EH 2010.2119 Amennyiben a vád tárgyává tett cselekmény a csempészet és a jövedékkel visszaélés törvényi tényállását egyaránt kimeríti, a specialitás elve folytán az alaki halmazat látszólagos, az elkövető terhére csak a csempészet állapítható meg. Ha azonban a büntetőtörvény visszaható hatályára vonatkozó rendelkezés helyes alkalmazása a csempészet megállapítását kizárja, a jövedékkel visszaélést kell megállapítani, feltéve, hogy az tényállásszerűen megvalósult [Btk. 2. §, 311. §, 312. §, 1/1999. BJE].
A megyei bíróság a 2008. szeptember 4-én kihirdetett ítéletével távollétében az I. r. vádlottat és a II. r. vádlottat 2 rb., a Btk. 225. §-a szerinti, felbujtóként elkövetett hivatali visszaélés bűntette, a Btk. 312. §-a (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott és a (2) bekezdés c) pontja szerint minősülő felbujtóként elkövetett csempészet bűntette és a Btk. 275. § (1) bekezdésének b) pontja szerinti felbujtóként elkövetett közokirat-hamisítás bűntette miatt, halmazati büntetésként 2-2 év börtönbüntetésre és 3-3 év közügyektől eltiltásra ítélte.
A megyei bíróság elbírálta még a III. r., a IV. r., az V. r., a VI. r. és a VII. r. vádlottak ellen emelt vádat is. Ítélete az V. és VI. r. vádlottak vonatkozásában perorvoslatok hiányában első fokon jogerőre emelkedett.
Az ítélet ellen - amelyet az ügyész tudomásul vett - a fellebbezési határidő lejárta előtt elfogott I. r. vádlott, valamint a II. r. vádlott és védője elsősorban felmentésért, másodsorban a büntetés enyhítéséért fellebbezett, míg az I. r. vádlott védője a bűnösség megállapítását sérelmezve felmentésért, másodlagosan megalapozatlanság miatt, hatályon kívül helyezése végett jelentett be fellebbezést. Fellebbezéssel éltek a III., IV. és VII. r. vádlottak védői is.
Az I. r. vádlott védője a felmentésre irányuló fellebbezését a másodfokú eljárásban a 2 rb. felbujtóként elkövetett hivatali visszaélés bűntette, és a felbujtóként elkövetett közokirat-hamisítás bűntette tekintetében tartotta fenn. A II. r. vádlott védője elsősorban az ítélet hatályon kívül helyezését kérte.
A fellebbviteli főügyészség bizonyítás elrendelését, a cselekmény során az országba behozott cigaretta és a szeszes italok jövedékiadó-tartalmának a tisztázását és az I. r. vádlott kihallgatását, majd a lefolytatott bizonyításra is tekintettel az I., II., III. és IV. r. vádlottak pénzügyi bűncselekményének jelentős értékre elkövetett jövedéki visszaélés bűntetteként minősítését indítványozta.
Az ítélőtábla a 2009. március 19-én kelt ítéletével az elsőfokú ítéletet részben megváltoztatta, az I. r., a II. r., a III. r. és a IV. r. vádlottak csempészet bűntetteként értékelt cselekményét a Btk. 311. §-a (1) bekezdésében meghatározott és a (3) bekezdés a) pontja szerint minősülő jövedékkel visszaélés bűntettének minősítette azzal, hogy e cselekményt a II., III. és IV. r. vádlott bűnsegédként követte el. Továbbá az I. r. és a II. r. vádlottat az ellenük felbujtóként elkövetett közokirat-hamisítás bűntette [Btk. 275. §-a (1) bekezdésének b) pontja] miatt emelt vád alól felmentette.
Az I. r. vádlott börtönbüntetését 1 év 7 hónapra, a II. r. vádlott börtönbüntetését 1 év 5 hónapra enyhítette.
A határozat a III., IV. és VII. r. vádlottak vonatkozásában másodfokon jogerőre emelkedett.
A másodfokú bíróság ítélete ellen az I. r. és a II. r. vádlott, valamint védőik fellebbeztek a büntetés enyhítése érdekében. Érdemi indítványukban az elkövetéskor hatályban volt büntetőtörvényt alkalmazva a vádlottak pénzügyi bűncselekményének csempészetkénti értékelését és a halmazati börtönbüntetés tartamának mérséklését valamint végrehajtásának próbaidőre felfüggesztését kérték.
A Legfőbb Ügyészség átiratával, a másodfellebbezéseket törvényben kizártnak tartva, azok tanácsülésen történő elutasítását indítványozta.
