmadik elfogadhatatlansági kifogást.

Az első kifogás tárgyának módosításáról

33 A német kormány úgy érvel, hogy az első kifogás elfogadhatatlan, amennyiben e kifogás tárgyát nem azonos módon határozza meg az indokolással ellátott vélemény és a keresetlevél.

34 Egyfelől a Bizottság az indokolással ellátott véleményben megállapította, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság nem teljesítette az EK 49. cikkből eredő kötelezettségeit, mivel arra kötelezte a külföldi vállalkozásokat, hogy járulékot fizessenek a német építőipari szabadságpénztárba, "míg [e vállalkozások] továbbra is közvetlenül kötelesek fizetni a székhelyük szerinti tagállamban a munkavállalóik szabadságát". Másrészt a keresetlevelében a Bizottság a Szerződésnek a külföldi vállalkozásokat terhelő azon kötelezettségből eredő megsértését állapította meg, amely szerint e vállalkozásoknak akkor is kell járulékot fizetniük az említett pénztárba, ha "a székhely[...] szerinti állam jogszabályai lényegében hasonló védelmet biztosítanak a munkavállaló[i]k számára". A Bizottság tehát módosította és kiterjesztette a jogvita tárgyát.

35 A Bizottság válasza szerint az indokolással ellátott vélemény rendelkező része és a kereseti kérelmek megfogalmazása közötti eltérés nem járt a jogvita tárgyának módosításával.

36 E tekintetben a Bíróság ítélkezési gyakorlata alapján igaz, hogy az EK 226. cikk alapján benyújtott kereset tárgyát az e rendelkezésben előírt, pert megelőző eljárás során kell meghatározni, és ezért a Bizottság indokolással ellátott véleményének és a keresetnek ugyanazokon a kifogásokon kell alapulnia (lásd a C-105/91. sz., Bizottság kontra Görögország ügyben 1992. november 17-én hozott ítélet [EBHT 1992., I-5871. o.] 12. pontját; valamint a C-11/95. sz., Bizottság kontra Belgium ügyben 1996. szeptember 10-én hozott ítélet [EBHT 1996., I-4115. o.] 73. pontját).

37 E követelmény azonban nem jelentheti azt, hogy a felszólító levélben felhozott kifogásoknak, az indokolással ellátott vélemény rendelkező részének és a kereseti kérelmeknek minden esetben teljesen meg kellene egyezniük, amennyiben nem került sor a jogvita tárgyának bővítésére vagy változtatására (a C-191/95. sz., Bizottság kontra Németország ügyben 1998. szeptember 29-én hozott ítélet [EBHT 1998., I-5449. o.] 56. pontja; valamint a C-358/01. sz., Bizottság kontra Spanyolország ügyben 2003. november 6-án hozott ítélet [EBHT 2003., I-13145. o.] 28. pontja).

38 A jelen esetben kitűnik az indokolással ellátott véleményből, hogy a Bizottság által a pert megelőző szakaszban felhozott kifogások arra a tényre vonatkoztak, hogy a külföldi vállalkozásokat az AEntG 1. cikkének (3) bekezdése értelmében terhelő, a német szabadságpénztár irányában fennálló járulékfizetési kötelezettség a rendes szabadság idejére járó távolléti díj kétszeri, a székhely szerinti és a kiküldetés szerinti tagállamban történő megfizetéséhez vezet, valamint hogy az említett vállalkozások csak abban az esetben mentesülnek e kétszeri fizetés alól, amennyiben létezik a német pénztárhoz hasonló pénztár a székhely szerinti tagállamban. Hasonlóképpen, a Bizottság a keresetlevelében a munkavállalóit Németországba kiküldő munkaadóra nehezedő kétszeres gazdasági terhet vitatja, valamint az AEntG 1. cikkének (3) bekezdésében meghatározott, járulékfizetési kötelezettség alóli mentesülés túlságosan megszorító megfogalmazását.

39 Következésképpen meg kell állapítani, hogy a Bizottság nem terjesztette ki, illetve nem módosította a kereset tárgyát, és ennélfogva nem sértette meg az EK 226. cikket.

40 Ebből következik, hogy el kell utasítani a német kormány által felhozott negyedik elfogadhatatlansági kifogást is, és így a Bizottság által benyújtott keresetet elfogadhatónak kell nyilvánítani.

