EH 2011.2388 Nincs helye a tényállás "kiegészítésének", és erre alapozottan bűnösség megállapításának olyan, a büntetőjogi felelősség eldöntése kérdésében döntő jelentőségű ténnyel, amelyet az elsőfokú bíróság a felmentő ítéletében nem talált bizonyítottnak, ez ugyanis eltérő tényállás megállapítását jelenti [Be. 352. §].
Az F. Bíróság a 2009. december 18. napján megtartott tárgyaláson kihirdetett ítéletében az I. rendű vádlottat az ellene bűnsegédként elkövetett testi sértés bűntette [Btk. 170. § (1), (2) bekezdés és (4) bekezdés II. fordulata] és bűnsegédként hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás vétsége (Btk. 226. §) miatt emelt vád alól, míg a II. rendű vádlottat az ellene bűnpártolás bűntette [Btk. 244. § (1) bek. b) pont, (3) bek. b) pont] miatt emelt vád alól felmentette.
A mindkét vádlott terhére bejelentett ügyészi fellebbezés alapján eljáró ítélőtábla, mint másodfokú bíróság a 2011. április 14. napján megtartott nyilvános ülésen kihirdetett ítéletében az F.-i Bíróság ítéletét megváltoztatta: az I. rendű vádlott bűnösségét bűnsegédként elkövetett testi sértés bűntettében [Btk. 170. § (1), (2) bekezdés és (4) bekezdés II. fordulat] és bűnsegédként elkövetett bántalmazás hivatalos eljárásban vétségében (Btk. 226. §) állapította meg, ezért őt halmazati büntetésül 1 évi börtönbüntetésre ítélte, melynek végrehajtását 2 évi próbaidőre felfüggesztette.
A II. rendű vádlott bűnösségét bűnpártolás bűntettében [Btk. 244. § (1) bekezdés, (3) bekezdés b) pontja] állapította meg, és ezért őt 1 évi börtönbüntetésre ítélte, melynek végrehajtását 2 évi próbaidőre felfüggesztette.
Az ítélőtábla által megállapított tényállás lényege szerint a vádlottak rendőrként 2006. október 23-án Budapesten a tüntetésekkel, megmozdulásokkal kapcsolatban "csapaterős tevékenységet" folytattak, a rendőri egység parancsnoka a II. rendű vádlott volt. A sértett országgyűlési képviselő igazolványát felmutatva a felsorakozó rendőri egységhez lépett magyarázatot kérve annak egy korábbi tevékenységével kapcsolatban. A rendőri egység néhány nem azonosított tagja ekkor bántalmazta a sértettet, ezt észlelte az I. r. vádlott, de nem lépett közbe a sértett érdekében. A II. r. vádlott mint parancsnok pedig bár látta a sértett sérüléseit, és tisztában volt vele, hogy azt csak a beosztottjai okozhatták, erről mégsem tett jelentést, az elkövetők azonosítása és felelősségre vonása érdekében nem intézkedett.
Az ítélőtábla ítélete ellen az I. rendű vádlott és védője, valamint a II. rendű vádlott és védője is fellebbezést jelentett be, jogorvoslati kérelmeiket a későbbiekben írásban is részletesen megindokolva.
Az I. rendű vádlott védője fellebbezése indokolásában sérelmezte, hogy a másodfokú bíróság a Be. 352. §-ában foglaltak megsértésével állapított meg az elsőfokú bíróság által megállapítottal ellentétes tényállást. Kifogásolta a bűnsegédi bűnrészesség megállapítását, mivel semmi sem utal arra, hogy a vádlott tevékenysége a tettesekre szándékerősítőleg vagy a sértett védekezésére bénítólag hatott. Következményében eltúlzottan súlyosnak tartotta a vádlott előzetes mentesítésben részesítésének mellőzését, melyre irányuló indítványát az ügyészség képviselője csak a másodfokú nyilvános ülésen vonta vissza. A védő az írásba foglalt másodfokú ítélet kézbesítését követően fellebbezése indokolását kiegészítette, és ebben a másodfokú ítélet tényállásának a megalapozatlanságára hivatkozott. A védő elsődlegesen az I. rendű vádlott felmentését, másodsorban az első- és másodfokú ítélet hatályon kívül helyezését, és az eljárt bíróság új eljárás lefolytatására utasítását indítványozta. Ezen indítványai teljesítésének hiányában pedig enyhébb joghátrány alkalmazását és az I. rendű vádlott előzetes mentesítésben részesítését kérte.