A II. r. vádlott védője a nyilvános ülésen a bűnsegédként elkövetett jövedékkel visszaélés bűntette tekintetében a vádlott bűnösségének mellőzését, a 2 rb. hivatali visszaélés bűntette bűnsegédként elkövetettnek minősítését, a szabadságvesztés büntetés lényeges mérséklését és végrehajtásának próbaidőre felfüggesztését, illetőleg hatályon kívül helyezés mellett a másodfokú bíróság új eljárás lefolytatására utasítását kérte. A Btk. 2. §-ának azon értelmezés felel meg, hogy a cselekmény az elkövetéskor hatályos jogszabályok szerinti csempészet bűntettét már nem valósítja meg, ugyanakkor jövedékkel visszaélés bűntettének, mivel ez a szigorúbb büntetőtörvény visszaható hatályát eredményezné, nem értékelhető. Ekként, továbbá arra is figyelemmel, hogy a védelem álláspontja szerint a jövedékkel visszaélés vonatkozásában a II. r. vádlott személyre vetítetten törvényes vád sem állt rendelkezésre, e cselekmény tekintetében a terhelt büntetőjogi felelősségének mellőzése indokolt.
Kitért arra is, hogy a felbujtói minőség megállapítása a II. r. vádlott tekintetében az iratok tartalmával ellentétes. Az I. r. vádlott ugyanis maga tárgyalt a III. r és IV. r. vádlottakkal, velük megbeszélte a bűncselekményt és annak részleteit, őket tehát nem a II. r. vádlott bujtotta fel.
Sérelmezte a védő a titkos információgyűjtés során rögzített telefonbeszélgetések hanganyagának lejátszására vonatkozó indítvány elutasítását is. Álláspontja szerint csak a felvételek teljes körű meghallgatása alapján lehetett volna ténylegesen megállapítani, hogy az egyes vádlottak telefonját a lehallgatott beszélgetések időpontjában ténylegesen ki használta.
A Legfelsőbb Bíróság a Be. 391. §-ának (2) bekezdése alapján az ügyben nyilvános ülést tartott, amelyen a legfőbb ügyész képviselője írásbeli nyilatkozatukat módosítva érdemben nyilatkozott, és mindkét vádlott tekintetében a másodfokú határozat helybenhagyását indítványozta.
Utalt arra: a vádirat, illetve a vádbeszéd adójegy és zárjegy nélküli jövedéki vámárut jelölt meg; ekként az a jövedékkel visszaélés elkövetési magatartását is tartalmazta, továbbá a Közösségi Vámkódex és az Európa Tanács vonatkozó rendeleteinek felhívása is megtörtént. A cselekmény csempészet bűntettének minősítése pedig helytelen volt, miután a vádirat benyújtására Romániának az Európai Unióhoz csatlakozása után került sor.
A vádat egészében értékelve megállapítható, hogy az a II. r. vádlott terhére rótta a IV. r. vádlott hivatali visszaélés elkövetésére felbujtását is, részletezve nevezettnek az ezzel kapcsolatos, felbujtói magatartást megvalósító tevékenységét. A másodfokú bíróság pedig e tekintetben a tényállást ki is egészítette. Alaptalan az arra hivatkozás is, hogy a II. r. vádlott a hivatali visszaéléseknek felbujtója nem lehetetett. Az eljárt bíróságok amellett is helyesen értékelték a II. r. vádlott tevékenységét felbujtói magatartásnak, hogy az I. r. vádlott is beszélt személyesen a III. és IV. r. vádlottakkal a cselekményről.
A Legfelsőbb Bíróság a másodfellebbezések alapján az ítélőtábla ítéletét az I. és II. r. vádlott tekintetében a Be. 387. §-a (1) bekezdésének megfelelően bírálta felül.
Az ítélőtábla a bűnsegédként elkövetett közokirat-hamisítás tekintetében a vádlottak bűnössége kérdésében az elsőfokú bíróságtól eltérő jogi álláspontra helyezkedett, ez pedig teljes körűen megnyitotta a fellebbezés lehetőségét a vádlottak és a védők számára is (BH 2009/203. szám).
A felülbírálat során megállapította, hogy az eljáró bíróságok a büntetőeljárási szabályokat maradéktalanul megtartották.