Az ügy érdeméről

A német szabadságpénztárba való járulékfizetési kötelezettségről (az AEntG 1. cikkének (3) bekezdése)

A felek érvei

41 A Bizottság úgy érvel, hogy az AEntG 1. cikke (3) bekezdésének első mondatában meghatározott járulékfizetési kötelezettség alóli mentesülés túlságosan megszorító, olyannyira, hogy a munkavállalókat Németországba kiküldő munkaadó számára az EK 49. cikkel összeegyeztethetetlen kettős gazdasági terhet eredményezhet. A Bizottság szerint az AEntG-nek nem csupán abban az esetben kellene a járulékfizetési kötelezettség alól mentesítenie a más tagállamban székhellyel rendelkező, munkavállalókat kiküldő vállalkozásokat, amennyiben biztosítva van, hogy már fizetnek járulékot egy hasonló rendszer keretében a székhely szerinti tagállamban, hanem amennyiben e tagállamban van olyan szabályozás, amelyek - még ha nem is a munkaadó által fizetett járulékokon alapulnak - a munkavállaló rendes szabadsághoz való jogát a német szabályozás által meghatározottal megegyező módon biztosítják.

42 A német kormány válasza szerint a Bizottság nem támasztotta alá konkrét tényekkel azt, hogy az AEntG 1. cikkének (3) bekezdése ellentétes lenne a Szerződéssel. A német kormány hozzáfűzi, hogy e rendelkezést a nemzeti hatóságok és igazságszolgáltatási szervek a közösségi jogból eredő kötelezettségekkel összhangban alkalmazzák.

43 A más tagállamban székhellyel rendelkező vállalkozásokra nehezedő kettős gazdasági teher elkerülése érdekében ugyanis a Németországi Szövetségi Köztársaság egy határokon átnyúló pragmatikus együttműködést hozott létre a többi tagállammal, némelyikkel a nemzeti szabadságrendszerek kölcsönös elismerésére vonatkozóan kétoldalú egyezményeket kötött.

44 A német bíróságok, és különösen a Bundesarbeitsgericht, egyébként mindig is tiszteletben tartották a Bíróság által a munkavállalók kiküldetését illetően kidolgozott elveket. Kétoldalú egyezmény fennállásának az ellenőrzésén túl többek között mindig ügyeltek arra, hogy a kiküldött munkavállalónak előnye származzon a rendes szabadsághoz való jogra vonatkozó német szabályozás alkalmazásából, csupán akkor alkalmazva ez utóbbit, ha az a munkavállaló számára tényleges előnnyel bír a származása szerinti ország hatályos rendelkezéseinek alkalmazásához viszonyítva.

A Bíróság álláspontja

45 Először is meg kell állapítani, hogy az AEntG 1. cikke (3) bekezdésének első mondata értelmében a külföldi munkaadók kötelesek járulékot fizetni a német szabadságpénztárba, amennyiben nem kötelesek egyszerre fizetni járulékot az említett pénztárnak, valamint egy hasonló szervezetnek a vállalkozása székhelyének államában (1. pont), továbbá figyelembe kell venni az ezen munkaadók által a munkavállalóiknak járó törvényes, rendes, illetve szerződéses szabadságot illetően már befizetett járulékokat (2. pont).

46 Emlékeztetni kell továbbá arra is, hogy a Bíróság már határozott az AEntG e rendelkezésének a Szerződéssel való összeegyeztethetőségéről a fent hivatkozott Finalarte és társai ügyben hozott ítéletében. A Bíróság kiemelte - többek között az említett ítélet 45., 49. és 53. pontjában -, hogy az AEntG 1. cikke (3) bekezdésének a közösségi joggal való összeegyeztethetősége két feltételtől függ, amelyek fennállását a kérdést előterjesztő bíróságnak kell vizsgálnia. E bíróságnak kell tehát vizsgálnia, hogy a rendes szabadságra vonatkozó német szabályozás tényleges kiegészítő védelmet nyújt-e a Németországon kívüli székhellyel rendelkező szolgáltatók által kiküldött munkavállalók számára, valamint hogy az említett szabályozás alkalmazása arányos-e e munkavállalók szociális védelme célkitűzésének megvalósításával.

47 Nyilvánvaló, hogy a jelen kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárásban a Bizottságnak kellett e feltételek megvalósulását vizsgálnia, valamint az említett rendelkezés EK 49. cikkel való összeegyeztethetőségének vizsgálatához szükséges valamennyi elemet a Bíróság elé terjesztenie.