A II. rendű vádlott védője fellebbezése írásbeli indokolásában ugyancsak sérelmezte, hogy a másodfokú bíróság az eljárási szabályok megsértésével állapított meg az elsőfokú bíróság ítéletében rögzítettől eltérő tényállást, utalt a másodfokú ítélet megalapozatlanságára és sérelmezte a II. rendű vádlott előzetes mentesítésének mellőzését. A II. rendű vádlott védője a másodfokú ítélet írásba foglalását követően fellebbezése indokolását ugyancsak kiegészítette. E kiegészítésben részletezte az eltérő tényállás megállapításával kapcsolatos kifogásait, és a másodfokú ítélet megalapozatlanságának mibenlétét. A védő a szolgálati szabályzat rendelkezéseit is elemezve vitatta azok megsértését, emellett a vádlott tudatállapotára hivatkozva vitatta a szándékosság és a célzatosság megállapíthatóságát. A védő álláspontja kifejtésekor nem értett egyet a Legfőbb Ügyészség átiratában kifejtett azzal az állásponttal, hogy a másodfokú bíróság által az eltérő tényállás megállapításával elkövetett eljárási szabálysértés nem hat ki a másodfokú ítélet megalapozottságára. Erre tekintettel a másodfokú bíróság helyesbítéseinek mellőzését és az elsőfokú bíróság törvényes mérlegelésével megállapított tényállás alapján a II. rendű vádlott felmentését indítványozta. A II. rendű vádlott bűnössége megállapítása esetére másodlagosan az eset összes körülményére figyelemmel a II. rendű vádlott előzetes mentesítésben részesítését kérte.
A Legfőbb Ügyészség az I. rendű és II. rendű vádlottak érdekében bejelentett fellebbezéseket joghatályosnak, ugyanakkor alaptalannak jelölte meg. A Legfőbb Ügyészség álláspontja szerint az ítélőtábla a Be. 352. § (1) bekezdés b) pontjában írt eljárási szabály megsértésével állapított meg eltérő tényállást a vádlottak bűnösségének megállapítása végett, azonban az ily módon korrigált tényállást megalapozottnak tartotta. Erre tekintettel a másodfokú bíróság eljárási szabályszegése a harmadfokú eljárásban nem orvosolható, mivel a Be. 399. §-a ebből az okból a másodfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezésére nem ad lehetőséget. A másodfokú ítélet tényállásának megalapozottságára figyelemmel azt a harmadfokú bíróság nem változtathatja meg, a tényállásból pedig a vádlottak bűnösségére vont következtetés okszerű, és cselekményeik minősítése törvényes.
A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a vádlottak és védőik fellebbezése alapján a harmadfokú eljárás lehetősége a Be. 386. § (1) bekezdés a) pontjára tekintettel megnyílt, mivel a másodfokú bíróság ítéletében olyan vádlottak bűnösségét állapította meg, akiket az elsőfokú bíróság felmentett. A Be. 367/A. § (1) bekezdés a) és d) pontja alapján e rendes jogorvoslatra feljogosítottak fellebbezése alapján eljárva a Legfelsőbb Bíróság - a Be. 387. § (1) bekezdésében foglaltakra tekintettel - a fellebbezéssel megtámadott másodfokú ítéletet, és az azt megelőző első- és másodfokú bírósági eljárást felülbírálta abból a szempontból is, hogy az eljárási szabályokat az elsőfokú, illetőleg a másodfokú bírósági eljárásban megtartották-e, valamint, hogy a másodfokú ítélet megalapozott-e.
A felülbírálati logikát követve, de a jogorvoslati nyilatkozatokban foglaltakra figyelemmel is a Legfelsőbb Bíróságnak először az eljárási szabályok megtartását kellett vizsgálnia és abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a másodfokú határozat érdemben felülbírálható-e.
