EH 2011.2382 A szolgálati tekintély megsértése vagy az alárendelt megsértése alcímű bűncselekmények törvényi tényállásában a "más előtt" elkövetés a tényállásnak olyan objektív ismérve, amelyet az elkövetőnek fel kell ismernie, de nem szükséges, hogy a kívülálló, harmadik személy - aki előtt az egyébként tényállásszerű kijelentés elhangzik - hallja, megismerje ezt a közlést, vagy kijelentést; a tényállásszerűséghez elégséges az is, ha a konkrét eset körülményei között ennek reális lehetősége fennáll és ezt az elkövető tudata átfogja [Btk. 356. §, 358. §].
Kapcsolódó határozatok:
Fővárosi Törvényszék B.125/2009/44., Kúria Bhar.846/2011/4. (*EH 2011.2382*), Fővárosi Ítélőtábla Bf.44/2011/14., Fővárosi Törvényszék B.717/2014/13., Fővárosi Ítélőtábla Bf.394/2014/16.
***********
A korábbi végzésének hatályon kívül helyezése folytán másodfokon eljárt katonai tanács a megismételt fellebbezési eljárásban az elsőfokú bíróság katonai tanácsának felmentő ítéletét megváltoztatva az időközben nyugállományba került rendőrtiszt vádlottat a bűnösnek mondta ki alárendelt megsértésének bűntettében [Btk. 358. § (1) és (2) bekezdés c) pontja], ezért őt megrovásban részesítette.
A másodfokú ítélet ellen, a vádlott terhére, pénzbüntetés kiszabása végett a katonai fellebbviteli ügyész, továbbá a vádlott és védője jelentett be másodfellebbezést. A védelmi fellebbezés arra irányult, hogy a támadott ítéletben két különböző alkalommal két sértett sérelmére megállapított és ennél fogva törvényi egységként alárendelt megsértése bűntetteként értékelt bűncselekmény egyik részcselekménye miatt emelt vád alól a Legfelsőbb Bíróság a vádlottat mentse fel, s a fennmaradó - önmagában katonai vétségnek minősülő - részcselekmény miatt a büntetőeljárást - a Btk. 124. §-ában szabályozott büntethetőséget megszüntető okból - szüntesse meg.
Az egyik részcselekményt illetően a bűnösség anyagi jogszabálysértő megállapításának indokaként arra hivatkozott, hogy a Be. 358. §-ának (1) bekezdésének első elkövetési fordulatában meghatározott (azaz nem feltűnően durva sértéssel elkövetett) elöljárói bűncselekmény csak akkor valósul meg, ha a magatartást annak tanúsításakor más is észleli. Az irányadó tényállás azonban nem tartalmaz olyan megállapítást, miszerint a jelenlévő alárendeltek a helyszínen, az elkövetéskor értesültek volna a vádlott sértő kijelentéseiről. Erre figyelemmel pedig a "más előtt" elkövetés törvényi tényállási elem hiányzik. Nem állapítható meg továbbá a "feltűnően durva" elkövetés sem, mivel az ítélkezési gyakorlat szerint a pillanatnyi indulatban előforduló káromkodás vagy trágár kifejezés használata ilyennek nem tekinthető. Az elbírált esetben pedig éppen erről volt szó.
A Katonai Főügyészség írásbeli nyilatkozatában - és képviselője a harmadfokú nyilvános ülésen - a katonai ügyész fellebbezését annak indokaival egyetértve fenntartotta. A védelmi fellebbezés érveit nem osztotta. A tényállást megalapozottnak, a bűnösség megállapítását törvényesnek tartotta; e tekintetben a másodfokú ítélet helybenhagyását, a joghátrányt illetően pedig pénzbüntetés kiszabását indítványozta.
A védő és a vádlott a nyilvános ülésen a fellebbezésüknek megfelelő határozat meghozatalára tettek indítványt.
A Legfelsőbb Bíróság a bejelentett fellebbezéseket a Be. 386. § (1) bekezdés c) pontja alapján joghatályosnak tekintette, mivel a másodfokú eljárásban az ítélőtábla a vádlott bűnösségét olyan bűncselekményekben állapította meg, amelyekkel kapcsolatban az elsőfokú bíróság a büntető eljárást megszüntette. Ennek megfelelően a másodfellebbezésekkel támadott másodfokú ítéletet és az azt megelőző első- és másodfokú bírósági eljárást a Be. 387. § (1) bekezdésének megfelelően bírálta felül, a fellebbezéseket azonban nem találta alaposnak.
A felülbírálat során olyan eljárási szabálysértést nem észlelt, amely az ítéletek hatályon kívül helyezésére adott volna alapot.
Az elsőfokú bíróság az ügyfelderítési kötelezettségének eleget tett, védelmi indítványra is jelentős számú tanút hallgatott ki. Ítéletének indokolásában számot adott arról, hogy a tényállást azért alapította a sértett következetes terhelő vallomására, mert a sértő kijelentések elhangzását több tanú vallomása is alátámasztotta. A tanúk nem zárták ki annak lehetőségét sem, hogy a kijelentésről az eligazításon a sértő kijelentés elhangzásakor - és nem a sértettől - értesültek, azt, hogy erre határozottan visszaemlékezni nem tudtak, a parancsnoki referálások feszült hangulatával magyarázták. A vádlott indulatra való hajlamát pedig a védelmi indítványra kihallgatott tanúk közül is többen megerősítették.