48 Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis az EK 226. cikk értelmében indított, kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárások körében a Bizottság feladata az állítólagos kötelezettségszegés fennállásának bizonyítása. A Bizottságnak kell a Bíróság elé terjesztenie a kötelezettségszegés fennállásának Bíróság általi ellenőrzéséhez szükséges tényeket anélkül, hogy bármiféle vélelemre támaszkodna (lásd többek között a C-62/89. sz., Bizottság kontra Franciaország ügyben 1990. március 20-án hozott ítélet [EBHT 1990., I-925. o.] 37. pontjá;, valamint a C-341/02. sz., Bizottság kontra Németország ügyben 2005. április 14-én hozott ítélet [EBHT 2005., I-2733. o.] 35. pontját).

49 Ezenfelül emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint a nemzeti törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezések hatályát a nemzeti bíróságok által történő értelmezésük figyelembevételével kell megállapítani (lásd többek között a C-382/92. sz., Bizottság kontra Egyesült Királyság ügyben 1994. június 8-án hozott ítélet [EBHT 1994., I-2435. o.] 36. pontját; valamint a C-300/95. sz., Bizottság kontra Egyesült Királyság ügyben 1997. május 29-én hozott ítélet [EBHT 1997., I-2649. o.] 37. pontját).

50 Meg kell állapítani, hogy márpedig a jelen esetben a Bizottság nem nyújtotta be az AEntG 1. cikke (3) bekezdésének az EK 49. cikkel való összeegyeztethetősége vizsgálatához szükséges tényeket. Az AEntG említett rendelkezése 1. pontjának a szó szerinti értelmezésére szorítkozott ugyanis, anélkül hogy a jelen ítélet 46. pontjában hivatkozott Finalarte és társai ügyben hozott ítéletben meghatározott két feltétel teljesülését értékelte volna. Ezenfelül a Bizottság a keresete alátámasztására semmilyen érvet nem hozott fel, nem hivatkozott nemzeti bíróságok határozataira, vagy más olyan tényre, amelyek azt bizonyíthatnák, hogy - a német hatóságok állításaival ellentétben - az AEntG 1. cikke (3) bekezdését a gyakorlatban a közösségi joggal nem összeegyeztethető módon alkalmaznák vagy értelmeznék.

51 A Bizottság szerint az AEntG 1. cikke (3) bekezdése 1. pontjának szó szerinti értelmezését támasztja alá a dán jogból hozott példa. Dániában a szabadsággal kapcsolatos juttatásokat a munkavállalónak nem a német szabadságpénztárhoz hasonló szervezet fizeti ki. Így amennyiben maga a munkaadó nem fizetett be semmilyen járulékot e címen, a munkaadók szakszervezetétől a munkavállaló akkor is részesülhet e juttatásokban. E biztosíték fennállása ellenére egy dániai székhellyel rendelkező munkaadó, aki Németországba küldi ki munkavállalókat, köteles az említett pénztárba járulékot fizetni. A Bizottság szerint e járulékfizetési kötelezettség csak egy olyan, a nemzeti szabadságrendszerek kölcsönös elismeréséről szóló közigazgatási megállapodással kerülhető el, mint amelyet a Dán Királyság és a Németországi Szövetségi Köztársaság kötött. A jogbiztonság elve azonban tiltja, hogy a Szerződésből eredő jogok közigazgatási jellegű megállapodás megkötésétől függjenek.

52 Ezen érvelés azonban nem fogadható el. Az iratokból ugyanis kitűnik, hogy Dániában létezik az Arbejdsmarkedets Feriefond, a német szabadságpénztárhoz hasonló fizetett szabadságalap, valamint hogy az AEntG 1. cikke (3) bekezdésének első mondata az említett közigazgatási megállapodás szerint alkalmazva mentesíti a német pénztárba történő járulékfizetési kötelezettség alól azon dán vállalkozásokat, amelyek az említett alapba fizetnek járulékot.