E kérdéskörben a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy a másodfokon eljárt ítélőtábla a büntetőeljárási törvény rendelkezéseinek megsértésével hozott a büntetőjogi főkérdésben az első fokon eljárt Fővárosi Bíróságéval ellentétes - a felmentés helyett büntetőjogi felelősséget megállapító és emiatt szankciót alkalmazó - határozatot, azonban ennek az eljárási szabálysértésnek a harmadfokú bírósági eljárás eljárási törvénybeli szabályozásából következően jogkövetkezménye nincs, ezért a harmadfokú bíróságnak a másodfokú határozatot érdemben kell felülbírálnia.
Az elsőfokú bíróság mindkét vádlottat bizonyítottság hiányában mentette fel, mégpedig azért, mert az I. rendű vádlott tekintetében nem látta kétséget kizáró bizonyossággal megállapíthatónak, hogy látta a sértett rendőrtársai által történt bántalmazását, míg a II. rendű vádlott esetében azt, hogy észlelte a vele alárendeltségi viszonyban nem álló rendőrök törvényellenes magatartás tanúsítását, és hogy a feljebbvalói viszonyba lépést a neki felrótt cél érdekében mulasztotta el.
A másodfokon eljárt ítélőtábla ítéletében kifogásolta az elsőfokú ítélet tényállásának nemleges megállapításait, és azokat az indokolás részének tekintette. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság nem tett eleget tényállás-megállapítási kötelezettségének, és olyan tényállást állapított meg, amelyből - az indokolásra tartozó részek kirekesztése mellett - bármely verzióra következtetést lehetett vonni. Tehát, hogy az I. rendű vádlott vagy látta, vagy nem látta az eseményeket, míg a II. rendű vádlott vagy tisztában volt, vagy nem volt tisztában a neki felrótt körülményekkel. Mivel a másodfokú bíróság logikája szerint az elsőfokú ítéletből mindkét verzió következhetett, a tényállás megfelelő kiegészítésével megalapozható volt a vádlottakra terhes verzió, és amiből következően a Be. 352. § (3) bekezdésében foglaltak alapján nem volt kizárt az eltérő tényállás megállapítása és a vádlottak bűnösségének megállapítása, amire tekintettel az elsőfokú ítéletet nem kellett hatályon kívül helyezni.
Az ítélőtábla e körben kifejtett álláspontja téves. A vádlott egyes tényállásbeli események megtörténtére vagy meg nem történt voltára vonatkozó ismerete, tudattartalma olyan ténykérdés, amely a rendelkezésre álló bizonyítékok értékelésén és a megállapított tényekből további tényekre levont következtetéseken alapszik, ekként a történeti tényállás része. A dolgok természetéből fakadóan a bíróság valamely tény tekintetében kategorikus (igenlő vagy nemleges) megállapítást tehet, de nem kizárt, hogy erre nincs módja, és a tényállásban csak a bizonytalanságot rögzítheti. (Ennek a bizonytalanságnak lehet következménye a bizonyítékok hiányában felmentő ítélet, ha a bizonyítatlan mozzanat a bűnösség megállapítására kihat.) Alaptalanul kifogásolja ezért a másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletben a kategorikus megállapítás hiányát az általa megjelölt körben.
A másodfokú bíróság által eszközölt tényállásbóli kirekesztés, majd ezt követően a tényállás kiegészítése (tényként rögzítés, tényállás részévé tétel, korrigálás) tartalmában az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás megváltoztatását jelenti, mely tényállás az elsőfokú bíróság által megállapítottól a Be. 352. §-ában foglaltak relációjában eltérő tényállás.
A tényállás kiegészítése, helyesbítése, illetve az eltérő tényállás megállapítása ugyanis nem mennyiségi, hanem minőségi kérdésnek tekintendő. A tényállás helyesbítése, kiegészítése a másodfokú bíróság által az elsőfokú bíróság gondolatrendszerében történik, az eltérő tényállás megállapítása ugyanakkor e körből kilépést, és a büntetőjogi főkérdések tekintetében akár eltérő álláspont kialakításához is vezető megváltoztatást jelent. A jelen esetben például az I. rendű vádlott esetében a "látta, nem látta", a II. rendű vádlott esetében a "tudta, nem tudta" kérdéskör a felmentés - elmarasztalás kérdésében való döntést határozza meg.
