BH 2006.10.329 A szerződés érvényességét annak megkötésekor fennálló tények, elérni kívánt célok és érvényben lévő jogszabályok tükrében kell vizsgálni - A szerződésnek az a kikötése, hogy a hitelintézet a vételi jogot gyakorló személyt kijelölheti, nem ütközik nyilvánvalóan jóerkölcsbe [Ptk. 200. § (2) bek., 373. § (4) bek., 374. § (5) bek., 375. § (1) és (4) bek.].

2000. május 23-án a felperes mint adós és az I. r. alperes mint hitelező kölcsönszerződést kötöttek egymással és az I. r. alperest megillető jelzálogjogot alapítottak a felperes kizárólagos tulajdonát képező ingatlanon, továbbá ugyanezen ingatlan tekintetében 2003. november 23-áig vételi jogot biztosítottak az I. r. alperes részére. A vételi jog alapításáról szóló szerződés szerint az I. r. alperes a szerződés 7. pont első bekezdésében írt feltételek bekövetkezte esetén 7 840 000 Ft vételár megfizetése mellett jogosult az ingatlant megvásárolni. A 7. pont második bekezdésében rögzítettek szerint a felperes tudomásul veszi, hogy az I. r. alperes jogosult a vételi jog gyakorlására más személyt kijelölni. Az I. r. alperes 2001. október 2-án kelt levelével - a felperes fizetési kötelezettségének elmulasztása miatt - a kölcsönszerződést felmondta, felszólította a felperest az esedékessé vált teljes hiteltartozás 15 napon belüli megfizetésére, majd miután a felperes ezt a felhívást csak részben teljesítette, az I. r. alperes által kijelölt II. r. alperes 2002. február 27-én kelt levelében vételi nyilatkozatot tett. A felperes részéről az ingatlan kiürítése elmaradt.

A felperes keresetében elsődlegesen a Ptk. 255. § (2) bekezdése alapján, másodlagosan a Ptk. 200. § (2) bekezdése alapján, harmadlagosan pedig a Ptk. 201. § (2) bekezdése alapján kérte a vételi jog alapításáról szóló szerződés érvénytelenségének megállapítását. A perbeli kölcsönszerződés érvénytelenségének megállapítását elsődlegesen a Ptk. 255. § (2) bekezdése, másodlagosan a Ptk. 200. § (2) bekezdése alapján kérte. Mindkét szerződés érvénytelenségét kérte megállapítani fentieken túlmenően a Ptk. 209. §-a, 209/A. §-a és 209/B. §-a alapján.

Az alperesek a kereset elutasítását kérték és arra is hivatkoztak, hogy a felperes megtámadási jogát elkésetten gyakorolta.

Az elsőfokú bíróság 2003. június 3-án meghozott részítéletében a felperes keresetét teljes terjedelmében elutasította és a felperest az alperesek javára 400 000-400 000 Ft perköltség, a Magyar Állam javára pedig 560 400 Ft le nem rótt kereseti illeték megfizetésére kötelezte. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint nincs jogszabályi akadálya a kölcsönszerződés és a vételi jogot engedő szerződés egyidejű megkötésének, erre tekintettel a perbeli szerződések nem ütköznek jogszabályba és nem minősülnek jogszabály megkerülésével megkötött szerződésnek sem, megtámadási jogát pedig elkésetten érvényesítette a felperes.

A felperes fellebbezése alapján eljáró másodfokú bíróság 2005. április 19-én meghozott részítéletében az elsőfokú bíróság részítéletét részben megváltoztatta és megállapította, hogy a vételi jog alapításáról szóló 2000. május 23-án kötött szerződés 7. pontjának második bekezdése érvénytelen. A felperes által fizetendő kereseti illeték mértékét 90 000 Ft-ban határozta meg, mellőzte a felperes perköltségekben marasztalását a II. r. alperes javára és a felperest 150 000 Ft együttes első- és másodfokú perköltség megfizetésére kötelezte az I. r. alperes javára.