53 Másrészt, noha igaz az, hogy a jogbiztonság követelményével ellentétes, hogy a magánszemélyeket a közösségi jog alapján megillető jogok gyakorlása a nemzeti közigazgatási szabályok által meghatározott feltételeknek és korlátoknak legyen alávetve (lásd ebben az értelemben a C-306/91. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 1993. április 28-án hozott ítélet [EBHT 1993., I-2133. o.] 14. pontját; valamint a C-354/98. sz., Bizottság kontra Franciaország ügyben 1999. július 8-án hozott ítélet [EBHT 1999., I-4927.] 11. pontját), meg kell állapítani, hogy a munkavállalók nemzetközi kiküldetésének keretében a különböző nemzeti szabadságrendszerek összehasonlításából adódó nehézségek - az erre vonatkozó harmonizáció hiányában - nem oldhatók meg a tagállamok hatóságainak hatékony együttműködése nélkül (lásd ebben az értelemben a Tanácsnak, az Európai Parlamentnek, a Gazdasági és Szociális Bizottságnak és a Régiók Bizottságának szóló 2003. július 25-i bizottsági közleményt). E rendszerek kölcsönös elismerésének biztosítására irányuló közigazgatási megállapodások megkötése ezen együttműködés, illetve nagyobb általánosságban a tagállamok között a közösségi jog által lefedett területeken való jóhiszemű együttműködési kötelezettség részét képezi.

54 E körülmények között meg kell állapítani, hogy a Bizottság nem bizonyította, hogy a külföldi vállalkozások akkor is kötelesek lennének járulékot fizetni a német szabadságpénztárba, ha az általuk alkalmazott munkavállalók lényegében hasonló védelemben részesülnek az e vállalkozások székhelye szerinti állam joga alapján.

55 A Bizottság által felhozott első kifogást ennélfogva el kell utasítani.

Azon kötelezettségről, amely szerint bizonyos dokumentumokat német nyelven kell az építkezésen őrizni (az AEntG 2. cikkének (3) bekezdése)

A felek érvei

56 A Bizottság szerint a külföldi vállalkozásokat terhelő azon kötelezettség, amely szerint kötelesek lefordíttatni német nyelvre az AEntG 2. cikkének (3) bekezdésében meghatározott valamennyi dokumentumot, azaz a munkaszerződést (vagy a 91/533/EGK tanácsi irányelv értelmében egyenértékű okiratot), a bérelszámolást, a munkaidő-kimutatást, a bérkifizetésről készült kimutatásokat, valamint minden egyéb olyan dokumentumot, amit a német hatóságok kérhetnek, az EK 49. cikkben biztosított szolgáltatásnyújtási szabadság indokolatlan és aránytalan korlátozását valósítja meg.

57 Az AEntG e rendelkezésének indokolatlan mivoltát illetően a Bizottság arra hivatkozik, hogy a C-369/96. és C-376/96. sz., Arblade és társai egyesített ügyekben 1999. november 23-án hozott ítéletében [EBHT 1999., I-8453. o.] a Bíróság kimondta, hogy a külföldi vállalkozásokra háruló azon kötelezettséget, amely szerint azok kötelesek bizonyos dokumentumokat a fogadó állam területén megőrizni, nem indokolja az az általános cél, hogy az ezen állam hatóságai által elvégzendő ellenőrzést megkönnyítse. Márpedig a Bizottság véleménye szerint amennyiben e kötelezettséget nem indokolja az említett célkitűzés, az összes szóban forgó dokumentum lefordíttatására vonatkozó - nem kevésbé megterhelő - kötelezettség szintén indokolatlan.

58 A szóban forgó rendelkezés aránytalan mivoltát illetően, ismét a fent hivatkozott Arblade és társai ügyben hozott ítéletre utalva, a Bizottság úgy érvel, hogy az említett dokumentumok lefordíttatásának általános kötelezettségét feleslegessé tette a tagállamok közötti együttműködésnek a 96/71 irányelv 4. cikkében meghatározott rendszere.

59 A Németországi Szövetségi Köztársaság, a Francia Köztársaság által támogatva, úgy véli, hogy az AEntG 2. cikkének (3) bekezdésében előírt lefordíttatási kötelezettség összhangban van az EK 49. cikkel.

60 A német hatóságok szerint e kötelezettséget ugyanis az AEntG-ből eredő jogi kötelezettségek teljesítése hatékony ellenőrzése lehetővé tételének és ennélfogva a munkavállalók hatékony védelme biztosításának szükségessége indokolja. Az ellenőrzést végző hatóságoknak el kell tudniuk olvasni, és meg kell tudniuk érteni a szóban forgó dokumentumokat, azokat tehát le kell fordítani. Az ellenőrzés hatékonysága nem függhet ugyanis az érintett építkezések ellenőrzését végző hatóságok nyelvtudásától.