Nem fogadható el, és egyben az elsőfokú bíróság által megállapítottak félreértelmezését jelenti a másodfokú bíróságnak az a fejtegetése, mely szerint az elsőfokú ítéletből mindkét verzióra ("látta, nem látta"; "tudta, nem tudta") következtetés vonható és amikor a másodfokú bíróság ezek közül választ ("látta", "tudta"), pusztán a tényállás megfelelő korrekciója történik. A vagylagosság a matematikai logikában jelentheti a másodfokú bíróság által kifejtetteket, azonban a büntetőjogban érvényesülő in dubio pro reo elvéből következően az ekkénti bizonytalanság a nemlegességgel esik egy tekintet alá, és annak sorsát osztja. A Be. 4. § (2) bekezdésében foglaltakból (mely szerint a kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére) következik, hogy az elsőfokú ítéletben rögzítettek alapján felmentő ítéletet kellett hozni. A másodfokú bíróság által rögzített tényállás alapján viszont a vádlottak marasztalására került sor (a későbbiekben kifejtendőek szerint anyagi jogi szempontból helyesen) ekként a két tényállás - tehát az elsőfokú, illetőleg a másodfokú bíróság által rögzített - egyértelműen eltérő tényállásnak tekintendő.
A Be. 352. § (1) bekezdés a) pontja értelmében megalapozatlanság esetén a másodfokú bíróság a tényállást kiegészíti, illetőleg helyesbíti, ha a hiánytalan, illetőleg a helyes tényállás az iratok tartalma, ténybeli következtetés vagy a felvett bizonyítás útján megállapítható. A b) pont értelmében az iratok tartalma, ténybeli következtetés, vagy a felvett bizonyítás alapján az elsőfokú bíróság által megállapított tényállástól eltérő tényállást állapíthat meg, de csak akkor, ha a vádlott felmentésének (részbeni felmentésének), vagy az eljárás megszüntetésének (részbeni megszüntetésének) van helye. A (3) bekezdés emellett rögzíti, hogy a másodfokú bíróság csak azokkal a tényekkel kapcsolatban értékelheti az elsőfokú bíróságtól eltérően a bizonyítékokat, amelyekre bizonyítást vett fel, kivéve, ha az iratok tartalma vagy ténybeli következtetés alapján a vádlottat az (1) bekezdés b) pontja alapján felmenti, vagy az eljárást megszünteti. A másodfokú bíróság az elsőfokú ítélet ismertetettek szerinti megváltoztatásával ezen eljárási szabályokat megsértette.
A Legfelsőbb Bíróság a kifejtettek szerint megállapította a másodfokon eljárt bíróság eljárási jogszabálysértését, és vizsgálnia kellett azt, hogy annak a harmadfokú eljárásra mennyiben van kihatása.
Az eljárási szabálysértések között megkülönböztethetőek a bírói gyakorlat szóhasználatában abszolút és relatív eljárási szabálysértések, amelyek meghatározott körben vezethetnek a felülbírált ítélet hatályon kívül helyezéséhez, és az eljárt bíróságok új eljárás lefolytatására utasításához. A másodfokú eljárásra vonatkozó szabályok között a Be. 373. §-a jelöli meg tételesen az ún. abszolút eljárási szabálysértéseket, amelyek a másodfokú eljárásban minden további feltétel nélkül az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezéséhez és az elsőfokú bíróság új eljárás lefolytatására utasításához vezetnek. Az ezen a körön kívül eső eljárási szabálysértések, az ún. relatív eljárási szabálysértések, amelyek a másodfokú eljárásban ugyancsak vezethetnek az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezéséhez és az elsőfokú bíróság új eljárásra utasításához, azonban a Be. 375. § (1) bekezdésében foglaltak értelmében csak akkor, ha ezek az eljárási szabálysértések lényeges hatással voltak az eljárás lefolytatására, illetőleg a bűnösség megállapítására, a bűncselekmény minősítésére, valamint a büntetés kiszabására vagy intézkedés alkalmazására.
Ebben a relációban a másodfokú bíróság eljárási szabálysértése kétségtelenül olyan relatív eljárási szabálysértés, amely a bűnösség megállapítására lényeges hatással volt, hiszen az eljárásjogi rendelkezések helyes értelmezése mellett a másodfokú bíróság ilyen tartalmú határozatot nem is hozhatott volna.
