34/B/1996. AB határozat

a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény 217. § (3) bekezdésének a "bűncselekmény súlyához képest" és az "egy részének" szövegrészei, továbbá a 328. § (1) bekezdés első mondatának első fordulata alkotmányellenességének vizsgálatáról

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő

határozatot:

Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény 217. § (3) bekezdésének a "bűncselekmény súlyához képest" és az "egy részének" szövegrészei, továbbá a 328. § (1) bekezdés első mondatának első fordulata alkotmányellenességeinek megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.

INDOKOLÁS

I.

Az indítványozó a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény (a továbbiakban: Be.) 217. § (3) bekezdésébe foglalt azon rendelkezést támadja, amelynek alapján a bíróság a bűncselekmény súlyához képest aránytalanul nagy bűnügyi költség egy részének megfizetése alól a vádlottat kivételesen mentesítheti. Álláspontja szerint ez a rendelkezés a bíróság előtti egyenlőségnek az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében biztosított, valamint a kegyeden, embertelen, megalázó elbánásnak és büntetésnek az Alkotmány 54. § (2) bekezdésében tilalmazott elveivel ellentétes, és vagyoni cenzus alapján különbséget tesz a súlyos és enyhe bűntettek, szegény és gazdag elkövetők között, továbbá embertelenül bánik el a hátrányos anyagi helyzetű terheltekkel. Úgy véli: a behajthatatlan bűnügyi költségeknek arra kellene ösztönöznie a jogalkotót, hogy a terheltek költségmentességét bármely bűncselekmény esetén a költségek egészére alanyi jogon biztosítsa.

A Be. 328. § (1) bekezdésének első fordulatát azon az alapon támadja, hogy "a jogalkotó lerontotta a bírósághoz való alapjog normáját" azzal a szabályozással, hogy a magán vádló a terhelt felmentése, az eljárás megszüntetése, illetve a terhelttel szemben szabálysértés elkövetésének meg nem állapítása esetén köteles azon költségek viselésére, amelyek a közvádra induló eljárás során az államot terhelik. Megítélése szerint a jogalkotó diszkriminatívan jár el, mert nem biztosít a magánvádlónak alanyi jogon költségmentességet, nem veszi figyelembe a személyi, vagyoni viszonyait. Hivatkozott még arra is, hogy ezen szabályozás következtében a magánvádló nem fordulhat bírósághoz akkor, ha nem bízik az eljárás sikerében, mert ebben az esetben előtérbe lépnek a költségek viselésével kapcsolatos kötelezettségei.

II.

1. Az Alkotmánynak az indítványban érintett rendelkezései a következők:

"54. § (2) Senkit nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni, és különösen tilos emberen a hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos kísérletet végezni."

"57. § (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el."

"70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül."

2. A Be-nek az indítványban érintett rendelkezései a következők:

"120. § (1) Bűnügyi költség

a) mindaz a költség, amelyet az ügyben az eljárás megindításától a büntetés végrehajtásának befejezéséig, továbbá a perújítási és felülvizsgálati eljárás, valamint a különleges eljárások során az állam előlegezett,

b) a terheltnek és a magánvádlónak az ügyben felmerült készkiadása,

c) a védőnek és a sértett képviselőjének készkiadása és díja."

"217. § (3) A bíróság a bűncselekmény súlyához képest aránytalanul nagy bűnügyi költség egy részének megfizetése alól a vádlottat kivételesen mentesítheti."

"218. § (1) Az állam viseli a 120. § (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott bűnügyi költséget, ha a bíróság a vádlottat felmenti, az eljárást megszünteti, vagy szabálysértés miatt a felelősségét nem állapítja meg, továbbá azt a költséget is, amely annak kapcsán merült fel, hogy a vádlott a magyar nyelvet nem ismeri, illetve azt a költséget, amelynek viselésére a bíróság a vádlottat a 217. § (2)-(3) bekezdése alapján nem kötelezte."

"328. § (1) A 218. § (1) bekezdésében szabályozott esetben a bűnügyi költséget a magánvádló viseli; ha azonban a büntetőeljárást a Btk. 32. §-ának a) vagy c) pontja szerinti büntethetőséget megszüntető okból szüntették meg, a 120. § (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott bűnügyi költséget az állam viseli. A 218. § (2) bekezdése alkalmazásának akkor is helye van, ha a bíróság az eljárást a 319. § (1) bekezdésének b) pontja, a 325. § (1) bekezdésének első mondata, illetőleg a 327. § (2) bekezdése alapján szüntette meg."