61 A német és a francia kormány hozzáfűzi, hogy a fent hivatkozott Arblade és társai ügyben hozott ítéletből nem lehet közvetlen következtetéseket levonni az AEntG 2. cikke (3) bekezdésének indokolt, illetve arányos mivoltára vonatkozóan.

62 Végül az említett kormányok úgy vélik, hogy a 96/71 irányelv 4. cikkében meghatározott, nemzeti hatóságok közötti együttműködés nem helyettesítheti a külföldi munkaadókat terhelő lefordíttatási kötelezettséget.

A Bíróság álláspontja

63 Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EK 49. cikk nem csak a más tagállamban letelepedett szolgáltatóval szemben a állampolgársága/honossága alapján alkalmazott minden hátrányos megkülönböztetés eltörlését követeli meg, hanem ugyanúgy valamennyi korlátozás megszüntetését akkor is, ha azok különbségtétel nélkül vonatkoznak a nemzeti és az egyéb tagállamokból származó szolgáltatókra, amennyiben azok akadályozzák, zavarják vagy kevésbé vonzóvá teszik valamely másik tagállamban letelepedett szolgáltató szolgáltatásait, ahol az jogszerűen nyújt hasonló szolgáltatásokat (lásd a C-76/90. sz. Säger-ügyben 1991. július 25-én hozott ítélet [EBHT 1991., I-4221. o.] 12. pontját, a C-272/94. sz. Guiot-ügyben 1996. március 28-án hozott ítélet [EBHT 1996., I-1905. o.] 10. pontját, valamint a C-244/04. sz., Bizottság kontra Németország ügyben 2006. január 19-én hozott ítélet [EBHT 2006., I-885. o.] 30. pontját).

64 A kérdésre vonatkozó harmonizáció hiánya esetén a szolgáltatásnyújtás szabadságát - mint a Szerződés egyik alapelvét - csak olyan szabályokkal lehet korlátozni, amelyeket közérdeken alapuló kényszerítő ok igazol, és amelyek a fogadó tagállamban tevékenykedő minden személyre és vállalkozásra alkalmazandók, feltéve hogy e közérdeket nem védik a szolgáltatóra a székhelye szerinti tagállamban vonatkozó szabályok (lásd többek között a fent hivatkozott Arblade és társai ügyben hozott ítélet 34. és 35. pontját; a C-164/99. sz., Portugaia Construçőes ügyben 2002. január 24-én hozott ítélet [EBHT 2002., I-787. o.] 19. pontját; valamint a C-445/03. sz., Bizottság kontra Luxemburg ügyben 2004. október 21-én hozott ítélet [EBHT 2004., I-10191. o.] 21. pontját).

65 Végül valamely tagállam nemzeti szabályozásának a más tagállamokban letelepedett szolgáltatóra történő alkalmazásának alkalmasnak kell lennie az elérni kívánt cél megvalósítására, és nem lépheti túl az annak eléréséhez szükséges mértéket (lásd különösen a fent hivatkozott Säger-ügyben hozott ítélet 15. pontját, a C-19/92. sz. Kraus-ügyben 1993. március 31-én hozott ítélet [EBHT 1993., I-1663. o.] 32. pontját, valamint a C-55/94. sz. Gebhard-ügyben 1995. november 30-án hozott ítélet [EBHT 1995., I-4165. o.] 37. pontját).

66 A jelen esetben kitűnik az AEntG 2. cikkének (3) bekezdéséből, hogy amennyiben egy Németországon kívül letelepedett munkaadó e tagállam területén foglalkoztat munkavállalókat, köteles bizonyos dokumentumokat német nyelven megőrizni a kiküldött munkavállalók tényleges foglalkoztatásának teljes ideje alatt, és legalább az építkezés befejezéséig, anélkül azonban, hogy e kötelezettség időtartama meghaladná a két évet, annak érdekében, hogy az ellenőrzést végző hatóságok kérésére be tudja mutatni e dokumentumokat az építkezésen. Amint a tárgyaláson azt a német kormány- anélkül, hogy a Bizottság ezt vitatta volna - kifejtette, az érintett dokumentumok a munkaszerződés, a bérelszámolás, a munkaidő-kimutatás, és a bérkifizetésről készült kimutatások.