A másodfokú határozat szerint az elsőfokú bíróság helyes tényállás alapján, részben téves következtetésekre jutott. A másodfokú bíróság is érvényesnek és joghatályosan már nem megtámadhatónak minősítette a perbeli kölcsönszerződést, illetve az azt biztosító zálogszerződést. A vételi jog alapításáról szóló szerződés rendelkezéseinek külön vizsgálata során azonban abból indult ki, hogy a vételi jog személyes jellegű, oszthatatlan, átruházása pedig - amit a Legfelsőbb Bíróság XXV. számú elvi döntése is alátámaszt - semmis. Nem volt tehát jogosult az I. r. alperes arra, hogy vételi jogát átengedje olyan harmadik személynek, akit a felperes nem ismer, és akivel szerződéses kapcsolatban semmilyen formában nem áll. Álláspontja szerint a szerződés 7. pontja második bekezdésében rögzített kikötés jóerkölcsbe is ütközik, sérti az általánosan elfogadott erkölcsi normákat és szokásokat. A jóerkölcsbe ütközés egyébként önmagában azon az alapon is megállapítható, hogy az ingatlan forgalmi értékéhez viszonyítottan a felperes tartozása, - mely 2002. február 27-én már csupán 990 641 Ft volt - olyan csekély hányadot képviselt, hogy ehhez képest indokolatlan és elfogadhatatlan a felperes és családja tönkretétele. Bizonyítja az I. r. alperes jóerkölcsbe ütköző magatartását, hogy 2002. február 20-án kelt és a felperes részére február 22-én kézbesített levelében még csak a vételi jog gyakorlásának megfontolását helyezte kilátásba és határidő nélkül ajánlotta fel a felperesnek a teljesítés lehetőségét, ennek ellenére 3 napon belül sor került a vételi jog gyakorlására, ami arra utal, hogy nem kívánta komolyan a helyzet megoldását.

Az I. r. alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős részítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság részítéletének helybenhagyását kérte. Előadása szerint a másodfokú bíróság a Pp. 4. §-ában foglalt kereseti kérelemhez kötöttség jogszabályi előírását és a Pp. 215. §-át megsértve, érzelmi alapon hozta meg döntését, figyelmen kívül hagyva, hogy a felperes kétségbe sem vonta az I. r. alperes vevő kijelölési jogát.

Helytelenül értelmezte a másodfokú bíróság a Ptk.-ban biztosított kijelölési jogot és tévesen hivatkozott a Legfelsőbb Bíróság XXV. számú elvi döntésében írtakra. A felperes a szerződésben hozzájárult szerződésszegése esetére az I. r. alperes, vagy az általa kijelölt személy tulajdonba lépéséhez, érthetetlenül kérdőjelezi meg a másodfokú bíróság ezzel kapcsolatban a felek szerződéskötési szabadságát. A Legfelsőbb Bíróság több közzétett határozatában (BH 1998/351., 2004/259. számú jogesetek, EBH 2004/1099. számú, 1999/27. számú elvi határozatok) kimondta, hogy a Ptk. gazdálkodó szervezetek részére biztosítja, megengedi a kijelölési jogot, ezt szubjektív alapon nem lehet kétségbe vonni. Az I. r. alperes szerint a jogerős részítélet nem helytállóan állapította meg a szerződés jóerkölcsbe ütközését önmagában azon az alapon, hogy az ingatlan forgalmi értékéhez viszonyítottan a felperes tartozása csekély hányadot képviselt. Sérelmezte, hogy a jogerős részítélet következtében az I. r. alperes is elesett vételi jogának gyakorlásától, és hangsúlyozta, hogy az I. r. alperes kamatkövetelésének felélesztése - az eredeti állapot quasi visszaállítása - miatt a jogerős részítélet a felperesre is hátrányos.