Alaptalannak tartotta a törvényes vád hiányára [Be. 2. §-ának (2) és (3) bekezdése] történő hivatkozásokat. Amint arra a Legfőbb Ügyészség is utalt, egyértelmű, hogy a vádirat, illetve az ügyészi vádbeszéd az I-VII. r. vádlottak tekintetében egyaránt vád tárgyává tette a jövedékkel visszaélés elkövetését, ehhez kapcsolódóan teljes körűen felhívta a vonatkozó jogszabályi környezetet is. A IV. r. vádlott hivatali visszaélésre felbujtását illetően pedig a vád részét képezte az is, hogy a II. r. vádlott nemcsak a III. r., hanem a IV. r. vádlottat is rábírta a cselekmény elkövetésére.
A Legfelsőbb Bíróság az ítélőtábla által alapul vett tényállást hiánytalannak értékelte, amely összhangban áll a bizonyítékokkal. A tények megállapítását a bíróságok kellően megindokolták. A mérlegeléssel megállapított tényállás nem tartalmaz helytelen ténybeli következtetést sem.
Helyesen került sor a titkos információgyűjtés anyagának bizonyítékként értékelésére. Az eljárási jogszabályok helytálló értelmezésével mutattak rá az eljárt bíróságok arra, hogy az adott esetben mind a titkos információgyűjtés engedélyezése, mind az információk beszerzése, majd pedig az azok bizonyítékként felhasználásához szükséges igazolás kiadása a Be. 2006. július 1-jei módosítása előtt történt. Ekként - a Be. 605. §-ának (2) bekezdésére figyelemmel - a korábbi jogszabály szerint végzett eljárási cselekmények érvényesek maradtak, a törvény módosítása után a nyomozási bírói engedélyt már nem kellett beszerezni.
Helyesen vetette el az ítélőtábla az I. r. vádlottnak azt a védekezését, amely szerint a társai nem tudtak arról, hogy a szállítmány cigarettát tartalmaz. Ezt a védekezést a terhelő bizonyítékok, különösen a 2005. november 26-i telefonbeszélgetés tartalma, egyértelműen megcáfolták.
Az, hogy a leírt anyagokon túl a telefonbeszélgetések hanganyagát a bíróságok lejátszással nem tették a bizonyítás részévé, hatályon kívül helyezéshez vezető megalapozatlanságot nem jelenthet. E bizonyítás felvétele szükségtelen volt, mivel a vádlottak által folytatott telefonbeszélgetések valós volta, tartalma, és az, hogy a kérdéses készülékeket melyikük használta, kellően tisztázást nyert. Egyébként is, az ügyész dönthetett arról, hogy a titkos információgyűjtés során rögzített telefonbeszélgetések közül melyeket kívánta a büntetőeljárásban felhasználni. A büntetőeljárásban fel nem használt de rögzített telefonbeszélgetések hanganyaga a bizonyítás részét nem képezheti.
Alaptalan az arra hivatkozás is, hogy az "égetnivaló" kifejezésből téves következtetést vontak az eljárt bíróságok a szállítmány tárgyát képező árura, azaz arra, hogy az egyértelműen cigarettára vonatkozik. E következtetés helyességét megerősíti, hogy a beszélgetésben elhangzott az is, a szállított áru több mint 20 millió forintot ér. Így fel sem merülhet, hogy az "égetnivaló" kifejezés tűzifára vonatkozott volna.
A kifejtettekből következően a Legfelsőbb Bíróság a megállapított tényállást a Be. 388. §-a (1) bekezdésének megfelelően a harmadfokú eljárásban is irányadónak tekintette.
Az irányadó tényállás alapján az anyagi jogszabályoknak megfelelően minősítette az ítélőtábla az I. és II. r. vádlottak pénzügyi bűncselekményét az elbíráláskori jogszabályok alkalmazásával jövedékkel visszaélés bűntettének, amelyet az I. r. vádlott tettesként, míg a II. r. vádlott bűnsegédként követett el. A vádlottak további cselekményeinek 2 rb. felbujtóként elkövetett hivatali visszaélés bűntetteként minősítése is törvényes.