67 Mivel nem léteznek közösségi harmonizációs intézkedések e téren, a Bizottság által felhozott második kifogás megalapozottságának értékeléséhez először is meg kell vizsgálni, hogy az AEntG e rendelkezésében meghatározott követelmények korlátozzák-e a szolgáltatásnyújtás szabadságát, majd ezt követően - adott esetben -, hogy az érintett tevékenység esetében a szolgáltatásnyújtás szabadságának e korlátozását közérdeken alapuló kényszerítő okok igazolják-e. Amennyiben igen, meg kell végül vizsgálni, hogy elérhető-e ugyanezen eredmény kevésbé megterhelő szabályok alkalmazásával.

68 Először is meg kell állapítani, hogy a szóban forgó dokumentumok német nyelvre történő lefordíttatásának előírásával az említett rendelkezés a szolgáltatásnyújtás szabadsága korlátozásának minősül.

69 Az így előírt kötelezettség ugyanis a más tagállamban letelepedett vállalkozások számára költségekkel, valamint adminisztratív és gazdasági többletterhekkel jár, oly módon, hogy ez utóbbiak a verseny szempontjából nincsenek azonos helyzetben a fogadó tagállamban letelepedett munkaadókkal, és ez visszatarthatja őket attól, hogy e tagállamban szolgáltatásokat nyújtsanak.

70 Másodszor meg kell azonban jegyezni, hogy az AEntG 2. cikkének (3) bekezdése az építőipari munkavállalók szociális védelméhez és ez utóbbi betartásának az ellenőrzéséhez fűződő közérdekű célt követ. A Bíróság már elismerte e célkitűzést mint a szolgáltatásnyújtás szabadsága ily módon való korlátozását indokoló kényszerítő okot (lásd a 62/81. és 63/81. sz., Seco és Desquenne & Giral ügyben 1982. február 3-án hozott ítéletet [EBHT 1982., 223. o.] 14. pontját; a C-113/89. sz., Rush Portuguesa ügyben 1990. március 27-én hozott ítélet [EBHT 1990., I-1417. o.] 18. pontját; a fent hivatkozott Guiot-ügyben hozott ítélet 16. pontját; valamint a fent hivatkozott Arblade és társai ügyben hozott ítélet 51. pontját).

71 A szóban forgó dokumentumoknak a fogadó tagállam nyelvén az építkezésen való megőrzési kötelezettségének előírásával az AEntG 2. cikkének (3) bekezdése lehetővé kívánja tenni ezen állam illetékes hatóságai számára, hogy a munkavégzés helyén elvégezhessék a munkavállalók védelmére - különösen a díjazásra és a munkaidőre - vonatkozó nemzeti rendelkezések betartásának biztosításához szükséges ellenőrzéseket. Az ilyen helyszíni ellenőrzések a gyakorlatban rendkívül nehézzé, sőt lehetetlenné válnának, ha e dokumentumokat be lehetne mutatni a munkaadó székhelye szerinti tagállam nyelvén, mivel e nyelvet nem szükségszerűen érti a fogadó tagállam tisztviselője.

72 Következésképpen az AEntG 2. cikkének (3) bekezdésében meghatározott kötelezettség indokolt.

73 E következtetést nem kérdőjelezi meg a fent hivatkozott Arblade és társai ügyben hozott ítélet.

74 Igaz ugyan, hogy az említett ítélet 76. pontjában a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a szolgáltatásnyújtás szabadsága azon korlátozásának igazolásához, amely szerint a külföldi munkaadó köteles bizonyos dokumentumokat a fogadó tagállamban lakóhellyel rendelkező természetes személy lakóhelyén őrizni, nem elegendő az, hogy az a tény, amely szerint e dokumentumok az említett állam területén találhatók, általában megkönnyítheti ezen állam hatóságai ellenőrzési feladatának teljesítését, az említett ítéletnek e pontja azonban a munkaadót terhelő azon kötelezettségre vonatkozott, amely szerint bizonyos dokumentumokat hozzáférhetővé kell tennie az illetékes hatóságok számára, akkor is, amikor már nem foglalkoztat munkavállalókat a fogadó tagállamban.

75 A jelen esetben azonban nem ez a helyzet, mivel az AEntG 2. cikkének (3) bekezdése a dokumentumok német nyelven való megőrzésének kötelezettségét a Németországba kiküldött munkavállalók tényleges foglalkoztatásának, illetve az építkezésnek az időtartamára írja elő. Ezenfelül, amint az a jelen ítélet 74. pontjából is kitűnik, e rendelkezés nem korlátozódik arra, hogy általában megkönnyítse az illetékes német hatóságok ellenőrzési feladatának teljesítését, hanem a gyakorlatban kívánja lehetővé tenni az e hatóságok által az építkezéseken végzett ellenőrzéseket.