III.

Az indítvány megalapozatlan.

1.1. Az Alkotmánybíróság már egy korábbi határozatában kifejtette, hogy "a büntető igazságszolgáltatás mindkét részről költségekkel jár. Költséget jelent magának a bűnüldöző és igazságszolgáltatási szervezetnek a fenntartása is. Tekintettel arra, hogy ez az állam alkotmányos kötelezettsége, az általános bűnügyi költséget az állami költségvetés, közvetve az egész társadalom viseli. Mivel az általános bűnügyi költségek sohasem hárulnak az egyes eljárások résztvevőire, ezekről nem kell rendelkezni. A konkrét ügyekben felmerülő, az állam, illetve az eljárásban részt vevő személyek oldalán felmerülő költségek viselése azonban már a büntetőeljárási szabályozás tárgya." (401/B/1992. AB határozat, ABH 1994. 528., 529.)

A büntetőeljárási költségviselés szabályai az elveket tekintve a magyar jogrendben a Bűnvádi Perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvénycikk hatálybalépése óta töretlenek. Fő szabályként a terhelt felelősségének megállapítása esetén a bíróság őt kötelezi a bűnössége megállapításával összefüggésben keletkezett költségek megtérítésére.

A büntetőeljárási törvény számos rendelkezésében, így a támadott 217. § (3) bekezdésében is, - összhangban a Magyar Köztársaság nemzetközi kötelezettségvállalásait megtestesítő szabályokkal, - az 1976. évi 8. számú törvényerejű rendelettel kihirdetett, az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányával, s az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett az Emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezményével - érvényre juttatja azt az elvet, hogy a büntetőeljárás során a terhelt helyzete nem függhet anyagi körülményeitől, adottságaitól.

A büntetőeljárási törvénynek a bűnügyi költség viselésére vonatkozó konkrét rendelkezései megfelelően szolgálják a jogegyenlőség megteremtését. A Be. 217. § (3) bekezdésében a bíróság számára biztosított mérlegelési lehetőség szempontjai között a vádlott vagyoni helyzete nem szerepel. A rendelkezés valójában azt célozza, hogy a költség viselésének kötelezettsége a cselekmény súlyához képest ne legyen aránytalan. A bűnügyi költség mérséklése egyetlen ésszerű és objektív kritérium: a bűncselekmény súlya és az eljárási költségek közötti aránytalanság alapján történhet meg.

Az egyes bűncselekmények súlya között kétségtelenül vannak különbségek, ennek következtében lehet enyhe és súlyos bűncselekményekről beszélni. Az ilyen differenciálás azonban szükségszerű: a bűncselekmények társadalomra veszélyességében mutatkozó eltéréseket a törvényalkotónak fel kell ismernie ahhoz, hogy a megfelelő büntetési tételkereteket meghatározhassa. Az, hogy a terheltet "enyhe" vagy "súlyos" bűncselekmény miatt vonják-e felelősségre, nem megkülönböztetést valósít meg, hanem a büntetőjogilag tilalmazott magatartások súlybeli különbségének a következménye. A bűncselekmény tárgyi súlya a jogalkotásban és a jogalkalmazásban is olyan jogi kategória, amelynek értelmezése kialakult, elfogadott. Az egyedi ügyekben történő megítélésénél a bíróságok az igen jelentős számban megjelent eseti döntésekben kifejeződő egységes értékrendre támaszkodhatnak. Ennek folytán, függetlenül a terhelt vagyoni helyzetétől, valamint attól, hogy az adott ügyben a költséget a bíróság "aránytalannak" találja, s e miatt a költségek megfizetése alól őt részben mentesíti, a vagyoni helyzet szerinti hátrányos megkülönböztetésről szó sem lehet.

1.2. Az Alkotmánybíróság már a 401/B/1992. AB határozatában - más összefüggésben ugyan, de általános érvénnyel - megállapította, hogy a költségek "...viselésére vonatkozó szabályozás és az Alkotmány 57. § (1) bekezdésének azon rendelkezése között, miszerint a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el, nem állapítható meg összefüggés". (ABH 1994. 528., 530.)

