BH 2012.1.13 A vadnak a természetes élőhelyén keresztül haladó olyan közúton való hirtelen megjelenése, amelyen vadveszélyt jelző tábla is kihelyezésre került, önmagában nem jelent a vadászatra jogosult tevékenysége körében felmerült rendellenességet [Ptk. 346. §].

A felperesek 2008. november 2. napján 14 óra körüli időben V. lakott területén kívül, az 1116-os számú úton közlekedtek P. irányából V. felé, amikor a motorkerékpárral elöl haladó I. r. felperes ütközött a neki jobb oldalról egy vízmosásból a szalagkorláton át az úttestre rohanó vaddisznóval. Az állattal ezt követően az I. r. felperes mögött haladó, motorkerékpárt vezető II. r. felperes is ütközött. A baleset következtében az I. r. felperes bal lábfején csonttörést, a II. r. felperes bal bokáján zúzódást szenvedett és az esés következtében a motorkerékpárjaik, valamint a védőruházatuk és bukósisakjuk megsérült. A baleset helyszínén a megengedett legnagyobb sebesség 90 km/h volt és "állatok" veszélyt jelző tábla volt kihelyezve. A szabálysértési eljárás az I. r. felperessel szemben szabálysértés hiányában, a II. r. felperessel szemben bizonyítottság hiányában megszüntetésre került. Az adott területen az alperes a vadászati jog jogosultja.

Az I. r. felperes keresetében 589 456 forint, a II. r. felperes 1 194 200 forint kár és ezeknek 2008. november 2. napjától járó késedelmi kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest.

Az alperes a kereset elutasítását kérte.

Az elsőfokú bíróság az ügyben közbenső ítélettel állapította meg az alperes kártérítési felelősségét a felperesek 2008. november 2. napján bekövetkezett balesetéért.

Az elsőfokú bíróság közbenső ítéletének indokolása szerint a peres felek egymás közti viszonyában - tekintettel arra, hogy a kárt fokozott veszéllyel járó tevékenységgel közösen okozták - a felelősség általános szabályait kellett alkalmazni. A felperesek a rendelkezésre álló adatok alapján közlekedési szabályszegést nem követtek el, a vad közúton való megjelenése pedig önmagában nem értékelhető az alperes fokozott veszéllyel járó tevékenysége körében bekövetkezett rendellenességnek. A perbeli esetben azonban a vadkan a párzási időszakban, minden észlelést figyelmen kívül hagyva, rendkívüli sebességgel rohant előre a mélyből a meredek partra, majd a szalagkorlátot átugorva vakon és süketen rohant át az úttesten és az I. r. felperes motorkerékpárjának rontott. Az állat általánostól eltérő, hirtelen és váratlan viselkedése kimeríti a rendellenesség fogalmát, ezért alapjául szolgál az alperes kárfelelőssége megállapításának.

Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével a közbenső ítéletet megváltoztatta és a felperesek keresetét elutasította.

A másodfokú bíróság azzal pontosította az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást, hogy az állat a menetirány szerinti jobb oldalról, a szalagkorlát alatt átbújva került az úttestre és ütközött az I. r. felperes motorkerékpárjával. Az ítélet indokolásában kifejtette: az alperes eleget tett kármegelőzési kötelezettségének azáltal, hogy a közút üzemeltetőjénél a vadveszélyt jelző tábla elhelyezését kezdeményezte és nem folytatott egyéb olyan tevékenységet sem, amivel az állatokat az úttest közelébe szoktatta volna. A perbeli alsóbbrendű utat erdő határolja, a vadveszélyt jelző tábla kihelyezésre került és így a felpereseknek a vad felbukkanásával számolniuk kellett. A vadnak a szabad természet az élettere, szükségszerűen halad keresztül a közutakon, ezért az ottani megjelenése nem tekinthető rendellenességnek. A rendelkezésre álló adatok alapján a felperesek felróhatósága sem állapítható meg, ezért a Ptk. 346. §-ának (2) bekezdése alapján azt kellett vizsgálni, hogy a kár melyik fél fokozott veszéllyel járó tevékenysége körében bekövetkezett rendellenességre vezethető vissza.