Ily módon a feltárt bizonyítékokkal összhangban megállapított tényállás is mentes a Be. 351. § (2) bekezdésében felsorolt hibáktól, hiányosságoktól. Nem tévedett ezért a másodfokú bíróság, amikor azt ítéletének alapjául elfogadta.
Mindebből következően a Be. 388. § (1) bekezdésének értelmében a védelem által vitatott körben is irányadó volt a tényállás a harmadfokú eljárásban. A bizonyítékok felülértékelésével eltérő tények megállapítására a harmadfokú eljárásban sincs lehetőség. Minthogy a sérelmezett tényállásrész sem iratellenességet, sem téves következtetést nem tartalmazott, annak a kiegészítésére - a Be. 388. § (2) bekezdése értelmében - nem volt indok.
A megállapított tényállásból a másodfokú bíróság okszerűen vont következtetést a vádlott bűnösségére, és cselekményének a minősítése is érdemben - az alábbiak szerint - helyes.
A Btk. 358. § (1) bekezdésének törvényi tényállását az az elöljáró valósítja meg, "aki alárendeltjét emberi méltóságában, más előtt vagy feltűnően durván megsérti".
Az idézett törvényi tényállást elemezve az rögzíthető, hogy azt a törvényhozó a katonai életviszonyok sajátosságaira figyelemmel a rágalmazás és a becsületsértés tényállásainak a kombinációjával alkotta meg, és két elkövetési fordulattal valósítható meg.
Az első fordulat elkövetési magatartása a becsületsértés jegyeit viseli magán annyiban, hogy nemcsak becsületsértő tény állításával, (híresztelésével, tényre utaló kifejezés használatával) követhető el, hanem tényállításnak nem tekinthető olyan kijelentéssel, illetve egyéb cselekménnyel, amely objektíve alkalmas az alárendelt emberi méltóságának a sérelmére. Viszont a rágalmazás ismérveit hordozza annyiban, hogy a sértésnek "más előtt" kell történnie.
A második fordulat elkövetési magatartása egyértelműen becsületsértés jellegű, megvalósításához nem szükséges a "más előttiség", de az emberi méltóságot sértő kifejezésnek (magatartásnak) minősítettnek, feltűnően durvának kell lennie.
Ebből következően a rágalmazás, becsületsértés dogmatikája - és az e cselekményeket illetően már kialakult bírói gyakorlat - a Be. 358. § (1) bekezdését tekintve is értelemszerűen irányadó.
Erre is figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság egyetértett azzal a védelmi állásponttal, miszerint a vádlott által tett sértő kijelentések egyik részcselekmény esetében sem érik el azt a fokot, mértéket, amely miatt azokat a társadalmi közfelfogás szerint nem csupán durvának, hanem feltűnően durvának kellene tekinteni. A kijelentéshez ugyanis tettlegesség vagy más megalázó cselekmény nem társult; az nem volt kirívóan gyalázkodó, vagy útszéli tartalmú, bár kétség kívül az alárendelt emberi méltóságának a megsértésére a használt kifejezések tartalma és az azt kísérő hangnem miatt alkalmas volt. Ehhez képest tehát a Btk. 348. § (2) bekezdésének c) pontjára figyelemmel bűntettként értékelendő cselekményekben a bűnösség kimondásának az alapjaként a törvényi tényállás második fordulata, azaz a feltűnően durva módon elkövetés, nem jöhetett szóba.
A Legfelsőbb Bíróságnak a védelmi fellebbezés tartalmára tekintettel azonban az első fordulat szerinti elkövetési magatartást is vizsgálnia kellett.
Az ebben szereplő "más előtt" elkövetés a tényállásnak olyan objektív ismérve, amelyet az elkövetőnek fel kell ismernie. Nem szükséges azonban, hogy a kívülálló, harmadik személy - aki előtt az egyébként tényállásszerű kijelentés elhangzik - is hallja, megismerje ezt a közlést, vagy kijelentést; a tényállásszerűséghez elégséges az is, ha a konkrét eset körülményei között ennek reális lehetősége fennáll és ezt az elkövető tudata átfogja.
Ebből következően pedig a büntetőeljárásban arra nézve bizonyításnak nincs helye, hogy ténylegesen hallotta-e a harmadik személy a becsületsértő kijelentést, miután ennek jogi jelentősége nincs. Az vizsgálható csupán, hogy a harmadik személy olyan helyzetben volt-e, ami a tényállásszerű magatartás megismerésének az objektív lehetőségét számára biztosította.