76 Harmadszor meg kell állapítani, hogy az említett rendelkezés csupán négy dokumentum lefordíttatását írja elő (a munkaszerződés, a bérelszámolás, a munkaidő-kimutatás és a bérkifizetésről készült kimutatások), amelyek nem túlságosan hosszúak, és amelyek megszövegezéséhez általában mintadokumentumokat használnak. Következésképpen - mivel a Németországba munkavállalókat kiküldő munkaadó számára nem jár súlyos adminisztratív és gazdasági teherrel - az AEntG 2. cikkének (3) bekezdése nem haladja meg a szociális védelem kitűzött céljának megvalósításához szükséges mértéket.

77 Végül meg kell állapítani, hogy - a jog jelenlegi állapota szerint - nem létezik e cél elérését lehetővé tevő, kevésbé megterhelő intézkedés.

78 A nemzeti hatóságok közötti együttműködésnek és információcserének a 96/71 irányelv 4. cikkében meghatározott, szervezett rendszere ugyanis nem teszi feleslegessé a Németországon kívül letelepedett munkaadókat terhelő lefordíttatási kötelezettséget. Az iratokból kitűnik, hogy e hatóságok nem rendelkeznek az AEntG által a munkaadóktól megkövetelt dokumentumokkal, így nem tudják azokat - a fordításukkal együtt - más tagállamok illetékes hatóságainak ésszerű határidőn belül megküldeni.

79 Egyébként, amint azt a főtanácsnok is kifejtette indítványa 86. pontjában, pillanatnyilag nincs olyan normatív közösségi szabályozás, amely előírná többnyelvű dokumentumok használatát a munkavállalók nemzetközi kiküldetése esetére.

80 A fenti megfontolásokból következik, hogy a Bizottság által felhozott második kifogást el kell utasítani.

Az időszakos munkavállalókat foglalkoztató külföldi vállalkozásokat a kiküldött munkavállalók munkavégzési helyével kapcsolatban terhelő bejelentési kötelezettségről (az AEntG 3. cikkének (2) bekezdése)

A felek érvei

81 A Bizottság úgy érvel, hogy az időszakos munkavállalókat foglalkoztató külföldi vállalkozásokat terhelő kötelezettség - amely szerint nemcsak azt kötelesek az illetékes hatóságoknak minden esetben bejelenteni, ha valamely munkavállalót munkaadóhoz kölcsönöznek ki, hanem a munkavállaló munkavégzési helyének egyik építkezésről a másikra történő megváltozását is, míg ilyen többletkötelezettség nem terheli az időszakos munkavállalókat foglalkoztató németországi vállalkozásokat - olyan intézkedésnek minősül, amely a határokon átnyúló szolgáltatásnyújtást a belső szolgáltatásnyújtásnál nehezebbé teszi. A Bizottság szerint semmi sem indokolja ezen eltérő bánásmódot.

82 A Németországi Szövetségi Köztársaság válasza szerint az AEntG 2. cikkének (3) bekezdésében előírt bejelentési kötelezettség összhangban van az EK 49. cikkel. E kötelezettséget ugyanis a munkavállalók jobb védelmének biztosítása érdekében elvégzendő hatékony ellenőrzések szükségessége indokolja. Ezenfelül nem ró túlzott terhet az érintett, időszakos munkavállalókat foglalkoztató vállalkozásokra.

A Bíróság álláspontja

83 Az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a szolgáltatásnyújtás szabadsága magában foglalja többek között minden olyan hátrányos megkülönböztetés megszüntetését, amely a szolgáltatót állampolgárságánál/honosságánál vagy annál a ténynél fogva érinti, hogy más tagállamban nyújtja szolgáltatását, mint amelyben letelepedett (lásd a C-288/89. sz. Collectieve Antennevoorziening Gouda ügyben 1991. július 25-én hozott ítélet [EBHT 1991., I-4007. o.] 10. pontját; a C-353/89. sz., Bizottság kontra Hollandia ügyben 1991. július 25-én hozott ítélet [EBHT 1991., I-4069. o.] 14. pontját; valamint a C-17/92. sz., Distribuidores Cinematográficos ügyben 1993. május 4-én hozott ítélet [EBHT 1993., I-2239. o.] 13. pontját).

84 E tekintetben meg kell állapítani, hogy az AEntG 2. cikkének (3) bekezdése a Németországon kívül letelepedett szolgáltatók hátrányos megkülönböztetéséhez vezet.