Az I. r. felperes először azt adta elő, hogy az állat a korlát alatt átbújva került az úttestre, amit az állat viselkedésére a felperesek által az internetről beszerzett tájékozódás és Z. Z. véleménye is alátámasztott, mivel a vadkan anatómiailag gyors futásra alkalmas ugyan, de kevésbé jellemző rá az ugrálva haladás. A felperesek csak a perben hivatkoztak arra, hogy az állat a szalagkorlátot átugrotta, ami elméletben lehetséges ugyan, de a gyakorlatban az egy méter magas akadály átugrása nem valószínűsíthető. A meredek hegyoldalon felfelé való futást a párzással kapcsolatos hatások nem okozhatták, egyéb be nem azonosítható kiváltó reakció pedig nem értékelhető. Az alperes fokozott veszéllyel járó tevékenysége körében bekövetkezett rendellenességet még az sem jelent, hogy a jellemzően éjszakai életet élő vad nappal tűnt fel - féktávolságon belül - egy alsóbb rendű úton. Rendellenesség tehát az egyik félnél sem volt megállapítható, ezért a felek kötelesek viselni saját felmerült kárukat.

A jogerős ítélettel szemben a felperesek terjesztettek elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben kérték annak hatályon kívül helyezésével az elsőfokú bíróság közbenső ítéletének helybenhagyását vagy másodlagosan a jogerős ítéletnek az elsőfokú bíróság határozatára is kiterjedő hatályon kívül helyezésével az elsőfokú bíróság utasítását új eljárásra és új határozat meghozatalára.

A kérelem indokolása szerint, ha elfogadható az a másodfokú bíróság által megállapított tény, amely szerint a gyakorlatban teljesen valószínűtlen, vagy még inkább lehetetlen, hogy a vadkan felfelé haladtában átugrotta a szalagkorlátot, akkor logikátlan az a következtetés, amely ezt tekintette a lehetségessel - azaz a korlát alatti átbújással - szemben a fokozott veszéllyel járó tevékenység körében bekövetkező rendellenesség kérdésében a döntő mozzanatnak. Ez azt jelentené, hogy a másodfokú bíróság szerint a rendellenesség azért nem volt megállapítható, mert nem következett be egy, az álláspontja szerint lehetetlen eset. Ebből megállapíthatóan a jogerős ítélet tévesen tulajdonított döntő jelentőséget ennek a kérdésnek.

A felperesek álláspontja szerint az állat mozgásában a rendellenesség abban állt, hogy a szalagkorlátot nem kerülte meg, illetve az alatt villámgyorsan átbújt. Azt hogy az átbújás ilyen sebességű volt, alátámasztotta az, hogy az út- és látási viszonyoknak megfelelően egymás mögött haladó felperesek mindketten elütötték az állatot. Ha az állat mozgása nem lett volna ennyire gyors, esetleg még az I. r. felperes is el tudta volna kerülni az ütközést, de a hátrébb haladó II. r. felperes már bizonyosan. Nem tulajdonított azonban jelentőséget a jogerős ítélet annak, hogy a vadkan nem egyszerűen megjelent az úton, hanem a legnehezebb útvonalat választva menekült valami rendkívül riasztó hatás elől, ami nem tartozik a vaddisznó jellemző viselkedési körébe, hiszen az állat ebben a napszakban általában pihen, de a párzási időszakban egyébként is zajoktól távol eső helyen, a konda körül tartózkodik.

Irreleváns, hogy ezt a szokásostól eltérő viselkedést mi váltotta ki, mert a rendellenesség megállapítható, ha az állat magatartása lényegesen megváltozott és a szokásos veszélyforrásra a szokásostól eltérően reagált. Kérdéses tehát ebben a vonatkozásban az, hogy leszűkíthető-e a Ptk. 346. §-ának (2) bekezdésébe foglalt rendellenesség fogalma annyira, hogy annak megvalósításához gyakorlatilag valószínűtlen, de inkább lehetetlen eset bekövetkeztét kell megkívánni. A kialakult bírói gyakorlat - a felperesek álláspontja szerint - ezt a fogalmat ennél lényegesen szélesebb körben alkalmazza.