A fentiekre figyelemmel nem értett egyet a Legfelsőbb Bíróság azzal - a vádlotti fellebbezésben is hivatkozott - jogirodalmi állásponttal, miszerint a "más előtt" törvényi kitétel tartalmilag azt jelenti, hogy a kívülálló személy vagy személyek a helyszínen értesülnek a cselekményről, azaz a sértettel együtt, vele egyidejűleg tapasztalják az elöljáró sértő kijelentését, cselekményét, és ezáltal minősül a magatartás fegyelmi vétség helyett bűncselekménynek (Magyar Büntetőjog Kommentár a gyakorlat számára, HVG-Orac Kiadó, 40. pótlás 874/2. oldal). A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint ugyanis nem az egyidejű észlelés, hanem a törvényi tényállásban szereplő két elkövetési mód az, ami az elöljárói magatartást a fegyelmi vétség köréből kiemeli. Vagyis ha az alárendelt emberi méltóságának a sérelmét az alárendelten kívül bárki más (másik alárendelt, más katona, vagy akár polgári személy) is reálisan észlelheti, illetőleg ha az emberi méltóság megsértése feltűnően durván (pl. tettlegesen, rendkívül megalázó kifejezésekkel, az emberi méltóság mély megalázására alkalmas más cselekménnyel) történik.
Az ily módon elkövetett magatartások fokozottan alkalmasak a becsületérzés sérelmére, ezért a törvényhozó oly mértékben tekinti társadalomra veszélyesnek, hogy azokat a szolgálati rend és fegyelem megtartása érdekében elöljárói oldalról is büntetni rendeli.
Ugyanekkor a törvény a katona elkövető oldaláról hasonló módon védi az elöljáró tekintélyét, ezen belül annak emberi méltóságát, amikor a Btk. 356. §-ában a más előtt, vagy feltűnően durván megvalósított elöljárói tekintélysértést is bűncselekménnyé nyilvánítja. Ekként mindkét cselekmény (Btk. 358. § és 356. §) törvényi tényállásának "más előtt" elkövetési magatartása megvalósul akkor, ha kívülálló is észlelheti az elkövető magatartását, hallhatja a kijelentéseit, olvashatja azt az írást, amely becsületsértő kitételeket tartalmaz.
Elkövethetők tehát ezek a bűncselekmények pl. nyílt levél útján is, függetlenül attól, hogy a kívülálló azt elolvassa-e vagy sem, szemben a parancs iránti engedetlenségnek a Btk. 354. § (2) bekezdés c) pontjában szabályozott esetével, ahol a törvény "más alárendeltek jelenlétében" fogalmat használ, ez nem lehetséges.
A kifejtettek folytán a vádlott másodfellebbezésében az azzal kapcsolatos érveknek - miszerint nem állapítható meg, hogy a jelenlévők ott értesültek volna a kijelentéseiről - a Legfelsőbb Bíróság jogi relevanciát nem tulajdonított, így a tényállás kiegészítése emiatt sem volt szükséges.
Mindezek következményeként a két alárendelt sérelmére különböző alkalmakkor megvalósított vádlotti cselekményeknek egységesen alárendelt megsértése bűntetteként történt értékelése a törvényi tényállás első fordulata alapján törvényes, hiszen az irányadó tényállás azt tartalmazza, hogy a vádlott a sértő kijelentéseket egyik esetben a sértett irodájában, annak beosztottja előtt és kiabálva tette meg; míg a másik esetben azok több személy előtt "ordítva" hangzottak el.
A vádlott bűnösségének megállapítása ezért alappal nem kifogásolható, s miután bűntett megállapítására került sor, az esetében a Btk. 124. §-ában a katonai vétségekre irányadó büntethetőséget megszüntető ok sem volt alkalmazható.
A Legfelsőbb Bíróság a vádlott terhére bejelentett ügyészi fellebbezést sem találta alaposnak.
Az ítélőtábla a joghátrány megválasztásánál helyesen tulajdonított igen nagy nyomatékot annak a ténynek, hogy a vádlott a több évtizedes szolgálati viszonyát kimagaslóan, állami kitüntetésekkel is elismerten látta el.
Az első részcselekmény elkövetése óta már több mint öt év, a második óta több mint négy év telt el. Azok megvalósítására rögtönös indulatból fakadóan, a vádlott habitusából is adódóan került sor. Az egyik esetben utóbb a sértettet megbékíteni is igyekezett. Nyomatékos jelentőségű, hogy időközben a vádlott szolgálati viszonya nyugállományba kerülése folytán megszűnt.
Az elkövetés ilyen igen jelentős enyhítő körülményei mellett nem tévedett a másodfokú bíróság, amikor arra a megállapításra jutott; az elbírálás időpontjában a cselekmény már olyan csekély fokban veszélyes a társadalomra, hogy a törvény szerint alkalmazható legkisebb büntetés kiszabása, vagy más intézkedés, mint a Btk. 71. § (1) bekezdése szerinti megrovás alkalmazása is szükségtelen.
Mindezekre tekintettel hagyta helyben a Legfelsőbb Bíróság - a Be. 397. §-a alapján - a másodfokú bíróság kétirányú fellebbezéssel támadott határozatát.