85 E rendelkezés értelmében ugyanis a más tagállami székhelyű, időszakos munkavállalókat foglalkoztató vállalkozások kötelesek írásban bejelenteni az illetékes német hatóságoknak nem csupán az adott munkavállaló németországi munkaadó számára történő kikölcsönzésének kezdetét és végét, hanem a munkavállaló munkavégzési helyét, valamint az ezzel kapcsolatos valamennyi változást, míg az ugyanilyen típusú, németországi székhelyű vállalkozásokra nem vonatkozik e többletteher, amely egyébként mindig a kölcsönvevő vállalkozást terheli.

86 Márpedig a Bíróság már kimondta, hogy azok a nemzeti rendelkezések, amelyek nem különbségtétel nélkül alkalmazandók a szolgáltatásnyújtásra, függetlenül annak származási helyétől, csak akkor egyeztethetőek össze a közösségi joggal, ha kifejezett eltérést megállapító rendelkezésen alapulnak, mint például az EK 46. cikk, amelyre az EK 55. cikk visszautal (lásd a C-260/89. sz. ERT-ügyben 1991. június 18-án hozott ítélet [EBHT 1991., I-2925. o.] 24. pontját, a fent hivatkozott Collectieve Antennevoorziening Gouda ügyben hozott ítélet 11. pontját, a C-451/99. sz. Cura Anlagen ügyben 2002. március 21-én hozott ítélet [EBHT 2002., I-3193. o.] 31. pontját). A megszorítóan értelmezendő EK 46. cikkből következik, hogy közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi okok alapján indokoltak lehetnek a hátrányos megkülönböztetéshez vezető szabályok.

87 E tekintetben elegendő megemlíteni, hogy a jelen esetben a német kormány nem hozott fel olyan érvet, amely a fenti indokok körébe tartozhatna.

88 Következésképpen a Bizottság által felhozott harmadik kifogás megalapozott.

89 Következésképpen meg kell állapítani, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság - mivel olyan rendelkezést bocsátott ki, mint az AEntG 2. cikkének (3) bekezdése, amelynek értelmében az időszakos munkavállalókat foglalkoztató külföldi vállalkozások nemcsak azt kötelesek bejelenteni, ha valamely munkavállalót németországi munkaadóhoz kölcsönöznek ki, hanem e munkavállaló munkavégzési helyével kapcsolatos minden változást is - nem teljesítette az EK 49. cikkből eredő kötelezettségeit.

A költségekről

90 Az eljárási szabályzat 69. cikkének 2. §-a alapján a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Ugyanezen eljárási szabályzat 69. cikkének 3. §-a alapján részleges pernyertesség, illetve kivételes körülmények fennállása esetén a Bíróság elrendelheti a költségeknek a felek közötti megosztását, vagy határozhat úgy, hogy mindegyik fél maga viselje saját költségeit.

91 A jelen esetben a Bizottságot, mivel a felhozott három kifogásból kettő tekintetében pervesztes lett, kötelezni kell a költségek kétharmadának viselésére, a Németországi Szövetségi Köztársaságot pedig a költségek egyharmadának viselésére.

92 Az eljárási szabályzat 69. cikkének 4. §-ával összhangban a Francia Köztársaság maga viseli saját költségeit.

A fenti indokok alapján a Bíróság (első tanács) a következőképpen határozott:

1) A Németországi Szövetségi Köztársaság - mivel olyan rendelkezést bocsátott ki, mint a munkavállalók kiküldetéséről szóló 1996. február 26-i törvény (Arbeitnehmer-Entsendegesetz) 1. cikkének (3) bekezdése, amelynek értelmében az időszakos munkavállalókat foglalkoztató külföldi vállalkozások nemcsak azt kötelesek bejelenteni, ha valamely munkavállalót németországi munkaadóhoz kölcsönöznek ki, hanem e munkavállaló munkavégzési helyével kapcsolatos minden változást is - nem teljesítette az EK 49. cikkből eredő kötelezettségeit.

2) A Bíróság a keresetet ezt meghaladó részében elutasítja.

3) A Bíróság az Európai Közösségek Bizottságát kötelezi a költségek kétharmadának viselésére. A Németországi Szövetségi Köztársaságot kötelezi a költségek egyharmadának viselésére.

4) A Francia Köztársaság maga viseli saját költségeit.

Aláírások

* Az eljárás nyelve: német.