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a jelen határozatban kifejtett érvekre figyelemmel nem alapozza meg az összefüggést a bíróság részére a Be. 217. § (3) bekezdése által adott mérlegelést biztosító felhatalmazás sem. A bírói mérlegelés lehetősége büntető eljárásjogi alapelv és semmiféle korlátozást nem jelent a bíróság előtti egyenlőség, a bíróság függetlensége, pártatlansága és az ügyek igazságos, nyilvános tárgyaláson történő elbírálása szempontjából.

Ugyancsak hiányzik a támadott jogszabályi rendelkezés és az Alkotmány 54. § (2) bekezdésében meghatározott, a kínzás, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánás vagy büntetés tilalma közötti tartalmi összefüggés is.

2. "A demokratikus jogállamban a büntető hatalom az állam - alkotmányosan korlátozott - közhatalmi jogosítványa a bűncselekmény elkövetőinek büntetőjogi felelősségre vonására. Ebben a büntetőjogi rendszerben a bűncselekmények a társadalom jogi rendjének sérelmeként szerepelnek és a büntetés jogát az állam gyakorolja." Az állam azonban nemcsak elismeri, hogy a bűncselekmények ténylegesen magánsérelmet is okozhatnak, hanem önkorlátozást is tanúsít a hivatalból való eljárás alapelvének érvényesítése (Be. 5. §) terén, amikor az állami büntetőigénnyel szemben a büntetőeljárás fontos magánszemélyének, a sértettnek biztosít többletjogokat, számolva azzal a realitással, hogy a magánszférába történő büntetőjogi beavatkozás egyes esetekben nem a leghatékonyabb módja a konfliktushelyzet megoldásának. [40/1993. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1993. 288., 289.]

A magánvádra üldözendő bűncselekmények miatti eljárás megindítását és lefolytatásának szorgalmazását a törvény a sértettre bízza. A sértett magánvádlói kezdeményezésére a bíróság az eljárást megindítja, a vádképviselet körében a sértett gyakorlatilag a közvádló vádképviseleti jogaival azonos jogokat gyakorol.

A magánvádas ügyekben a sértettet a törvény jogosítja fel a vádfunkció gyakorlására. A "vádló" oldaláról megközelítve a kérdést a közvádas és magánvádas ügyek közötti különbség abban áll, hogy az ügyész a vádemelés, a vádképviselet során a közérdeket is képviseli és közvádlói funkciójának gyakorlása során az ügyészi szakmai felelősség követelményeit is szem előtt tartva köteles eljárni. A magán vádlóként fellépő sértett az ügyész általános feladataiból következő kötelezettségeket természetszerűleg nem teljesít. Ennél fogva jogai és kötelezettségei az ügyészétől eltérnek, szerepük azonossága a vádfunkció teljesítéséből adódik.

A magánvádlóként fellépő sértett korlátozottabb lehetőségeit a Be. XVI. fejezetének rendelkezései messzemenően figyelembe veszik, amikor pozíciójának erősítése végett a hatóságokra a folyamatos tájékoztatási, figyelemfelhívási kötelezettség mellett olyan feladatokat is ró, mint például az ismeretlen elkövető és a bizonyítékok beszerzése érdekében a nyomozásnak hivatalból történő elrendelése [Be. 315. § (2) bekezdés, 318. § (3) bekezdés]. Ezen eljárási cselekményeknek szintén vannak költségei, ám ezek - csakúgy mint a közvádra folytatott eljárásban -, sohasem szállnak át a magánvádlóként fellépő sértettre.

Kívánalom viszont, hogy a sértett a magánvádlói jogokat meggondoltan és indokolt esetben gyakorolja: a megalapozatlan vádemelés a bíróság terheinek felesleges növeléséhez és az igazságszolgáltatás költségeinek szükségtelen emelkedéséhez vezet. A közvádra üldözendő bűncselekmények esetén az ügyész szűrő szerepet tölt be. Dönt a vádemelésről, a pótnyomozás elrendeléséről, a nyomozás felfüggesztéséről, a nyomozás megszüntetéséről [Be. 145. § (2) bekezdés], a megrovás alkalmazásáról [Be. 140. § (1) bekezdés], a vádemelés mellőzéséről [Be. 147. § (1) bekezdés], a vádemelés elhalasztásáról (Be. 147/A. §), ezáltal biztosítja az indokolatlan vádemelések elkerülését. A magánvádlótól azonban csupán a megalapozottságot követelheti meg a törvény. Ennek a kívánatos megfontolásnak az ösztönzője a kifogásolt szabály: a magánvádlónak viselnie kell azon költségek egy részét, amelyeket indokolatlan fellépése okozott.

Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése a hátrányos megkülönböztetést tiltja. Az Alkotmánybíróság már számos határozatában értelmezte a diszkrimináció tilalmára vonatkozó alkotmányi rendelkezést, s a 2/2000. (II. 25.) AB határozatában összegezte az ezzel kapcsolatos tízéves gyakorlatát, (részletesen: ABK. 2000. február, 26., 30.) Ezen határozatában az Alkotmánybíróság az alábbiakra mutatott rá: Az Alkotmánybíróság "kialakult gyakorlata szerint az Alkotmány e rendelkezését a jogegyenlőség általános elvét megfogalmazó alkotmányi követelményként értelmezte. Kimondta, hogy az alkotmányi tilalom elsősorban az alkotmányos alapjogok tekintetében tett megkülönböztetésekre terjed ki, abban az esetben, ha a megkülönböztetés nem az emberi vagy az alapvető állampolgári jog tekintetében történt, az eltérő szabályozás alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha az az emberi méltósághoz való jogot sérti. Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlata során ez utóbbi körben akkor ítélte alkotmányellenesnek a jogalanyok közötti megkülönböztetést, ha a jogalkotó önkényesen ésszerű indok nélkül tett különbséget az azonos szabályozási kör alá vont jogalanyok között. [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990. 46., 48.; 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990. 73., 77-78.; 61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992. 280., 281-282.; 35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994. 197., 203-204.; 30/1997. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1997. 130., 138-140.; stb.]"

Az állam, mint a közhatalom gyakorlója oldaláról vizsgálva a kérdést, az Alkotmánybíróság rámutatott arra is, hogy ez a szabály "azt jelenti, hogy az állam, [...] mint jogalkotó és jogalkalmazó - a jogok és kötelezettségek megállapítása során köteles az azonos helyzetben lévő jogalanyokat indokolatlan megkülönböztetés nélkül, egyenlőként kezelni. [...] Nem tekinthető alkotmányosnak azonban az a szabályozás, amely ugyanazon [...] szabályok alkalmazása szempontjából önkényesen tesz különbséget az azonos jogi helyzetben" lévők között. [30/1997. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1997. 130., 136., 141.]

Az Alkotmánybíróság a diszkrimináció tilalmát legutóbb áttekintő 45/2000. (XII. 8.) AB határozatában az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésével összefüggésében kifejtette, hogy " a jogi értelemben megragadható diszkrimináció mindig valamilyen jogra vagy kötelezettségre vonatkoztatva értelmezhető: valamely jog megvonásában vagy másokat nem terhelő kötelezettség megállapításában kell megtestesülnie, csak így válik jogilag relevánssá". (ABK 2000. december, 493.)

A Be. 328. § (1) bekezdés első fordulata egységes szabályozást tartalmaz a bármely ügyben, bármely cselekmény miatt eljáró magánvádló tekintetében. A bűnügyi költségek viselésének az indítványozó által támadott rendje nélkülöz minden negatív különbségtételt az azonos helyzetben lévő jogalanyok között, márpedig a diszkrimináció szempontjából alkotmányossági korlátot ez jelenthetne. A támadott rendelkezés a megalapozatlan vádemelések költségviselési konzekvenciáit is egységesen vonja le, minden azonos helyzetben lévő jogalany szempontjából.

Az indítványozónak tehát ez az alkotmányossági kifogása is megalapozatlan. A határozatban kifejtett érvekre figyelemmel az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.

Budapest, 2001. április 23.

Dr. Németh János s. k.,

az Alkotmánybíróság elnöke

Dr. Bagi István s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Czúcz Ottó s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Bihari Mihály s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Erdei Árpád s. k.,

előadó alkotmánybíró

Dr. Harmathy Attila s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Holló András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kiss László s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kukorelli István s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Strausz János s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva s. k.,

alkotmánybíró