A harmadfokú eljárás szabályozását vizsgálva az állapítható meg, hogy a Be. 399. §-a kizárólag a korábbi megkülönböztetés szerinti abszolút eljárási szabálysértésekhez fűzi a másodfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését, és esetlegesen új eljárás lefolytatásának elrendelését, ugyanakkor a relatív eljárási szabálysértésekhez - súlyuktól függetlenül - jogkövetkezményt önmagában nem fűz. A Be. 399. § (5) bekezdése értelmében a másodfokú bíróság és szükség szerint az elsőfokú bíróság ítéletének a hatályon kívül helyezését eredményezheti, ha a harmadfokú bíróság a másodfokú ítélet megalapozatlanságát a harmadfokú eljárásban nem tudja kiküszöbölni. A felülbírálati bíróságok gyakorlatában a korábbi eljárásbeli eljárási szabálysértések és a felülbírált ítéletek megalapozatlansága számos esetben egymás mellett jelentkezik, és az eljárási szabálysértések az ítélet megalapozottságára is kihatnak. A Legfelsőbb Bíróság ezért - a fellebbezési érvrendszerben foglaltak mellett - az eljárási szabálysértésnek a másodfokú ítélet megalapozottságára kihatását is vizsgálta, és mivel e vizsgálódás körében arra a megállapításra jutott, hogy a másodfokú ítélet maradéktalanul megalapozott, a másodfokú ítéletet érdemben bírálta felül.
A másodfokú bíróság ítélete megalapozottságának vizsgálatakor a Legfelsőbb Bíróság egyetértett azzal a másodbírói állásponttal, hogy az elsőfokú bíróság ítélete tényállásának egyes megállapításai nem álltak kellő összhangban a feltárt bizonyítási anyaggal, és az elsőfokú bíróság ténykövetkeztetései hiányosak voltak. A másodfokú bíróság által megváltoztatott és a korábbiakban kifejtettek értelmében a harmadfokú eljárásban alapul veendő tényállás e hibákban már nem szenved, így megalapozatlannak nem tekinthető. A tényállás kellően felderített, az ügy elbírálása szempontjából releváns tényadatokat tartalmazza, iratszerű, és a ténykövetkeztetések logikailag kellően alátámasztottak. Az ügy megítélésének sarkalatos kérdése, hogy az I. rendű vádlott passzív jelenlétekor látta-e, hogy a sértettet rendőrök bántalmazzák, illetve, hogy a II. rendű vádlott tisztában volt-e azzal, hogy a sértettet korábban rendőrök bántalmazták törvényellenesen, és ennek tudatában mulasztotta el a velük szembeni, felelősségre vonásukat célzó intézkedést. A másodfokú bíróság mindkét kérdésre az igenlő választ maradéktalanul helytálló érveléssel vonta le, és a Legfelsőbb Bíróság számára is kétségbevonhatatlan indokolással világított rá az ellentétes álláspont tarthatatlanságára. A Legfelsőbb Bíróság az e körben kifejtettekkel egyetértett.
Ebből következően a Legfelsőbb Bíróság nem fogadta el azokat a fellebbezési érveket, amelyek a másodfokú ítélet megalapozatlanságára és ezzel ellentétesen az elsőfokú ítélet megalapozott voltára hivatkoztak. Ebből következően a másodfokú ítélet tényállásának támadásán keresztül a vádlottak felmentésére irányuló fellebbezések eredményre nem vezethettek.
Az általa rögzített tényállásból a másodfokú bíróság okszerűen következtetett mindkét vádlott bűnösségére és a cselekmények minősítése is törvényes, az ahhoz fűzött indokolás is helytálló.
A vádlottakkal szemben alkalmazott joghátrány kérdéskörét felülbírálva a Legfelsőbb Bíróság ugyancsak túlnyomórészt egyetértett a másodfokú bíróság által kifejtettekkel.
A Legfelsőbb Bíróság a kifejtettekre figyelemmel az ítélőtábla másodfokú ítéletét a Be. 398. § (1) bekezdése alapján csupán annyiban változtatta meg, hogy a II. rendű vádlottat előzetes mentesítésben részesítette, egyéb vonatkozásban a másodfokú ítélet törvényes rendelkezéseit a Be. 397. §-a alapján mindkét vádlott tekintetében helybenhagyta.
(Legf. Bír. Bhar. II. 990/2011.)