Az ítélőtábla a Btk. 2. §-ára és az 1/1999. BJE határozatra volt figyelemmel, amikor megállapította, hogy Románia Európai Unióhoz csatlakozása folytán a vádlottak csempészet bűncselekménye miatt már nem vonhatók felelősségre, mivel az uniós országokba tartozó áruk közösségi áruk, ezért csempészet tárgyai nem lehetnek. Ugyanakkor a bírói gyakorlatnak megfelelően (BH 1997/431. szám), vizsgálta, hogy cselekményük megvalósított-e más olyan bűncselekményt, amely az elkövetéskor és jelenleg is bűncselekmény. A jövedékkel visszaélés bűncselekménye a Btk. elkövetéskor és elbírálás idején hatályos rendelkezései szerint is büntetendő volt. A vádlottak azon cselekménye pedig, amellyel zárjegy és adójegy nélküli jövedéki termékeket hoztak be és szállítottak, a jövedékkel visszaélés bűncselekményének megállapítására alkalmas. Ehhez képest, jóllehet az elbírálás idején a cselekmény csempészetként nem büntethető, ez nem akadálya a bűnösség jövedékkel visszaélésben való kimondásának. Egyébként is, amennyiben a csempészet büntetendő lenne, úgy az (látszólagos) halmazatot alkotna a jövedékkel visszaéléssel, és a specialitás elvének alkalmazása zárná ki a jövedékkel visszaélés halmazati megállapítását. Azzal viszont, hogy az elbírálás idején a csempészet már nem büntetendő, elhárul az akadály a jövedékkel visszaélés megállapíthatóságával kapcsolatban.
Mivel a Btk. 311. §-a szerinti jövedékkel visszaélés bűntette tekintetében az elkövetéskori és a másodfokú elbírálás idején hatályos törvényi rendelkezések azonosak voltak, az sem merülhet fel, hogy a a cselekmény jövedékkel visszaéléskénti minősítése a Btk. 2. §-ával ellentétes lenne. Ez a jogi helyzet a harmadfokú elbírálás idejére sem változott meg.
A fentiekből következően téves a II. r. vádlott védőjének azon álláspontja, hogy jelenleg a vádlott bűnössége a jövedékkel visszaélésben sem állapítható meg.
Téves az arra hivatkozás is, hogy a 2 rb. hivatali visszaélés bűncselekményét a II. r. vádlott bűnsegédként valósította meg. Az irányadó tényállás szerint az I. r. vádlott felhívására a II. r. vádlott vette fel és tartotta a kapcsolatot a III. és
IV. r. vádlottakkal. Ő kezdte meg a bűncselekmény elkövetésére rábírásukat.
Az I. és II. r. vádlottak ezen magatartása együttesen eredményezte azt, hogy III. és IV. r. vádlottakban a bűncselekmény elkövetésére irányuló szándék véglegesen kialakult, és a bűncselekményt tettesként elkövették. Az ítélkezési gyakorlatban pedig töretlen az az elv, hogy a felbujtó felbujtója is felbujtásért felel.
A vádlottakra kiszabott fő- és mellékbüntetések tartama megfelel a Btk. 37. §-ában meghatározott büntetési céloknak, és a 83. § (1) bekezdése szerinti büntetéskiszabási elveknek.
Kétségtelen, hogy a vádlottak javára további enyhítő körülményként jelentkezik a másodfokú határozat meghozatala óta bekövetkezett időmúlás, továbbá a II. r. vádlott javára a jövedékkel visszaélés bűntettében bűnsegédi bűnrészessége, valamint az, hogy kiskorú gyermeke rendszeres gyógykezelésre szorul és eltartja egyedülálló idős édesapját is.
A cselekmények jelentős tárgyi súlyára, szervezettségére, hivatalos személyeknek az elkövetésbe bevonására, a pénzügyi bűncselekménnyel megcélzott jelentős vagyoni előnyre figyelemmel azonban az eljáró bíróságok által egyébként helyesen feltárt bűnösségi körülmények mellett a kiszabott halmazati büntetés tartama sem a kezdeményező és az egész cselekményt végig megszervező I. r, sem az ehhez segítséget nyújtó, a III. és IV. r. vádlottakkal folyamatosan kapcsolatot tartó, őket felbujtó II. r. vádlottnál nem eltúlzott. Így a szabadságvesztés tartamának lényeges enyhítése egyik vádlottnál sem indokolt.
Ezen jelentős tárgyi súly mellett sem az I. r. vádlott személyi körülményei, sem a büntetett előéletű, ezen belül is többszörösen büntetett II. r. vádlott egyébként terhesebb személyi körülményei nem adhatnak alapot annak megállapítására, hogy a büntetési célok a szabadságvesztés büntetés végrehajtásának próbaidőre felfüggesztésével is elérhetők lennének. Az újabb bűncselekmények elkövetésétől visszatartást mind az I. r., mind a II. r. vádlott tekintetében csak a végrehajtandó szabadságvesztés, továbbá, mivel annak feltételei is fennállnak, a közügyektől eltiltás alkalmazása biztosítja.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az ítélőtábla határozatát a Be. 397. §-ának (1) bekezdés alapján mind az I. r., mind a II. r. vádlott tekintetében helybenhagyta.